szerda, június 14, 2017

Bizonyságtételek II. kötet - 15. Bt. - 1. Tapasztalataim leírása

15. bizonyságtétel (1868)

Bevezetés
Fivéreim és nővéreim aligha várják ilyen hamar bizonyságtételeimnek eme számát. Nekem azonban rengeteg személyes bizonyságtétel volt a kezemben, melyeket a következő oldalakon közlök. Amúgy sem ismerek megfelelőbb módot, hogy elétek tárjam nézeteimet az általános veszélyekről, tévedésekről, s azok kötelességéről, akik szeretik Istent, s megtartják parancsolatait, minthogy közöljem veletek a bizonyságtételeket. Talán nincs is közvetlenebb és erőteljesebb mód, hogy elétek tárjam, amit az Úr közölt velem.
Fontosnak találtam, hogy a tizennégyes szám még az általános értekezlet előtt eljusson hozzátok. Ezért sietve nyomtattuk ki az említett számot, mielőtt időm lett volna sajtó alá rendezni néhány eredetileg abba szánt fontos cikket. Nem is volt már igazán mindenre hely a tizennégyesben. Ezért – mivel elég anyag állt rendelkezésemre a 15. számhoz – azzal az imával bocsátom ezt a rendelkezésetekre, hogy Isten áldása kísérje, hogy szeretett népének üdvére váljék.

1. Tapasztalataim leírása
1868. február 7-től május 20-ig
Miután hazaérkeztünk, s megszűnt az utazgatás és munkálkodás serkentő hatása, nagyon megéreztük keleti körutunk fáradalmait. Sokan levélben kértek, hogy közöljem velük, amit az Úr tudomásomra hozott róluk. Sok más emberrel nem tudtam szót váltani, pedig sürgős és fontos volt az esetük. Kimerült voltam, ezért ez a tengernyi levelezés többnek tűnt, mint amit el tudnék viselni. Csüggedés támadt rám, gyöngélkedtem, s néhány napig így is maradtam, gyakori ájulások közt hánykolódva. Ebben a testi és lelki állapotban kétségem támadt, hogy valóban kötelességem lenne annyit írni annyi embernek, akik közül jó néhány nagyon méltatlan volt. Az volt hát a benyomásom, hogy minden bizonnyal valahol tévedés csúszott a dologba.
Február 5-én Andrews testvérünk hirdette az igét a gyülekezetben. De én egész este csak el-elájultam, kifogytam a lélegzetből annyira, hogy férjemnek kellett támogatnia. Mikor Andrews testvér visszatért az összejövetelről, külön imaórát tartottak értem, s én kissé magamhoz tértem. Akkor éjjel jól aludtam, reggelre pedig, noha gyönge voltam, mégis csodásán megkönnyebbültnek és felbátorítottnak éreztem magamat. Azt álmodtam, hogy valaki egész vég fehér vásznat helyezett elém, hogy varrnék abból ruhát mindenféle méretű, jellemű és életkörülményű személyeknek. Felszólított, hogy szabjam ki nekik, s legyen kész, mire érte jön. Az volt a benyomásom, hogy sokan, akiknek ruhát kellett szabnom, méltatlanok. Megkérdeztem, hogy ez lesz-e az utolsó vég, amelyet ki kell szabnom. Azt a választ kaptam, hogy ezután további végek következnek.
Levert ez a tengernyi rám váró munka. Kijelentettem, hogy már több mint húsz éve szabom a ruhákat, mégsem becsülik meg fáradozásomat. Azt sem látom, hogy eredménnyel járna. Külön említettem egy nőt, aki számára a szövet kézbesítője ruhát rendelt. Kijelentettem, hogy az illető nem becsüli meg a ruhát, kár az időért, kár az anyagért is, mert szegény, ostoba és rendetlen, gyorsan bepiszkolná a ruhát.
Az illető így felelt: „Szabd ki az öltönyüket. Ez a kötelességed, enyém a veszteség, nem a tied. Isten másképp lát, mint az ember. Eléd helyezi a munkát, amit el akar végeztetni. Nem tudhatod, melyik virul majd, ez, vagy amaz. Végül ki fog derülni, hogy sok ilyen szegény lélek bejut az Isten országába, míg mások, akiket az Úr az élet minden áldásával kitüntetett – jó képességgel, kellemes környezettel, megadva nekik a javulás minden elképzelhető lehetőségét – ki fognak maradni onnan. Kiderül majd, hogy e szegény lelkek, akik teljesen a rendelkezésükre állt halvány fény szerint éltek, s jól kiaknázták korlátolt lehetőségeiket, jóval Istennek tetszőbben éltek, mint sok teljes világosságnak és jelentős lehetőségeknek örvendező ember.”
Akkor felemeltem a sok szabástól elkérgesedett kezem, s azt mondtam, hogy visszariaszt e feladat. De ő csak megismételte: „Szabd ki a ruhákat; nem jött még el szabadulásod.”
Nagy fáradtan fel álltam, hogy nekilássak. S íme, fényes olló hevert előttem, azt kezdtem használni. Fáradságom és csüggedésem nyomban eltűnt, az olló csaknem magától vágott, s kevés fáradsággal ruhát ruha után szabtam ki.