Bizonyságtételek II. kötet - 15. Bt. - 1. Tapasztalataim leírása

15. bizonyságtétel (1868)

Bevezetés

Fivéreim és nővéreim aligha várják ilyen hamar bizonyságtételeimnek eme számát. Nekem azonban rengeteg személyes bizonyságtétel volt a kezemben, melyeket a következő oldalakon közlök. Amúgy sem ismerek megfelelőbb módot, hogy elétek tárjam nézeteimet az általános veszélyekről, tévedésekről, s azok kötelességéről, akik szeretik Istent, s megtartják parancsolatait, minthogy közöljem veletek a bizonyságtételeket. Talán nincs is közvetlenebb és erőteljesebb mód, hogy elétek tárjam, amit az Úr közölt velem.

Fontosnak találtam, hogy a tizennégyes szám még az általános értekezlet előtt eljusson hozzátok. Ezért sietve nyomtattuk ki az említett számot, mielőtt időm lett volna sajtó alá rendezni néhány eredetileg abba szánt fontos cikket. Nem is volt már igazán mindenre hely a tizennégyesben. Ezért – mivel elég anyag állt rendelkezésemre a 15. számhoz – azzal az imával bocsátom ezt a rendelkezésetekre, hogy Isten áldása kísérje, hogy szeretett népének üdvére váljék.

1. Tapasztalataim leírása

1868. február 7-től május 20-ig

Miután hazaérkeztünk, s megszűnt az utazgatás és munkálkodás serkentő hatása, nagyon megéreztük keleti körutunk fáradalmait. Sokan levélben kértek, hogy közöljem velük, amit az Úr tudomásomra hozott róluk. Sok más emberrel nem tudtam szót váltani, pedig sürgős és fontos volt az esetük. Kimerült voltam, ezért ez a tengernyi levelezés többnek tűnt, mint amit el tudnék viselni. Csüggedés támadt rám, gyöngélkedtem, s néhány napig így is maradtam, gyakori ájulások közt hánykolódva. Ebben a testi és lelki állapotban kétségem támadt, hogy valóban kötelességem lenne annyit írni annyi embernek, akik közül jó néhány nagyon méltatlan volt. Az volt hát a benyomásom, hogy minden bizonnyal valahol tévedés csúszott a dologba.

Február 5-én Andrews testvérünk hirdette az igét a gyülekezetben. De én egész este csak el-elájultam, kifogytam a lélegzetből annyira, hogy férjemnek kellett támogatnia. Mikor Andrews testvér visszatért az összejövetelről, külön imaórát tartottak értem, s én kissé magamhoz tértem. Akkor éjjel jól aludtam, reggelre pedig, noha gyönge voltam, mégis csodásán megkönnyebbültnek és felbátorítottnak éreztem magamat. Azt álmodtam, hogy valaki egész vég fehér vásznat helyezett elém, hogy varrnék abból ruhát mindenféle méretű, jellemű és életkörülményű személyeknek. Felszólított, hogy szabjam ki nekik, s legyen kész, mire érte jön. Az volt a benyomásom, hogy sokan, akiknek ruhát kellett szabnom, méltatlanok. Megkérdeztem, hogy ez lesz-e az utolsó vég, amelyet ki kell szabnom. Azt a választ kaptam, hogy ezután további végek következnek.

Levert ez a tengernyi rám váró munka. Kijelentettem, hogy már több mint húsz éve szabom a ruhákat, mégsem becsülik meg fáradozásomat. Azt sem látom, hogy eredménnyel járna. Külön említettem egy nőt, aki számára a szövet kézbesítője ruhát rendelt. Kijelentettem, hogy az illető nem becsüli meg a ruhát, kár az időért, kár az anyagért is, mert szegény, ostoba és rendetlen, gyorsan bepiszkolná a ruhát.

Az illető így felelt: „Szabd ki az öltönyüket. Ez a kötelességed, enyém a veszteség, nem a tied. Isten másképp lát, mint az ember. Eléd helyezi a munkát, amit el akar végeztetni. Nem tudhatod, melyik virul majd, ez, vagy amaz. Végül ki fog derülni, hogy sok ilyen szegény lélek bejut az Isten országába, míg mások, akiket az Úr az élet minden áldásával kitüntetett – jó képességgel, kellemes környezettel, megadva nekik a javulás minden elképzelhető lehetőségét – ki fognak maradni onnan. Kiderül majd, hogy e szegény lelkek, akik teljesen a rendelkezésükre állt halvány fény szerint éltek, s jól kiaknázták korlátolt lehetőségeiket, jóval Istennek tetszőbben éltek, mint sok teljes világosságnak és jelentős lehetőségeknek örvendező ember.”

Akkor felemeltem a sok szabástól elkérgesedett kezem, s azt mondtam, hogy visszariaszt e feladat. De ő csak megismételte: „Szabd ki a ruhákat; nem jött még el szabadulásod.”

Nagy fáradtan fel álltam, hogy nekilássak. S íme, fényes olló hevert előttem, azt kezdtem használni. Fáradságom és csüggedésem nyomban eltűnt, az olló csaknem magától vágott, s kevés fáradsággal ruhát ruha után szabtam ki.


Az álomból bátorítást merítve azonnal úgy döntöttem, hogy elkísérem férjemet és Andrews testvért Gratiot, Saginaw és Tuscola megyébe, s az Úrra hagyatkozom, hogy erőt adjon fáradoznom. Február 7-én útra is keltünk, és 88 kilométert utaztunk Almaba, ahol vártak bennünket. Itt a szokás szerint munkálkodtam, jóformán semmim sem fájt, és eléggé erőre is kaptam. Gratiot-i barátainkat érdekelni látszott a mondanivalónk, bár sokan messze lemaradtak az egészség-megújulásban, s általában a lelki előkészület munkájában. Kívülről nézve, mintha hiányozna belőlük a mű jólétéhez és az üzenet lelkületéhez elengedhetetlen rend és szervezettség. Így Andrews testvér három hét múlva újralátogatta őket, és jó eredménynek örvendezett köztük. Nem hallgatok itt el egy bátorító esetet, amikor a címzettek hálásan fogadták egyik nagyon metsző bizonyságtételt, melyet családjuknak írtam. Még mindig szívünkön viseljük ügyüket, s hő vágyunk, hogy lelki jólétnek örvendjenek az Úrban. S bár nem minden látszik megfelelő mederben folyni Gratiot járásban, bármikor szívesen testvéreink segítségére sietünk, ha segítségre vágynak.

Az almai összejövetelen jelen volt néhány testvérünk St. Charles-ból és Tittabawasse-ből, Saginaw megyéből, s meghívtak, hogy őket is látogassuk meg. Nem volt ugyan szándékunkban e megyébe is ellátogatni, hanem, ha alkalom kínálkozna, Tuscola megyébe szerettünk volna menni. De mert nem kaptunk meghívást Tuscolaból, úgy döntöttünk, hogy Tittabawassee-be utazunk, s írunk Tuscolaba, hogy szeretnék-e, ha meglátogatnánk őket. Tittabawassee-ben kellemes meglepetés ért, mert jókora imaházat találtunk, melyet népünk nemrégiben épített, jól megtelve szombattartókkal. A testvérek, a jelek szerint, szívesen vették bizonyságtételünket, ezért felszabadultan közöltük üzenetünket. Testvéreink itt A. testvér hűséges fáradozásának gyümölcseként tetemes és nagyszerű munkát végeztek el. Szívós és keserű ellenállás és zaklatás követte ezt, később mégis mintha semmibe oszlott volna azokban, akik eljöttek meghallgatni bennünket. Fáradozásunk pedig a jelek szerint jó benyomást tett mindenkire. Egyetlen hét alatt tizenegy összejövetelen vettem részt, beszéltem is ezeken egy és két óra hosszat, s más összejövetelekre is elmentem. Egy összejövetelen arra igyekeztünk serkenteni néhány embert, hogy törjenek előre, s vegyék fel keresztjüket. Legtöbbjük következő kötelessége a keresztelkedés volt. Utolsó látomásomban oly helységeket láttam, ahol hirdetik az igazságot, s ahova el kell látogatnunk. Ez volt az egyik helység. Külön felelősséget éreztem az itteniekért. A gyülekezet néhány tagjának esete feltárult előttem, s az értük való fáradozás lelkülete szállt rám, melyet nem bírtam lerázni. Három órát fáradoztam értük, az idő javarészét azzal töltve, hogy – mélységes felelősségérzettől áthatva – felhívásokat intéztem hozzájuk. Mindnyájan magukra vették a keresztet, előre jöttek imádkozni; s csaknem mind fel is szólalt. Másnap tizenöten keresztelkedtek.

Senki sem látogathatja meg őket anélkül, hogy A. testvérünk hű fáradozásának értéke mély benyomást ne tegyen rá. Az ő feladata, hogy olyan helyekre menjen el, ahol eddig még nem hirdették az igazságot. Remélem, népünk abbahagyja az erőlködést, hogy elvonja őt e kötelességétől. A. testvér alázatos lelkülettel haladhat előre, az Úr karjára támaszkodva, és számos embert megmenthet a sötétség hatalmaitól. Kísérje őt most is Isten áldása.

Mikor előadássorozatunk a végéhez közeledett, Spooner testvér átjött Tuscolaból, hogy az ő megyéjükbe is látogassunk el. Megbeszéltük vele az időpontokat, majd hétfőn hazautazott, mi meg a keresztség után, csütörtökön követtük őt. Vassaroban szombaton és a hét első napján tartottuk összejöveteleinket az egyházterület iskolájában. Jó hely volt ez az egyenes beszédre, s láthattuk fáradozásunk áldásos gyümölcseit. A hét első napján körülbelül harminc bűnös útra tért ember, és olyan fiatal, akik még nem tettek hitvallást, jelentkezett tanításra.

Nagyon értékes és felemelő összejövetel volt ez. Némelyek elhúzódófélben voltak az ügytől, ezekért külön fáradozni szerettünk volna. Időnk azonban rövid volt, s azt gondoltam, hogy befejezetlenül kell hagynunk a munkát. Mivel már St. Charlesban és Alma-ban is kitűzött összejövetelünk volt, s hogy ezeknek eleget tehessünk, hétfőn végeznünk kellett Vassaroban.

Azon az éjszakán újra elém jött álomban az, amit a Tuscola megyei emberekről láttam látomásban, s még élesebb lett a benyomásom, hogy nem fejeztem be az értük végzett munkát. Mégsem láttam más lehetőséget, mint hogy eleget tegyünk a megbeszélésnek. Kedden ötven kilométert utaztunk St. Charlesba, ahol Griggs testvérünknél töltöttük az éjszakát. Itt tizenöt oldalnyi bizonyságtételt írtam, este pedig összejövetelen vettem részt. Szerda reggel úgy döntöttünk férjemmel, hogy ha Andrews testvér megtartja Almaban a megbeszélt összejöveteleket, akkor mi ketten visszatérünk Tuscolaba. A. testvér beleegyezett. Aznap reggel további tizenöt oldalt írtam, összejövetelen vettem részt, órányit beszéltem, majd átmentünk Watronsville-be, huszonhat kilométer távolságra. Tizenhat oldalt írtam itt, s este összejövetelen vettem részt, ahol az egyik jelenlevőnek nagyon is mélyenszántó bizonyságot tettem. Másnap hajnalban tizenkét oldalt írtam reggeli előtt, majd visszatértünk Tuscolaba, ahol további nyolc oldalt vetettem papírra.

Szombat délelőtt férjem hirdette az igét, majd én beszéltem két órán át, mielőtt étkeztünk volna. Akkor rövid időre szünetet tartottunk, ettem valamelyest, majd rendkívüli összejövetelen beszéltem óra hosszát, félreérthetetlen bizonyságot közölve néhány jelenlevővel. Általában alázatos és hálás szívvel fogadták tanúságomat. Mégsem mondhatom el, hogy valamennyit jól fogadták volna.

Másnap reggel, mikor útra készen álltunk a gyülekezetben, hogy fárasztó munkával töltsük a napot, az egyik testvérnőnk, – akinek előzőleg azért tettem bizonyságot, mert tapintatlan és elővigyázatlan, s nem rágja meg előbb a szavait, s azt sem fontolja meg, hogy mit tesz – férjével megérkezett, s csökönyös módon, izgatottan beszélt. Később sírva is fakadt. Kicsit panaszkodott, kicsit bevallotta bűnét, s erősen indokolta, mentegette viselkedését. Sok mindent rosszul értelmezett, amit előzőleg mondtam neki. Büszkeségét sértettem meg, amikor nyilvánosan kiteregettem hibáit. Kiérzett szavaiból, hogy ebben esett a legnagyobb hiba. De miért érzi sértve magát? Testvérei úgyis tudták, hogy igaz, amit mondok, ezért semmi újat sem közöltem velük. Mégis biztos vagyok benne, hogy testvérnőnknek mindez új volt. Nem ismerte hibáit, ezért is nem tudta helyesen mérlegelni tetteit és szavait. Bizonyos fokig érvényes ez csaknem mindenkire, ezért kell leplezetlenül bizonyságot tennem a gyülekezetben, ezért kell testvéreinknek ápolni magukban a kendőzetlen bizonyságtevést.

Férje sehogy sem akart beletörődni, hogy a gyülekezet előtt teregettem ki felesége hibáit. Kijelentette, hogy ha White testvérnő követte volna az Úr Máté 18:15-18-ban olvasható utasítását, akkor nem fájna neki az eset: „Ha a te testvéred vétkezik ellened, menj el, dorgáld meg őt négy szem között. Ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet; ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék meg minden szó. Ha azokra sem hallgat, mond meg a gyülekezetnek. Ha rájuk sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő.”

Férjem akkor megmondta neki, hogy Urunk e szavai a magánjellegű törvénytaposásra vonatkoznak, ezért nem vonatkozhatnak a testvérnő esetére. Nővérünk nem White testvérnő ellen vétkezett, hanem amit nyilvánosan róttam meg, azok olyan nyilvános vétkek voltak, amelyek a gyülekezet és az ügy jólétét fenyegették. A következő szöveg vonatkozik erre az esetre: „A vétkeseket mindenek előtt fedd meg, hogy a többiek is megfélemljenek.” Más szavakkal: A vétkeseket mindenki előtt fedd meg, hogy a többi is elrettenjen. (1Timóteus 5:20)

A testvér keresztény módon belátta bűnét, s megbékült. Nyilvánvaló volt, hogy a szombat délutáni összejövetel óta sok minden csodamód nagyra nőtt és eltorzult emlékezetükben. Azt javasoltuk hát, hogy olvassuk el az írott bizonyságtételt. Mikor felolvastuk, megrótt testvérnőnk megkérdezte: Ezt mondtad el tegnap is? Azt feleltem, hogy igen. Nagyon csodálkozott, és bele látszott nyugodni az írott bizonyságtételbe. Oda is adtam neki, másolatot sem tartva meg magamnak. Ezzel hibát követtem el. De oly gyöngéden szerettem mindkettőjüket, s annyira kívántam, hogy felvirágozzanak, hogy az ő esetükben megszegtem bevett szokásomat.

Már el is múlt az összejövetel kezdetének időpontja, ezért sietve átmentünk a három kilométerre levő, várakozó gyülekezethez. Az olvasó megítélheti, hogy ez a reggeli jelenet segített-e rendeznünk gondolatainkat és kellőképpen nyugodtak legyünk, mielőtt a gyülekezet elé állnánk. De ki gondol ezzel? Van, aki figyelmes, s megkönyörül rajtunk. De aki ösztönösen cselekszik, aki meggondolatlan, azok közvetlenül rohannak le a bajaikkal és próbáikkal akkor, mielőtt igét kellene hirdetnünk, vagy közvetlen az után, hogy kimerített minket a beszéd. Férjem mégis összeszedte minden erejét, s közkívánatra közvetlenül beszélt a törvényről és az örömhírről. Meghívtak, hogy délután beszéljek a metodisták újonnan épített és felszentelt kápolnájában. A tágas épület zsúfolásig megtelt, sokaknak csak állóhely jutott. Felszabadultan beszéltem másfél órán át az első parancsról a közül a kettő közül, melyet Urunk elismételt, s meglepődve hallottam, hogy a metodista lelkész is ugyanarról tartott igehirdetést délelőtt. Ő is, gyülekezete is jelen volt, hogy meghallgassák mondanivalómat.

Estére nagyon áldásos megbeszélést tartottunk Spooner, Miller, Hatch testvérekkel és Sturges, Bliss, Harrison és Malin testvérnőkkel. Azt gondoltuk, hogy Tuscola megyében egyelőre befejeztük munkánkat. Nagyon a szívünkhöz nőtt ez a kedves nép, mégis attól tartottunk, hogy az említett testvérnőnk, akinek bizonyságot tettem, el fogja tűrni, hogy az ellenfél a maga szekerébe fogja őt, és bajt okoz majd nekik. Őszintén vágytam arra, hogy helyes megvilágításban lássa az ügyet. Az út, amelyen járt, elpusztította hasznavehetőségét a gyülekezeten belül, de kívül is. Mégis, ha most elfogadná a szükséges megrovást, s alázatosan aszerint élne, a gyülekezet újra a szívébe fogadná, s a kívülállók is többre becsülnék a kereszténységet. S ami még ennél is több, testvérnőnk az Üdvözítő jóváhagyó mosolyának örvendezhetne. Aggódva kérdeztem: elfogadja-e majd teljesen a bizonyságtételemet? Attól tartottam, hogy nem teszi magáévá, s hogy testvéreink szívét szomorúság éri majd még miatta abban a megyében.

Hazatértem után másolatot kértem tőle a bizonyságtételről, de 1868. április 11-én ezt felelte: „White testvérnő. Múlt hónap 23-án kelt leveledet megkaptam. Sajnos nem tudok eleget tenni kívánságodnak.”

Még mindig a leggyöngédebb szeretetet őrzöm szívemben e család iránt, s boldogan sietek segítségükre, ha tudok. Igaz, hogy az ilyen bánásmód azoktól, akikért életemet adom, a szomorúság árnyékát veti életemre. Mégis az Úr olyan pontosan kijelölte előttem utamat, hogy ezek az ügyek nem tudnak letéríteni a kötelesség útjáról. Mikor szomorú szívvel hazaértem levelével a postáról, elővettem Bibliámat, s imádkozva kinyitottam, hogy nyugalmat és támogatást nyerjek belőle. Szemem egyenesen a látnok szavaira esett: „Te azért övezd fel derekadat, kelj fel, s mondd meg nékik mindazt, amit parancsolok néked, meg ne riadj tőlük, különben én riasztalak el téged előlük! Mert, íme, erősített várossá, vasoszloppá és ércbástyává teszlek ma téged mind az egész földön, Júda királyai, fejedelmei s papjai ellen s a föld népe ellen. Viaskodni fognak ugyan ellened, de nem győznek le téged, mert én veled vagyok, azt mondja az Úr, hogy megszabadítsalak téged.”

Közvetlenül a nagy eső előtt tértünk haza körutunkról, amely elmosta a havat. A következő szombaton e vihar lehetetlenné tette az összejövetelt, ezért azonnal hozzá fogtam rendezni az anyagot a Bizonyságtételek 14. számához. Az is kiváltságunk volt, hogy ápoljuk kedves King testvért, akit borzalmas fej- és arcsérüléssel hoztunk házunkba. Hazavittük őt, hogy ott haljon meg, mert elképzelhetetlen volt, hogy ilyen szörnyű koponyasérüléssel valaki élve maradjon. Mégis Isten áldásaival, a víz igen gyöngéd alkalmazásával, nagyon kevés etetéssel, amíg a láz veszélye el nem múlt, és éjjel-nappal jól szellőztetett szobában nyugvás után, három hét múlva hazatérhetett családjához, és újra gazdasága élére állhatott. Egész sérülés alatt szemernyi gyógyszert sem használt. Bár alaposan lefogyott a vérveszteség és a sovány étkezés miatt, mégis, mikor rendesebben táplálkozhatott, gyorsan felépült.

Ekkortájt kezdtünk fáradozni Greenville-i barátainkért. Mint sok más helyen, testvéreinknek itt is segítségre volt szüksége. Volt, aki szombatot ünnepelt, mégsem tartozott a gyülekezethez, mások meg feladták a szombatot, és segítő kézre szorultak. Szerettünk volna segíteni e szegény embereken. De a gyülekezet vezetőinek múltbeli eljárása és velük szembeni jelen állásfoglalása csaknem lehetetlenné tette, hogy megközelítsük őket. A tévelygőkkel való bánásmódjukban némelyik testvérünk túl merev volt, túl éles megjegyzéseket tett, s némelyek nem akarták elfogadni tanácsukat, hisz el akartak szakadni tőlük; így szóltak: Ha el akarnak menni, csak hadd menjenek. Míg Jézus hitvalló, állítólagos követőiben Jézus szánakozásának, hosszútűrésének és gyöngédségnek ilyen hiánya mutatkozik, eme szegény, tévelygő, tapasztalatlan embereknek, akiket Sátán rohamoz, kétségkívül hajótörést szenved a hite. Bármilyen súlyos legyen is a tévelygő bűne és helytelenségei, testvéreinknek meg kell tanulni, hogy ne csak a jó pásztor gyöngédségét tanúsítsák a szegény, tévelygő juhok iránt, hanem soha el nem múló gondoskodását és szeretetét is. Igehirdetőink hét hét után fáradoznak, tanítanak, s örülnek, ha néhány ember elfogadja az igazságot, elhamarkodva és erőszakosan gondolkodó testvéreink mégis öt perc alatt meg tudják semmisíteni igyekezetüket, ha olyan érzeteket engednek meg maguknak, melyek ilyen szavakat csalnak ki tőlük: Ha el akarnak menni, csak menjenek.

Azt tapasztaltuk, hogy mit sem tehetünk a tévelygő juhokért, míg ki nem küszöböljük a gyülekezetek számos tagjában élő helytelenségeket. Ők engedték, hogy eme szegény emberek eltévelyegjenek. Nem tartották felelősnek magukat értük. Valójában magukba gombolkoznak, és a lelki élet hiánya miatt lelki halállal haldokolnak. Még mindig szívükön viselték a művet, és szívesen támogatták is azt. Bőkezűen gondoskodtak Isten szolgáiról. Ennek ellenére komoly hiányok vannak az özvegyekről, árvákról és a nyáj gyengélkedőiről való gondoskodás területén. A mű szívükön viselése mellett szemlátomást kevés ügyet viseltek szívükön családjukon kívül. Ilyen szűk vallásosság mellett lelkileg halódtak, nem éltek.

Voltak, akik megtartották a szombatot, eljártak a gyülekezetbe, tizedet fizettek, mégsem voltak tagok. Igaz, hogy nem is voltak alkalmasak a tagságra. De míg a gyülekezet vezető tagjai úgy álltak, ahogyan némelyek e gyülekezetben álltak, amíg alig, vagy semmit sem bátorították őket, addig csaknem lehetetlen Isten erejével felkészülniük és komolyabb lelki életet élniük. Mikor fáradozni kezdtünk e gyülekezetért, arra tanítottuk őket, hogy a segítség lelkületével kell foglalkozniuk a tévelygőkkel, akkor sok minden kivilágosodott előttem az ügy helyi viszonyai felől, ezért kendőzetlen bizonyságtételeket írtam, nem csak a komolyan eltévelyedetteknek, nem csak a gyülekezeten kívülállóknak, hanem azoknak a gyülekezeti tagoknak is, akik súlyos bűnt követtek el, amikor nem siettek az elveszett juhok felkeresésére. Soha olyan mély csalódás nem ért, mint ahogy e bizonyságtételeket fogadták. Mikor köntörfalazás nélkül megintettem a messzire tévelyedetteket, s nyilvánosan felolvastam nekik a bizonyságot, akkor elfogadták, és sírva tartottak bűnvallomást. De a gyülekezet tagjai közül némelyek, akik bár az ügy és a bizonyságtételek hű barátainak vallották magukat, alig tudták elhinni, hogy olyan súlyosat tévedtek volna, mint ahogyan a tanúságok állították róluk. Mikor megmondtuk nekik, hogy magukkal törődők, magukba és családjukba zárkózók, hogy nem viselik szívükön a többieket, zártkörűsködők, és becses lelkeket hagynak elpusztulni; hogy erőszakoskodás és önigazultság fenyegeti őket, akkor felháborodtak.

Mégis éppen erre volt szükségük, hogy megtanuljanak türelmesen bánni a hasonló próbák közt vergődőkkel. Sokan holtbiztosak, hogy őket aztán nem viselné meg a bizonyságtétel, míg csak rájuk nem jön a próba. Érthetetlennek tartják, hogy bárki is kételkedhetik. Szigorúk azokhoz, akik kételyeknek adnak hangot. Harapnak és szúrnak, hogy bebizonyítsák bizonyságtételek iránti lelkesedésüket, több önigazultságról, mint alázatról téve tanúságot. Hanem amikor az Úr őket rója meg helytelenségeik miatt, akár a nádszál, olyan gyöngének bizonyulnak. Ekkor már alig bírják elviselni a próbát. E dolgoknak alázatra, maguk kicsinyre tartására, gyöngédségre, és a tévelygők iránti olthatatlan szeretetre kellene tanítani őket. 

Az a benyomásom, hogy az Úr most felszólítja a tévelygőt, a gyöngét, az ingadozót, s még azokat is, akik elpártoltak az igazságtól, hogy fönntartás nélkül csatlakozzanak a nyájhoz. De csak kevesen értenek egyet velem a gyülekezetekben. S még kevesebben helyezkednek oly álláspontra, ahonnan segíteni tudják az ilyeneket. Sokkal többen vannak, akik teljesen elállják e szegény emberek elől az utat. Sokakban erőszakos követelőző szellem él. Elvárják a tévelygőktől, hogy pontosan ilyen és ilyen helyzetbe jöjjenek, mielőtt segítő kezet nyújtanának nekik. Ezzel kartávolságra tartják őket maguktól. Nem tanulták meg, hogy kifejezett kötelességük kutatni az elveszett juhok után. Nem szabad megvárniuk, míg az eltévelyedettek jönnek hozzájuk. Olvassátok el az elveszett juh példázatát. „Közelgettek pedig őhozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódtak a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik. Ő pedig ezt a példázatot beszélte nekik, mondván: Melyik ember az közületek, akinek, ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédjait, mondván nekik: Örvendezzetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat. Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre.”

A farizeusok zúgolódtak, mert Jézus magához engedte a vámosokat és bűnösöket, s velük étkezett. Önigazultságuk miatt megvetették az ilyen szegény bűnösöket; holott azok örömmel hallgatták Jézus szavait. Mennyire megrója az Úr az írástudókban s farizeusokban ezt a lelkületet! S hogy tanulságos leckét adjon mindenkinek, elmondta az elveszett juh példázatát. Különösen figyeljünk fel a következő pontokra: Elhagyja a kilencvenkilencet, hogy szorgosan kutasson egyetlen elveszett után. Teljes erejét a szerencsétlen juhért veti latba. Ugyanígy azon tagokért kell összefognunk a gyülekezet teljes erejét, akik eltévelyedtek a Krisztus nyájától. S ha messze tévelyedtek, ne várjatok, hogy visszatérjenek, mielőtt segíteni igyekeznél rajtuk, hanem ti induljatok keresésükre.

Mikor a juhász megtalálta az elveszett juhot, boldogan cipelte haza. S még miután hazaért, akkor is sok örvendezés következett. Ez az örvendezés szemlélteti a tévelygőkért végzett fáradozás áldott, örömteli munkáját. Boldog a gyülekezet, mely eredményesen végzi e kötelességét. Aki szánakozással és szeretettel viseltetik a tévelygők iránt; aki fáradozik, hogy visszahozza őket a jó pásztor nyájába, az áldott munkát végez. S jaj, milyen boldogító gondolat, hogy mikor bűnöst nyerünk így vissza, túláradóbb az öröm a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz fölött. Az önző, zártkörűsködő, zord emberek, akik mintha félnének segíteni a tévelygőket, mintha beszennyeznék magukat velük, nem ízlelik meg e küldetés édes örömeit. Nincs osztályrészük a boldogságban, mely a mennyet tölti be egyetlen rossz útra tévedt ember megmentésén. Begombolkoznak szűkös nézeteikbe meg érzéseikbe, s annyira kiszikkadnak, annyira gyümölcstelenek lesznek, mint Gilboa hegyei, ahova se harmat, se eső nem hullott. Zárjuk csak ki az erőset a munkából – el fog gyöngülni. Az a gyülekezet, az az ember, aki kihúzza magát másokért való felelősség viselés alól, rövidesen elgyöngül lelkileg. A munka az, ami erősnek tartja meg az erőset. S mások lelki gondozása, nehéz fáradozás, és teherhordozás adja az erőt Krisztus gyülekezetének.

Szombaton és a hét első napján, április tizennyolcadikán és tizenkilencedikén áldásos időt töltöttünk népünkkel Greenville-ben. A. és B. testvér velünk volt. Férjem nyolc embert keresztelt meg. 15-én és 16-án Wrightban voltunk a gyülekezettel. E szeretetreméltó emberek mindig szívélyesen látnak bennünket. Férjem itt is nyolcat keresztelt.

Május 2-án Montereyben jöttünk össze népes gyülekezettel az imaházban. Férjem világosan és erőteljesen hirdette az igét az elveszett bárányról. Az Ige nagy áldás volt a gyülekezet számára. Néhány eltévelyedett már régebben elmaradt a gyülekezetből, s a többinek nem volt szíve, hogy segítsen rajtuk. Sőt egyesek merev, rideg, érzéketlen álláspontja a gyülekezetben kifejezetten elrekeszelte az utat, hogy visszatérjenek, ha az lenne szándékuk. Az Ige tárgya megérintette valamennyiük szívét, s mindnyájan pótolni szerették volna az elmulasztottakat. Vasárnap Allegau-ban háromszor szóltunk népes gyülekezethez. Bár kilencedikére már megígértük, hogy a Battle Creek-i gyülekezetben leszünk, mégis azt gondoltuk, hogy Monterey-i munkánk alighogy elkezdődött. Ezért elhatároztuk, hogy visszatérünk Monterey-be, s további héten át ott fáradozunk a gyülekezetért. A jó munka tovább folyt, túlszárnyalva várakozásukat. A gyülekezet zsúfolásig megtelt. Sosem láttunk Monterey-ben ilyen rövid idő alatt ilyen eredményes munkát. Vasárnap ötvenen jöttek előre imára. Testvéreink mélyen a szívükön viselték az elveszett juhok sorsát, bevallották hidegségüket, meg közönyüket, és jó álláspontra helyezkedtek. Lay G. T. és Rummery S. testvér jó bizonyságot tett, melyet a testvérek örömmel fogadtak. Tizennégyen keresztelkedtek meg, köztük olyan férfi is, aki már élete delén volt, s mindeddig ellene szegült az igazságnak. A lélekmentés buzgón folyt tovább, szívből fakadó bűnvallomásokkal, sok sírással, és mindent elsöpört maga előtt. Így végződött az értekezlet évének fárasztó tevékenysége. S még mindig azt gondoltuk, hogy a Monterey-i lélekbegyűjtés közel sem ért véget. Megbeszéltük hát, hogy majd visszatérünk, s néhány hetet Allegau megyében töltünk.

A most elmúlt értekezlet a mélységes érdeklődés időszaka volt. Férjem az értekezlet számos ülésén nagyon kimerítette magát, s most pihennie kellett. Népünk elégedetten nézte elmúlt évi munkásságunkat. Ezért az értekezleten szeretettel, gyöngéd gondoskodással és jóakarattal viseltettek irántunk. Közvetlenségüknek örvendezhettünk és úgy váltunk el, hogy kölcsönös szeretet és bizalom kísérje útjainkat.

Number Fifteen—Testimony for the Church

Introduction

My brethren and sisters will hardly expect this number of my Testimonies so soon. But I had many personal testimonies on hand, some of which are given in the following pages. And I know of no better way to present my views of general dangers and errors, and the duty of all who love God and keep His commandments, than by giving these testimonies. Perhaps there is no more direct and forcible way of presenting what the Lord has shown me. {2T 9.1}

It seemed important that No. 14 should reach you several days before the General Conference. Therefore that number was hastened through the press before I could find time to prepare important matter designed for it. In fact, there was not room for this matter in No. 14. Therefore, having on hand matter sufficient for No. 15, I present it to you with the prayer that the blessing of God will attend it for the good of His dear people. {2T 9.2}

Chapter 1—Sketch of Experience

From February 7, 1868, to May 20, 1868

After we had reached our home, and ceased to feel the inspiring influence of journeying and laboring, we felt most sensibly the wearing labors of our eastern tour. Many were urging me by letters to write what I had related to them of what the Lord had shown me concerning them. And there were many others to whom I had not spoken whose cases were as important and urgent. But in my weary condition the task of so much writing seemed more than I could endure. A feeling of discouragement came over me, and I sank into a feeble state and remained so several days, frequently fainting. In this state of body and mind I called in question my duty to write so much, to so many persons, some of them very unworthy. It seemed to me that there was certainly a mistake in this matter somewhere. {2T 10.1}

On the evening of February 5 Brother Andrews spoke to the people in our house of worship. But most of that evening I was in a fainting, breathless condition, supported by my husband. When Brother Andrews returned from the meeting, they had a special season of prayer for me, and I found some relief. That night I slept well, and in the morning, though feeble, felt wonderfully relieved and encouraged. I had dreamed that a person brought to me a web of white cloth, and bade me cut it into garments for persons of all sizes and all descriptions of character and circumstances in life. I was told to cut them out and hang them up all ready to be made when called for. I had the impression that many for whom I was required to cut garments were unworthy. I inquired if that was the last piece of cloth I should have to cut, and was told that it was not; that as soon as I had finished this one, there were others for me to take hold of. I felt discouraged at the amount of work before me, and stated that I had been engaged in cutting garments for others for more than twenty years, and my labors had not been appreciated, neither did I see that my work had accomplished much good. I spoke to the person who brought the cloth to me, of one woman in particular, for whom he had told me to cut a garment. I stated that she would not prize the garment, and that it would be a loss of time and material to present it to her. She was very poor, of inferior intellect, and untidy in her habits, and would soon soil it.  {2T 10.2}

The person replied: “Cut out the garments. That is your duty. The loss is not yours, but mine. God sees not as man sees. He lays out the work that He would have done, and you do not know which will prosper, this or that. It will be found that many such poor souls will go into the kingdom, while others, who are favored with all the blessings of life, having good intellects and pleasant surroundings, giving them all the advantages of improvement, will be left out. It will be seen that these poor souls have lived up to the feeble light which they had, and have improved by the limited means within their reach, and lived much more acceptably than some others who have enjoyed full light and ample means for improvement.” {2T 11.1}

I then held up my hands, calloused as they were with long use of the shears, and stated that I could but shrink at the thought of pursuing this kind of labor. The person again repeated: {2T 11.2}

“Cut out the garments. Your release has not yet come.” {2T 11.3}

With feelings of great weariness I arose to engage in the work. Before me lay new, polished shears, which I commenced using. At once my feelings of weariness and discouragement left me; the shears seemed to cut with hardly an effort on my part, and I cut out garment after garment with comparative ease.  {2T 11.4}

With the encouragement which this dream gave me, I at once decided to accompany my husband and Brother Andrews to Gratiot, Saginaw, and Tuscola Counties, and trust in the Lord to give me strength to labor. So, on the 7th of February, we left home, and rode fifty-five miles to our appointment at Alma. Here I labored as usual, with a comfortable degree of freedom and strength. The friends in Gratiot County seemed interested to hear, but many of them are far behind on the health reform and in the work of preparation generally. There seemed to be among this people a want of the order and efficiency necessary to prosperity in the work and spirit of the message. Brother Andrews, however, visited them three weeks later and enjoyed a good season with them. I will not pass over a matter of encouragement to me, that a very pointed testimony which I had written to one family was received with profit to the persons addressed. We still feel a deep interest in that family and ardently desire that they may enjoy prosperity in the Lord, and although we feel some discouragement as to the cause in Gratiot County we shall be anxious to help the brethren when they feel anxious to be helped. {2T 12.1}

At the Alma meeting there were brethren present from St. Charles and Tittabawassee, Saginaw County, who urged us to visit them. We had not designed to enter this county at present, but to visit Tuscola County if the way opened. Not hearing from Tuscola, we decided to visit Tittabawassee, and meantime write to Tuscola County and inquire if we were wanted there. At Tittabawassee we were happily disappointed to find a large house of worship, recently built by our people, well filled with Sabbathkeepers. The brethren seemed ready for our testimony, and we enjoyed freedom. A great and good work had been done in this place through the faithful labors of Brother A. Much bitter opposition and persecution had followed, but this seemed to melt away with those who came to hear, and our labors seemed to make a good impression upon all. I attended eleven meetings in this place in one week, spoke several times from one to two hours, and took part in the other meetings. At one meeting an effort was made to induce certain ones who observe the Sabbath to move forward and take up the cross. The duty before most of these was baptism. In my last vision I saw places where the truth would be preached and bring out churches which we should visit. This was one of those places. I felt a peculiar interest for this people. The cases of certain ones in the congregation opened before me, and a spirit of labor for them came upon me which I could not throw off. For about three hours I labored for them, most of the time appealing to them with feelings of the deepest solicitude. All took the cross on that occasion and came forward for prayers, and nearly all spoke. The next day fifteen were baptized.  {2T 12.2}

No one can visit this people without being impressed with the value of Brother A’s faithful labors in this cause. His work is to enter places where the truth has not been proclaimed, and I hope our people will cease their efforts to draw him from his specific work. In the spirit of humility he can go forth, leaning upon the arm of the Lord, and rescue many souls from the powers of darkness. May the blessing of God still be with him. {2T 13.1}

As our series of meetings in this place was near its close, Brother Spooner of Tuscola came for us to visit that county. We sent appointments by him as he returned on Monday, and we followed on Thursday after the baptism. At Vassar we held our meetings Sabbath and first day at the union schoolhouse. This was a free place in which to speak, and we saw good fruit of our labors. First-day afternoon about thirty backsliders, and children who had made no profession, came forward. This was a very interesting and profitable meeting. Some were drawing back from the cause, for whom we especially felt to labor. But the time was short, and it seemed to me that we should leave the work unfinished. But our appointments were out for St. Charles and Alma, and to meet them we must close our labors in Vassar on Monday.  {2T 13.2}

That night what I had seen in vision concerning certain persons in Tuscola County was revived in a dream, and I was still more impressed that my work for that people was not done. Yet I saw no other way only to go on to our appointments. Tuesday we journeyed thirty-two miles to St. Charles and stopped for the night with Brother Griggs. Here I wrote fifteen pages of testimony, and attended meeting in the evening. Wednesday morning we decided to return to Tuscola if Brother Andrews would fill the appointment at Alma. To this he agreed. That morning I wrote fifteen pages more, attended a meeting and spoke one hour, and we rode thirty-three miles with Brother and Sister Griggs to Brother Spooner’s in Tuscola. Thursday morning we went to Watrousville, a distance of sixteen miles. I wrote sixteen pages, and attended an evening meeting, in which I gave a very pointed testimony to one present. The next morning I wrote twelve pages before breakfast, and returned to Tuscola, and wrote eight pages more. {2T 14.1}

Sabbath my husband spoke in the forenoon, and I followed for two hours before taking food. The meeting was then closed for a few moments, and I took a little food, and afterward spoke in a social meeting for one hour, bearing pointed testimonies for several present. These testimonies were generally received with feelings of humility and gratitude. I cannot, however, say that all were so received. {2T 14.2}

The next morning, as we were about to leave for the house of worship to engage in the arduous labors of the day, a sister for whom I had a testimony that she lacked discretion and caution, and did not fully control her words and actions, came in with her husband and manifested feelings of great unreconciliation and agitation. She commenced to talk and to weep. She murmured a little, and confessed a little, and justified self considerably. She had a wrong idea of many things I had stated to her. Her pride was touched as I brought out her faults in so public a manner. Here was evidently the main difficulty. But why should she feel thus? The brethren and sisters knew these things were so, therefore I was not informing them of anything new. But I doubt not that it was new to the sister herself. She did not know herself, and could not properly judge of her own words and acts. This is in a degree true of nearly all, hence the necessity of faithful reproofs in the church and the cultivation by all its members of love for the plain testimony.  {2T 14.3}

Her husband seemed to feel unreconciled to my bringing out her faults before the church and stated that if Sister White had followed the directions of our Lord in Matthew 18:15-17 he should not have felt hurt: “Moreover if thy brother shall trespass against thee, go and tell him his fault between thee and him alone: if he shall hear thee, thou hast gained thy brother. But if he will not hear thee, then take with thee one or two more, that in the mouth of two or three witnesses every word may be established. And if he shall neglect to hear them, tell it unto the church: but if he neglect to hear the church, let him be unto thee as an heathen man and a publican.” {2T 15.1}

My husband then stated that he should understand that these words of our Lord had reference to cases of personal trespass, and could not be applied in the case of this sister. She had not trespassed against Sister White. But that which had been reproved publicly was public wrongs which threatened the prosperity of the church and the cause. Here, said my husband, is a text applicable to the case: 1 Timothy 5:20 : “Them that sin rebuke before all, that others also may fear.” {2T 15.2}

The brother acknowledged his error like a Christian and seemed reconciled to the matter. It was evident that since the meeting of Sabbath afternoon they had got many things about the matter wonderfully magnified and wrong. It was therefore proposed that the written testimony be read. When this was done, the sister who was reproved by it, inquired: “Is that what you stated yesterday?” I replied that it was. She seemed surprised and quite reconciled to the written testimony. This I gave her, without reserving a copy. Here I did wrong. But I had such tender regard for her and her husband, and such ardent desires and hopes for their prosperity, that, in this case, I broke over an established custom. {2T 16.1}

Already meeting time was passing, and we hastened one mile and a half to the waiting congregation. The reader may judge whether the scene of that morning was well adapted to aid us in the collection of thought and nerve necessary to stand before the people. But who thinks of this? Some may, and show a little mercy, while the impulsive and careless will come with their burdens and trials, generally just before we are to speak, or when perfectly exhausted by speaking. My husband, however, summoned all his energies, and by request spoke with freedom on the law and the gospel. I had received an invitation to speak in the afternoon in the new house of worship recently built and dedicated by the Methodists. This commodious building was crowded, and many were obliged to stand. I spoke with freedom for about an hour and a half upon the first of the two great commandments repeated by our Lord, and was surprised to learn that it was the same from which the Methodist minister had spoken in the forenoon. He and his people were present to hear what I had to say. {2T 16.2}

In the evening we had a precious interview at Brother Spooner’s with Brethren Miller, Hatch, and Haskell, and Sisters Sturges, Bliss, Harrison, and Malin. We now felt that our work for the present was done in Tuscola County. We became very much interested in this dear people, yet feared that the sister referred to, for whom I had a testimony, would let Satan take advantage of her and cause them trouble. I felt an earnest desire that she might view the matter in its true light. The course she had been pursuing was destroying her influence in the church and outside of it. But now, if she would receive the needed reproof, and humbly seek to improve by it, the church would take her anew into their hearts, and the people would think more of her Christianity. And what is better still, she could enjoy the approving smiles of her dear Redeemer. Would she fully receive the testimony? was my anxious inquiry. I feared that she would not and that the hearts of the brethren in that county would be saddened on her account.  {2T 16.3}

After returning home, I sent to her for a copy of the testimony, and on the 15th of April received the following, dated at Denmark, April 11, 1868: “Sister White: Yours of the 23d ult. Is at hand. Am sorry I cannot comply with your request.” {2T 17.1}

I shall still cherish the tenderest feelings of regard for this family, and shall be happy to help them when I can. It is true that such treatment from those for whom I give my life casts a shade of sadness over me; but my course has been so plainly marked out for me that I cannot let such things keep me from the path of duty. As I returned from the post office with the above note, feeling rather depressed in spirit, I took the Bible, and opened it with the prayer that I might find comfort and support therein, and my eye rested directly upon the following words of the prophet: “Thou therefore gird up thy loins, and arise, and speak unto them all that I command thee: be not dismayed at their faces, lest I confound thee before them. For, behold, I have made thee this day a defensed city, and an iron pillar, and brazen walls against the whole land, against the kings of Judah, against the princes thereof, against the priests thereof, and against the people of the land. And they shall fight against thee; but they shall not prevail against thee; for I am with thee, saith the Lord, to deliver thee.” Jeremiah 1:17-19.  {2T 17.2}

We returned home from this tour just before a great fall of rain which carried off the snow. This storm prevented the next Sabbath meeting, and I immediately commenced to prepare matter for Testimony No. 14. We also had the privilege of caring for our dear Brother King, whom we brought to our home with a terrible injury upon the head and face. We took him to our house to die, for we could not think it possible for one with the skull so terribly broken in to recover. But with the blessing of God upon a very gentle use of water, a very spare diet till the danger of fever was past, and well-ventilated rooms day and night, in three weeks he was able to return to his home and attend to his farming interests. He did not take one grain of medicine from first to last. Although he was considerably reduced by loss of blood from his wounds and by spare diet, yet when he could take a more liberal amount of food he came up rapidly. {2T 18.1}

About this time we commenced labor for our brethren and friends near Greenville. As is the case in many places, our brethren needed help. There were some who kept the Sabbath, yet did not belong to the church, and also some who had given up the Sabbath, who needed help. We felt disposed to help these poor souls, but the past course and present position of leading members of the church in relation to these persons made it almost impossible for us to approach them. In laboring with the erring, some of our brethren had been too rigid, too cutting in remarks. And when some were disposed to reject their counsel and separate from them, they would say: “Well, if they want to go off, let them go.” While such a lack of the compassion, and long-suffering, and tenderness of Jesus was manifested by His professed followers, these poor, erring, inexperienced souls, buffeted by Satan, were certain to make shipwreck of faith. However great may be the wrongs and sins of the erring, our brethren must learn to manifest not only the tenderness of the Great Shepherd, but also His undying care and love for the poor, straying sheep. Our ministers toil and lecture week after week, and rejoice that a few souls embrace the truth; and yet brethren of a prompt, decided turn of mind may, in five minutes, destroy their work by indulging the feelings which prompt words like these: “Well, if they want to leave us, let them go.”  {2T 18.2}

We found that we could do nothing for the scattered sheep near us until we had first corrected the wrongs in many of the members of the church. They had let these poor souls wander. They felt no burden for them. In fact, they seemed shut up to themselves, and were dying a spiritual death for want of spiritual exercise. They still loved the general cause, and were ready to help sustain it. They would take good care of the servants of God. But there was a decided want of care for widows, orphans, and the feeble of the flock. Besides some interest for the cause in general, there was but little apparent interest for any only their own families. With so narrow a religion they were dying a spiritual death. {2T 19.1}

There were some who kept the Sabbath, attended meeting, and paid systematic benevolence, yet were out of the church. And it is true that they were not fit to belong to any church. But while leading church members stood as some in that church did, giving them little or no encouragement, it was almost impossible for them to arise in the strength of God and do better. As we began to labor with the church, and teach them that they must have a spirit of labor for the erring, much that I had seen relative to the cause in that place, opened before me, and I wrote out pointed testimonies not only for those who had erred greatly and were out of the church, but for those members in the church who had erred greatly in not going in search of the lost sheep. And I was never more disappointed in the manner in which these testimonies were received. When those who had been greatly in fault were reproved by most pointed testimonies, read to them publicly, they received them, and confessed with tears. But some of those in the church, who claimed to be the fast friends of the cause and the Testimonies, could hardly think it possible that they had been as wrong as the testimonies declared them to be. When told that they were self-caring, shut up to themselves and families; that they had failed to care for others, had been exclusive, and had left precious souls to perish; that they were in danger of being overbearing and self-righteous, they were brought into a state of great agitation and trial. {2T 19.2}

But this experience was just what they needed to teach them forbearance toward others in a similar state of trial. There are many who feel sure that they will have no trial respecting the Testimonies, and continue to feel so till they are tested. They think it strange that any can doubt. They are severe with those who manifest doubts, and cut and slash, to show their zeal for the Testimonies, manifesting more self-righteousness than humility. But when the Lord reproves them for their wrongs, they find themselves as weak as water. Then they can hardly endure the trial. These things should teach them humility, self-abasement, tenderness, and undying love for the erring. {2T 20.1}

It seems to me that the Lord is giving the erring, the weak and trembling, and even those who have apostatized from the truth, a special call to come fully into the fold. But there are but few in our churches who feel that this is the case. And there are still fewer who stand where they can help such. There are more who stand directly in the way of these poor souls. Very many have an exacting spirit. They require them to come to just such and such terms before they will reach to them the helping hand. Thus they hold them off at arms’ length. They have not learned that they have a special duty to go and search for these lost sheep. They must not wait till these come to them. Read the touching parable of the lost sheep. Luke 15:1-7 : “Then drew near unto Him all the publicans and sinners for to hear Him. And the Pharisees and scribes murmured, saying, This Man receiveth sinners, and eateth with them. And He spake this parable unto them, saying, What man of you, having an hundred sheep, if he lose one of them, doth not leave the ninety and nine in the wilderness, and go after that which is lost, until he find it? And when he hath found it, he layeth it on his shoulders, rejoicing. And when he cometh home, he calleth together his friends and neighbors, saying unto them, Rejoice with me; for I have found my sheep which was lost. I say unto you, that likewise joy shall be in heaven over one sinner that repenteth, more than over ninety and nine just persons, which need no repentance.”  {2T 20.2}

The Pharisees murmured because Jesus received publicans and common sinners, and ate with them. In their self-righteousness they despised these poor sinners who gladly heard the words of Jesus. To rebuke this spirit in the scribes and Pharisees, and leave an impressive lesson for all, the Lord gave the parable of the lost sheep. Notice in particular the following points: {2T 21.1}

The ninety and nine sheep are left, and diligent search is made for the one that is lost. The entire effort is made for this unfortunate sheep. So should the effort of the church be directed in behalf of those members who are straying from the fold of Christ. And have they wandered far away, do not wait till they return before you try to help them, but go in search of them. {2T 21.2}

When the lost sheep was found, it was borne home with joy, and much rejoicing followed. This illustrates the blessed, joyful work of laboring for the erring. The church that engages successfully in this work is a happy church. That man or that woman whose soul is drawn out in compassion and love for the erring, and who labors to bring them to the fold of the Great Shepherd, is engaged in a blessed work. And, oh, what a soul-enrapturing thought, that when one sinner is thus reclaimed, there is more joy in heaven than over ninety and nine just persons! Selfish, exclusive, exacting souls who seem to fear to help those in error, as though they would become polluted by so doing, do not taste of the sweets of this missionary work; they do not feel that blessedness which fills all heaven with rejoicing upon the rescue of one who has gone astray. They are shut up to their narrow views and feelings, and are becoming as dry and unfruitful as the mountains of Gilboa, upon which there was neither dew nor rain. Let a strong man be shut away from labor, and he becomes feeble. That church or those persons who shut themselves away from bearing burdens for others, who shut themselves up to themselves, will soon suffer spiritual feebleness. It is labor that keeps the strong man strong. And spiritual labor, toil and burden bearing, is what will give strength to the church of Christ. {2T 22.1}

Sabbath and first day, April 18, 19, we enjoyed a good season with our people at Greenville. Brethren A and B were with us. My husband baptized eight. The 25th and 26th we were with the church in Wright. This dear people are ever ready to welcome us. Here my husband baptized eight. {2T 22.2}

May 2 we met a large congregation at the house of worship at Monterey. My husband spoke with clearness and force upon the parable of the lost sheep. The word was greatly blessed to the people. Some who had strayed were out of the church, and there was no spirit of labor to help them. In fact, the stiff, stern, unfeeling position of some in the church was calculated to prevent their return, should they be disposed thus to do. The subject touched the hearts of all, and all manifested a desire to get right. On first day we spoke three times in Allegan to good congregations. Our appointment was out to meet with the church at Battle Creek the 9th, but we felt that our work in Monterey was but just commenced, and we therefore decided to return to Monterey and labor with that church another week. The good work moved on, exceeding our expectations. The house was filled, and we never before witnessed such a work in Monterey in so short a time. First day, fifty came forward for prayers. Brethren felt deeply for the lost sheep, and confessed their coldness and indifference, and took a good stand. Brethren G. T. Lay and S. Rummery gave good testimonies, and were joyfully received by their brethren. Fourteen were baptized, one of them a man near the middle age of life, who had felt opposed to the truth. The work moved on with solemnity, confessions, and much weeping, carrying all before it. Thus closed the arduous labors of the Conference year. And still we felt that the good work in Monterey was by no means finished. We have made arrangements to return and spend several weeks in Allegan County.  {2T 22.3}

The Conference just past has been a season of deepest interest. The labors of my husband have been very great during its numerous sessions, and he must have rest. Our labors for the past year are regarded favorably by our people, and there was manifested to us at the Conference, sympathy, tender care, and benevolence. With them we have enjoyed great freedom, and we part, enjoying mutual confidence and love. {2T 23.1}