kedd, december 12, 2017

Pál apostol nyomában - 2017. őszi előadássorozat


A megszokott könyvtári sorozat idei őszi alkalmainak témája Pál apostol
Az előadások négyhetente a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban (Miskolc, Görgey A. u. 11.) lesznek megtartva, csütörtökönként 16.30 órakor.

PÁL APOSTOL NYOMÁBAN

4. alkalom (2017.12.21. 16.30 Kecskeméti János)

A könyvtár belépődíjat szed. Várunk mindenkit szeretettel!


csütörtök, november 09, 2017

Látogató Jézus hazájában - Reisinger János Izraelből

LÁTOGATÓ JÉZUS HAZÁJÁBAN

2015. decemberében készült felvételek, Jeruzsálemben, Betlehemben és környékén
Kb. 20 perces videók

Vendég: 
Dr. Reisinger János irodalomtörténész, teológus

Lejátszási lista a 11 fájllal


Jézus él

Különös varázsa van a tájaknak. Pontosabban: A tájakban történt eseményeknek, ha nyomukba szegődünk megtörténtük helyén. Alaposabban, mélyebben értjük meg, ami itt történt.
Az időnek más a kisugárzása. Az igazán jelentőségteljes dolgok az időben szintén elmélyülnek, egyre nagyobb teherbírásuk bizonyítja, hogy évszázadok próbáját képesek kiállni.
Jézus tanításainak helyszínét kerestük fel 2015 legvégén, vagyis közel kétezer évvel később, mint Ő Izráel földjén járt. Tel-Aviv-i megérkezésünk után rögtön kocsiba szálltunk, és az északi országrész felé vettük az irányt. A Genezáret tavának mai nagyvárosában, Tiberiásban béreltünk szállást, hogy onnan aztán Názáretbe, Kapernaumba, a Boldog-mondások hegyére, Bethsaidába utazzunk. Fölkerestük a helyeket, ahol Jézus is járt.
Megálltunk a helyszíneken, ahol tanított, gyógyított. Jó megjegyezni, hogy sokkal többet adott segítséget, mint ahogyan szólásra emelkedett. Jóval több párbeszédet folytatott egyesekkel, mint ahogyan egyetlen egy nagy beszédet mondott el, ez a Hegyi beszéd. Beszéde is cselekedet volt azonban: teljesedett Ésaiás próféta 800 évvel ezelőtti jövendölése: „tudta erősíteni a megfáradtat beszéddel” (Ésa. 50:4).
Jézus nyomában jártunk és meg-megálltunk. Emlékidézésünket kamerák rögzítették. 12 részből álló sorozatunk egyes előadásai a procred.ro internetes portálon ingyenesen hozzáférhetők. A következő lapokon megtoldjuk őket itt szerzett benyomásainkkal.


1. Jézus születése, Betlehem
Ha Jézussal kapcsolatban településeket említünk, mindenkinek Betlehem és Jeruzsálem jut az eszébe. Születésének és halálának helyszínei.
Hogy Betlehemben kell hogy meglássa a napvilágot, arról az esemény előtt mintegy 800 évvel korábban Mikeás próféta adott jövendölést. Méghozzá nem is akármilyen módon. Nem csupán megjelölte a kicsiny júdeai települést, mint az emberiség Megváltójának szülőhelyét, hanem azt is közölte, hogy „származása” „eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik. 5:2). Vagyis azt az – első hallásra talán ellentmondásosnak tetsző kijelentést – tette, hogy Aki itt meg fog születni, Az annak előtte is létezett már, vagyis egyszerre lesz ember, s marad meg Istennek, aki csupán folytatja életét a megváltozott körülmények között.
Maga ez a prófécia is kutatásra, végiggondolásra kellett volna, hogy késztesse a választott népet. Egyszerre ember és Isten? Egyszerre születik, és mégis „öröktől fogva van”? Hogyan lehetséges ez? Ha emellett a többi jövendölést is vizsgálták volna, kevésbé rökönyödtek volna meg, hogy Keresztelő János „Isten báránya”-ként (Jn. 1:29) mutatja be Jézust. Azaz földi halandóként Istennek mennyből küldött követét. A kettős természet titka ez esetben sem csupán jóval később tárult volna fel előttük, az apostolok utólagos bizonyságtevése alapján.
A próféciákat ma sem veszi komolyan a választott nép. Ahogy kétezer éve is csak kevesekben élt a messiásvárás reménye, ma, a második eljövetel küszöbén is alig-alig van Őt komolyan váró keresztény. Akkor Betlehemen mint helyszínen kívül – nem a születés, hanem – a fellépés pontos idejét is tudhatták, Dániel könyve próféciája alapján (9:24-27). A 21. század elején is van idői támpontunk: az első eljövetel idői próféciájához csatolt jövendölés, mely nem a második eljövetelnek az előbbiekhez hasonlóan megadott időpontját jelenti meg, hanem a második eljövetelt közvetlenül megelőző időszak kezdőpontját, mely több, mint 170 éve a hátunk mögött van már. De hogyan is készülünk a betlehemit jóval felülmúló eseményre, ha ennyi idő alatt még mindig nem sikerült készen lenni rá?!
Betlehemben nagy csoda történt: „Az Ige testté lett” (Jn. 1:14). A rövid mondat magyarázatra szorul. Az „Igé”-nek fordított görög kifejezés, a Logosz, ugyanolyan messiási szimbólum, mint a bárány, a csemete, a kőszikla. Csupán nem képzés, hanem szójelkép. Ilyen az Immánuel, a Mikáel is. Mindig Jézus Krisztust jelölik. – A „test” kifejezésnek is átvitt értelmével találkozunk itt ebben a mondatban. A görög nyelv a tökéletes, romlatlan testre a „σῶμα / szóma” kifejezést használja. Itt azonban egy másik szó, a „σάρξ / szarx” szerepel. Ez a bűntől meggyengített, erőtelenné vált emberi természet bibliai megjelölése (vö. még: Jn. 3:6, 1Kor 15:50, stb.) Jézus azért született Máriától, egy földi édesanyától, hogy örökölje, teljesen magára vegye emberi természetünket. Azt, amire oly gyakran szoktunk hivatkozni, ha mentegetjük hibáinkat. Jézus után az ilyen magyarázkodás végleg lelepleződik. Ő is ilyen természetet kapott, és mégis, ebben volt képes kivívni a győzelmet. Ezért lehet példánk és nem elérhetetlen eszményünk. Győzelme a bűn fölött a mi győzelmünket foglalja magába.
Hatalmas erő rejlik a testtélétel tanításának elfogadásában (1Tim. 3:16, Rm. 8:1-3, Zsid. 2:14-16). Fogalomból élő személlyé válik számunkra Jézus Krisztus. Több lesz tantételek sokaságánál is. Minden nap, minden órában tapasztalhatjuk közellétének erejét, aminél nincs nagyobb közelség: bennünk, szívünkben él! „Ő él” (Ap. csel. 1:3). Ez nem a mi önszuggesztiónk, ez az Ő ígérete: „Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt. 28:20).
Ezért nem fájlaljuk annyira, hogy Betlehembe nem jutottunk el. Veszélyes, kockázatos vállalkozás lett volna. Nem csak az Iszlám Állam Szíriára zúduló háborús csapásainak közelsége, hanem a palesztin-zsidó konfliktus kiéleződése miatt is. Jézus betlehemi születését az európai vallási hagyomány is az érzelmes mesevilág felé tolta. Ebből sem meríthetünk sokat. János evangéliumának prológusa azonban – az események után száz évvel – olyan magasan állítja elénk Istenfia világba jövetelét, hogy a megrendülés hullámai járják át egész lényünket: „Az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadták be őt. Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek; Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett és lakozott mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn. 1:9-14).

2. Jézus fellépése Messiásként, Názéret


3. A csodálatos halfogás és az emberhalászat, Genezáret


4. Vihar a tengeren, Genezáreti-tó


5. Jézus keresztsége, Jordán folyó


6. A vérfolyásos asszony gyógyulása, Kapernaum


7. Jairus lányának feltámasztása, Kapernaum


8. A gadarai megszállottak meggyógyítása



9. Hegyibeszéd 1. rész, Galileai tenger mellett


10. Hegyibeszéd 2. rész, Galilea


11. Jézus küzdelme a Gecsemánéban, Jeruzsálem















csütörtök, október 19, 2017

Reformációs beszélgetések Miskolcon

Reisinger János könyvtári sorozata beszélgetésekben folytatódik,
a tizedik, UTOLSÓ alkalom

2017. október 19-én, csütörtökön 18.00 órakor lesz a Miskolc, Szemere u. 2. szám alatt.

A tízrészes reformációs füzetsorozat 10. részének témáját (az Isten által rendelt nyugalomnap) vesszük át. További alkalmak kéthetente.

Várunk mindenkit szeretettel!

A füzetek a helyszínen vásárolhatók!

csütörtök, szeptember 28, 2017

2017. IV. negyedéves bibliatanulmány – Római levél


2017. utolsó negyedévi szombatiskolai tanulmányunk témája Pál apostol Rómabeliekhez írt levele. Ennek hetekre bontott, tanulmányszerű felbontását lehet megtalálni a PDF mellékletben.

Minden szombaton 9.30 órakor gyülekezeteinkben ezen könyv mentén tanulmányozzuk a Római levelet, várunk mindenkit szeretettel!

péntek, szeptember 08, 2017

A fegyvertelen hős - Desmond Doss története


"Ma minden hős fegyvert visel, 
de egyesek csak a hitükben bíznak"

Igaz története ez az első osztályú Desmond T. Dossnak, ahogyan azok hívják, akik valamikor gúnyolták őt, de most az életüket köszönhetik neki. Csak azt akarta, hogy katonai egyenruhát kapjon és a hazáját tudja szolgálni. Nem akart ölni. A hazájáért végrehajtott hihetetlen h!stetteiért kitüntették a legmagasabb katonai kitüntetéssel, a kongresszusi érdeméremmel.
"Ha visszagondol azokra, akik a Legmagasabb Katonai Kitüntetést kapták, mind azért kapták, mert egy adott pillanatban meghoztak egy hirtelen döntést, de Doss folyamatosan valami rendkívülit tett. Nem csak egyszer, hanem újból, és újból, újból és újból, és ismét újból. Mindig azt tette, ami helyes, és teljesítette kötelességét." – egy szemtanú.

A film a legjobb dokumentumfilm közönség díjat kapta a 2004-es Cinequest filmfesztiválon, és egy másik díjat is nyert ugyanezen a megmérettetésen.

Igazán megindító film, amelyet mindenkinek érdemes megnézni!





péntek, augusztus 18, 2017

Jótékony célú egyházzenei hangverseny - 2017.08.20. Budapest Olasz Intézet

Szeretettel meghívjuk jótékony célú egyházzenei hangversenyünkre
2017. augusztus 20-án, vasárnap, 17 órakor
az Olasz Kultúrintézetbe
(Budapest VIII., Bródy Sándor u. 8.)

Műsor:
Johann Sebastian Bach: a-moll hegedűverseny
Johann Sebastian Bach: János-passió – keresztmetszet
és bibliai gondolatok

Vezényel: Cséfalvay Dániel
Közreműködik:
– Anna-Sofia Bonino – hegedű
– Czabán Angelika – szoprán
– Szerekován János – tenor
– Mokán László – basszus
– a Sola Scriptura Teológiai Főiskola ének- és zenekara

A belépés díjtalan - Adományok az árvaház javára a helyszínen adhatók át
A rendezvény támogatója az Olasz Kultúrintézet


szerda, június 14, 2017

Bizonyságtételek II. kötet - 15. Bt. - 1. Tapasztalataim leírása

15. bizonyságtétel (1868)

Bevezetés
Fivéreim és nővéreim aligha várják ilyen hamar bizonyságtételeimnek eme számát. Nekem azonban rengeteg személyes bizonyságtétel volt a kezemben, melyeket a következő oldalakon közlök. Amúgy sem ismerek megfelelőbb módot, hogy elétek tárjam nézeteimet az általános veszélyekről, tévedésekről, s azok kötelességéről, akik szeretik Istent, s megtartják parancsolatait, minthogy közöljem veletek a bizonyságtételeket. Talán nincs is közvetlenebb és erőteljesebb mód, hogy elétek tárjam, amit az Úr közölt velem.
Fontosnak találtam, hogy a tizennégyes szám még az általános értekezlet előtt eljusson hozzátok. Ezért sietve nyomtattuk ki az említett számot, mielőtt időm lett volna sajtó alá rendezni néhány eredetileg abba szánt fontos cikket. Nem is volt már igazán mindenre hely a tizennégyesben. Ezért – mivel elég anyag állt rendelkezésemre a 15. számhoz – azzal az imával bocsátom ezt a rendelkezésetekre, hogy Isten áldása kísérje, hogy szeretett népének üdvére váljék.

1. Tapasztalataim leírása
1868. február 7-től május 20-ig
Miután hazaérkeztünk, s megszűnt az utazgatás és munkálkodás serkentő hatása, nagyon megéreztük keleti körutunk fáradalmait. Sokan levélben kértek, hogy közöljem velük, amit az Úr tudomásomra hozott róluk. Sok más emberrel nem tudtam szót váltani, pedig sürgős és fontos volt az esetük. Kimerült voltam, ezért ez a tengernyi levelezés többnek tűnt, mint amit el tudnék viselni. Csüggedés támadt rám, gyöngélkedtem, s néhány napig így is maradtam, gyakori ájulások közt hánykolódva. Ebben a testi és lelki állapotban kétségem támadt, hogy valóban kötelességem lenne annyit írni annyi embernek, akik közül jó néhány nagyon méltatlan volt. Az volt hát a benyomásom, hogy minden bizonnyal valahol tévedés csúszott a dologba.
Február 5-én Andrews testvérünk hirdette az igét a gyülekezetben. De én egész este csak el-elájultam, kifogytam a lélegzetből annyira, hogy férjemnek kellett támogatnia. Mikor Andrews testvér visszatért az összejövetelről, külön imaórát tartottak értem, s én kissé magamhoz tértem. Akkor éjjel jól aludtam, reggelre pedig, noha gyönge voltam, mégis csodásán megkönnyebbültnek és felbátorítottnak éreztem magamat. Azt álmodtam, hogy valaki egész vég fehér vásznat helyezett elém, hogy varrnék abból ruhát mindenféle méretű, jellemű és életkörülményű személyeknek. Felszólított, hogy szabjam ki nekik, s legyen kész, mire érte jön. Az volt a benyomásom, hogy sokan, akiknek ruhát kellett szabnom, méltatlanok. Megkérdeztem, hogy ez lesz-e az utolsó vég, amelyet ki kell szabnom. Azt a választ kaptam, hogy ezután további végek következnek.
Levert ez a tengernyi rám váró munka. Kijelentettem, hogy már több mint húsz éve szabom a ruhákat, mégsem becsülik meg fáradozásomat. Azt sem látom, hogy eredménnyel járna. Külön említettem egy nőt, aki számára a szövet kézbesítője ruhát rendelt. Kijelentettem, hogy az illető nem becsüli meg a ruhát, kár az időért, kár az anyagért is, mert szegény, ostoba és rendetlen, gyorsan bepiszkolná a ruhát.
Az illető így felelt: „Szabd ki az öltönyüket. Ez a kötelességed, enyém a veszteség, nem a tied. Isten másképp lát, mint az ember. Eléd helyezi a munkát, amit el akar végeztetni. Nem tudhatod, melyik virul majd, ez, vagy amaz. Végül ki fog derülni, hogy sok ilyen szegény lélek bejut az Isten országába, míg mások, akiket az Úr az élet minden áldásával kitüntetett – jó képességgel, kellemes környezettel, megadva nekik a javulás minden elképzelhető lehetőségét – ki fognak maradni onnan. Kiderül majd, hogy e szegény lelkek, akik teljesen a rendelkezésükre állt halvány fény szerint éltek, s jól kiaknázták korlátolt lehetőségeiket, jóval Istennek tetszőbben éltek, mint sok teljes világosságnak és jelentős lehetőségeknek örvendező ember.”
Akkor felemeltem a sok szabástól elkérgesedett kezem, s azt mondtam, hogy visszariaszt e feladat. De ő csak megismételte: „Szabd ki a ruhákat; nem jött még el szabadulásod.”
Nagy fáradtan fel álltam, hogy nekilássak. S íme, fényes olló hevert előttem, azt kezdtem használni. Fáradságom és csüggedésem nyomban eltűnt, az olló csaknem magától vágott, s kevés fáradsággal ruhát ruha után szabtam ki.

hétfő, május 22, 2017

Luther és a reformáció - 2017. tavaszi előadások

UTOLSÓ ELŐADÁS:  2017. május 25. csütörtök 16.30 Megyei könyvtár

Hanganyagok két helyen:
hallgatható
letölthető

2017. februártól folytatódik Reisinger János előadássorozata. 

A reformáció 500. évfordulóján ezzel a témával fog továbbhaladni. Az előadásokon 5 részletben levetíti a Luther c. filmet, ami után előadást és beszélgetést tart.



Reisinger János irodalomtörténész előadás-sorozata
Luther Márton 1517. október 31-én szögezte ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára, ezzel kezdetét vette a reformáció. Az idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját. Ennek tiszteletére Reisinger János irodalomtörténész következő előadásainak témája is Luther Márton munkássága és a reformáció.  
Az 5 részből álló sorozat nyitó rendezvénye február 2-án, csütörtökön délután fél 5-kor kezdődik a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében (Miskolc, Görgey A. u. 11.). A következő előadások – a március 30-i kivételével! – is itt lesznek.
Luther és a reformáció I. 
2017. február 2., csütörtök 16.30
II. Rákóczi Ferenc Könyvtár (Miskolc, Görgey A. u. 11.)
Luther és a reformáció II.
2017. március 2., csütörtök 16.30
II. Rákóczi Ferenc Könyvtár (Miskolc, Görgey A. u. 11.)
Luther és a reformáció III. 
2017. március 30., csütörtök 16.30
Szabó Lőrinc Könyvtár (Miskolc, Mindszent tér 2.)
Luther és a reformáció IV.
2017. április 27., csütörtök 16.30
II. Rákóczi Ferenc Könyvtár (Miskolc, Görgey A. u. 11.)
Luther és a reformáció V. 
2017. május 25., csütörtök 16.30
II. Rákóczi Ferenc Könyvtár (Miskolc, Görgey A. u. 11.)


péntek, március 31, 2017

Új szombatiskola - Péter I-II. levele - 2017. 2. negyedév


A negyedéves tanulmány témája Péter apostol első és második levele.


A tanulmány letölthető INNEN pdf-ben.

A szombatiskola alkalmával kis csoportokban vesszük át a hat kérdést (melyet előzőleg otthon elolvasott, átnézett mindenki), átbeszélve, feldolgozva a tanulmányt. Hasznos módja a bibliatanulmányozásnak.

Gyülekezeteinkben szokás szerint 9.30 órakor kezdődik a szombatiskolai istentisztelet.

Tartalom:

1. tanulmány - április 1. - A levelek szerzője és címzettjei
2. tanulmány - április 8. - Isten magasztalása az evangélium által nyert reménységért és örömért
3. tanulmány - április 15. - Felhívás a Krisztus-követőkhöz: „Szentek legyetek teljes életetekben!"
4. tanulmány - április 22. - Felhívás az igaz életben való növekedésre - Emlékeztetés a Krisztustól kapott küldetésre
5. tanulmány - április 29. - Hogyan viszonyuljanak a Krisztus-követők nem hívő környezetükhöz?
6. tanulmány - május 6. - Tanácsok a keresztény feleségeknek, férjeknek és az egész keresztény közösségnek
7. tanulmány - május 13. - A Krisztus-követők és az üldözések
8. tanulmány - május 20. - További intelmek és bátorítások a szent életre
9. tanulmány - május 27. - Részesülés Krisztus szenvedéseiben és az ítélet
10. tanulmány - június 3. - Alázat és szeretet a keresztény közösségben - Felhívás éberségre az ősellenséggel szemben
11. tanulmány - június 10. - Hogyan válhatunk „isteni természet" részesévé? - A prófétai szó bizonyossága és értéke
12. tanulmány - június 17. - Óvás a hamis prófétáktól
13. tanulmány - június 24. - Prófécia az utolsó időről - Bátorítás az Úr eljövetelése való felkészülésre

szombat, január 28, 2017

Imahét 2017. jan. – 8. nap

Január 28., szombat
A reformáció szélsőséges irányzatai, Luther fellépésének eredménye  

Mivel kell számolnia általában a legígéretesebben induló és legáldottabb reformációs mozgalmaknak is? 
Mivel és hogyan próbálja Sátán rendszerint kisiklatni és félrevinni a megújulás és a reformáció munkáját? Hogyan vegyük fel ellene a küzdelmet? Miként adott erre példát Luther?

Luther titokzatos eltűnése egész Németországban megdöbbenést keltett. Mindenki kérdezősködött felőle. A legképtelenebb hírek keringtek róla, és sokan azt hitték, hogy meggyilkolták. Az emberek nagyon megsiratták ‒ nemcsak közismert barátai, hanem ezerszámra olyanok is, akik nem foglaltak nyíltan állást a reformáció mellett. Sokan ünnepélyes esküvel fogadták, hogy megbosszulják halálát. 
A Róma-barát vezetők rémülten látták, hogy mennyire ellenük fordult a közhangulat. Bár eleinte ujjongtak Luther vélt halálának, de csakhamar szerettek volna elrejtőzni az emberek haragja elől. Ellenségeit, míg Luther közöttük volt, még legmerészebb tettei sem nyugtalanították annyira, mint eltűnése. Azok, akik dühükben megpróbálták a bátor reformátort elpusztítani, most, hogy védtelen fogoly lett, tele voltak félelemmel. „Menekülésre már csak egy lehetőségünk van ‒ mondta egyikük ‒..., fáklyákat gyújtva kutatni széles e világon, és visszaadni a nemzetnek, amely követeli.” Úgy tűnt, hogy a császári rendelet hatástalan maradt. A nunciusok felháborodva látták, hogy sokkal kevesebb figyelmet kelt, mint Luther sorsa. 
Az a hír, hogy Luther, bár fogoly, de biztonságban van, megnyugtatta az embereket, és még jobban lelkesedtek érte, írásait még buzgóbban olvasták. Egyre többen álltak annak a hősnek az ügye mellé, aki ilyen félelmesen kevés eséllyel védte Isten szavát. A mag, amelyet Luther elvetett, mindenütt kikelt. Távolléte alatt megvalósult az, amit jelenlétében nem ért volna el. Munkatársainak nagyszerű vezérük eltávolítása után megnőtt a felelősségérzete. Megújult hittel és buzgalommal siettek megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az oly szépen megindult munka ne szenvedjen csorbát. 
Sátán azonban nem maradt tétlen. Most is megpróbálta azt, amit minden reformációs mozgalomban. Megkísérelte tönkretenni az embereket. Rá akarta szedni őket arra, hogy az igazi reformációt cseréljék fel hamisítvánnyal. Miként a keresztény egyház első századában támadtak hamis krisztusok, a XVI. században voltak hamis próféták. 
Néhány ember, akikre a vallásos világ kavargása nagy hatással volt, különleges mennyei kinyilatkoztatások birtokosának képzelte magát, és azt állította, hogy Istentől megbízást kapott a Luther által ‒ szerintük erőtlenül ‒ elkezdett reformáció folytatására és befejezésére. Ezek az emberek lerombolták azt, amit Luther felépített. Pontosan azt a nagyszerű elvet tagadták meg, ami a reformáció alapja volt, hogy Isten szava a hit és a gyakorlat tökéletes szabálya. Ezt a tévedhetetlen útmutatót változékony mércével ‒ saját érzéseikkel és benyomásaikkal ‒ cserélték fel. A tévedés és hazugság nagyszerű leleplezőjének elvetésével utat nyitottak Sátánnak arra, hogy tetszése szerint befolyásolja az emberek gondolkozását. 
Az egyik ilyen próféta azt állította, hogy Gábriel angyal adott neki eligazítást. Egy diák, aki e prófétához csatlakozott, felhagyott tanulmányaival, mert állítása szerint Isten maga adott neki bölcsességet Igéje magyarázásához. Sok fanatizmusra hajló ember csatlakozott hozzájuk. E rajongók ténykedései nem kis izgalmat keltettek. Luther prédikációi nyomán az emberek felismerték a reform szükségességét. És most az új próféták téves tanításai félrevezettek néhány igazán jóhiszemű embert. 
A mozgalom vezetői elmentek Wittenbergbe, és rá akarták kényszeríteni álláspontjukat Melanchtonra és munkatársaira. Ezt mondták: „Isten bízott meg minket az emberek oktatásával. Mi meghitten társalgunk az Úrral, mi tudjuk, mi fog történni. Egyszóval apostolok és próféták vagyunk. Kérdezzétek csak meg dr. Luthert.” 
A reformátorok megdöbbentek. Nem értették a dolgot. Ilyennel még nem találkoztak, és nem tudták, mitévők legyenek. Melanchton így szólt: „Ezekben az emberekben valóban rendkívüli lélek van. De milyen lélek...? Egyrészt arra vigyázzunk, nehogy elfojtsuk Isten Lelkét, másrészt pedig arra, nehogy félrevezessen minket a Sátán lelke!” 
Az új tan gyümölcse csakhamar megmutatkozott. Az emberek elhanyagolták a Bibliát, vagy teljesen félretették. Az iskolákban zűrzavar támadt. Diákok, ledöntve minden korlátot, abbahagyták tanulmányaikat, és otthagyták az egyetemet. Azok, akik alkalmasnak tartották magukat a reformáció felélesztésére és irányítására, a pusztulás határára vitték azt. A katolikusok ezt látva újra bizakodni kezdtek, és diadalittasan kiáltották: „Még egy utolsó erőfeszítés, és minden a miénk.” 
Amikor Luther Wartburgban meghallotta, mi történt, mélyen megrendülve mondta: „Mindig tartottam attól, hogy Sátán ránk küldi ezt a csapást.” Felismerte az állítólagos próféták igazi lényét, és látta az igazság ügyét fenyegető veszélyt. A pápa és a császár ellenkezése nem nyugtalanította annyira, mint az, amit most látott. A reformáció állítólagos barátaiból támadtak a legnagyobb ellenségei. Éppen azokkal az igazságokkal keltettek viszályt és zűrzavart az egyházban, amelyek oly nagy örömet és vigaszt nyújtottak. 
Luther Isten Lelkének késztetésére bontakoztatta ki a reformációt, és nagyobb reformot hajtott végre, mint ami kezdetben szándékában állt. ő csak eszköz volt a Végtelen Hatalom kezében. Mégis sokszor megremegett, amikor munkája következményét látta. Egyszer ezt mondta: „Ha megtudnám, hogy tanaim egy embernek is ártottak, egyetlenegynek, bármilyen egyszerűnek és ismeretlennek ‒ ami lehetetlen, hiszen ez maga az evangélium ‒, inkább meghalnék, mintsem kitartsak mellettük.” 
És most Wittenberget, a reformáció tulajdonképpeni központját a fanatizmus és a törvényellenesség ejtette hatalmába. Ez a rettenetes állapot nem Luther tanításainak következménye volt, de ellenségei egész Németországban őt terhelték meg vele. Elkeseredésében olykor ezt kérdezte: „Hát lehet ilyen vége a reformáció nagyszerű munkájának?” Amikor Istennel imában tusakodott, ismét béke költözött a szívébe. „Ez a munka nem az enyém, hanem a tiéd ‒ mondta ‒, Te nem fogod eltűrni, hogy a babona vagy a fanatizmus megrontsa.” De az a gondolat, hogy ebben a válságos helyzetben továbbra is távol kell maradnia a küzdelemtől, elviselhetetlenné vált már számára. Elhatározta, hogy visszatér Wittenbergbe... 
Csakhamar egész Wittenbergben elterjedt a hír, hogy Luther visszatért, és prédikálni fog. Az emberek özönlöttek mindenfelől, és a templom zsúfolásig megtelt. Luther a szószékre lépve nagyon bölcsen és szelíden tanított, buzdított és dorgált. Utalva egyesek eljárására, akik erőszakos intézkedésekkel akarták megszüntetni a misét, ezt mondta: 
„A mise rossz dolog. Isten ellenzi, ezért meg kell szüntetni. Én helyére az egész világon az evangéliumi úrvacsorát tenném. De senkit sem szabad erőszakkal elszakítani tőle. Ezt a dolgot az Úr kezébe kell letennünk. Az ő szava cselekedjen, és ne mi. Hogy miért? ‒ kérdezed. Mert nincs a kezemben az emberek szíve, mint a fazekaséban az anyag. Jogunk van szólni, de nincs jogunk cselekedni. Prédikáljunk! A többi Isten dolga. Ha erőszakot alkalmazok, mit érek el vele? Fintort, formalitást, majmolást, emberi rendeleteket és álszenteskedést... és nem a szívbeli őszinteséget, hitet vagy könyörületet. Márpedig ahol ez a három hiányzik, ott minden hiányzik. Egy lyukas garast sem adnék az ilyen eredményért... Isten egyedül Igéjével többet tesz, mint te, én, és az egész világ velünk együtt. Isten a szívet ragadja meg, és ha a szívet megnyerted, mindent megnyertél... 
Prédikálni, vitázni és írni fogok, de senkit sem erőltetek, mivel a hit önkéntes. Lásd, mit tettem! Felkeltem a pápa, a búcsú és a pápisták ellen, de erőszak és izgatás nélkül. Terjesztettem Isten szavát, prédikáltam és írtam ‒ ez volt minden, amit tettem. És mégis, amíg én aludtam... az Ige, amit prédikáltam, legyőzte a papságot, annyira, hogy sem fejedelem, sem császár nem okozott neki oly sok kárt. De én semmit sem tettem. Egyedül az Ige végzett el mindent. Ha erőszakhoz akartam volna folyamodni, talán egész Németországot elöntötte volna a vér. De mi lett volna az eredmény? Mind testi, mind lelki romlás és pusztulás. Ezért én nyugton maradtam, és hagytam, hogy egyedül az Ige fussa be a világot.” 
Luther nap mint nap lelkes tömegnek prédikált, egy egész héten át. Isten szava megtörte a fanatizmus izgató varázsát. Az evangélium hatalma visszavezette a megtévesztett embereket az igazság útjára. 
Luther nem kívánt találkozni a fanatikusokkal, akik nagy bajt okoztak. Logikátlan és fegyelmezetlen embereknek ismerte őket, akik miközben azt állítják, hogy különleges mennyei világosságot kaptak, a legkisebb ellentmondást, de még a legbarátibb dorgálást vagy tanácsot sem tudják elviselni. Magukat tartva a legfőbb tekintélynek, mindenkitől megkövetelik, hogy kérdés nélkül fogadják el állításaikat. De mivel ragaszkodtak ahhoz, hogy velük találkozzék, nem zárkózott el ettől. Luther nagyszerűen leleplezte hazugságaikat, és e csalók azonnal elhagyták Wittenberget. 
A fanatizmus egy időre elhallgatott. Évek múlva azonban annál hevesebben tört elő, és következményei még súlyosabbak voltak. E mozgalom vezetőiről Luther ezt mondta: „Számukra a Szentírás csak holt betű volt, és mindnyájan ezt kezdték kiabálni: »A Lélek! A Lélek!« De az egyszer biztos, nem követem őket oda, ahová őket ez a lélek vezeti. Isten az ő kegyelméből őrizzen meg minden olyan egyháztól, ahol csak szentek vannak! Én az alázatosokhoz, az erőtlenekhez, a betegekhez akarok tartozni, akik tudják és érzik, hogy bűnösök, és akik szívük mélyéből szüntelen sóhajtoznak és kiáltanak Istenhez vigaszért és segítségért.” 
Thomas Münzer, a legaktívabb fanatikus, tehetséges ember volt, aki képességeit a jó ügy szolgálatába állítva hasznos dolgokat vihetett volna végbe. De nem tanulta meg az igaz vallás legfőbb elveit. „Meg akarta reformálni a világot, és elfelejtette, mint minden rajongó, hogy a reformációt saját magánál kell elkezdenie.” Nagyra törő volt. Rangra, hatalomra vágyott, és nem akart második lenni, még Luther után sem. Kijelentette, hogy amikor a reformátorok a pápa tekintélyét a Szentírással cserélték fel, csupán létrehozták a pápaság egy másik formáját. Azt állította, hogy a menny őt bízta meg az igazi reformáció megindításával. „Akiben ez a lélek lakik, azé az igaz vallás ‒ mondta Münzer ‒, még ha soha életében nem is látta a Szentírást.” 
A fanatikus tanítók az érzelmeikre hallgattak. Minden gondolatukat és indítékukat Isten hangjának tartották. Következésképpen nagy túlzásokba estek. Egyesek még Bibliájukat is elégették, miközben ezt kiabálták: „A betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” 
Münzer tanítása felcsigázta az emberekben a rendkívüli dolgok utáni vágyat, de az emberi elképzeléseket és nézeteket Isten szava fölé helyezve, hiúságukat is legyezgette. Tanait ezrek fogadták el. Münzer csakhamar minden istentiszteleti rendet megbélyegzett, és kijelentette, hogy a fejedelmeknek engedelmeskedni annyit jelent, mint megpróbálni Istennek is, és Beliálnak is szolgálni. 
Az emberek, akik már kezdték levetni magukról a pápaság igáját, egyre türelmetlenebbül viselték a polgári hatóságok megszorításait is. Münzer forradalmi tanításai, amelyeket a mennyei jóváhagyás igényével adott elő, minden kötöttség lerázására indították a népet, és arra, hogy a gyeplőt előítéleteiknek és indulataiknak adják át. E tanítást a lázadás és a harc végtelenül csúnya jelenetei követték, és Németország földje vérben ázott. 
Az a lelki fájdalom, amit Luther régen Erfurtban érzett, most kétszeresen reá nehezedett, amikor látta a fanatizmusnak a reformáció számlájára írt következményeit. A katolikus fejedelmek kijelentették ‒ és sokan el is hitték ‒, hogy a lázadás Luther tanainak törvényszerű következménye. A vád, amelynek a legcsekélyebb alapja sem volt, nagyon elszomorította a reformátort. Hogy az igazság ügyét a legsekélyesebb fanatizmussal egy szintre hozva így meggyalázzák, több volt, mint amit el tudott viselni. A zendülés vezetői gyűlölték Luthert, mert nemcsak ellenezte tanításaikat, hanem elutasította, hogy Isten ihletésére cselekednek. A polgári hatóság elleni lázadóknak nevezte őket. ők pedig bosszúból hitvány képmutatónak bélyegezték Luthert. Úgy tűnt, hogy Luther a fejedelmek és a nép gyűlöletét egyaránt kihívta maga ellen. 
A pápa hívei ujjongtak, remélve, hogy hamarosan tanúi lesznek a reformátor bukásának. Azokért a tévedésekért is Luthert hibáztatták, amelyeknek a helyreigazításáért mindent megtett. A fanatikusok azzal az állítással, hogy nagy igazságtalanság történt velük, sok ember rokonszenvét megnyerték, és miként a tévedés képviselőivel sokszor megesik, őket is mártíroknak tartották. A reformáció legelkeseredettebb támadóit tehát a kegyetlenség és elnyomás áldozataiként sajnálták és dicsőítették az emberek. Ez Sátán munkája volt, amely mögött ugyanaz a lázadó szellem húzódott, mint ami először a mennyben nyilvánult meg. 
Sátán folyvást azon dolgozik, hogy az embert megtévessze, és arra késztesse, hogy a bűnt erénynek, az erényt pedig bűnnek nevezze. És milyen „eredményes” munkát végez! Hányszor szidják és becsmérlik Isten hűséges szolgáit csak azért, mert bátran kiállnak az igazságért! Sátán eszközeit pedig dicsőítik és tömjénezik, sőt mártíroknak tartják, míg azok, akik Isten iránti hűségükért tiszteletet és bátorítást érdemelnének, magukra maradva hordják a gyanúsítgatás és bizalmatlanság terhét. 
A szentség hamisítványa, a hamis megszentelődés ma is megtéveszti az embereket. Más formákban, de a Luther korában megmutatkozó szellemben eltérít embereket a Szentírástól, hogy saját érzéseiket és benyomásaikat kövessék Isten törvénye helyett. Ez Sátán egyik legsikeresebb cselfogása, az igazság és a tisztaság meggyalázása. 
Luther bátran védte az evangéliumot a mindenfelől érkező támadástól. Isten Igéje minden küzdelemben hatékony fegyvernek bizonyult. Ezzel az Igével harcolt Luther a pápa bitorolt hatalma és a teológusok racionalista filozófiája ellen, és sziklaszilárdan megállt a reformációnak szövetséget kínáló fanatizmussal szemben. 
Ezek az ellenfelek a maguk módján mind félretették a Szentírást, és a vallási igazság és ismeret forrásaként az emberi bölcsességet dicsőítették. A racionalizmus isteníti az észt, és a vallás döntő tényezőjévé teszi. A katolicizmusnak, amely szerint a pápa az apostoli ihletettség egyenes ágú, soha nem változó örököse, bőven van lehetősége arra, hogy mindenféle túlkapást és romlottságot az apostoli megbízás sérthetetlenségének leple alá rejtsen. Münzer és társai „ihletettségének” a forrása sem magasabb rendű, mint a csapongó képzelet. Befolyása aláásott minden tekintélyt ‒ emberit és istenit egyaránt. Az igazi kereszténység Isten szavát az ihletett igazság nagy kincsesházaként és minden kinyilatkoztatás próbaköveként fogadja el. 
Wartburgból való visszatérése után Luther befejezte az Újszövetség fordítását, és a német nép nemsokára anyanyelvén olvashatta az evangéliumot. E fordítást mindenki, aki szerette az igazságot, nagy örömmel fogadta. Azok pedig, akik az emberi hagyományokat és parancsolatokat választották, gúnyolódva elvetették. 
A papokat nyugtalanította az a gondolat, hogy a köznép most már meg tudja vitatni velük Isten szavának tanításait, így tudatlanságuk lelepleződik. Világias okoskodásuk fegyverei hatástalanok voltak a Lélek kardjával szemben. Róma minden tekintélyével igyekezett meggátolni a Szentírás terjesztését, de a rendeletekkel, egyházi átkokkal és kínzásokkal nem érte el a célját. Minél inkább kárhoztatta és tiltotta a Bibliát, az emberek annál jobban szerették volna tudni, hogy mit is tanít. Minden olvasni tudó ember sóvárgott arra, hogy maga kutathassa Isten Igéjét. Magukkal hordozták, és olvasták, aztán újra olvasták, és addig nem nyugodtak, amíg hosszú részeket kívülről meg nem tanultak. Az Újtestamentum értékelése láttán Luther azonnal elkezdte az Ótestamentum fordítását, és mihelyt egy-egy rész elkészült, azonnal kiadta. 
Luther írásait éppoly örömmel fogadták a nagyvárosban, mint a kis faluban. „Amit Luther és barátai megfogalmaztak, mások terjesztették. Szerzetesek, akik meggyőződtek a kolostori kötelezettségek törvénytelenségéről, és a hosszú, rest élet helyett erejüket megfeszítve dolgozni akartak, de akik túlságosan tudatlanok voltak ahhoz, hogy Isten szavát hirdessék, beutazták a tartományokat, felkeresték a falucskákat és a kunyhókat, hogy Luther és barátai könyveit árusítsák. Németországot csakhamar elárasztották ezek a bátor könyvterjesztők.” 
Ezeket az írásokat nagy érdeklődéssel tanulmányozta gazdag és szegény, tanult és tanulatlan. A falusi iskolák tanítói esténként felolvastak belőlük a kandalló köré gyűlt kis csoportoknak. Minden egyes alkalommal egy-egy ember meggyőződött az igazságról, és örömmel fogadva az igét, tolmácsolta a jó hírt másoknak is. 
Valósággá váltak ezek az ihletett szavak: „A Te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket.” (Zsolt 119,130) A Szentírás tanulmányozása hatalmas változást hozott létre az emberek gondolkozásában és érzéseiben. A papi uralom vasigát helyezett alattvalóira, amely tudatlanságban és meg- alázottságban tartotta őket. A formaságokat és a babonás szertartásokat aprólékosan betartották. De istentiszteleteikhez az értelemnek és a szívnek nem sok köze volt. Luther feltárta Isten szavának egyszerű igazságait. A köznép kezébe adott Ige pedig felébresztette szunnyadó képességeiket. Nem csupán lelküket tisztította és nemesítette meg, hanem új erőt és elevenséget adott értelmüknek is. 
Minden rendű és rangú embert lehetett látni Bibliával a kézben, amint védték a reformáció tanításait. A pápa hívei, akik a Szentírás kutatását a papokra és szerzetesekre hagyták, most felszólították őket, hogy lépjenek elő, és cáfolják meg az új tanításokat. De a papok és szerzetesek, akik híveikhez hasonlóan nem ismerték a Szentírást és Isten hatalmát, teljes kudarcot vallottak azokkal szemben, akiket tanulatlannak és eretneknek bélyegeztek. „Sajnos ‒ mondta egy katolikus író ‒ Luther rábírta követőit, hogy a Szentíráson kívül semmi más kinyilatkoztatásban ne higgyenek.” Tömegek gyűltek össze, hogy hallgassák azt az igazságot, amit egyszerű emberek hirdettek, sőt megvitattak művelt és ékes beszédű teológusokkal. E nagy emberek szégyenletes tudatlansága lelepleződött, amikor az egyszerű emberek Isten Igéjének világos tanításaival cáfolták meg érveiket. Munkások, katonák, nők, sőt még gyermekek is jobban ismerték a Biblia tanításait, mint a papok és tudós doktorok. 
Az evangélium követői és a római babonák vallói közötti kirívó különbség nem kevésbé volt nyilvánvaló a tudósok soraiban, mint a köznép között. „Ellentétben a hierarchia régi védelmezőivel, akik elhanyagolták a nyelvek tanulását és az irodalom művelését..., voltak nemes lelkű fiatalok, akik tanulásra szentelve életüket kutatták a Szentírást, és megismerkedtek az ókor mesterműveivel. Ezek az éles elméjű, tiszta lelkületű, bátor szívű ifjak hamarosan annyi ismeretet szereztek, hogy jó ideig senki sem volt képes felvenni velük a versenyt... Így azután, amikor a reformációnak ezek az ifjú védelmezői valamilyen gyűlésen találkoztak a római doktorokkal, oly könnyedén és higgadtan vitáztak velük, hogy ezek a tudatlan emberek elbizonytalanodtak, zavarba jöttek, és szégyenben maradtak, amit mindenki szerint meg is érdemeltek.” 
Amikor a katolikus papság látta, hogy hívei elfogynak, a magisztrátusokhoz fordult segítségért, és minden hatalmában álló eszközzel igyekezett visszaszerezni hallgatóit. De az emberek lelki szükségleteit kielégítették az új tanítások, és elfordultak azoktól, akik oly régóta táplálták őket a babonás rítusok és emberi hagyományok semmit érő polyvájával. 
Az igazság tanítói, amikor az üldözés fellángolt ellenük, megfogadták Krisztus szavait: „Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a másikba.” (Mt 10,23) A világosság eljutott mindenhova. A menekülők találtak egy hívogató, kitárt ajtót, és azon a helyen maradva Krisztust prédikálták ‒ néha a templomban, vagy ha annak kapuja bezárult előttük, magánházakban vagy a szabad ég alatt. Templommá szentelődött az a hely, ahol meghallgatták őket. A lendülettel és bizonyossággal prédikált igazság feltartóztathatatlanul terjedt. 
Hiába kérte a papság az egyházi és a polgári hatóságok segítségét az eretnekség szétmorzsolásához. Hiába folyamodtak bebörtönzéshez, kínzáshoz, tűzhöz és kardhoz. A hívők ezrei pecsételték meg vérükkel hitüket, és a munka ment tovább. Az üldözés is az igazság terjedését szolgálta. A fanatizmus pedig, amelyet Sátán az üldözéssel igyekezett párosítani, még nyilvánvalóbbá tette az Isten munkája és a Sátán munkája közti különbséget. 
(Az A reformáció előrehaladása Németországban c. fejezetből.) 
  

Kérjük Istent, hogy felismerjük a fanatizmus és a hamis ébredések veszélyeit, és a Szentírás komoly kutatásával, valamint imádsággal felvehessük ellenük a küzdelmet. Imádkozzunk, hogy Sátán eme támadásai ne bizonytalaníthassanak el bennünket a valódi reformációban, és az ebből fakadó végső győzelemben. 

péntek, január 27, 2017

Imahét 2017. jan. – 7. nap

Január 27., péntek
Luther Wartburg várában – a Gondviselés jelei  

Hogyan mentette meg Isten Luthert az életveszélytől a birodalmi gyűlés után? 
Miként mutatkozott meg Luther alázata és Istenben való bizalma, amikor elfogadta Bölcs Frigyes tanácsát? 
Miért kellett Luthernak Wartburg várában töltenie több mint egy évet a wormsi birodalmi gyűlés után?

A szász Frigyes szándékosan háttérben maradt, gondosan leplezve a reformátor iránti igazi érzéseit. Ugyanakkor fáradhatatlan éberséggel vigyázott rá, figyelve minden mozdulatát, de figyelve ellenségeit is. Sokan nem is próbálták palástolni Luther iránti rokonszenvüket. Fejedelmek, grófok, bárók és egyéb kiválóságok látogatták meg ‒ világiak és egyháziak egyaránt. „A doktor kis szobája ‒ írta Spalatin ‒ nem tudta befogadni minden látogatóját. Az emberek úgy néztek Lutherre, mint aki több mint ember. Még azok is, akik nem hittek tanaiban, csak csodálni tudták mérhetetlen becsületességét, mert inkább a halált választotta, mintsem lelkiismeretét beszennyezze. 
Nemesek és fejedelmek komoly erőfeszítéseket tettek, hogy rávegyék Luthert a Rómával való kiegyezésre. Azt mondták, ha makacsul szembehelyezkedik az egyház és a zsinatok véleményével, a birodalom hamarosan száműzi, és senki nem védheti meg. Erre a kérésre Luther így válaszolt: „Krisztus evangéliumát lehetetlen támadások nélkül prédikálni... Miért választana el éppen engem a veszélytől való félelem, és rettegés az Úrtól és Isten szavától, amely az egyetlen igazság? Nem, inkább testem, vérem és életem áldozom fel.” 
Újra csak biztatták, hogy engedjen a császárnak, és akkor nincs mitől félnie. „Teljes szívemből beleegyezem ‒ hangzott a válasz ‒, hogy a császár, a fejedelmek, sőt a legegyszerűbb keresztények is megvizsgálják és elbírálják műveim, de csak egy feltétellel, ha Isten szavát tekintik a mércének. Mást nem is kell tenni, csak engedelmeskedni az Igének. Ne alkalmazzatok erőszakot lelkiismeretemen, amelyet a Szentírás magához láncolt!” 
Egy másik felhívásra így válaszolt: „Hát jó, lemondok menlevelemről. Személyemet és életemet a császár kezébe teszem, de Isten Igéjét ‒ soha!” Alávetné magát egy egyetemes zsinat határozatának ‒ mondta ‒, de csak azzal a feltétellel, ha a zsinat a Szentírás alapján köteles dönteni. „Ami pedig Isten szavát és a hitet illeti ‒ tette hozzá ‒, minden keresztény éppúgy el tudja őket bírálni, mint a pápa, még ha őt egymillió zsinat támogatja is.” Végül mind barátai, mind ellenfelei meggyőződtek arról, hogy semmi értelme sincs a további békítgetésnek. 
Ha a reformátor csak egyetlen kérdésben is engedett volna, Sátán és serege győzelmet aratott volna. De rendíthetetlen állhatatossága az egyház felszabadításához, egy új, egy jobb korszak hajnalához vezetett. Ennek az egyetlen embernek a befolyása, aki vallási dolgokban önállóan mert gondolkozni és cselekedni, nemcsak a korabeli egyházat és világot érintette, hanem minden későbbi nemzedék egyházát és világát is. E határozottságból és kitartásból az idők végéig minden hasonló sorsú ember erőt meríthet. Isten hatalma és uralma meghiúsítja az emberek tanácsát, és Sátán befolyását erőtlenné teszi. 
Luther csakhamar parancsot kapott a császártól, hogy térjen haza. Tudta, hogy ezt a parancsot hamarosan elítélése fogja követni. Vészjósló felhők tornyosultak útja felett. De amikor Wormsból távozott, szíve örömmel és hálaadással telt meg. „Maga az ördög őrködött a pápa fellegvárán ‒ mondta ‒, de Krisztus széles rést ütött rajta, és Sátán kénytelen volt elismerni, hogy az Úr hatalmasabb, mint ő.” 
Luther nem akarta, hogy állhatatosságát a császár lázadásnak tartsa. Ezért távozása után ezt írta a császárnak: „Isten, aki a szívek vizsgálója, a tanúm, hogy a legnagyobb készséggel engedelmeskedem felségednek tisztességben és gyalázatban, életemben és halálomban, és kivétel nélkül mindenben, ami nem érinti Isten szavát, amely az embert élteti. A jelen élet dolgaiban hűségem rendületlen, mert ha itt vesztünk vagy nyerünk, üdvösségünkhöz képest érdektelen. De abban, ami örök érdekeinket érinti, Isten nem akarja, hogy az ember embernek vesse alá magát. Mert a lelki dolgokban való meghódolás valójában imádat, és ez egyedül a Teremtőt illeti meg.” 
Luthert Wormsból jövet még jobban körülrajongták, mint odafelé menet. Rangos egyházi személyek köszöntötték a kiátkozott szerzetest, és polgári hatalmasságok tisztelték meg azt az embert, akit a császár megbélyegzett. Unszolták, hogy prédikáljon, és a császári tilalom ellenére ismét felállt a szószékre. „Soha nem ígértem, hogy láncra verem Isten szavát ‒ mondta ‒, és nem is fogom megígérni.” 
Nem sokkal Wormsból való távozása után a pápa híveinek sikerült a császárt rávenniük a Luther elleni ediktum kiadására. A rendelet a reformátort Sátánnak bélyegezte. Az állt benne, hogy Luther „maga a Sátán, emberi alakban és barátcsuhában”. A rendelet kimondta: mihelyt Luther menlevele lejár, intézkedni kell, hogy munkáját megszüntesse. A császár megtiltotta, hogy bárki is befogadja, enni vagy inni adjon neki, szóval vagy tettel, nyilvánosan vagy magánjelleggel segítse vagy támogassa. A parancs úgy hangzott, hogy el kell fogni, bárhol is legyen, és át kell adni a hatóságoknak; híveit szintén börtönbe kell vetni, és vagyonukat el kell kobozni; Luther írásait meg kell semmisíteni; és végül mindazok, akik e rendelettel ellentétesen merészelnek cselekedni, a rendeletben foglalt ítélet alá esnek. A szász választófejedelem és a Lutherhez legközelebb álló fejedelmek nem sokkal a reformátor távozása után elhagyták Wormsot, és az országgyűlés szentesítette a császár rendeletét. A pápa hívei ujjongtak. Azt gondolták, hogy a reformáció sorsa megpecsételődött. 
Isten azonban gondoskodott szolgája számára menedékről a veszély idején. Valaki éberen figyelte Luther minden mozdulatát. Egy őszinte, nemes szív elhatározta, hogy megmenti. Nyilvánvaló volt, hogy Róma csak Luther halálával éri be, és hogy Luther csak akkor menekül meg az oroszlán torkából, ha elrejtőzik. A szászországi Frigyes Istentől kapott bölcsességgel elhatározta, hogy megmenti a reformátort. A választófejedelem hű barátok segítségével valósította meg tervét. Sikerült elrejteniük Luthert barát és ellenség elől egyaránt. Útközben hazafelé elrabolták kísérőitől, és az erdőn át nagy sietve egy elszigetelt hegyi erődbe, Wartburg várába vitték. Mind elfogását, mind pedig elrejtését olyan titokzatosság fedte, hogy sokáig még maga Frigyes sem tudta, hova vitték. Ennek is megvolt az oka. Ameddig a választófejedelem nem tudott semmit Luther hollétéről, nem is árulhatott el semmit. Örült, hogy a reformátor biztonságban van, és ez elég is volt neki. 
Elmúlt a tavasz, a nyár, az ősz. Jött a tél, és Luther még mindig fogoly volt. Aleander és hívei ujjongtak, mert úgy tűnt, hogy az evangélium fénye kialvóban van. De nem ez történt. A reformátor töltögette lámpását az igazság tárházából, és e lámpásból még több fény sugározhatott. 
Wartburg barátságos biztonságában Luther egy ideig örült, hogy megszabadult a harc hevétől és kavargásától. De sokáig nem tudott örömet találni a csendben és a nyugalomban. Hozzászokott a tevékeny élethez és a kemény küzdelemhez. Nehezen viselte el a tétlenséget. Magányos napjaiban az egyház állapota foglalkoztatta, és kétségbeesetten kiáltott fel: „Ó, jaj! Nincs senki az Úr haragjának e napján, aki falként állna az Úr előtt, és megmentené Izraelt!” Majd önmagára gondolt, és attól félt, hogy gyávasággal vádolják majd, amiért kivonta magát a küzdelemből. Azután szemrehányást tett magának tétlenségéért és kényelmességéért. Pedig napi teljesítménye több volt, mint amennyit egy ember elvégezhet. Tolla sohasem pihent. Miközben ellenségei azzal áltatták magukat, hogy elhallgattatták, tevékenységének kézzelfogható bizonyítékai megdöbbentették és zavarba ejtették őket. Tollából származó tanulmányok tömegei forogtak közkézen egész Németországban. Az Újtestamentum német nyelvre fordításával nagyon fontos szolgálatot tett hon társainak. Sziklás Pátmoszából majdnem egy teljes évig hirdette az evangéliumot és feddte korának bűneit, tévelygéseit. 
De Isten nem csak azért vonta ki Luthert a közélet színpadáról, hogy ellenségei haragjától megvédje; nem is azért, hogy nyugodtan végezhesse ezeket a fontos munkákat. Drágább volt ennél az a cél, amit Isten el akart érni. A hegyek közt, a csendben, a magányban és ismeretlenségben Lutherhez nem ért el sem a segítő kéz, sem pedig az emberi dicséret. Így óvta Isten a gőgtől és az elbizakodottságtól, ami olyan sokszor kíséri a sikert. Szenvedés és megalázás által készítette fel, hogy ismét biztonságban tudjon járni a szédítő magasságokban, ahova olyan hirtelen emelkedett fel. 
Amikor az ember az igazság nyújtotta szabadságnak örvendezik, szívesen dicsőíti azokat, akiket Isten eszközként használ fel, hogy a tévelygés és a babona láncait széttörje. Sátán igyekszik az ember figyelmét Istenről emberi eszközökre irányítani, hogy Isten helyett emberekhez kötődjék. Azt akarja, hogy a puszta eszközt becsülje, és figyelmét eltereli arról a gondviselő Kézről, amely az eseményeket irányítja. Nagyon sokszor a dicsőített és nagyrabecsült vallási vezetők szem elől tévesztik, hogy Istentől függenek, és kezdenek önmagukban bízni. Ebből pedig az következik, hogy igyekeznek azoknak az embereknek a gondolkodását és lelkiismeretét irányítani, akik hajlamosak arra, hogy Isten Igéje helyett tőlük várják az eligazítást. A reformáció munkáját sokszor gátolja támogatóinak e fajta lelkülete. Isten szeretné megóvni ettől a veszélytől a reformáció ügyét. Azt akarta, hogy a reformáció munkája az Isten pecsétjét, és ne emberi bélyeget viseljen magán. Az emberek Lutherre, az igazság magyarázójára néztek. Isten eltávolította Luthert, hogy mindenki az igazság örökkévaló Szerzőjére tekintsen. 
(A Luther az országgyűlés előtt c. fejezetből.) 
  

Imádkozzunk azért, hogy minden próbánkban felismerjük és elfogadjuk Isten hitünket és jellemünket formáló hatalmát, saját életünkben és mások életében egyaránt.

csütörtök, január 26, 2017

Imahét 2017. jan. – 6. nap

Január 26., csütörtök
„Itt állok, másként nem tehetek...”
– Luther a wormsi országgyűlés előtt  

Luthert milyen lelkület jellemezte Isten Igéjének, a Biblia igazságainak védelmezése közben? Mire figyelmeztessen ez bennünket is, minden körülmények között? 
Miként tudta a Szentlélek vezetni Luthert a legszorongatóbb, sorsfordító körülmények közepette is? 
Hogyan képviselte Luther a wormsi birodalmi gyűlésen hitbeli és lelkiismereti meggyőződését? 
Mi adott neki mindehhez kellő bölcsességet és bátorságot?  

Luthert az országgyűlés elé idézték. Egy császári tisztviselőnek kellett a kihallgatási terembe vezetnie. Mégis csak nehezen tudott eljutni oda. Minden út zsúfolásig megtelt bámészkodókkal. Az emberek nagyon kíváncsiak voltak arra a barátra, aki szembe mert szállni a pápa hatalmával. 
Mielőtt Luther bírái elé lépett, egy idős tábornok, számos csata hőse, kedvesen mondta neki: „Szegény barát, szegény barát, nemesebb az a harc, amelyet te vállalsz, mint az enyém volt, vagy bármely parancsnoké a legvéresebb csatában. De ha ügyed igaz, és biztos vagy benne, menj Isten nevében előre, és ne félj semmitől! Isten nem hagy el.” 
Luther végre a tanács előtt állt. A császár a trónon ült. A birodalom legjelesebb személyiségei vették körül. Soha ember nem jelent meg ennél impozánsabb gyülekezet előtt, mint amely előtt Luther Mártonnak kellett hitéért kiállnia. A puszta tény, hogy megjelent, már maga jelentős győzelem volt a pápaság felett. 
A pápa elítélte ezt az embert, és ő most a törvényszék előtt állt, amely ezzel a tettével a pápa fölé helyezte magát. A pápa egyházi büntetéssel sújtotta Luthert, és kizárta minden emberi társadalomból. Ennek ellenére ez a törvényszék tisztelettel megidézte, és a világ legtiszteletreméltóbb gyűlése fogadta. A pápa örök hallgatásra ítélte, és most szólni készült a keresztény világ legtávolabbi részeiből összehívott figyelmes hallgatók ezrei előtt. Tehát Luther közreműködésével óriási fordulat történt. Róma leereszkedett trónjáról, és egy szerzetes hangja volt az, ami megalázta. 
E hatalmas és előkelő gyűlés előtt az alacsony származású reformátor elfogódottnak és zavartnak látszott. Számos fejedelem, látva izgatottságát, odament hozzá, és egyikük ezt súgta neki: „Ne félj azoktól, akik a testet ölik meg, mert a lelket meg nem ölhetik!” Egy másik ezt mondta: „Amikor helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, megadja nektek a ti Atyátok Lelke, mit mondjatok.” A világ nagyjai így tolmácsolták Krisztus szavait, hogy erősítsék Isten szolgáját a próba idején. 
Luthernak közvetlen a császár trónja elé kellett állnia. Mélységes csend szállta meg a népes gyülekezetet. Majd egy császári tisztviselő felállt, és Luther írásaira mutatva, e két kérdésre kért választ a reformátortól: Elismeri-e, hogy ő írta őket, és szándékában áll-e visszavonni a bennük kifejtett nézeteit? Miután a könyvek címét elsorolták, Luther azt válaszolta, hogy ami az első kérdést illeti, elismeri, hogy azok az ő könyvei. „Ami a másodikat illeti ‒ szólt ‒, mivel ez olyan kérdés, ami a hitet és a lelkek megváltását érinti, és Isten szavával, az ég és föld legdrágább kincsével is összefügg, balgán cselekednék, ha gondolkodás nélkül válaszolnék. Esetleg kevesebbet mondanék, mint amennyit a helyzet megkövetel, vagy többet, mint amennyit az igazság megkíván, s így vétenék Krisztus e mondása ellen: »Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.« (Mt 10,33) Ezért teljes alázattal kérem császári felségedet, adjon időt nekem, hogy válaszommal ne vétkezzem Isten szava ellen.” 
Ez bölcs kérés volt. Luther meggyőzte a gyűlést, hogy nem indulatból, sem pedig ösztönösen cselekszik. Ez a nyugalom és higgadtság, amire nem számítottak attól az embertől, aki olyan bátornak és megalkuvást nem ismerőnek látszott, növelte befolyását, s a későbbiekben megfontolt, bölcs és fennkölt válaszokra képesítette, ami meglepetést és csalódást okozott ellenségeinek, megrótta arcátlanságukat és gőgjüket. 
Luthernak a végső választ másnap kellet megadnia a zsinat előtt. Egy darabig elszorult szívvel gondolt azokra az erőkre, amelyek összefogtak az igazság ellen. Hite megingott. Rémület szállta meg, és reszketett a félelemtől. A veszélyeket felnagyítva látta. Látta ellenségeit győzedelmeskedni; látta, hogy a sötétség hatalmai már-már diadalt ülnek. Felhők sűrűsödtek fölötte, és úgy érezte, hogy elválasztják Istentől. Szerette volna biztosan tudni, hogy a seregek Ura vele lesz. Mardosó fájdalmában arccal a földre vetette magát, és szívet tépő kiáltás tört ki belőle, amit csak Isten érthet meg igazán. 
„Ó, mindenható, örök Isten ‒ könyörgött ‒, milyen szörnyű ez a világ! Íme kinyitja száját, hogy elnyeljen, és oly kicsi a bizalmam Benned... Ha csak e világ erejében bízhatom, mindennek vége... Közeleg az utolsó órám, ítéletemet kimondták... Ó, Istenem, segíts meg a világ minden bölcsességével szemben! Tedd meg... Te egyedül..., mert ez nem az én művem, hanem a Tiéd! Nekem nincs semmi keresnivalóm itt, nincs semmi vitatkoznivalóm a világ nagyjaival... De az ügy a tiéd..., és ez igaz és örökkévaló ügy. Ó, Uram, segíts! Hű és változatlan Isten, egy emberben sem bízom... Mindaz, ami embertől van, bizonytalan; mindaz, ami embertől származik, megbukik... Te választottál ki engem erre a munkára... Állj mellém, szeretett Fiad, Jézus Krisztus érdeméért, aki az én oltalmam, pajzsom és erős váram!” 
A gondviselő és bölcs Isten nyitotta meg Luther szemeit, hogy felismerje a veszélyt, és ne rohanjon vakmerően bele, saját erejében bízva. Luther nem a szenvedéstől félt, nem a közvetlen közelről fenyegető kínzástól és haláltól rettegett olyan iszonyúan. Válság előtt állt, és úgy érezte, nem tud megbirkózni vele, és az ő gyengesége miatt fog az igazság ügye vereséget szenvedni. Nem a maga biztonságáért, hanem az evangélium diadaláért tusakodott Istennel. Úgy gyötrődött és küzdött ő is, miként Izrael azon a küzdelmes éjszakán a magányos patak partján. Miként Izraelt, az ima őt is győzelemhez segítette. Kétségbeesett hitével megkapaszkodott Krisztusban, a nagy Szabadítóban. Erőt adott neki az a biztos tudat, hogy nem egyedül fog megjelenni a tanács előtt. Újra béke költözött lelkébe, és boldog volt, hogy magasra emelheti Isten szavát a népek uralkodói előtt. 
Lelkével Istenre támaszkodva készült Luther a reá váró küzdelemre. Elgondolta, mit fog válaszolni. Átnézte írásainak egyes részeit, és a Szentírásból bizonyítékokat keresett állításai alátámasztására. Majd bal kezét a Szent könyvre téve, amely nyitva volt előtte, jobb kezét az égre emelte, és megesküdött, hogy „hű marad az evangéliumhoz, és nyíltan megvallja hitét, még ha bizonyságtevését vérével kell is megpecsételnie”. 
Amikor Luthert ismét az országgyűlés elé vezették, arcán nyoma sem volt félelemnek vagy zavarnak. Békés szívvel, lenyűgöző bátorsággal és emelkedettséggel állt Isten tanúja a föld nagyjai között. A császári tisztviselő most megkérdezte, hogy vissza akarja-e vonni tanait. Luther szelíd hangon, alázatosan válaszolt. Nem volt heves és szenvedélyes. Szerényen és tisztelettudóan viselkedett, de olyan hitről és örömről tett bizonyságot, ami meglepte az összegyűlteket. „Legfenségesebb császár, fényes fejedelmek, kegyes urak! Megjelentem a mai napon előttetek a tegnap kapott parancsnak megfelelően. Isten irgalmára ünnepélyesen kérem fenségedet és a magasztos gyülekezetet, hogy kegyelmesen hallgassa meg egy olyan ügy védelmét, amelynek helyes és igaz voltáról meg vagyok győződve! Ha tudatlanságom miatt áthágom az udvari szokásokat és illemet, kérem bocsássatok meg, mivel nem királyi palotákban, hanem egy kolostor magányában nevelkedtem!” 
Majd rátérve a kérdésre kijelentette, hogy kiadott művei különböző jellegűek. Némelyikben a hittel és a jó cselekedetekkel foglalkozik. E munkáit még az ellenségei is nemcsak ártalmatlannak, de hasznosnak is nyilvánították. Visszavonásukkal mindkét párt által elismert igazságokat kárhoztatna. Írásainak másik csoportja a pápaság romlottságát és visszaéléseit leplezi le. E művek visszavonása erősítené Róma zsarnokságát, és szélesebb kaput tárna sok súlyos istentelenség előtt. Könyveinek harmadik csoportjában a fennálló gonoszságokat védő személyeket támadta meg. Nyíltan megvallotta, hogy ezekkel kapcsolatban hevesebb volt, mint ahogy illő lett volna. Nem állította, hogy hibátlan. De még ezeket a könyveket sem tudta megtagadni, mert visszavonásukkal bátorítaná az igazság ellenségeit, akik ezt arra használják, hogy Isten népét még kegyetlenebbül elnyomják. 
„De én csak ember vagyok, és nem Isten ‒ folytatta ‒; ezért úgy védekezem, ahogy Krisztus is tette: »Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról«... De Isten irgalmára esdekelve kérlek, legfenségesebb császár, titeket is fényes hercegek és minden rendű és rangú emberek, a próféták és apostolok írásaiból bizonyítsátok be, hogy tévedtem! Mihelyt meggyőződtem erről, minden tévedésemet visszavonom, és elsőként ragadom meg s vetem tűzbe könyveimet. Remélem, hogy amit az imént mondtam, világosan tanúsítja, gondosan mérlegeltem és átgondoltam, milyen veszélynek tettem ki magam. De korántsem félek, hanem inkább örülök, hogy az evangélium ma is, mint régen, zavart és viszályt kelt. Ez jellemzi Isten szavát, és ez a sorsa Isten igéjének. »Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre, hanem hogy fegyvert« ‒ mondta Jézus Krisztus. Isten tanácsai csodálatosak és félelmetesek! Óvakodjatok attól, hogy a széthúzás elfojtásának szándékával Isten szent szavát üldözzétek, és áthidalhatatlan veszélyek, katasztrófák és az örök pusztulás félelmetes áradatát zúdítsátok magatokra...! Hozhatnék számtalan példát Isten kinyilatkoztatásaiból. Szólhatnék a fáraókról, a babiloni királyokról és Izrael királyairól, akik soha nem munkálták olyan nagy hatással pusztulásukat, mint amikor a legbölcsebbnek tűnő tanácsok alapján törekedtek uralmuk megerősítésére. »Isten hegyeket mozdít tova, hogy észre se veszik!«” 
Luther eddig németül beszélt. Most el kellett ismételnie szavait latinul. A megerőltetéstől kimerülten bár, de eleget tett e kérésnek, és ismét elmondta beszédét, ugyanolyan világosan és lendületesen, mint először. A gondviselő Isten segítette. Számos fejedelmet annyira elvakított a tévelygés és a babona, hogy az első alkalommal nem fogták fel Luther okfejtését, de amikor elismételte beszédét, tökéletesen megértették. 
Luther szavai felbőszítették azokat, akik konokul behunyták szemüket a világosság előtt, és szántszándékkal nem engedték, hogy az igazság meggyőzze őket. Amikor Luther elhallgatott, a gyűlés szóvivője indulatosan mondta: „Nem válaszoltál a feltett kérdésekre... Világos és pontos választ kérünk! Visszalépsz, vagy nem?” 
A reformátor így válaszolt: „Mivel császári felséged, és ti, kegyelmes urak, világos, egyszerű és pontos választ kívántok, megadom. Ez a válaszom: hitemet nem rendelhetem alá sem a pápának, sem a tanácsoknak, mivel a napnál is világosabb, hogy a pápa és a zsinatok sokszor tévednek, és egymásnak ellentmondanak. Ezért, hacsak a Szentírásból vett bizonyítékokkal vagy a legvilágosabb érvekkel és az általam idézett szakaszok alkalmazásával meg nem győznek, és hacsak így fel nem szabadítják Isten szavának elkötelezett lelkiismeretemet, nem tudom, és nem is akarom visszavonni tanaimat, mert a keresztény ember számára veszélyes dolog a lelkiismeretével ellentétesen szólni. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Ámen.” 
Ez az igaz ember tehát Isten Igéjének biztos alapján állt. A menny fénye ragyogott arcán. Amikor a tévelygés hatalmát leleplezte, és a világot legyőző hit hatalmáról beszélt, nemes és tiszta jelleme, szívének békessége és öröme nem maradt rejtve senki előtt... 
(A Luther az országgyűlés előtt c. fejezetből.) 
     

Imádkozzunk azért, hogy a Biblia igazságának képviselete közben a lelkületünk Luther lelkületéhez hasonlatos legyen. Imádkozzunk, hogy a Szentlélek minket is teljesen betölthessen türelemmel, szelídséggel, és tisztán szólhasson általunk.