Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 1. kötet
Életrajzi vázlat (1885)
2. Megtérésem
1840. márciusában William Miller Portlandba jött, s megtartotta első előadássorozatát Krisztus második eljöveteléről. Az előadások nagy feltűnést keltettek, és a Casco utcai keresztény templom, ahol Miller tartózkodott, este is, nappal is zsúfolásig megtelt. Nem kísérte vad izgalom ezeket az összejöveteleket, hanem mély komolyság ülte meg a hallgatókat. Nemcsak a városiak érdeklődését keltette fel, hanem a környező vidék népe is nap-nap után beözönlött élelmiszerkosaraival a városba. Reggeltől az esti összejövetel végéig ott maradtak.
Eljártunk az előadásokra barátaimmal, meghallgattuk a meglepő kijelentést, hogy az Úr 1843-ban, alig néhány év múlva eljön. Miller oly pontosan követte nyomon a jövendöléseket, hogy meggyőződést keltett hallgatói szívében. Hosszan fejtegette a jövendölések korszakát, és számos bizonyítékot sorolt fel állításai alátámasztásra. Majd a készületlenekhez intézett ünnepélyes és erőteljes felhívásai és intései, mintha megbűvölték volna a sokaságot.
Rendkívüli összejöveteleket szerveztek, ahol a bűnösöknek alkalma nyílt keresni az Üdvözítőt, és felkészülni a küszöbön álló félelmetes eseményekre. Rémület és meggyőződés terjedt el az egész városban. Imaórákat tartottak s általános volt az újjáéledés a különféle felekezetek soraiban, mert többé-kevésbé mindnyájan megérezték Krisztus közeli eljövetele tanításának hatását.
Mikor felhívták a bűnösöket, hogy menjenek előre a vezeklők padjába, az emberek százával tódultak oda. A többiekkel én is átvergődtem a tömegen, helyet foglaltam a keresők között. Mégis az a gondolat élt a szívemben, hogy sosem leszek méltó arra, hogy Isten gyermekének nevezzenek. Hiányzott belőlem az önbizalom, s a meggyőződés, hogy nem tudnám megértetni velük a gondolataimat, megakadályoztak abban, hogy keresztény barátaimtól kérjek tanácsokat és segítséget. Így – feleslegesen – sötétségben és kétségbeesésben botorkáltam. Barátaim nem törtek át szégyenlősségemen, s fogalmuk sem volt állapotomról.
Egyik este Róbert fivéremmel hazafelé tartottam az összejövetelről, ahol a leglenyűgözőbb előadást hallottuk Krisztus közelgő földi uralmáról, amit keresztényekhez és bűnösökhöz intézett őszinte és ünnepélyes felhívás követett. Mindenkit sürgetett, hogy készüljön fel az ítéletre, és az Úr jövetelére. A hallottak megrázták lelkemet, oly mélységes volt szívemben a meggyőződés, hogy attól tartottam, az Úr nem engedi meg, hogy hazatérjek.
Ezek a szavak csengtek fülembe: Közel van az Úr napja! De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? Szívem ezt dobogta: „Őrizz meg, ó Uram, az éjszakában! Ne haljak meg bűnösen. Szánj meg, ments meg!” Most először próbáltam kifejteni gondolataimat fivéremnek, Robertnek, aki két évvel volt idősebb nálam. Megmondtam neki, hogy nem merek pihenni, sem aludni, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy Isten megbocsátotta bűneimet.
Fivérem nem válaszolt rögtön, de hallgatásának oka rövidesen világossá vált előttem. Sírt, mert együtt érzett gyötrelmemmel. Ez még nagyobb bizalomra serkentett iránta. Megmondtam neki, hogy amikor az élet oly súlyos tehernek tűnt előttem, meg akartam halni. De most rémülettel töltött el a gondolat, hogy jelen bűnös állapotomban meghalhatok, és örökre elveszhetek. Megkérdeztem tőle, mit gondol, ha az éjjelt küzdelmes imával töltöm, az Úr megőrizné-e életemet erre az éjszakára? Ezt válaszolta: „Azt hiszem, igen, ha hittel kéred. Én is imádkozni fogok érted, és magamért is. Ellen, amit ma este hallottunk, azt soha nem szabad elfelejtenünk!”
Hazaértünk, és az éjjel hosszú óráinak nagy részét imával és könnyekkel töltöttem. Részben azért rejtettem el gondolataimat barátaim előtt, nehogy csüggesztő szavakat halljak válaszul. Reményem oly kicsi volt, s a hitem oly erőtlen, hogy attól tartottam, ha más is hasonlóan kedvezőtlen színben látja helyzetemet, kétségbeesésbe zuhannék. Ennek ellenére vágytam arra, hogy valaki megmondja, mit kell tennem, hogy megmeneküljek; milyen lépéseket tegyek, hogy találkozzam Üdvözítőmmel, és teljesen átadjam magamat az Úrnak. Komoly dolognak tartottam a kereszténységet, és tudtam, hogy valami különös erőfeszítést követel tőlem.
Hónapokon át ebben az elmeállapotban vesztegeltem. Szüleimmel rendszeresen részt vettem a metodista istentiszteleteken, de amióta érdeklődtem Krisztus közeli eljövetele iránt, eljártam a Casco utcai összejövetelekre is. A következő nyáron szüleim elutaztak a Maine állambeli Buxtonba, a metodista tábori összejövetelre, s engem is magukkal vittek. Eltökéltem, hogy buzgón keresni fogom ott az Urat, és ha lehetséges, elnyerem bűneim bocsánatát. Szívem nagyon vágyott a hitből fakadó keresztény reményre és békére.
Igen felbátorodtam, amikor a következő szövegen alapuló igehirdetést hallottam: „Ekképpen megyek be a királyhoz”, „s ha azután elveszek, hát elveszek.” (Eszt 4,16) A szónok a remény és félelem között ingadozókról szólt, akik bár szeretnének menekülni bűneiktől, és elnyerni Krisztus bűnbocsátó szeretetét, de akiket félénkségük és a szívtelenségtől való félelem kétségek közt hánykolódva tart. Ezeknek tanácsolja, hogy adják át magukat Istennek, s halogatás nélkül bízzák magukat könyörületére. Rájönnek majd, hogy a kegyelmes Megváltó készen áll nekik ajándékozni a könyörület jogarát, mint Ahasvérus ajánlotta fel Eszternek kedvezése jelét. A bűnösnek, mikor reszketve áll az Úr jelenlétében, nem kell mást tennie, mint kinyújtani a hit kezét, és megérintenie a kegyelem jogarát. Ez az érintés biztosítja számukra a bűnbocsánatot és békét.
Akik arra várnak, hogy érdemeseknek tudják magukat Isten kegyelmére, mielőtt rászánnák magukat, hogy igényt tartsanak ígéreteire, végzetes hibát követnek el. Csakis Jézus tisztíthat meg bűneinktől, egyedül Ő bocsáthatja meg vétkeinket. Urunk szavát adta, hogy meghallgatja kéréseinket, s válaszol a hittel hozzá folyamodók imáira. Sokan azt képzelik, hogy valami csodálatos erőfeszítést kell tenniük, hogy elnyerjék Isten tetszését. Holott hiábavalóság minden magunkra támaszkodás. A bűnös csak úgy válhat Isten reményteljes, hívő gyermekévé, ha hit által közösségre lép Krisztussal. Ezek a szavak megnyugtattak, és megmondták, mit kell tennem, hogy megmeneküljek.
Ettől kezdve világosabban láttam utamat, kezdett eloszlani a sötétség. Őszintén kerestem bűneim bocsánatát, s minden erőmmel igyekeztem teljesen átadni magamat az Úrnak. Mégis gyakran kétségbe estem, mert nem tapasztaltam azt a lelki elragadtatást, melyet Isten tetszése bizonyítékának tartottam. Enélkül nem mertem megtértnek tartani magam. Igen rászorultam arra, hogy valaki megmagyarázza az egész folyamat egyszerűségét!
Míg a többiekkel az oltár előtt térdeltem, szívem ezt kiáltotta: „Jézus, segíts, ments meg, mert elveszek! Meg nem szűnök könyörögni, míg meg nem hallod imámat, és meg nem bocsátod bűneimet!” Erősebben éreztem segítségre szoruló állapotomat, mint valaha. Ahogy ott térdeltem, és imádkoztam, a teher lehullt rólam, és a szívem megkönnyebbült. Először megriadtam, és próbáltam újra felvenni magamra a gyötrelem terhét. Azt gondoltam, hogy nincs jogom örülni, és boldognak lenni. Jézus mégis nagyon közel látszott lenni hozzám. Minden bánatommal, balszerencsémmel és próbáimmal hozzáfordultam, ahogy az ínségesek jöttek hozzá, amikor a földön járt. Az a drága bizonyosság költözött szívembe, hogy megértette egyéni megpróbáltatásaimat és együtt érzett velem. Soha nem felejtem el Jézus szánakozó gyöngédségét irántam, aki olyan érdemtelen voltam figyelmére. Ahogy az imádkozók között térdeltem, többet tanultam Krisztus isteni jelleméről, mint bármikor azelőtt.
Az egyik hívő asszony hozzám lépett, és megkérdezte: Drága gyermekem, megtaláltad Jézust? De mielőtt felelni tudtam volna, felkiáltott: Igen, megtaláltad, békéje éltet, látom az arcodon! Ismételten felvetettem magamban a kérdést: ez a megtérés? Nem tévedek? Túl értékesnek tűnt, hogy magamnak igényeljem, túl fenséges kiváltságnak. Bár igen félénk voltam ahhoz, hogy nyíltan megmondjam, tudtam, hogy az Üdvözítő megáldott és megbocsátotta bűneimet.
Nem sokkal ezután az összejövetel véget ért, s mi hazaindultunk. Fejem a hallott igékkel és imákkal volt tele. Az egész természet mintha megváltozott volna. Az összejövetel alatt felhős volt az ég; majdnem az egész idő alatt ömlött az eső. Gondolataim összhangban álltak az időjárással. Most viszont ragyogóan sütött a nap, fénnyel, meleggel árasztva el a földet. A fák és a fű zöldebb, az ég mélyebb kék volt. A föld ragyogni látszott Isten békéjétől. Ugyanígy volt bensőmben is. Az igazságosság napjának sugarai áthatoltak értelmem felhőin, sötétségén, és elűzték a homályt.
Azt gondoltam, hogy mindenkinek meg kellene békülnie Istennel, és be kellene fogadnia Szentlelke tevékenységét. Amire csak ránéztem, mintha minden megváltozott volna. A fák megszépültek, a madarak édesebb énekeket zengtek, mint valaha. Mintha csak a Teremtőt dicsérték volna. Nem volt kedvem beszélgetni, mert féltem, hogy elmúlik e boldogság, és elveszítem Jézus szeretetének drága bizonyítékát.
Amikor Portlandben a házunkhoz közeledtünk, munkások dolgoztak az utcán. Közönséges dolgokról beszélgettek, de Isten dicsőítésén kívül süket voltam mindenre. Szavuk mintha hálaadó köszönet, és örömteli dicséret lett volna. Anyámhoz fordultam, és megkérdeztem: miért dicsőítik Istent ezek az emberek, hiszen ott sem voltak a tábori összejövetelen? Nem értettem, miért futotta el anyám szemét a könny, és miért ült gyöngéd mosoly az arcán, egyszerű szavaim hallatára. Saját hasonló élménye jutott eszébe.
Anyám nagyon szerette a virágokat; örömét lelte ápolásukban. Széppé és kellemessé tette a családi házat gyermekei számára. De nekem sohasem volt olyan szépséges a kertünk, mint aznap. Minden virágban, bimbóban és bokorban Jézus szeretetének kifejezését láttam. Szépségük némán hirdette Isten szeretetét.
Gyönyörű virág nőtt a kertben, Sáron rózsája volt a neve. Emlékszem, hogy odamentem hozzá, és tisztelettel érintettem meg a gyengéd szirmokat. Szentnek látszottak akkor szememben. Szívem túláradt a gyengédségtől és szeretettől Isten e teremtett dolgai iránt. A földet díszítő virágokban isteni tökéletességet láttam. Ő gondoskodott róluk, s mindent látó szeme rajtuk volt. Ő teremtette és nevezte jónak ezeket.
„Ha ennyire szereti a virágokat, melyeket szépséggel ruházott fel, s így gondoskodik róluk, mennyivel gyengédebben fogja őrizni gyermekeit, akiket a maga képmására teremtett”– gondoltam. Halkan újra elmondtam: „Isten gyermeke vagyok. Szerető gondoskodással vesz körül. Engedelmes leszek, és semmivel sem szomorítom meg őt, hanem dicsérni fogom drága nevét, és őt magát mindig szeretni fogom.”
Életem más fényben tűnt fel előttem. A gyermekkoromat elsötétítő sérülés mintha javamra, könyörületből sújtott volna, hogy elfordítsa szívemet a világtól, s annak valódi megelégedést nem nyújtó élvezeteitől, és a menny maradandó örömei felé hajlítsa.
Röviddel a tábori összejövetelről való visszatértünk után, néhányunkat tagjelöltnek vettek fel a gyülekezetben. Nagyon sokat gondolkoztam a keresztségről. Bár fiatal voltam, tudtam, hogy a Szentírás a keresztségnek csak egyetlen módját szentesíti, az alámerítést. Néhány metodista testvérnő hiába igyekezett meggyőzni, hogy a meghintés a Biblia keresztsége. A metodista lelkész beleegyezett, hogy alámerítse azokat, akik lelkiismeretük szerint ezt a módot kívánják, bár közölte, hogy a meghintés ugyanolyan kedves Isten előtt.
Végül kitűzték az ünnepélyes szertartás időpontját. Szeles időben mentünk le a tengerre, hogy megkeresztelkedjünk. Tizenketten voltunk. Jókora hullámok csapdosták a partot, de amikor felvettem a súlyos keresztet, békém olyan volt, mint a folyóvíz. Mikor felemelkedtem a vízből, erőm csaknem cserbenhagyott, mert az Úr hatalma nyugodott meg rajtam. Úgy éreztem, hogy mostantól fogva nem tartozom a világhoz, a vizes sírból új életre támadtam fel.
Aznap délután tagként üdvözöltek a gyülekezetben. Fiatal nő állt mellettem, aki szintén gyülekezeti tagságra várt. Békés voltam és boldog, amíg észre nem vettem, hogy arany gyűrűk ragyogtak az ujján, a fülében pedig nagy, feltűnő pár fülbevaló volt. Majd észrevettem, hogy művirágok és költséges szalagcsokrok díszítik kalapját. Lehűtötte örömömet a hiúságnak ez a megnyilvánulása oly valakiben, aki azt állította, hogy a szelíd és alázatos szívű Jézus követője.
Vártam, hogy lelkészünk majd halkan megdorgálja, vagy tanáccsal látja el a testvérnőt. De mintha észre sem vette volna feltűnő megjelenését, nem intette meg. Mindkettőnket kézszorítással fogadott a közösségbe. Krisztus képviselője kezébe fogta az ékszerek díszítette kezet, és mindkettőnk nevét beírták a gyülekezet könyvébe.
Ez az eset nagyon megzavart, megpróbált. Eszembe jutott az apostol szava: „Kívánom, hogy az asszonyok tisztességes ruhát viseljenek, szemérmesen és szerényen ékesítsék magukat, ne bodorított hajjal, arannyal, gyöngyökkel és drága ruhával, hanem mint istenfélő asszonyokhoz illik, jótettekkel.” (1Tim 2,9-10) Azok, akiket buzgó kereszténynek tartottam, s akik sokkal tapasztaltabbak voltak, mint én, semmibe látszottak venni ez ige tanítását. A világ fényűző ruházkodásának utánzása, ha tényleg olyan bűnös dolog, mint feltételeztem, ezek a keresztények bizonyosan tudnának róla, és alkalmazkodnának a Biblia mértékéhez. Ennek ellenére eltökéltem, hogy követni fogom meggyőződésemet. Akárhogy néztem a dolgot, az örömüzenet lelkületével ellenkezőnek tartottam, ha Isten adta időnket és javainkat személyünk díszítésére fordítjuk, holott az alázat és az önmegtagadás jobban illenek azokhoz, akiknek bűne Isten Fiának végtelen áldozatába került.
Chapter 2—My Conversion
In March, 1840, William Miller visited Portland, Maine, and gave his first course of lectures on the second coming of Christ. These lectures produced a great sensation, and the Christian church on Casco Street, occupied by Mr. Miller, was crowded day and night. No wild excitement attended these meetings, but a deep solemnity pervaded the minds of those who heard his discourses. Not only was there manifested a great interest in the city, but the country people flocked in day after day, bringing their lunch baskets, and remaining from morning until the close of the evening meeting. {1T 14.1}
In company with my friends I attended these meetings and listened to the startling announcement that Christ was coming in 1843, only a few short years in the future. Mr. Miller traced down the prophecies with an exactness that struck conviction to the hearts of his hearers. He dwelt upon the prophetic periods, and brought many proofs to strengthen his position. Then his solemn and powerful appeals and admonitions to those who were unprepared, held the crowds as if spellbound. {1T 14.2}
Special meetings were appointed where sinners might have an opportunity to seek their Saviour and prepare for the fearful events soon to take place. Terror and conviction spread through the entire city. Prayer meetings were established, and there was a general awakening among the various denominations, for they all felt more or less the influence that proceeded from the teaching of the near coming of Christ. {1T 14.3}
When sinners were invited forward to the anxious seat, hundreds responded to the call, and I, among the rest, pressed through the crowd and took my place with the seekers. But there was in my heart a feeling that I could never become worthy to be called a child of God. A lack of confidence in myself, and a conviction that it would be impossible to make anyone understand my feelings, prevented me from seeking advice and aid from my Christian friends. Thus I wandered needlessly in darkness and despair, while they, not penetrating my reserve, were entirely ignorant of my true state. {1T 14.4}
One evening my brother Robert and myself were returning home from a meeting where we had listened to a most impressive discourse on the approaching reign of Christ upon the earth, followed by an earnest and solemn appeal to Christians and sinners, urging them to prepare for the judgment and the coming of the Lord. My soul had been stirred within me by what I had heard. And so deep was the sense of conviction in my heart, that I feared the Lord would not spare me to reach home. {1T 15.1}
These words kept ringing in my ears: “The great day of the Lord is at hand! Who shall be able to stand when He appeareth!” The language of my heart was: “Spare me, O Lord, through the night! Take me not away in my sins, pity me, save me!” For the first time I tried to explain my feelings to my brother Robert, who was two years older than myself; I told him that I dared not rest nor sleep until I knew that God had pardoned my sins. {1T 15.2}
My brother made no immediate reply, but the cause of his silence was soon apparent to me; he was weeping in sympathy with my distress. This encouraged me to confide in him still more, to tell him that I had coveted death in the days when life seemed so heavy a burden for me to bear; but now the thought that I might die in my present sinful state and be eternally lost, filled me with terror. I asked him if he thought God would spare my life through that one night, if I spent it agonizing in prayer to Him. He answered: “I think He will if you ask Him with faith, and I will pray for you and for myself. Ellen, we must never forget the words we have heard this night.” {1T 15.3}
Arriving at home, I spent most of the long hours of darkness in prayer and tears. One reason that led me to conceal my feelings from my friends was the dread of hearing a word of discouragement. My hope was so small, and my faith so weak, that I feared if another took a similar view of my condition, it would plunge me into despair. Yet I longed for someone to tell me what I should do to be saved, what steps to take to meet my Saviour and give myself entirely up to the Lord. I regarded it a great thing to be a Christian, and felt that it required some peculiar effort on my part. {1T 16.1}
My mind remained in this condition for months. I had usually attended the Methodist meetings with my parents; but since becoming interested in the soon appearing of Christ, I had attended the meetings on Casco Street. The following summer my parents went to the Methodist camp meeting at Buxton, Maine, taking me with them. I was fully resolved to seek the Lord in earnest there, and obtain, if possible, the pardon of my sins. There was a great longing in my heart for the Christian’s hope and the peace that comes of believing. {1T 16.2}
I was much encouraged while listening to a discourse from the words, I will “go in unto the king,” “and if I perish, I perish.” In his remarks the speaker referred to those who were wavering between hope and fear, longing to be saved from their sins and receive the pardoning love of Christ, yet held in doubt and bondage by timidity and fear of failure. He counseled such ones to surrender themselves to God, and venture upon His mercy without delay. They would find a gracious Saviour ready to present to them the scepter of mercy, even as Ahasuerus offered to Esther the signal of his favor. All that was required of the sinner, trembling in the presence of his Lord, was to put forth the hand of faith and touch the scepter of His grace. That touch ensured pardon and peace. {1T 16.3}
Those who were waiting to make themselves more worthy of divine favor before they venture to claim the promises of God, were making a fatal mistake. Jesus alone cleanses from sin; He only can forgive our transgressions. He has pledged Himself to listen to the petition and grant the prayer of those who come to Him in faith. Many had a vague idea that they must make some wonderful effort in order to gain the favor of God. But all self-dependence is vain. It is only by connecting with Jesus through faith that the sinner becomes a hopeful, believing child of God. These words comforted me and gave me a view of what I must do to be saved. {1T 16.4}
I now began to see my way more clearly, and the darkness began to pass away. I earnestly sought the pardon of my sins, and strove to give myself entirely to the Lord. But my mind was often in great distress because I did not experience the spiritual ecstasy that I considered would be the evidence of my acceptance with God, and I dared not believe myself converted without it. How much I needed instruction concerning the simplicity of it! {1T 17.1}
While bowed at the altar with others who were seeking the Lord, all the language of my heart was: “Help, Jesus, save me or I perish! I will never cease to entreat till my prayer is heard and my sins forgiven!” I felt my needy, helpless condition as never before. As I knelt and prayed, suddenly my burden left me, and my heart was light. At first a feeling of alarm came over me, and I tried to resume my load of distress. It seemed to me that I had no right to feel joyous and happy. But Jesus seemed very near to me; I felt able to come to Him with all my griefs, misfortunes, and trials, even as the needy ones came to Him for relief when He was upon earth. There was a surety in my heart that He understood my peculiar trials and sympathized with me. I can never forget this precious assurance of the pitying tenderness of Jesus toward one so unworthy of His notice. I learned more of the divine character of Christ in that short period when bowed among the praying ones than ever before. {1T 17.2}
One of the mothers in Israel came to me and said: “Dear child, have you found Jesus?” I was about to answer, “Yes,” when she exclaimed: “Indeed you have, His peace is with you, I see it in your face!” Again and again I said to myself: “Can this be religion? Am I not mistaken?” It seemed too much for me to claim, too exalted a privilege. Though too timid to openly confess it, I felt that the Saviour had blessed me and pardoned my sins. {1T 18.1}
Soon after this the meeting closed, and we started for home. My mind was full of the sermons, exhortations, and prayers we had heard. Everything in nature seemed changed. During the meeting, clouds and rain prevailed a greater part of the time, and my feelings had been in harmony with the weather. Now the sun shone bright and clear, and flooded the earth with light and warmth. The trees and grass were a fresher green, the sky a deeper blue. The earth seemed to smile under the peace of God. So the rays of the Sun of Righteousness had penetrated the clouds and darkness of my mind, and dispelled its gloom. {1T 18.2}
It seemed to me that everyone must be at peace with God and animated by His Spirit. Everything that my eyes rested upon seemed to have undergone a change. The trees were more beautiful and the birds sang more sweetly than ever before; they seemed to be praising the Creator in their songs. I did not care to talk, for fear this happiness might pass away, and I should lose the precious evidence of Jesus’ love for me. {1T 18.3}
As we neared our home in Portland, we passed men at work upon the street. They were conversing with one another upon ordinary topics, but my ears were deaf to everything but the praise of God, and their words came to me as grateful thanks and glad hosannas. Turning to my mother, I said: “Why, these men are all praising God, and they haven’t been to the camp meeting.” I did not then understand why the tears gathered in my mother’s eyes, and a tender smile lit up her face, as she listened to my simple words that recalled a similar experience of her own. {1T 18.4}
My mother was a lover of flowers and took much pleasure in cultivating them and thus making her home attractive and pleasant for her children. But our garden had never before looked so lovely to me as upon the day of our return. I recognized an expression of the love of Jesus in every shrub, bud, and flower. These things of beauty seemed to speak in mute language of the love of God. {1T 19.1}
There was a beautiful pink flower in the garden called the rose of Sharon. I remember approaching it and touching the delicate petals reverently; they seemed to possess a sacredness in my eyes. My heart overflowed with tenderness and love for these beautiful creations of God. I could see divine perfection in the flowers that adorned the earth. God tended them, and His all-seeing eye was upon them. He had made them and called them good. {1T 19.2}
“Ah,” thought I, “if He so loves and cares for the flowers that He has decked with beauty, how much more tenderly will He guard the children who are formed in His image.” I repeated softly to myself: “I am a child of God, His loving care is around me. I will be obedient and in no way displease Him, but will praise His dear name and love Him always.” {1T 19.3}
My life appeared to me in a different light. The affliction that had darkened my childhood seemed to have been dealt me in mercy for my good, to turn my heart away from the world and its unsatisfying pleasures, and incline it toward the enduring attractions of heaven. {1T 19.4}
Soon after our return from the camp meeting, I, with several others, was taken into the church on probation. My mind was very much exercised on the subject of baptism. Young as I was, I could see but one mode of baptism authorized by the Scriptures, and that was immersion. Some of my Methodist sisters tried in vain to convince me that sprinkling was Bible baptism. The Methodist minister consented to immerse the candidates if they conscientiously preferred that method, although he intimated that sprinkling would be equally acceptable with God. {1T 19.5}
Finally the time was appointed for us to receive this solemn ordinance. It was a windy day when we, twelve in number, went down into the sea to be baptized. The waves ran high and dashed upon the shore; but as I took up this heavy cross, my peace was like a river. When I arose from the water, my strength was nearly gone, for the power of the Lord rested upon me. I felt that henceforth I was not of this world, but had risen from the watery grave into a newness of life. {1T 20.1}
The same day in the afternoon I was received into the church in full membership. A young woman stood by my side who was also a candidate for admission to the church. My mind was peaceful and happy till I noticed the gold rings glittering upon this sister’s fingers, and the large, showy earrings in her ears. I then observed that her bonnet was adorned with artificial flowers, and trimmed with costly ribbons arranged in bows and puffs. My joy was dampened by this display of vanity in one who professed to be a follower of the meek and lowly Jesus. {1T 20.2}
I expected that the minister would give some whispered reproof or advice to this sister; but he was apparently regardless of her showy apparel, and no rebuke was administered. We both received the right hand of fellowship. The hand decorated with jewels was clasped by the representative of Christ, and both our names were registered upon the church book. {1T 20.3}
This circumstance caused me no little perplexity and trial as I remembered the apostle’s words: “In like manner also, that women adorn themselves in modest apparel, with shamefacedness and sobriety; not with broided hair, or gold, or pearls, or costly array; but (which becometh women professing godliness) with good works.” The teaching of this scripture seemed to be openly disregarded by those whom I looked upon as devoted Christians, and who were much older in experience than myself. If it was indeed as sinful as I supposed, to imitate the extravagant dress of worldlings, surely these Christians would understand it and would conform to the Bible standard. Yet for myself I determined to follow my convictions of duty. I could but feel that it was contrary to the spirit of the gospel to devote God-given time and means to the decoration of our persons—that humility and self-denial would be more befitting those whose sins had cost the infinite sacrifice of the Son of God. {1T 20.4}
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése