Spurgeon keresztény családban nevelkedett, sokat hallott Isten igazságairól, sőt mi több, még egy erkölcsös és tisztességes életet is megpróbált élni. És mégis: tudta azt, hogy még nem jutott el az üdvösségre, és bár nagyon kereste, mégsem találta azt. Ekkor történt az (1849 decemberében), hogy Isten találta meg őt… Ez tehát Spurgeon megtérésének a története, saját szavaival elmondva:
…Véleményem szerint még mindig sötétségben és kétségbeesésben tengődnék, ha Isten nem lett volna olyan jó hozzám, hogy az egyik vasárnap reggel, miközben én éppen egy bizonyos helyre siettem, hogy ott istentiszteleten vegyek részt, egy jó nagy hóvihart küld. Befordultam hát egy kis mellékutcába, és egy kis, egyszerű metodista kápolnához jutottam. Az imaházban nem lehetett több mint tizenkét-tizenöt ember. Én már korábban hallottam az egyszerű metodistákról, hogy azok olyan hangosan énekelnek, hogy még az ember feje is belesajdul – de ezzel mit sem törődtem akkor. Csak az érdekelt, hogyan tudnék üdvösségre jutni…
Azonban a szolgálattevő nem jött el aznap reggel – gondolom, a hó neki is útját szegte. Végül egy szikár, sovány megjelenésű férfi – egy cipőkészítő, vagy szabó, vagy valami ilyesmi lehetett – ment ki előre a pulpitushoz, hogy igét hirdessen. Na, már most, ugye, megkívánt dolog az, hogy a prédikátorok tanultak legyenek – de ez a férfi igencsak együgyű volt. Mereven ragaszkodott a maga kis igeszakaszához, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy más mondanivalója nemigen volt neki. S a felolvasott igeszakasz ez volt: “NÉZZETEK ÉNRÁM, HOGY MEGTARTASSATOK, FÖLDNEK MINDEN HATÁRAI!”(Ézs. 45:22)
Még a szavakat sem tudta helyesen kiejteni, de ez nekem egyáltalán nem számított akkor, mert ebben az igeversben – úgy gondoltam – valahogyan megcsillant a számomra egy kis reménysugár.
A prédikátor tehát elkezdte, méghozzá így: “Valóba’, ez egy igen-igen egyszerű igevers. Csak annyit mond, hogy ‘Nézzetek!’ Na, már most, az, hogy nézzünk, ugyebár, nem kerü’ sokba. Az nem oly’, mint megemelni a lábod vagy az ujjad – nem ám, biza, ez csak annyi, hogy ‘Nézz!’ No, az embernek nem szükségös egyetemre mennie ahhoz, hogy megtanuljon nézni. Lehetsz akar’ még a legnagyobb bolond is, nézni akkor is tudsz! Ezer évesnek sem kell lennöd ahhoz, hogy nézz. Nézni bárki tud, akar’ még egy gyerek is!”
Majd így folytatta: “Aztán az ige így van tovább, hogy, ‘Nézzetek rám!’ No igön!”, mondta erős essex-i tájszólással, “közűlötök többen magatokra néztek, má’ pedig annak níncsen semmi haszonja. Magatokba’ ugyanis vigaszt semmilyet sem fogtok találni! Vannak, akik azt mondják, nézz az Atyára. Nos, idővel valóban Reá nézöl majd. Jézus Krisztus azt mondja, ‘Nézz Reám.’ Néhányan azt mondjátok: ‘De nékünk várnunk köll a Szent Lélek munkájára.’ De azzal ne foglalkozz mostan! Nézzé’ Krisztusra! Az Ige azt mondja, hogy ‘Nézzetek Reám!’”
Majd ez a jóember azzal folytatta, hogy így magyarázta az Igét: “Nézzetek Reám; nagy vércseppeket izzadok. Nézzetek Reám; a kereszten függök. Nézzetek Reám, halott vagyok, és eltemetett. Nézzetek Reám; újra élek. Nézzetek Reám; a mennybe emelkedem. Nézzetek Reám; az Atya jobbján ülök. Ó, te szegény bűnös, nézz Reám! Nézz Reám!”
Amikor aztán sikerült vagy tíz percet így szónokolnia, többre már nem futotta neki a szónoki képességéből. Akkor rám nézett, aki ott ültem a padsorok között, és – bizton állíthatom, mivel csak igen kevesen voltunk – tudta, hogy én ott idegen vagyok.
Hosszan rám nézett, mintha tudta volna, mi van a szívemben, és azt mondta, “Fiatalember, nagyon nyom’rultul nézöl ki.” Nos, igaza volt, de én nem voltam ahhoz hozzászokva, hogy a pulpitusról a megjelenésemre vonatkozó megjegyzésekkel illessenek. Mindazonáltal jól irányított megjegyzés volt: azonnal a szívembe talált. Majd így folytatta, “És mindig is nyomorult leszöl — nyomorult az életben, és a halálban is — ha nem engedelmesködsz ennek az igének; de ha engedelmesködsz, itt és most, ebben a pillanatban, akkor megmenekülsz!” Aztán a kezeit felemelve egy nagyot kiáltott, úgy, ahogy egy egyszerű metodista csak kiáltani tudott, hogy “Fiatalember! Nézzé’ Jézus Krisztusra! Nézz! Nézz! Nézz! Nem kell mást csinálnod – csak nézz Reá és élj!”
És én azonnal megláttam az üdvösség útját! Arra már nem emlékszem, mi mást mondott még, mert arra már nem nagyon figyeltem – annyira magával ragadott ugyanis engem ez a gondolat… Ezer és ezer dolgot akartam ugyanis csinálni, de amikor meghallottam ezt a szót, hogy ‘Nézz!’ – ó, milyen csoda-gyönyörű szónak tűnt ez nekem! Ó, és én addig néztem, ameddig csak nézni bírtak a szemeim…!
Ott és akkor a felhő felszállt, a sötétség tovatűnt, és abban a pillanatban megláttam a napot – és abban a pillanatban szinte golyóbisként tudtam volna felpattanni a helyemről, és a leglelkesebb dalolásban tudtam volna kitörni, azokkal az emberekkel együtt – dalolni tudtam volna Krisztus drága véréről, és arról az egyszerű hitről, amely egyes-egyedül csak Őreá tekint! Ó, bárcsak elmondta volna neked ezt már valaki hamarabb – azt, hogy “Bízz Krisztusban, és üdvösséged lesz!” De, semmi kétség, Isten mindezt nagyon bölcsen rendezte el a számomra, és így most már én is elmondhatom, hogy —
“Mióta csak megláttam hit által
a vérző sebeid táplálta folyamot,
megmentő szereteted lett egyetlen gondolatom,
és ez is marad, amíg csak meg nem halok!”
Az a bizonyos boldog nap, amikor megtaláltam a Megmentőmet, és megtanultam azt, hogy az Ő drága lábánál csüggjek, egy olyan nap, amelyet soha nem feledek el… Meghallottam Isten Igéjét, és az a drága ige Krisztus keresztjéhez vezetett engem. Bizonyságot tudok arról tenni, hogy annak a napnak az öröme egyszerűen leírhatatlan volt! Ugrálni, táncolni tudtam volna örömömben; a legfanatikusabbnak tűnő öröm-megnyilvánulás sem lett volna elég arra, hogy kifejezze annak az órának az örömét. Sok-sokévnyi keresztény megtapasztalás van már a hátam mögött, de annak az első napnak a túlcsorduló, mámorító örömét, kitörő boldogságát egy sem múlta felül!
Szinte fel tudtam volna ugrani a helyemről, és együtt tudtam volna kiabálni az ott lévő metodista testvérek leghangosabbjaival azt, hogy “Isten megbocsátott nekem! Megbocsátást nyertem! Ó, hatalmas kegyelem! Engem, bűnöst, Krisztus vére megmentett!”
A szellememről a láncok darabokban hullottak le, éreztem, hogy most már egy megszabadított lélekké lettem, a menny örökösévé, bűnbocsánat birtokosává, Krisztusban elfogadottá – Isten kihúzott engem a sáros fertőből, és a szörnyűséges veremből, sziklára állította a lábamat, és megerősítette lépteimet!
Aznap reggel, fél 11 (amikor beléptem az imaházba) és fél 1 között (amikor már újra otthon voltam) – ó, mekkora hatalmas változás történt bennem! Azáltal, hogy egyszerűen csak Jézusra néztem, megszabadultam a kétségbeeséstől, és olyan nagy öröm töltötte be a lelkemet, hogy amikor a családom otthon meglátott, rögtön azt mondták, “Minden bizonnyal valami csodálatos dolog történt veled!” – és én pedig alig vártam, hogy elmondhassam nekik. Ó, milyen nagy öröm volt abban a családban aznap, amikor meghallották, hogy a legidősebb fiú megtalálta a Megváltót, és megtapasztalta, hogy a bűnei megbocsátattak!
Részlet Lewis Dummond “Spurgeon – Prince of Preachers” című könyvéből, 22-25 oldalakról.
ENGLISH:
Spurgeon had been raised in a Christian home, had heard so much of God’s truth and had even begun to live in a moral and upright way. And yet he knew that he was not saved and, though he sought and sought, he could not find. Here is how God eventually found him, in December 1849 – as told in his own words:
I sometimes think I might have been in darkness and despair until now, had it not been for the goodness of God in sending a snowstorm one Sunday morning, while I was going to a certain place of worship. I turned down a side street, and came to a little Primitive Methodist Church. In that chapel there may have been a dozen or fifteen people. I had heard of the Primitive Methodists, how they sang so loudly that they made people’s heads ache; but that did not matter to me. I wanted to know how I might be saved….
The minister did not come that morning; he was snowed up, I suppose. At last a very thin-looking man, a shoemaker, or tailor, or something of that sort, went up into the pulpit to preach. Now it is well that preachers be instructed, but this man was really stupid. He was obliged to stick to his text, for the simple reason that he had little else to say. The text was — “LOOK UNTO ME, AND BE YE SAVED, ALL THE ENDS OF THE EARTH” (Isa. 45:22)
He did not even pronounce the words rightly, but that did not matter. There was, I thought, a glimmer of hope for me in that text.
The preacher began thus: “This is a very simple text indeed. It says ‘Look.’ Now lookin’ don’t take a deal of pain. It aint liftin’ your foot or your finger; it is just ‘Look.’ Well, a man needn’t go to College to learn to look. You may be the biggest fool, and yet you can look. A man needn’t be worth a thousand a year to look. Anyone can look; even a child can look.
“But then the text says, ‘Look unto Me.’ Ay!” he said in broadEssex, “many on ye are lookin’ to yourselves, but it’s no use lookin’ there. You’ll never find any comfort in yourselves. Some say look to God the Father. No, look to Him by-and-by. Jesus Christ says, ‘Look unto Me.’ Some on ye say ‘We must wait for the Spirit’s workin.’ You have no business with that just now. Look to Christ. The text says, ‘Look unto Me.’ ”
Then the good man followed up his text in this way: “Look unto Me; I am sweatin’ great drops of blood. Look unto Me; I am hangin’ on the cross. Look unto Me, I am dead and buried. Look unto Me; I rise again. Look unto Me; I ascend to Heaven. Look unto Me; I am sitting at the Father’s right hand. O poor sinner, look unto Me! look unto Me!”
When he had … managed to spin out about ten minutes or so, he was at the end of his tether. Then he looked at me under the gallery, and I daresay with so few present, he knew me to be a stranger.
Just fixing his eyes on me, as if he knew all my heart, he said, “Young man, you look very miserable.” Well, I did, but I had not been accustomed to have remarks made from the pulpit on my personal appearance before. However, it was a good blow, struck right home. He continued, “And you will always be miserable — miserable in life and miserable in death — if you don’t obey my text; but if you obey now, this moment, you will be saved.” Then lifting up his hands, he shouted, as only a Primitive Methodist could do, “Young man, look to Jesus Christ. Look! Look! Look! You have nothing to do but look and live!”
I saw at once the way of salvation. I know not what else he said — I did not take much notice of it — I was so possessed with that one thought … I had been waiting to do fifty things, but when I heard that word, “Look!” what a charming word it seemed to me. Oh! I looked until I could almost have looked my eyes away.
There and then the cloud was gone, the darkness had rolled away, and that moment I saw the sun; and I could have risen that instant, and sung with the most enthusiastic of them, of the precious blood of Christ, and the simple faith which looks alone to Him. Oh, that somebody had told me this before, “Trust Christ, and you shall be saved.” Yet it was, no doubt, all wisely ordered, and now I can say—
“E’er since by faith I saw the stream
Thy flowing wounds supply,
Redeeming love has been my theme,
And shall be till I die. . .”
That happy day when I found the Saviour, and learned to cling to His dear feet, was a day never to be forgotten by me … I listened to the Word of God and that precious text led me to the cross of Christ. I can testify that the joy of that day was utterly indescribable. I could have leaped, I could have danced; there was no expression, however fanatical, which would have been out of keeping with the joy of that hour. Many days of Christian experience have passed since then, but there has never been one which has had the full exhilaration, the sparkling delight which that first day had.
I thought I could have sprung from the seat in which I sat, and have called out with the wildest of those Methodist brethren … “I am forgiven! I am forgiven! A monument of grace! A sinner saved by blood!”
My spirit saw its chains broken to pieces, I felt that I was an emancipated soul, an heir of heaven, a forgiven one, accepted in Jesus Christ, plucked out of the miry clay and out of the horrible pit, with my feet set upon a rock and my goings established … .
Between half-past ten o’clock, when I entered that chapel, and half-past twelve o’clock, when I was back again at home, what a change had taken place in me! Simply by looking to Jesus I had been delivered from despair, and I was brought into such a joyous state of mind that, when they saw me at home, they said to me, “Something wonderful has happened to you,” and I was eager to tell them all about it. Oh! there was joy in the household that day, when all heard that the eldest son had found the Saviour and knew himself to be forgiven.
An excerpt from Lewis Dummond’s book entitled “Spurgeon – Prince of Preachers”, pages 22-25.
http://igerenezek.wordpress.com/2012/06/17/spurgeon-megterese-spurgeons-conversion/
Benjamin Carson élete angolul ITT.
Spalding-tanulmány ITT.
I sometimes think I might have been in darkness and despair until now, had it not been for the goodness of God in sending a snowstorm one Sunday morning, while I was going to a certain place of worship. I turned down a side street, and came to a little Primitive Methodist Church. In that chapel there may have been a dozen or fifteen people. I had heard of the Primitive Methodists, how they sang so loudly that they made people’s heads ache; but that did not matter to me. I wanted to know how I might be saved….
