vasárnap, augusztus 25, 2019

Fáradtságos utazásom - Walter Veith története

WALTER VEITH
FÁRADSÁGOS UTAZÁSOM


– Az anyád a pokolra jut – ismételte újra és újra a hitoktatóm. – Örökké szenvedni fog.
Már akkor eldöntöttem, hogy ha létezik Isten, akkor utálom Őt. Hogyan büntethet a szeretet Istene olyan hívő anyát, mint az én édesanyám? Tízéves koromra meggyőződéses ateista lettem. Számomra Isten nem létezett.

HOGYAN LETTEM ATEISTA?

Édesapám nagyon komoly katolikus volt, mindaddig pap akart lenni, amíg bele nem szeretett egy kedves német lutheránus hölgybe, az édesanyámba. A II. vatikáni zsinat előtt a katolikusok úgy tekintettek a lutheránusokra, mint elveszettekre, és kizárták őket a mennyből. Ennek ellenére a szüleim sosem vitatkoztak a vallás miatt. Apám megfogadta, hogy katolikusként neveli a gyerekeit, és anyám beleegyezett.

Majdnem nyolcéves lettem, amikor nagy baj történt. Az orvosok megállapították, hogy édesanyám rákos, és azt mondták, két-három, maximum négy hónapja van hátra. De ő szilárd hittel és elhatározással több mint négy évet élt még. Ezek életem legsötétebb évei voltak. Végignéztem, hogyan szenved édesanyám a sok műtét és sugarazás miatt. Mint a legtöbb fiatal fiú, én is nagyon ragaszkodtam anyámhoz. Miért engedi Isten, hogy így szenvedjen? – kérdeztem.

Dél-Afrikában lutheránus iskolába jártam. Mivel édesapám római katolikusnak szeretett volna nevelni, ezért egy apáca naponként vallásos oktatásban részesített engem és más katolikus szülők gyerekeit. Az óráin kiderült, hogy túlzottan lelkesedik a saját vallásáért. Annak a gyereknek, aki végignézi, hogyan hal meg az édesanyja, ez kész katasztrófát jelentett.
– Olyan szörnyű, hogy édesanyád protestáns, és emiatt soha nem láthatja meg a mennyek országát! – mondta nekem. – Anyád az örökkévalóságon át szenved majd a pokolban.
„Haldokló édesanyám épp eleget szenved – gondoltam. – Hogyan akarhatja a szeretet Istene, hogy még többet szenvedjen?”

Minden vasárnap elmentem édesapámmal a templomba, és mindent megtettem, amit egy jó római katolikus megtesz. Mivel az apáca egyre azt hajtogatta, hogy édesanyám a pokolba jut, egyre dühösebb lettem. Egy nap olyan mérges lettem, hogy miután darabokra szakítottam a katekizmusomat, hozzávágtam. Nem túl kedves hangon azt is elmondtam neki, pontosan mit is tehet az Istenével.
Ezután kitiltottak az óráiról. Nemsokára egy másik tanárral is nézeteltérésbe kerültem, és az ő óráiról is kiutasítottak. Dacossá váltam, tiszteletlenül beszéltem, lógtam az órákról, néha még fenyőtobozzal is megdobáltam a tanáromat. Kiállhatatlan gyerek lettem, de sohasem mondtam el a szüleimnek, hogy az iskolában úgy viselkedtem, mint egy szörnyeteg. Ők pedig soha nem jöttek rá.

Nem sokkal a tizenkettedik születésnapom után szeretett édesanyám meghalt, édesapám pedig újra megházasodott. Mostohaanyám teljesen kiállhatatlannak talált. A gondok egyre nőttek az iskolában és otthon is. Végül ott kellett hagynom az iskolát. Szüleim úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha az otthonomtól távoli szakiskolába küldenek. Ekkor ébredtem rá, mi is történik. Ez lehetetlen – gondoltam –, ez nem nekem való. Különböző helyeken éltem, amíg sikerült meggyőznöm hozzátartozóimat, hogy másik iskolába küldjenek, ahol elkezdtem rendesen viselkedni.

péntek, augusztus 16, 2019

Heidegger: A gondolkodás tapasztalatáról

A gondolkodás tapasztalatáról – Martin Heidegger

Út és mérleg
híd és ének
egy ösvényen együtt áll.

Menj és hordozd
nincsed és szód
ott, hol csak-egy utad jár.


Midőn hajnalfény gyúl a hegyek mögött csendesen…
A világ homálya sohasem oltja ki a lét fényét.
Az isteneknek túl későn érkeztünk, s túl korán a létnek. Ebben a költeményben kezdődik az ember.
Egy csillaghoz tartsunk: ennyi az egész.
Gondolkodni – egy gondolatra szorítkozni, mely majdan csillagként áll meg a világ egén.

Midőn vihar kerekedtén a szélkakas a kunyhóablak előtt énekel…
Ha a gondolkodás hivatása a lét kihívásából ered, a sors beszéde gazdagabb lesz.
Mihelyt szemünk van a dologra és szívünkben a szóra-hallás, sikerül a gondolkodás.
Kevesek tapasztaltak abban, hogy megkülönböztessék a megtanított tárgyat az elgondolt dologtól.
Ha a gondolkodásban szemben állók volnának és nem csupán vetélytársak, jobban állana a gondolkodás ügye.

Midőn a felszakadozott esőfelhőn hirtelen napsugár siklik át a rétek sötétjére…
Nem mi találunk rá a gondolatokra. Ők találnak ránk.
Ez a beszélgetésre illő óra.
Jöhet a derűs társas eszmélkedés, mely nem áll elő ellenkező vélemény fitogtatásával, sem nem tűr engedékeny beleegyezést. A gondolkodás állhatatos marad ügyében.
Az ilyen derűs társalgás öröméből nyerhet a gondolkodás műhelye néhány mesterlegényt. Hogy közülük egy észrevétlen mesterré növekedjék.

Midőn a nyáreleji mezőn magányos nárciszok elrejtve virágzanak s a juharfa alatt egy hegyi rózsa csillan…
Díszes egyszerűség.
Csak alkotás éltet arcot.
S az alkotás költeményben pihen meg.
Kit járhat át bármi bátorítás – ha nem vállalja a szomorúságot?
Ott árad el a fájdalom gyógyító ereje, hol nem is sejtjük.

Midőn a szél morogva tépázza a kunyhó gerendáit s az idő kedvetlenre válik…
Három veszély fenyegeti a gondolkodást.
Jó és ezáltal üdvös veszély a daloló költő szomszédsága.
Gonosz és ezáltal legkönyörtelenebb veszély maga a gondolkodás. Önmaga ellenében kell gondolkodnia s erre csak ritkán képes.
Rossz és ezáltal zavaros veszély a bölcselkedés.

Midőn nyári napon pille telepedik a virágra s csukott szárnyával vele leng a réti szélben…
Kedélyünk minden kedve felelet a lét kedvességére, mely gondolkodásunkat a világ játékába gyűjti.
A gondolkodás minden egyes dolgot kiemel és maga előtt marasztal.
A türelmes figyelem nagylelkűséget nevel.
Ki nagyot gondol, nagyot is téved.

Midőn a hegyi patak az éjszakák csöndjében arról mesél, hogyan zubog szikláról sziklára…
Gondolkodásunkban, ami a legősibb, mögöttünk jár, és mégis szembejön velünk.
Ezért várja a gondolkodás az elmúltak érkezését és ezért visszaemlékezés.
Öregnek lenni annyit jelent: idejében megállni ott, ahol egy gondolati út egyetlen gondolata a maga helyére ugrott.
Akkor kockáztathatjuk meg, hogy a filozófiából visszatérjünk a lét elgondolásához, mikor már a gondolkodás eredetében otthonosak lettünk.

Midőn téli éjszakában hóviharok rázzák a kunyhót, de reggelre a táj hófehérbe csöndesül…
A gondolkodás éneke csak azáltal nyugodna meg lényegében, ha lehetetlen lenne kimondani, mi kimondatlanul kell hogy maradjon.
A gondolkodást ilyen lehetetlenség helyezné a dolog elé.
Soha nem az, amiről beszélnek, és egy nyelven sem az, amit kimondanak.
Hogy újra és minduntalan van gondolkodás, kinek csodálkozása szeretné ezt kifürkészni?

Midőn alpesi völgyek lejtőin kolompszó hallik s a nyájak lassan-lassan bandukolnak…
A gondolkodás költői jellegét még homály fedi.
Ahol megmutatkozik, hosszú időre valami félig-költői sejtés utópiájának látszik.
De a gondolkodó költés valójában a lét topológiája.
Ez mondja meg neki lényegének illetőségét.

Midőn az esti fénysugár itt-ott betűz az erdőn, bearanyozza a fák törzsét…
Ének és gondolkodás a költészet szomszédos törzsei.
A létből hajtanak ki és igazságába érnek.
Kapcsolatukról az jut eszünkbe, amit Hölderlin az erdő fáiról dalol:
„És a szomszéd törzsek ismeretlenek
maradnak egymásnak, amíg csak állnak.”

Erdő pihen
patak zubog
szikla nyugszik
zápor zent.

Mező réved
kút megduzzad
szelek zúgnak
áldás leng.

(1947)
(Reisinger János fordítása)