Részletek Ellen White látomásaiból
7. Első látomásom
Nem sokkal az 1844-es időpont elmúlása után kaptam az első látomást. Egy Krisztusban szeretett testvérnőmet látogattam meg, akivel szívem egybeforrt. Öten, nők, térdeltünk csöndesen a családi oltárnál. Míg imádkoztunk, oly mértékben szállt rám Isten hatalma, mint még soha. Mintha világosság vett volna körül, s egyre magasabbra emelkedtem volna a földről. Megfordultam, hogy lássam az advent népet, de nem találtam őket. Most hang szólt hozzám: „Tekints ismét, de kissé magasabbra.” Fölemeltem szememet, és keskeny, egyenes ösvényt láttam magasan a világ fölött. Az advent nép ezen vonult a város felé. Mögöttük, az ösvény elején, ragyogó fényt láttam. Az angyal azt mondta, hogy ez az éjféli kiáltás. Ez a fény világította be végig az ösvényt, hogy meg ne üssék lábukat a kőbe. Jézus közvetlenül népe előtt járt. Fölfelé vezette őket. Amíg szemüket nem vették le róla, biztonságban voltak. Ám többen hamar elfáradtak, azt mondták, hogy messze a város, s már meg kellett volna érkezniük. Ilyenkor Jézus úgy öntött új lelket beléjük, hogy fölemelte dicső jobbját, melyből fény áradt az advent csoportra, mely ilyenkor dicsőt kiáltott. Mások hamar megtagadták a maguk mögött hagyott fényt. Azt mondták, hogy nem Isten vezette őket ilyen messzire. A mögöttük levő láng kialudt, koromsötétben hagyva lábukat. Megbotlottak, szem elöl veszítették a jelzést és Jézust, s lehulltak az ösvényről az alant elterülő sötét és gonosz világba.
Majd Isten szavát hallottuk, mint sok víz zúgását. Közölte velünk Jézus eljövetelének napját és óráját. Az élő igazak – a 144.000 – ismerték s megértették a hangot, de a gonoszok mennydörgésnek, földrengésnek vélték. Mikor Isten bejelentette az időpontot, kitöltötte ránk Szentlelkét. Arcunkat Isten dicsősége világította be, s olyan ragyogó lett, mint Mózes arca, mikor lejött a Sínai-hegyről.
A száznegyvennégyezret mind elpecsételték, és tökéletes egység uralkodott köztük. Homlokukon ezek a szavak álltak: Isten, Új Jeruzsálem, s tündöklő csillagban Jézus új neve. Boldog, szent állapotunk felbőszítette a gonoszokat, és erőszakosan megrohantak minket, hogy megragadjanak, és börtönbe hurcoljanak. Ilyenkor az Úr nevében kinyújtottuk kezünket, s ők tehetetlenül hulltak a földre. Ekkor történt, hogy Sátán zsinagógája megértette, hogy Isten szeret bennünket, akik meg tudtuk mosni egymás lábát, és szent csókkal tudtuk köszönteni testvéreinket, s lábunkhoz borultak.
Valami nemsokára keletre vonta tekintetünket. Kis fekete felhő jelent meg, nem nagyobb az ember tenyerénél. Mindnyájan tudtuk, hogy ez az Emberfiának jele. Megilletődött csöndben néztük a felhőt, amint közeledett, világosabbá, ragyogóbbá vált, majd még dicsőbbé, míg csak nagy fehér felhővé nem növekedett. A felhő alja, mintha tűz lett volna, felette szivárvány ívelt, körülötte meg tízezer angyal zengte a legszebb éneket. A felhőn az Emberfia ült. Haja fehéren, hullámosán omlott vállára. Számos korona ékesítette fejét. Lábfeje tüzesnek látszott. Jobbjában éles sarló, baljában ezüst harsona. Szeme tűzláng. így kutatta át meg át gyermekeit.
Akkor minden arc elsápadt, s akiket Isten elvetett, azoké elsötétedett. Majd mindannyian felkiáltottunk: „Kicsoda állhat meg? Szeplőtlen-e a ruhám?” Az angyalok kara elhallgatott, döbbenetes csend állt be. Jézus szólalt meg: „Akiknek keze tiszta, s szíve ártatlan, azok meg tudnak állni. Elég néked az én kegyelmem!” Arcunk földerült, szívünket öröm töltötte be. Az angyalok magasabb hangot ütöttek meg, újra énekeltek, s a felhő közelebb jött. Felharsant Jézus ezüst harsonája, amint lefelé ereszkedett a felhőn, melyet tűzlángok nyaldostak körül. Tekintetét az alvó szentek sírján nyugtatta, majd égre emelte szemét s kezét, és felkiáltott: „Ti, akik a porban alusztok! Ébredjetek! Ébredjetek, s keljetek fel!” Ezután hatalmasan megremegett a föld. A sírok megnyíltak és a halottak, halhatatlanságba öltözötten felébredtek, feltámadtak. A 144 000 dicsőséget kiáltott, mikor felismerték barátaikat, akiket a halál elszakított tőlük. Ők is elváltoztak, s együtt ragadtattak az Úr elé.
Egyszerre mentünk a felhőbe, s hét napon át felfelé szálltunk az üvegtengerhez. Itt Jézus koronákat hozott, és jobbjával helyezte fejünkre. Arany hárfákat s győzelem pálmáit adta nekünk. Itt, az üvegtengeren a 144 000 tökéletes négyzetben állt fel. Néhánynak nagyon fényes volt a koronája, másoknak kevésbé. Mindenki tökéletesen elégedett volt a koronájával. Több korona súlyosnak látszott a csillagoktól, néhányon meg kevés díszlett. Mindnyájunkat földig érő fehér palást fedett. Amikor átmentünk az üvegtengeren a város kapujához, angyalok vettek körül. Jézus magasra emelte hatalmas, dicső karját, megfogta a gyöngykaput, kinyitotta két fényes szárnyát, s így szólt hozzánk: „Megmostátok ruhátokat véremben, tántoríthatatlanul álltatok az igazság mellett, lépjetek be!” Bementünk, és éreztük, hogy teljes jogunk van a helyhez.
A városban ott láttuk az élet fáját és Isten trónját. A trónból tiszta folyóvíz ömlött, s a folyó két oldalán állt az élet fája. Az egyik oldalon is fatörzs állt, a másikon is, mindkettő átlátszó színaranyból. Először azt hittem, két fát látok, de mikor újra odanéztem, láttam, hogy a két törzs egyetlen fává egyesül a tetején. Tehát az élet fája az élet folyójának mindkét oldalán állt. Ágai odahajlottak, ahol álltunk, gyümölcse gyönyörű volt, mintha aranyat ezüsttel elegyítettek volna össze.
A fa alá telepedtünk, gyönyörködtünk a hely szépségében. Fitch és Stockman testvér, akik az ország örömhírét hirdették, s akiket Isten kíméletből sírjukba fektetett, odajöttek hozzánk, s megkérdezték, hogy míg ők aludtak, min mentünk át. Fel akartuk idézni legsúlyosabb megpróbáltatásainkat, de azok oly jelentéktelennek tűntek a köröttünk levő mennyei dicsőség túláradó, örök mértékéhez képest, hogy nem tudtunk róluk szólni. Felkiáltottunk: „Dicsőség, a menny igen olcsó”. Arany hárfánkhoz kaptunk, és visszhangra késztettük a menny boltozatát.
(Bizonyságtételek I. kötet, Életrajzi írások)
9. Látomás az újföldről
[Ez a látomás a Krisztus második eljövetelét követő ezer év utáni eseményeket írja le. Jel 20,21,22. Zak 14,4.]
Jézussal az élen mindnyájan leereszkedtünk a városból a földre az egyik nagy és hatalmas hegyre, mely nem bírta el Jézust. Kettéhasadt, és óriási síksággá változott. Föltekintettünk. Nagy várost láttunk, tizenkét alappal és tizenkét kapuval – három-három minden oldalon –, s angyalt mindegyik kapunál. Fölkiáltottunk: „A város, a nagy város, jön, jön le Istentől, a mennyből” – s oda szállt le mellénk, ahol álltunk. Kezdtük megcsodálni a városon kívül fekvő dolgokat. A leggyönyörűbb házakat láttam. Mintha ezüstből lettek volna, négy gyönggyel ékesített oszlop tartotta őket, s gyönyörűség volt rájuk nézni. Ezek lesznek a szentek lakhelyei. Arany polc volt mindenikben. Szenteket láttam akkor a házakba bemenni; a polcra helyezték koronájukat. Majd kimentek a mezőre, és a földdel foglalatoskodtak. Nem úgy, mint itt a földön kell, nem, nem. Dicső fény ragyogott fejük körül, és szüntelen dicsérettel áldották az Istent.
Másik mezőt is láttam, tele mindenféle virággal. Mikor szakítottam belőlük, felkiáltottam: sohasem hervadnak el. Azután magas, fűvel borított mezőt láttam, gyönyörűség volt a szemnek. Szépséges zöld színe tündökölt, ezüst és arany csillogással, amint büszkén hullámzott Jézus király dicsőségére. Azután harmadik mezőre léptünk, mely tele volt mindenféle állattal – az oroszlán, a bárány, a párduc és a farkas, mind tökéletes egyetértéssel együtt tanyáztak. Átsétáltunk közöttük, ők meg békésen követtek minket.
Azután erdőbe mentünk, de nem volt sötét, mint az itteni erdők, ó nem, ellenkezőleg. Világosak voltak és dicsőségesek. A fák ágai integettek és mi felkiáltottunk: „Biztonságban lakhatunk a vadonban, és alhatunk az erdőben.” Áthaladtunk az erdőn, mert Sion hegyére igyekeztünk.
Útközben szintén a hely dicsőségében gyönyörködő másik csoporttal találkoztunk. Ruhájuk vérrel szegélyezett volt, koronájuk tündöklő, ruhájuk hófehér. Miután köszöntöttük őket, megkérdeztem Jézust, kik ezek? Azt felelte, hogy vértanúk, akiket miatta öltek meg. Velük volt a kicsinyek megszámlálhatatlan sokasága is. Az ő ruhájukon is vörös szegély. Sion hegye már előttünk emelkedett. A hegy tetején dicső templom, és a hegy mellett még hét hegy. Lejtőiken rózsák és liliomok virultak. Láttam, ahogy a kicsinyek másztak, vagy ha akartak, kis szárnyukon repültek fel a hegyek tetejére. Hervadhatatlan virágot szedtek. A templom körül sokfajta fa díszlett. Puszpáng, fenyő, ezüstfenyő, olajfa, mirtusz, gránátalma és fügefa hajolt meg érett fügéinek súlya alatt, dicsőségessé téve a helyet. S mikor belépni készültünk a templomba, Jézus felemelte szép hangját, és így szólt: Ide csak a 144000 jön be, mi felkiáltottunk: Dicsőség!
A templomot hét oszlop tartotta, a legragyogóbb gyöngyökkel díszített, átlátszó aranyoszlop. Képtelen vagyok leírni a csodadolgokat, melyeket láttam! Ó, bárcsak beszélném Kánaán nyelvét. Akkor valamennyire le tudnám írni a jobb világ dicsőségét! Kőoszlopokat láttam ott, melyekbe arany betűkkel a 144000 neve volt bevésve.
Miután megcsodáltuk a templom szépségét, kiléptünk, és Jézus előre ment a városba. Nemsokára újra hallottuk dallamos hangját: „Gyertek én népem, kik jöttetek a nagy nyomorúságból, ahol akaratomat végeztétek. Gyertek vacsorázni, mert felövezem magam, és kiszolgállak benneteket.” Dicséretet kiáltottunk, és beléptünk a városba. Színezüst asztalt láttam, sokmérföldnyi hosszút. Szemünk mégis belátta az egészet. Láttam az élet fájának gyümölcsét, a mannát, mandulát, fügét, gránátalmát, szőlőt és sok más gyümölcsöt. Megkértem Jézust, hadd, ízleljem meg, a gyümölcsöt. Ő azonban leintett. „Most még ne! Akik esznek e föld gyümölcséből, nem térnek többé vissza a földre. De nemsokára – ha hűséges leszel – enni fogsz az élet fájának gyümölcséből, és iszol a forrás vizéből. Vissza kell térned most, hogy beszámolj arról, amit itt láttál.”
Ekkor az egyik angyal gyöngéden lehozott ebbe a sötét világba. Néha úgy érzem, képtelen vagyok továbbra is elviselni a földi életet. A földön minden oly sivár. Nagyon elhagyottnak érzem magam, mert jobb világot láttam. Bárcsak szárnyam lenne, mint a galamboknak, akkor elszállhatnék, és megnyugodhatnék.
Ekkor az egyik angyal gyöngéden lehozott ebbe a sötét világba. Néha úgy érzem, képtelen vagyok továbbra is elviselni a földi életet. A földön minden oly sivár. Nagyon elhagyottnak érzem magam, mert jobb világot láttam. Bárcsak szárnyam lenne, mint a galamboknak, akkor elszállhatnék, és megnyugodhatnék.
(Bizonyságtételek I. kötet, 9. fejezet)
... 1846 őszén a Biblia szombatját kezdtük ünnepelni, terjeszteni és védelmezni. Figyelmem akkor terelődött először a szombatra, mikor 1846 folyamán New Bedford-ba mentem. Itt ismerkedtem meg Joseph Bates vénnel, aki korábban lett adventhívő, s tevékenyen munkálkodott az ügyért. Bates vén is szombatot ünnepelt, s hangoztatta a fontosságát. Én nem tartottam fontosnak a szombatkérdést, és azt gondoltam, hogy Bates vén téved, amikor többet időz a negyedik parancsolatnál, mint a többi kilencnél.
Akkor az Úr megmutatta nekem a mennyei szenthelyet. Isten mennyei temploma nyitva állt. Láttam a frigyládát, rajta a kegyelem trónját. Két angyal állt a frigyláda két végén, szárnyuk a kegyelem trónja fölött, arcuk a frigyláda felé fordult. Kísérő angyalom elmagyarázta, hogy a két angyal a mennyei seregeket képviseli, akik tiszteletben tartják az Isten ujjával írt tízparancsolatot. Jézus fölemelte a szövetség ládájának födelét, és láttam a tízparancsolat két kőtábláját. Nagyon elcsodálkoztam, mikor észrevettem, hogy a negyedik parancs a tíz közepén áll, s lágy fénykör övezi. Az angyal így szólt: „Ez az egyetlen a tíz közül, mely Istent nevezi a menny és a föld, s az azokban lévő összes dolog teremtőjének. Mikor lefektette a föld alapjait, a szombatot is megalapozta.”
Akkor az Úr megmutatta nekem a mennyei szenthelyet. Isten mennyei temploma nyitva állt. Láttam a frigyládát, rajta a kegyelem trónját. Két angyal állt a frigyláda két végén, szárnyuk a kegyelem trónja fölött, arcuk a frigyláda felé fordult. Kísérő angyalom elmagyarázta, hogy a két angyal a mennyei seregeket képviseli, akik tiszteletben tartják az Isten ujjával írt tízparancsolatot. Jézus fölemelte a szövetség ládájának födelét, és láttam a tízparancsolat két kőtábláját. Nagyon elcsodálkoztam, mikor észrevettem, hogy a negyedik parancs a tíz közepén áll, s lágy fénykör övezi. Az angyal így szólt: „Ez az egyetlen a tíz közül, mely Istent nevezi a menny és a föld, s az azokban lévő összes dolog teremtőjének. Mikor lefektette a föld alapjait, a szombatot is megalapozta.”
(Bizonyságtételek I. kötet, 11. fejezet)
Láttam a menny szépségét. Hallottam az angyalok elragadó énekét. Jézusnak tulajdonították a dicséretet, tisztességet és dicsőséget. Bizonyos fokig megértettem akkor Isten Fiának csodálatos szeretetét. Elhagyta az összes dicsőséget, összes tisztességet, melyben része volt a mennyben, s annyira szívén viselte megváltásunkat, hogy türelmesen és szelíden elviselt minden méltatlanságot és megalázást, amit az emberek rá tudtak halmozni. Megsebesítették, megkorbácsolták, és arcát csapkodták. Ráfeszítették a Kálvária keresztjére, s a legkínosabb halált szenvedte el, hogy megmentsen minket a haláltól, hogy megmoshasson vérében, hogy felmehessünk a lakásokba, melyeket készít nekünk, örülhessünk a menny fényének és dicsőségének, hallhassuk az angyalok énekét, és velük énekelhessünk.
...
Láttam az angyalt mérleggel a kezében. Isten népe, de különösen a fiatalok gondolatait s érdeklődését mérte. Az egyik serpenyőben a mennyei gondolatok és érdeklődés volt. A másikban a földiek. Ebbe a serpenyőbe került az összes regényolvasás, a ruhára és fitogtatásra, hiúságra és büszkeségre, és a többire irányuló gondolatok. Micsoda ünnepélyes pillanat! Isten angyala a mérleggel, amint hitvalló gyermekeinek gondolatait méri le – azokét, akik vallják, hogy meghaltak e világnak, és Istenért élnek. A föld, a hiúság s büszkeség gondolataival telt serpenyő gyorsan lesüllyedt, annak ellenére, hogy súly, súly után gördült le róla. A mennyre irányuló gondolatokkal, érdeklődéssel telt serpenyő sebesen fölemelkedett, amint a másik süllyedt. S jaj, milyen könnyű volt! El nem mondhatom, amit láttam, és soha át nem adhatom, a komoly, élénk benyomást, mely értelmembe vésődött, mikor láttam Isten népének gondolatatit, és érdeklődését néző angyalt a mérleggel. Az angyal megkérdezte: „Bejuthatnak-e ezek a mennybe? Nem, nem soha! Mondd meg nekik, hogy reménységük hiábavaló, és ha gyorsan meg nem térnek, nem nyerik el az üdvösséget; el kell pusztulniuk.”
Láttam az angyalt mérleggel a kezében. Isten népe, de különösen a fiatalok gondolatait s érdeklődését mérte. Az egyik serpenyőben a mennyei gondolatok és érdeklődés volt. A másikban a földiek. Ebbe a serpenyőbe került az összes regényolvasás, a ruhára és fitogtatásra, hiúságra és büszkeségre, és a többire irányuló gondolatok. Micsoda ünnepélyes pillanat! Isten angyala a mérleggel, amint hitvalló gyermekeinek gondolatait méri le – azokét, akik vallják, hogy meghaltak e világnak, és Istenért élnek. A föld, a hiúság s büszkeség gondolataival telt serpenyő gyorsan lesüllyedt, annak ellenére, hogy súly, súly után gördült le róla. A mennyre irányuló gondolatokkal, érdeklődéssel telt serpenyő sebesen fölemelkedett, amint a másik süllyedt. S jaj, milyen könnyű volt! El nem mondhatom, amit láttam, és soha át nem adhatom, a komoly, élénk benyomást, mely értelmembe vésődött, mikor láttam Isten népének gondolatatit, és érdeklődését néző angyalt a mérleggel. Az angyal megkérdezte: „Bejuthatnak-e ezek a mennybe? Nem, nem soha! Mondd meg nekik, hogy reménységük hiábavaló, és ha gyorsan meg nem térnek, nem nyerik el az üdvösséget; el kell pusztulniuk.”
(Bizonyságtételek 21. fejezet)
... Megmutatták nekem a menny rendjét, a tökéletes rendet, s elragadtatva hallgattam a tökéletes zenét. Látomásom után, a földi éneklés harsogónak és hamisnak tűnt. Négyszögű völgyben angyalcsoportokat láttam, mindegyiküket arany hárfával. A hárfák végén állító csavar volt a hárfák hangolására és a dallam változtatására. Ujjuk nem söpört hanyagul végig a húrokon, hanem külön-külön érintették meg a húrokat, megadva a hangot, majd mindnyájan csatlakoznak a gazdag, tökéletes mennyei zenéhez. Lehetetlen leírni a zengzetet. Dallamos, mennyei, isteni az. Minden arcról Jézus képmása sugárzik, és kimondhatatlan dicsőséggel ragyog.
(Bizonyságtételek I. kötet, 25. fejezet)
A SZENTEK SZENTJÉBEN
„Ellenkezőleg, az Úr az ő szent templomában, hallgasson előtte az egész Föld!” (Hab 2:20)
Láttam egy királyi széket, amelyen az Atya és a Fiú ült. Jézus arcát szemléltem, és gyönyörködtem kedves személyében. Az Atya alakját nem láthattam, mert egy dicsőséges fényben ragyogó felhő eltakarta őt. Megkérdeztem Jézust, hogy vajon Atyjának is hasonló alakja van-e. Kijelentette, hogy igen, de én nem láthatom, mert ha személyének dicsőségét megpillantanám, azonnal meghalnék…
Láttam, amint az Atya felemelkedett a királyi székről, és tüzes szekéren a szentek szentjébe ment, a kárpit mögé, ahol helyet foglalt… Ezután egy tüzes kerekekkel ellátott, angyaloktól övezett felhőszekér jött arra a helyre, ahol Jézus volt. Beszállt a kocsiba, és a szentek szentjébe vitetett, ahol az Atya ült. Ekkor megpillantottam Jézust, a nagy főpapot, amint az Atya előtt állt.
A frigyláda két szélén két gyönyörű kerub állt kiterjesztett szárnyakkal. Az angyalok szárnyai a kegyelem trónja előtt álló Jézus feje felett érintették egymást. Arcukkal egymás felé néztek, és tekintetüket a frigyládára irányították. Ezzel az angyalok egész seregét jelképezték, mert ők mindnyájan komoly érdeklődéssel tekintenek Isten törvényére. A kerubok között volt az arany tömjénező, s valahányszor a szenteknek hittel mondott imája felszállt Jézushoz, aki azokat az Atyának bemutatta, a füstölőoltárról illatfelhő szállt fel, amely csodálatos színekből álló füsthöz hasonlított. Ahol Jézus állt, a frigyszekrény felett végtelen dicsfény honolt, olyannyira, hogy képtelen voltam odanézni. Mintha Isten trónja helyezkedett volna el ott.
.
„Ellenkezőleg, az Úr az ő szent templomában, hallgasson előtte az egész Föld!” (Hab 2:20)
Láttam egy királyi széket, amelyen az Atya és a Fiú ült. Jézus arcát szemléltem, és gyönyörködtem kedves személyében. Az Atya alakját nem láthattam, mert egy dicsőséges fényben ragyogó felhő eltakarta őt. Megkérdeztem Jézust, hogy vajon Atyjának is hasonló alakja van-e. Kijelentette, hogy igen, de én nem láthatom, mert ha személyének dicsőségét megpillantanám, azonnal meghalnék…
Láttam, amint az Atya felemelkedett a királyi székről, és tüzes szekéren a szentek szentjébe ment, a kárpit mögé, ahol helyet foglalt… Ezután egy tüzes kerekekkel ellátott, angyaloktól övezett felhőszekér jött arra a helyre, ahol Jézus volt. Beszállt a kocsiba, és a szentek szentjébe vitetett, ahol az Atya ült. Ekkor megpillantottam Jézust, a nagy főpapot, amint az Atya előtt állt.
(Early Writings 54-55.)
A frigyláda két szélén két gyönyörű kerub állt kiterjesztett szárnyakkal. Az angyalok szárnyai a kegyelem trónja előtt álló Jézus feje felett érintették egymást. Arcukkal egymás felé néztek, és tekintetüket a frigyládára irányították. Ezzel az angyalok egész seregét jelképezték, mert ők mindnyájan komoly érdeklődéssel tekintenek Isten törvényére. A kerubok között volt az arany tömjénező, s valahányszor a szenteknek hittel mondott imája felszállt Jézushoz, aki azokat az Atyának bemutatta, a füstölőoltárról illatfelhő szállt fel, amely csodálatos színekből álló füsthöz hasonlított. Ahol Jézus állt, a frigyszekrény felett végtelen dicsfény honolt, olyannyira, hogy képtelen voltam odanézni. Mintha Isten trónja helyezkedett volna el ott.
(Early Writings 252.)
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése