Egy „hivatásos prédikátor”, Egervári Oszkár emlékére
(1928-2012)
 |
| Utolsó tanítási napján, helyettesítésbe beugorva ragyogott, hogy újra ott lehet... |
E cikk megírása előtti estén tudtam megnézni végre ezt a műsort. Olyan munkatársként, aki 37 évig (1969-2006-ig) együtt dolgoztam vele, tanúsíthatom, hogy hiteles a portré „Oszi bácsiról”, ahogy általánosan nevezték és emlegetik ma is. Közvetlensége, Isten-, ember- és hivatás-szeretete az, ami kidomborodik ebből a mintegy utolsó pillanatban készült interjúból, és ténylegesen ezek voltak személyisége legfőbb jellemzői.
Hívő szülők gyermekeként született 1928-ban. Hat fiú között ő volt a negyedik. Több éven át nagy szegénységgel küzdöttek, részben a 30-as évek gazdasági válsága következtében, részben pedig azért, mert a hitbeli meggyőződéséhez ragaszkodó apa a szabad szombat igénye miatt is nehezen kapott állást. Sógora MÁV vezérigazgató volt, de haragudott rá a hite miatt, ezért csak nagy sokára könyörült meg a családon, oly módon, hogy álláshoz juttatta az apát. Ezek a küzdelmes évek azonban jó hitbeli iskolát jelentettek a gyermekeknek is, mert sokszor szinte kézzelfoghatóan tapasztalták Isten gondviselését kritikus helyzetekben. A gyermekek számára írt „Esti történetek”-ben megörökítettem egy olyan esetet tapasztalataik közül (lásd az "Illés hollói” c. elbeszélést), amit tőle hallottam.
Abban az időben hivatalosan bejegyzett vallása kellett, hogy legyen mindenkinek, ami viszont csak az állam által elismert vallás lehetett, és e felekezet hittanóráin kötelező volt a részvétel. Szülei hitét követő és ahhoz ragaszkodó, de csecsemőként meg nem keresztelt kisdiákként többször került nehézségbe sajátos helyzete miatt, de ez is jó hitbeli iskola volt, sok emlékezetes tapasztalatot szerzett már ifjú évei során.
Az érettségivel együtt kertész szakképesítést szerzett. Szerette ezt a munkát mindvégig, de csak az egészséget karbantartó kikapcsolódásként foglalkozhatott vele némileg, mert a későbbiekben minden idejét lefoglalta a prédikátori szolgálat. A II. világháború nehéz évei közepette keresztelkedett meg tizenhat esztendős korában. Isten megőrizte őt a háború viszontagságai között, noha nem egyszer került közvetlen élet- vagy fogság-veszélybe. Ez is a hit iskolájának egy lépcsőfoka volt.
A háború után - édesapja kérésére, akinek Isten ügye mindennél fontosabb volt - egy évet könyvevangélista szolgálatban töltött. Ennek során még közelebb került Istenhez. Itt kapott késztetést arra, hogy a lelkészképzésbe is bekapcsolódjon. Azonban csak egy évet tanulhatott azonban, mert máris szolgálatba állították. Nagy volt ugyanis a prédikátorhiány, az emberek között pedig a reménységet adó vallás iránti igény. Sokszor emlegette, nekünk kollégáinak szolgálata kezdeti megpróbáltatásait és az ezek során szerzett áldott tapasztalatait is.
Székesfehérvárott, majd Nagykanizsa és Pécs körzetében dolgozott. Közvetlen kapcsolata volt „nyája” minden egyes tagjával, lelkiismeretes pásztorként szorgalmasan látogatta őket, sok-sok kilométert téve meg biciklivel vagy gyalogosan. Meleg bizalom- és szeretetkapcsolata volt a gyülekezeti tagokkal. Kegyeskedés- és képmutatásmentes őszinte hite, lelkesedése inspirálóan hatott a gyülekezetekre. „Barátkozós természete” és nyíltsága folytán – amint maga mondja az említett interjú során - jó kapcsolatot tudott kiépíteni a hatósági emberekkel és az egyházügyi titkárokkal a Rákosi éra nehéz időszakában is, noha ő sem kerülhette el a gyanúsításokat és olykor a veszélyes helyzeteket. Sokszor elmondta nekünk a pécsi imaház építésének a történetét, amit ő irányított, minden részletre kiterjedő figyelemmel és gyakran kétkezi munkásként dolgozva. Szinte a semmiből lett egy szép imaház Isten különleges segítsége által.
Budapestre helyezése az 1965-ös válság után történt. Itt aztán egészen más világba került unióbizottsági tagként, majd területi elnökként. A köztudottan BM-nek dolgozó unió-elnököt, Szakács Józsefet is sokszor kellett elkísérnie külföldi útjaira, tolmácsként. Nyomasztó, elkeserítő állapotok uralkodtak akkor az egyház központjában, vezetésében. Bizalmas munkatársi körben sokszor emlegette nosztalgiával a kizárólag evangéliumi munkában telt, boldog pécsi éveket. Sokszor mondogatta azt is, hogy fájlalja: felesége, gyermekei is megsínylették a pesti viszonyokat. Keveset tudott otthon lenni, pedig hat gyermekének, immár kamaszodva, nagy szükségük lett volna rá, hogy olyan gondosan foglalkozzék velük, mint kisgyermek korukban.
Székesfehérvárott, majd Nagykanizsa és Pécs körzetében dolgozott. Közvetlen kapcsolata volt „nyája” minden egyes tagjával, lelkiismeretes pásztorként szorgalmasan látogatta őket, sok-sok kilométert téve meg biciklivel vagy gyalogosan. Meleg bizalom- és szeretetkapcsolata volt a gyülekezeti tagokkal. Kegyeskedés- és képmutatásmentes őszinte hite, lelkesedése inspirálóan hatott a gyülekezetekre. „Barátkozós természete” és nyíltsága folytán – amint maga mondja az említett interjú során - jó kapcsolatot tudott kiépíteni a hatósági emberekkel és az egyházügyi titkárokkal a Rákosi éra nehéz időszakában is, noha ő sem kerülhette el a gyanúsításokat és olykor a veszélyes helyzeteket. Sokszor elmondta nekünk a pécsi imaház építésének a történetét, amit ő irányított, minden részletre kiterjedő figyelemmel és gyakran kétkezi munkásként dolgozva. Szinte a semmiből lett egy szép imaház Isten különleges segítsége által.
Budapestre helyezése az 1965-ös válság után történt. Itt aztán egészen más világba került unióbizottsági tagként, majd területi elnökként. A köztudottan BM-nek dolgozó unió-elnököt, Szakács Józsefet is sokszor kellett elkísérnie külföldi útjaira, tolmácsként. Nyomasztó, elkeserítő állapotok uralkodtak akkor az egyház központjában, vezetésében. Bizalmas munkatársi körben sokszor emlegette nosztalgiával a kizárólag evangéliumi munkában telt, boldog pécsi éveket. Sokszor mondogatta azt is, hogy fájlalja: felesége, gyermekei is megsínylették a pesti viszonyokat. Keveset tudott otthon lenni, pedig hat gyermekének, immár kamaszodva, nagy szükségük lett volna rá, hogy olyan gondosan foglalkozzék velük, mint kisgyermek korukban.
A vezetői feladatok mellett a több száz tagú központi, Székely Bertalan utcai gyülekezet lelkésze is volt, ami nagyon megterhelőnek bizonyult, de ebben örömet talált. Eredményes szolgálatot végzett itt is, mint Pécsett. A gyülekezet fellendült, valósággal felvirágzott. Zsúfolt volt a terem az igehirdetésein, és olykor harmincan keresztelkedtek egyszerre.
A másik erőforrás az úgynevezett „San Marco Klub” volt. Kiss János nyugdíjas prédikátor Óbudán, a San Marco utcában lakott, és itt jöttek össze hétről-hétre a központban uralkodó állapotok miatt „nyögő, sóhajtó” (Ezék 9,4), megújulásra vágyakozó prédikátorok igetanulmányozásra és közös könyörgésre. Kiss Jánossal – „Kiss bácsival”, ahogy mindenki nevezte őt – az úgynevezett békési ébredés idején ismerkedett meg Egervári Oszkár fiatal prédikátorként az ötvenes évek elején. Áldott napokat töltött a békési gyülekezetben tartott ébredési összejöveteleken. Mindig azt vallotta, hogy itt jutott valódi, mély megtérésre. Itt került olyan személyes közösségbe Istennel, amely egy életen át eltéphetetlen tartókötélnek bizonyult, küzdelmek, kísértések közepette és emberi gyengeségei ellenére is. Haláláig tanítómestereként tisztelte és szerette Kiss bácsit. Mi, a „San Marco klubban” részt vevő többi kollégák is csaknem mind Kiss bácsi tanítványai voltunk. (Engem is ő készített fel a keresztségre.)
A hit általi megigazulás, a Szentlélek munkájának gyakorlati valósága, a személyes hitélet ápolásának fontossága, a Biblia szépségeinek és mélységeinek az örömteljes felfedezése, Ellen G. White bizonyságtételeinek a megbecsülése, a keresztény életmód és mértékletességi reform komolyan vétele – ezeket képviselte, ezekre tanított minket Kiss bácsi. Szerény óbudai lakása olyan volt, mint egy „Bétel”, mint egy menedék, mint a megnyugvás és az Isten-közelség helye, ahol igaz közösségben lehettünk egymással is.
Ebből a San Marco Klubból – ahol 6-15 volt a résztvevő lelkészek száma, mert olykor többen felutaztak az összejövetelekre még vidékről is – nőtt ki az 1975-ben kezdődött hitvalló, kirívó visszaélések ellen tiltakozó mozgalom. Ennek a válságnak a hosszú - viszontagságokban, de ugyanakkor áldott tapasztalatokban is gazdag - éveiről nem szólhatok e cikk keretében. „Az igazságot, igazságot kövess, hogy élhess” c. könyv segítségével mindenki megismerheti ezt a küzdelmes, 15 esztendős időszakot, benne Egervári Oszkár szerepét, hitbeli helytállását is.
Szolgálata politikai rendszerváltás utáni, utolsó 16 esztendeje egyrészt könnyebb volt (a külső viszonyokat illetően), de másrészt nehezebb, fájdalmasabb is (a Közösség korábbi lelkiségének a hanyatlása, és az addig ismeretlen belső válság megjelenése miatt). Mindenkor örömet talált azonban a gyülekezeti pásztori-igehirdetői, valamint az evangelizációs szolgálatokban – ez volt az ő igazi életeleme. Összesen 57 esztendőt töltött a prédikátori szolgálatban: 1949. július 1-től 2006 őszéig.
Utolsó hat esztendeje csendességben, visszavonultságban telt betegsége folytán. Amíg csak tehette részt vett az istentiszteleteken Zugligetben. Láthatóan örült az Ige hallgatásának és a testvérekkel való találkozásnak. Énekelni némasága ellenére tudott, tisztán kiejtve a szavakat. Utoljára ez év húsvétján énekelt boldogan lányával, vejével együtt, akik őt gyakran látogatták az eleki szeretetotthonban is, ahol szeretettel, példásan ápolták az utolsó esztendőben. Ekkor már - nagyrészt fekvő betegként - folyamatos ellátásra szorult.
Végezetül arról szeretnék röviden szólni, hogy mit becsültem a legjobban nála, és mire emlékszem a legjobban kijelentései, mondásai közül. Az utóbbival kezdem. „Olyan munka ez” – mondta a prédikátori szolgálatról – „hogy ha ezt meg lehetne így oldani, akkor a legszívesebben én fizetnék érte, hogy végezhessem”.
A prédikátori szolgálat lényegét az alábbi, Jézus ajkán elhangzott igével foglalta össze: „Kövessetek engem, és azt művelem, hogy embereket halásszatok!” (Mt. 4,19). „A prédikátornak az a dolga, hogy kövesse Jézust” – mondta – „akkor szolgálatát Ő fogja eredményessé tenni”. E mondásai is igazolják azt, hogy Oszi bácsi tényleg „hivatásos” prédikátor volt.
Öt dolgot becsültem nála különösképpen:
Isten ügye kétségtelenül az első helyet foglalta el életében. Neki nem létezett akadály, fáradtság, veszély, semmi olyasmi, ami eltántorította volna a kötelességteljesítéstől, ha Isten ügyéről volt szó.
Ugyancsak becsültem azt, hogy nem volt benne semmiféle rátartiság vezető mivoltát illetően: testvér volt a testvérek között. Egyszer egy testvér beszélgetett vele, aki úgy tudta, hogy nálunk nincs is elnök a közösségben. „De van” – felelt neki Oszi bácsi. „Ki az” – kérdezte a testvér. „Én volnék” – jegyezte meg Oszi bácsi.
Tiszteletreméltó vonása volt, hogy akárhányszor helyesbítette magát, visszavonta korábbi kijelentését vagy bocsánatot kért, azonnal, mihelyt rájött, hogy tévedett vagy hibázott.
Igehirdetéseire példás lelkiismeretességgel készült idős korában is. Folyvást olvasott, tanult, és nem volt nyugta addig, amíg egy szépen letisztázott, átgondolt vázlat nem lett az eredmény.
Az említett interjú úgy végződik, hogy Reisinger János megkérdezi Oszi bácsitól: melyik a kedves igéje. Ő Fil. 2,5-9-et idézte válaszul. „Természetem szerint nem vagyok szelíd és alázatos” – mondta – „de szívből arra törekszem, hogy hasonló legyek Mesteremhez”.
2012. június 28.
Vankó Zsuzsa
