A gondolkodás tapasztalatáról – Martin Heidegger
Út és mérleg
híd és ének
egy ösvényen együtt áll.
Menj és hordozd
nincsed és szód
ott, hol csak-egy utad jár.
Midőn hajnalfény gyúl a hegyek mögött csendesen…
A világ homálya sohasem oltja ki a lét fényét.
Az isteneknek túl későn érkeztünk, s túl korán a létnek. Ebben a költeményben kezdődik az ember.
Egy csillaghoz tartsunk: ennyi az egész.
Gondolkodni – egy gondolatra szorítkozni, mely majdan csillagként áll meg a világ egén.
Midőn vihar kerekedtén a szélkakas a kunyhóablak előtt énekel…
Ha a gondolkodás hivatása a lét kihívásából ered, a sors beszéde gazdagabb lesz.
Mihelyt szemünk van a dologra és szívünkben a szóra-hallás, sikerül a gondolkodás.
Kevesek tapasztaltak abban, hogy megkülönböztessék a megtanított tárgyat az elgondolt dologtól.
Ha a gondolkodásban szemben állók volnának és nem csupán vetélytársak, jobban állana a gondolkodás ügye.
Midőn a felszakadozott esőfelhőn hirtelen napsugár siklik át a rétek sötétjére…
Nem mi találunk rá a gondolatokra. Ők találnak ránk.
Ez a beszélgetésre illő óra.
Jöhet a derűs társas eszmélkedés, mely nem áll elő ellenkező vélemény fitogtatásával, sem nem tűr engedékeny beleegyezést. A gondolkodás állhatatos marad ügyében.
Az ilyen derűs társalgás öröméből nyerhet a gondolkodás műhelye néhány mesterlegényt. Hogy közülük egy észrevétlen mesterré növekedjék.
Midőn a nyáreleji mezőn magányos nárciszok elrejtve virágzanak s a juharfa alatt egy hegyi rózsa csillan…
Díszes egyszerűség.
Csak alkotás éltet arcot.
S az alkotás költeményben pihen meg.
Kit járhat át bármi bátorítás – ha nem vállalja a szomorúságot?
Ott árad el a fájdalom gyógyító ereje, hol nem is sejtjük.
Midőn a szél morogva tépázza a kunyhó gerendáit s az idő kedvetlenre válik…
Három veszély fenyegeti a gondolkodást.
Jó és ezáltal üdvös veszély a daloló költő szomszédsága.
Gonosz és ezáltal legkönyörtelenebb veszély maga a gondolkodás. Önmaga ellenében kell gondolkodnia s erre csak ritkán képes.
Rossz és ezáltal zavaros veszély a bölcselkedés.
Midőn nyári napon pille telepedik a virágra s csukott szárnyával vele leng a réti szélben…
Kedélyünk minden kedve felelet a lét kedvességére, mely gondolkodásunkat a világ játékába gyűjti.
A gondolkodás minden egyes dolgot kiemel és maga előtt marasztal.
A türelmes figyelem nagylelkűséget nevel.
Ki nagyot gondol, nagyot is téved.
Midőn a hegyi patak az éjszakák csöndjében arról mesél, hogyan zubog szikláról sziklára…
Gondolkodásunkban, ami a legősibb, mögöttünk jár, és mégis szembejön velünk.
Ezért várja a gondolkodás az elmúltak érkezését és ezért visszaemlékezés.
Öregnek lenni annyit jelent: idejében megállni ott, ahol egy gondolati út egyetlen gondolata a maga helyére ugrott.
Akkor kockáztathatjuk meg, hogy a filozófiából visszatérjünk a lét elgondolásához, mikor már a gondolkodás eredetében otthonosak lettünk.
Midőn téli éjszakában hóviharok rázzák a kunyhót, de reggelre a táj hófehérbe csöndesül…
A gondolkodás éneke csak azáltal nyugodna meg lényegében, ha lehetetlen lenne kimondani, mi kimondatlanul kell hogy maradjon.
A gondolkodást ilyen lehetetlenség helyezné a dolog elé.
Soha nem az, amiről beszélnek, és egy nyelven sem az, amit kimondanak.
Hogy újra és minduntalan van gondolkodás, kinek csodálkozása szeretné ezt kifürkészni?
Midőn alpesi völgyek lejtőin kolompszó hallik s a nyájak lassan-lassan bandukolnak…
A gondolkodás költői jellegét még homály fedi.
Ahol megmutatkozik, hosszú időre valami félig-költői sejtés utópiájának látszik.
De a gondolkodó költés valójában a lét topológiája.
Ez mondja meg neki lényegének illetőségét.
Midőn az esti fénysugár itt-ott betűz az erdőn, bearanyozza a fák törzsét…
Ének és gondolkodás a költészet szomszédos törzsei.
A létből hajtanak ki és igazságába érnek.
Kapcsolatukról az jut eszünkbe, amit Hölderlin az erdő fáiról dalol:
„És a szomszéd törzsek ismeretlenek
maradnak egymásnak, amíg csak állnak.”
Erdő pihen
patak zubog
szikla nyugszik
zápor zent.
Mező réved
kút megduzzad
szelek zúgnak
áldás leng.
(1947)
(Reisinger János fordítása)
