Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 1. kötet
Életrajzi vázlat (1885)
3. Reményvesztettség
1842. júniusában William Miller a második előadássorozatát tartotta Portlandben. Nagy kiváltságnak tekintettem, hogy meghallgatom az előadásokat, mert csüggedés vett rajtam erőt, és nem tartottam magam felkészültnek, hogy találkozzam Megváltómmal. Ez a második előadássorozat sokkal nagyobb izgalmat keltett a városban, mint az első. A különböző felekezetek –kevés kivétellel –, mivel bezárták templomajtóikat Miller előtt, számos szószékről igyekeztek leleplezni Miller előadásainak állítólagos vakbuzgó tévedéseit. Ennek ellenére aggódó tömegek hallgatták előadásait. Sokan be sem fértek a házba.
Miller hallgatósága szokatlanul csöndes és figyelmes volt. Előadásai nem voltak szóvirágokkal ékesek vagy szónokiasak, hanem világosak és megdöbbentő tények feltárásai, amely felrázták hallgatóit a hanyag közönyből. Megállapításait és következtetéseit a Szentírással támasztotta alá. Oly meggyőző erő kísérte szavait, mely az igazság nyelveként hatott.
Udvarias volt és megértő. Mikor minden ülést elfoglaltak a házban, és a dobogó és a szószék körül is megtelt a hely, Miller felkelt az asztal mellől, végigment a sorok között, majd néhány erőtlen öregembert vagy idős nőt kézen fogott és helyet talált nekik, azután visszatért a dobogóra és folytatta előadását. Valóban méltán nevezték őt Miller atyának, mivel éberen gondoskodott azok felől, akik igénybe vették a szolgálatait. Szeretetteljes modora, derűs természete és gyengéd szíve volt.
Előadása lekötötte a figyelmet. Intései – akár hitvalló keresztényeknek, akár a megátalkodottaknak szólt – helyénvalók és erőteljesek voltak. Az összejöveteleken gyakran olyan ünnepélyesség lett úrrá, hogy fájdalmas volt. Sokan hajlottak a Szentlélek meggyőző erejére.
Ősz férfiak és koros nők keresték reszkető léptekkel a bűnbánók padját. Beszéde mélyen felkavarta az érett embereket, ifjakat és gyermekeket egyaránt. Az ima oltárától sóhajok, sírás és Isten dicsőítése hangzott.
Hittem Isten szolgájának szavaiban, és a szívem fájt, amikor ellene támadtak vagy kigúnyolták azokat. Gyakran eljártam az előadásokra. Meggyőződésemmé vált, hogy Jézus rövidesen eljön az ég felhőiben, ám nagyon aggasztott a kérdés, hogy készen leszek-e a találkozásra. Eszem szüntelen a szív megszentelődésén időzött. Mindenekfelett vágytam elnyerni e nagy áldást, és meggyőződni arról, hogy Isten egészen elfogadott.
Zavaros fogalmam volt a megigazulásról és megszentelődésről. E két állapotot külön valónak és egymástól megkülönböztethetőnek tekintettem. Mégsem tudtam, mi a különbség közöttük, és a két szót sem értettem meg. A lelkészek magyarázatai csak növelték a nehézségeket. Képtelen voltam magaménak mondani az áldást, s kíváncsi voltam, hogy az csak a metodisták között létezik-e, vagy pedig azzal, hogy részt veszek a Krisztust váró összejöveteleken nem magam zárom-e el magam attól, amire mindenekfelett vágyom: Isten megszentelő Lelkétől?
Mégis, megfigyeltem, hogy néhányan – akik állították, hogy megszentelődtek –, keserű lelkületről tettek tanúságot, amikor Krisztus közeli eljövetelére terelődött a szó. Ez nem látszott a megszentelődés jelének, amelyet vallottak. Nem értettem, hogy a lelkészek miért ellenzik oly erősen Krisztus közeli eljövetelének tanítását. A meggyőződés hirdetését megújulás követte, s a legodaadóbb lelkészek és tagok igazságként fogadták el. Úgy véltem, hogy akik őszintén készen állnak elfogadni jövetelének hírét, örülnek közelségének.
Azt gondoltam, hogy csak a megigazulásra tarthatok igényt. Azt olvastam Isten Igéjében, hogy aki szentté nem lesz, nem látja meg Istent. Van azon kívül magasabb állapot, amelyet feltétlenül el kell érnem, mielőtt biztos lehetek az örök életben. Meg nem szűntem kutatni e tárgyat, mert hittem, hogy Krisztus hamarosan eljön, s féltem, hogy készületlenül talál. A kárhoztatás szavai csöngtek fülembe éjjel és nappal. Szüntelen ezzel a kérdéssel ostromoltam Istent: Mit tegyek, hogy megmeneküljek?
Isten igazságszolgáltatása eltakarta előlem könyörületét és szeretetét. Arra tanítottak, hogy higgyek az örökké égő pokolban. Fejemben örökké az a rémítő gondolat járt, hogy bűneim túl nagyok, hogy megbocsáthatók legyenek, s hogy örökre el kell vesznem. Az elkárhozottakról hallott ijesztő szavak mélyen elmémbe vésődtek. A lelkészek élénk színekkel ecsetelték az elkárhozottak állapotát. Azt tanították, hogy Isten csak azokat szándékozik megmenteni, akik megszentelődtek. Pillanatra sem veszi le rólunk a szemét. Minden bűnt feljegyez, és minden bűnt igazságosan meg is büntet. Isten maga vezeti e könyveket a végtelen bölcsesség pontosságával, s minden elkövetett bűnt pontosan bejegyez ellenünk.
Úgy festették le Sátánt, mint aki ég a vágytól, hogy megragadja áldozatát, s a kínszenvedés legnagyobb mélységeire vesse, hogy ujjonghasson szenvedéseiken az örökké égő pokol rémületei közepette, ahol évezredek gyötrelme után a vergődő áldozatokat felszínre vetik a heves fújtatók. Akkor így sikoltoznak: „Meddig még, Uram, meddig?” S a felelet leviharzik a mélységbe: „Az örökkévalóságon át!” Az olvadt hullámok aztán újra elnyelik az elveszettet, magukkal víve őt a tűztenger örökké forrongó mélységeibe.
Mikor e leírásokat hallgattam, képzeletem annyira működésbe lépett, hogy kivert a verejték, és alig bírtam elfojtani a jajszót, mert mintha már éreztem is volna a kárhozat kínjait. A lelkész azután rendszerint az élet bizonytalanságán időzött. Egyik percben itt lehetünk, a másikban a pokolban. Vagy egyik pillanatban a földön, a másikban a mennyben. Melyiket választjuk? A tüzes tavat, az ördögök társaságát, vagy a menny áldásait, s az angyalok barátságát? Az elveszettek jaját és átkozódását hallgatnánk-e inkább az örökkévalóságon át, vagy Jézus énekeit zengenénk-e szívesebben Isten királyi széke előtt?
Zsarnoknak mondták mennyei Atyánkat, aki örömét leli a kárhozottak kínjaiban, nem pedig a bűnösök gyengéd, szánakozó barátjának, aki minden értelmet fölülmúló szeretettel szereti teremtményeit, és meg kívánja menteni őket országa számára.
Nagyon érzékeny voltam. Irtóztam attól, hogy bármilyen élőlénynek fájdalmat okozzak. Fájt a szívem, amikor láttam, hogy valaki bántalmazza az állatokat. Talán azért éreztem együtt a szenvedőkkel, mert magam is meggondolatlan kegyetlenség áldozata voltam, aminek szomorú gyermekkorom lett a következménye. De mikor az a gondolat fészkelte magát fejembe, hogy Isten örömét leli a maga mására alkotott teremtményei kínjában – a sötétség fala látszott elválasztani tőle. Mikor arra gondoltam, hogy a mindenség alkotója a pokolba veti a gonoszokat, hogy az örökkévalóság véget nem érő korain át égjenek, szívem rémülten riadt vissza, a kétségbeesés környékezett, vajon ez a kegyetlen és zsarnok lény fog megmenteni a bűntől?
Arra a következtetésre jutottam, hogy az elkárhozott bűnös sorsa vár rám. El kell majd viselnem a pokol lángjait örökre, míg Isten maga létezni fog. Ez a gondolat befészkelte magát a fejembe, s attól tartottam, hogy megbolondulok. Irigyeltem az állatokat, mert nem volt lelkük, amit haláluk után büntetni lehetne. Sokszor azt kívántam, hogy bár meg se születtem volna.
Teljes sötétség telepedett rám, és nem láttam kiutat. Ha valaki elém tárta volna az igazságot, amint most ismerem, nagy bizonytalanságból és bánattól mentett volna meg. Ha többet időztek volna Isten szeretetén, és kevesebbet szigorú igazságosságán, arra ihlettek volna, hogy szép és dicső jelleméért mélyen és odaadóan szeressem a Teremtőt.
Arra gondolok néha, hogy sok embert azért kellett beszállítani az elmegyógyintézetbe, mert hasonló élményeken mentek át. Lesújtotta lelkiismeretüket a bűntudat, és reszketeg hitük nem merte igényelni Isten megígért bocsánatát. Addig beszéltek nekik a hagyományos pokolról, míg a vér megfagyni nem látszott ereikben, és a kép be nem véste magát emlékezetük tábláira. Akár ébren, akár alva előttük táncolt az ijesztő kép, míg a valóság bele nem veszett a képzeletbe, míg nem láttak mást, csak a költött pokollángnyelveit, nem hallottak mást, csak a kárhozottak sikoltásait. Az értelem trónját veszítette, az agy megtelt a borzalmas álom vad képzelgéseivel. Az örök pokol hirdetői jól tennék, ha jobban szemügyre vennék e könyörtelen hit szerzőjét.
Sohasem imádkoztam nyilvánosan; az imaórákon is csak néhány félénk szót rebegtem el. Most arra gondoltam, hogy kis társas összejöveteleinken kellene imában keresnem Istent. De nem mertem, mert féltem, hogy belezavarodok, és nem tudom kifejezni gondolataimat. Ám ez a kötelesség oly mélyen belevésődött az elmémbe, hogy titkos imám Isten gúnyolásának tűnt, mivel nem engedelmeskedtem akaratának. Kétségbeesés lett úrrá rajtam, s három hosszú héten át nem hatolt be fénysugár a körülöttem terjengő sötétségbe.
Értelmem szenvedése nagyon is élénk volt. Néha egész éjjel sem mertem lehunyni szememet, megvártam, míg ikernővérem elaludt, halkan kiszálltam az ágyból, letérdeltem, és oly néma kínok között imádkoztam, amelyeket le sem lehet írni. Az örökké égő pokol rémségei szüntelen előttem voltak. Tudtam, hogy nemsoká élhetek így, s nem mertem meghalni, osztozni a vétkes borzasztó sorsában. Nagyon irigyeltem azokat, akik tudták, hogy Isten elfogadta őket! Mily értékes volt gyötrődő lelkem előtt a keresztény reménység!
Gyakran csaknem az egész éjszakát térdemen töltöttem, nyöszörögve s reszketve a leírhatatlan kínok és reménytelenség miatt. Uram, könyörülj rajtam! – esedeztem, s akár a szegény vámos, nem mertem égre emelni tekintetemet, hanem a padlóra borultam. Nagyon lefogytam és elgyöngültem, de senkinek se szóltam szenvedéseimről és kétségbeesésemről.
Mialatt ilyen reményvesztett voltam, álmot láttam, ami mély benyomást tett rám. Templomot láttam, ahova sokan sereglettek. Mikor az idő lejár, csak aki a templomba siet, az menekül meg. Aki kívül marad, örökre elveszett. A sokaság a templom körül intézte ügyeit. Kinevették és kigúnyolták a templomba lépőket, és azt mondták nekik, hogy a templom biztonsága csak ravasz ámítás, valójában nem fenyeget veszély. Néhányat még meg is ragadtak, hogy megakadályozzák menekülésüket.
A gúnytól félve azt gondoltam, legjobb lesz, ha várok, míg a tömeg szétszéled, vagy észrevétlenül besurranhatok. De a tömeg nem ritkult, hanem még sűrűbb lett. Attól tartva, hogy elkésem, sietve magam mögött hagytam otthonomat, és tülekedtem át a tömegen. Aggodalmamban, hogy a templomhoz érjek, észre sem vettem a tömeget, nem is gondoltam velük. Az épületbe lépve láttam, hogy az óriási templom egyetlen hatalmas oszlopon nyugszik, melyhez vérző, megsebzett bárány volt kötve. A jelenlevők tudták, hogy miattuk sebesítették meg. Mindnek a bárány elé kellett lépnie, s bevallani a bűneit.
Közvetlenül a bárány előtt magas padok sorakoztak. Boldog emberek ültek ott. Mintha a menny fénye ragyogott volna arcukra. Istent dicsőítették, s az örömteli hálaadás énekeit zengték, mely az angyalok zenéjéhez hasonlított. Ők már előzőleg a bárány elé járultak, bevallották bűneiket, bocsánatot nyertek, s most örömteli várakozással valamilyen boldog eseményre vártak.
Még az épületbe beléptem után is félelem és szégyenérzet fogott el, hogy mindenki szeme láttára meg kell alázkodnom. De mintha valaki kényszerített volna, hogy előre haladjak. Lassan megkerültem az oszlopot, hogy a bárány elé kerüljek. Ekkor harsona harsant, a templom megrázkódott, s diadalkiáltás szállt fel az összegyűlt szentek ajkáról. Félelmetes ragyogás világította be az épületeket, majd szuroksötétség nyelt el mindent. A boldog csoport mind egy szálig eltűnt, és egyedül maradtam az éj csöndes rémületével. Kínlódó aggyal ébredtem, s alig tudtam meggyőzni magam, hogy csak álmodtam. Vesztem bizonyosnak tűnt, s mintha az Úr Lelke örökre, végleg elhagyott volna.
Röviddel ezután másik álmot láttam. Mintha szánalmas kétségbeesés ült volna meg, arcomat kezembe hajtva elmélkedtem: Ha Jézus a földön járna, elmennék hozzá, lába elé vetném magam, s elmondanám neki összes kínomat. Nem fordulna el tőlem, megkönyörülne rajtam, s én mindig szeretném és szolgálnám őt. Mikor gondolataimban idáig jutottam, kinyílt az ajtó, és szépséges személy lépett be rajta. Szánakozóan nézet rám, s megkérdezte: „Jézushoz szeretnél menni? Itt van, beszélhetsz vele, ha akarsz. Hozd a holmidat, és kövess.”
Kimondhatatlan öröm töltött el, s boldogan szedtem össze apró holmijaimat, összes becses csecsebecséimet, s követtem kalauzomat. Meredek és látszólag törékeny lépcsőhöz vezetett.
Mikor felfelé indultam óvott, hogy nézzek mindig felfelé, nehogy elszédüljek, leessek. A kapaszkodók közül sokan lehulltak, mielőtt felértek volna.
Végre felértünk a lépcső tetejére; ott álltunk az ajtó előtt. Kalauzom hátraszólt, hogy tegyek le mindent, amit magammal hoztam. Vidáman raktam le holmimat. Akkor kitárta előttem az ajtót, s betessékelt. Ott találtam magamat Jézus előtt. Lehetetlen volt fel nem ismerni a gyönyörű arcot. A jóindulat és fenség kifejezése senki másé nem lehetett. Mikor rám emelte tekintetét, rögtön tudtam, hogy ismeri életem minden eseményét, sőt összes benső gondolataimat és érzéseimet is.
Próbáltam elrejtőzni tekintete elől, mert nem tudtam elviselni kutató tekintetét, de ő mosolyogva lépett közelebb, kezemre fektetve kezét, így szólt: „Ne félj!" Édes hangja soha nem ismert boldogságra élesztette szívemet. Örömömben szólni se tudtam, hanem túláradó érzésekkel borultam lábához. Míg tehetetlenül ott hevertem, a szépség és a dicsőség jelenetei vonultak el előttem. Mintha elérkeztem volna a menny biztonságába és békéjébe. Végül erőm visszatért. Fölálltam. Jézus szerető tekintete még mindig rajtam nyugodott, s mosolya örömmel töltötte be lelkemet. Jelenléte szent tisztelettel és kimondhatatlan szeretettel töltött el.
Vezetőm most kitárta az ajtót, s mindketten kiléptünk. Rám szólt, hogy szedjem össze holmimat. Azután szorosan felgöngyölített zöld zsinórt adott át. Utasított, hogy helyezzem a szívem fölé, s mikor Jézust akarom látni, vegyem ki keblemből, s nyújtsam a leghosszabbra. Intett, hogy ne hagyjam sokáig használatlanul, nehogy összecsomózódjon, s nehéz legyen kibogozni. Szívem fölé tettem a zsinórt, s boldogan lépkedtem le a keskeny lépcsőn. Dicsértem az Urat, s akivel találkoztam, mindenkinek elmondtam, hol találhatják Jézust. Az álom reményt gyújtott bennem. A zöld zsinór a hitet jelentette számomra, s az Istenben bízás szépsége s egyszerűsége kezdett kivilágosodni lelkemben.
Ezután elmondtam anyámnak összes bánatomat és kétségeimet. Gyöngéden együtt érzett velem, s bátorított. Azt tanácsolta, forduljak Stockman vénhez, aki akkoriban Jézus eljövetelét hirdette Portlandben. Nagyon bíztam benne, mert Krisztus odaadó szolgája volt. Meghallgatott, majd könnyes szemmel fejemre tette a kezét: „Ellen, te még gyerek vagy. Tapasztalatod egyedülálló fiatal korodhoz képest. Jézus valamilyen különös munkára készít fel téged.”
Azt mondta, hogy még ha idősebb lennék is, s ily kétségek és reményvesztettség gyötörne, állítja, hogy tudja, van reménység Jézus szeretete által. Szenvedésem határozottan bizonyítja, hogy az Úr Lelke küzdött velem. Azt mondta, hogy amikor a bűnös megkeményedik bűnösségében, nem fogja föl vétkének iszonyúságát, hanem azzal álltatja magát, hogy helyesen cselekszik, nem fenyegeti veszély. Az Úr Lelke elhagyja, s gondtalan, közönyös vagy vakmerően kihívó lesz. Ez az istenfélő férfi beszélt nekem Isten szeretetéről tévelygő gyermekei iránt. Ahelyett, hogy örülne pusztulásuknak, magához vágyik vonzani őket egyszerű hit és bizalom által. Ecsetelte előttem Krisztus nagy szeretetét, és a megváltás tervét. Megemlítettem gyermekkori balesetemet. Valóban súlyos szerencsétlenség volt, mondta, de intett, higgyem, hogy az Atya nem vonta meg tőlem szerető kezét. Higgyem, hogy az eljövendő életben – amikor eltűnik az agyamat borító homály – fel fogom ismerni a gondviselés előrelátását, mely most oly kegyetlennek és titokzatosnak tűnt. Jézus mondta tanítványainak: „Te azt most nem érted... de ezután majd megérted.” A dicső jövőben nem látunk többé homályosan, mintegy réztükrön át, hanem szemtől szembe látjuk Isten szeretetének titkait.
„Menj szabadon, Ellen!” – mondta – „Térj otthonodba. Bízzál Jézusban, mert nem vonja vissza szeretetét egyetlen igaz keresőtől sem.” Majd buzgón imádkozott értem. Bizonyos voltam benne, hogy Isten figyelembe veszi szentjének imáját, még ha az én alázatos kéréseimet nem is hallotta meg. Megnyugodva mentem haza.
Stockman véntől néhány perc alatt többet tanultam Isten szeretetéről s szánakozó gyöngédségéről, mint a valaha is hallott összes igehirdetésből s intésekből. Hazamenet újra az Úr elé járultam. Megígértem, hogy megteszek és elviselek bármit, amit kíván tőlem, csak azt kérem, hogy Jézus mosolya vidítsa fel szívemet. Most ugyanaz a kötelesség tárult elém, mely azelőtt nyugtalanított – vegyem fel keresztemet Isten összegyűlt népe előtt. Nem sokáig váratott magára a lehetőség; aznap este imaóra volt, ahova el akartam menni.
Reszketve térdeltem, míg a többiek sorra imádkoztak. Miután néhányan imádkoztak, mielőtt tudtam volna, mit teszek, én kezdtem könyörögni. Isten ígéretei, mint megannyi drágagyöngy sorakoztak elém, melyek mienk lehetnek, ha kérjük őket. Míg imádkoztam, a lelkemre oly sokáig nehezedő teher és kín eltűnt, s az Úr áldása szállt rám, akár a gyönge harmat; szívem mélyéből dicsőítettem Istent. Nem voltam többé tudatában annak, ami körülöttem történik, csak Jézus és az ő dicsősége élt bennem.
Isten Lelke oly erővel nyugodott meg rajtam, hogy haza se tudtam menni. Mire másnap hazaértem, nagy változás ment végbe bennem. Alig tudtam elhinni, hogy ugyanaz vagyok, aki tegnap délután ment el hazulról. Ez a Biblia-szöveg járt fejemben: „Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm." Szívem tele volt boldogsággal, s halkan ismételgettem e szavakat.
Mennyei Atyánkról alkotott nézetem megváltozott. Most, mint szerető, gyöngéd szülőre tekintettem rá, nem pedig szigorú zsarnokra, aki vak engedelmességet követel az embertől. Szívem mély és lángoló szeretetettel telt meg iránta. Az engedelmesség örömnek látszott, szolgálatát végezni pedig élvezetnek. Nem felhozott árnyék a világosságon, mely kijelentette nekem Isten tökéletes akaratát. Bizonyos voltam, hogy az Üdvözítő bennem lakik, rájöttem annak igazságára, amit Krisztus mondott: „Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”
Békém és boldogságom annyira ellentétben állt előző szomorúságommal és gyötrelmemmel, hogy úgy éreztem magam, mintha a pokolból mentettek volna ki, s a mennyországba kerültem volna. Még balesetemért is dicsérni tudtam Istent – noha életem nagy megpróbáltatása volt – mivel az örökkévalóságra rögzítette gondolataimat. Természettől fogva büszke és nagyravágyó voltam. Ha nem esett volna meg rajtam ez a fájó szerencsétlenség, mely bizonyos fokig elszakított a világ diadalaitól és hiábavalóságaitól, nem hajlottam volna arra, hogy Jézusnak adjam szívemet.
Hat hónapig egyetlen felhő sem vonult át gondolataimon, s egy felismert kötelességet sem hanyagoltam el. Egyedüli célom Isten akaratának teljesítése volt. Folyvást Jézust és a mennyet forgatni eszemben. A világos kép, melyet az elfedezésről és Krisztus munkájáról alkottam, csodálatra és elragadtatásra késztetett. Nem írom le további gondolataimat. Elég annyi, hogy a régiek elmúltak, minden újjá lett. Egyetlen felhő sem zavarta meg tökéletes boldogságomat. Vágytam Krisztus szeretetéről szólni, viszont nem kívántam közönséges dolgokról beszélni. Szívem annyira megtelt Isten szeretetével, s a minden értelmet felülmúló békével, hogy csak elmélkedésnek és imának éltem.
Aznap este, miután a nagy áldásban részesültem, elmentem az adventista összejövetelre. Mikor arra került a sor, hogy Krisztus követői Krisztus mellett szólaljanak föl, nem tudtam csöndben maradni. Fölálltam, s elmondtam élményemet. Egy gondolatot sem terveztem előre. Ennek ellenére Krisztus irántam való szeretetének egyszerű története folyékonyan pergett ajkamról, s szívem oly boldog volt, hogy megszabadult sötét kétségbeesésétől, hogy nem is láttam a körülöttem ülő embereket, hanem mintha egyedül lennék Istennel. Nem esett nehezemre kifejezni békémet és boldogságomat, csak hálakönnyeim fojtották el hangomat, mikor a csodálatos szeretetről szóltam, melyet Jézus mutatott meg nekem. Stockman vén is jelen volt. Nemrég mély kétségbeesésben látott. Külsőm és gondolataim hatalmas változása megérintette szívét. Hangosan sírt, együtt örült velem, dicsőítette Istent gyöngéd könyörületességének és szerető jóságának bizonyítékáért.
Röviddel az után, hogy e nagy áldást elnyertem, összejövetelen vettem rész a keresztény gyülekezetben, ahol Brown vén volt a lelkipásztor. Meghívtak, hogy mondjam el élményemet, s nemcsak hogy szabatosan tudtam beszélni, hanem boldoggá tett, hogy elmondhatom Jézus szeretetének egyszerű történetét, az örömöt, hogy Isten elfogadott. Amint elcsendesült szívvel és könnyes szemmel beszéltem, úgy látszott, mintha a hálaadás az ég felé vonzana. Az Úr csillapító ereje szállt az összejövetelre. Sokan sírtak, és dicsőítették Istent.
Felszólították a bűnösöket, hogy akik szeretnék, hogy imádkozzanak értük azok álljanak fel, amit sokan meg is tettek. Oly hálás voltam Istennek a rám árasztott áldásért, hogy szerettem volna, ha mások is részesülnek e szent örömben. Szívemen hordoztam azokat, akik az Úr helytelenítése és bűntudat alatt görnyedtek. Mikor elmondtam élményemet, azt gondoltam, hogy senki ellene nem állhat Isten megbocsátó szeretete bizonyítékának, mely oly csodás változást vitt bennem végbe. Az igaz megtérés valósága oly tisztán állt előttem, hogy segíteni szerettem volna fiatal barátaimnak, eljutni a világosságra, s megragadtam minden alkalmat, hogy ilyen irányban hassak.
Összejöveteleket beszéltem meg ifjú társaimmal, akik közül néhányan jóval idősebbek voltak nálam, s volt, aki már férjes vagy nős volt. Volt közöttük hiú és nemtörődöm. Élményem üres mesének tűnt nekik – nem hallgattak kéréseimre. De én eltökéltem, hogy soha meg nem szűnök erőfeszítéseket tenni, míg e drága lelkek, kinek sorsát annyira szívemen hordoztam, Istenhez nem térnek. Néhányszor egész éjjel buzgón imádkoztam azokért, akiket fölkutattam, és összegyűjtöttem, hogy fáradozzak értük és imádkozzak velük.
Néhány kíváncsiságból jött el meghallgatni mondanivalómat. Mások azt gondolták, megkergültem, amiért oly kitartóan fáradoztam értük. Különösen azért, mert ők csak magukkal törődtek. Mégis minden összejövetelünkön folytattam az intéseket. Mindenkiért külön imádkoztam, amíg mindenki be nem hódolt Jézusnak, el nem ismerte megbocsátó szeretetének érdemeit. Mindnyájan Istenhez tértek.
Álomban éjszakáról éjszakára mindig a lelkek megmentésén fáradoztam. Ilyenkor embereket láttam, akiket aztán felkutattam és imádkoztam velük. Egyetlen esetet kivéve, mindegyikük átadta magát az Úrnak. Sekélyes testvéreink azt gondolták, hogy túlzásba viszem az emberek megtéréséért való buzgalmat, de az idő oly rövidnek látszott, hogy mindannak, akik az áldott halhatatlanság reményese volt, s aki várta Krisztus közeli eljövetelét, kötelessége volt megállás nélkül dolgoznia azokért, akik még mindig bűneikben éltek, s a romlás ijesztő szélén álltak.
Noha igen fiatal voltam, világosan láttam a megváltás tervét, s személyes tapasztalatom oly kiemelkedő volt, hogy ha meggondoltam a dolgot, tudtam, hogy kötelességem továbbra is fáradozni a drága lelkek üdvösségéért, s imádkozni és minden kínálkozó alkalommal megvallani Krisztust. Mesterem szolgálatába ajánlottam egész lényemet. Jöjjön, aminek jönnie kell, eltökéltem, hogy keresni fogom Isten tetszését, s úgy élek, mint aki várja az Üdvözítő eljövetelét, s azt, hogy megjutalmazza a hűségeseket. Kis gyermeknek tartottam magamat, aki Istenhez, mint Atyjához megy megkérdezni: mit kívánsz, hogy cselekedjem? S mikor kötelességem világossá vált, legnagyobb boldogságom annak teljesítése volt. Néha különleges próbák értek. Tapasztaltabb testvérek igyekeztek visszatartani, lehűteni hitem lángolását. De mert Jézus mosolya ragyogta be életemet, s Isten szeretete égett szívemben, örömteli lélekkel folytattam utamat.
Ahányszor csak eszembe jut fiatalkorom, fivérem lép gyöngéd emlékeim homlokterébe. Megosztotta velem reményeimet és félelmeimet, s odaadó szeretettel támogatott keresztény életemben. Egyike volt azoknak, akiket alig tudott megkísérteni a bűn. Természettől fogva hitbuzgó volt. Sohasem kereste az ifjak és élvhajhászok társaságát. Jobban kedvelte a keresztények közösségét, mert beszélgetésük az élet útjára tanította. Korához képest komoly volt. Gyöngéd és békés természete volt, s csaknem mindig vallásos gondolatok kötötték le. Akik ismerték, úgy mutattak rá, mint a fiatalok követendő példájára, az igaz kereszténység kegyességének és szépségének élő példaképére.
Chapter 3—Feelings of Despair
In June, 1842, Mr. Miller gave his second course of lectures in Portland. I felt it a great privilege to attend these lectures, for I had fallen under discouragements and did not feel prepared to meet my Saviour. This second course created much more excitement in the city than the first. With few exceptions the different denominations closed the doors of their churches against Mr. Miller. Many discourses from the various pulpits sought to expose the alleged fanatical errors of the lecturer; but crowds of anxious listeners attended his meetings, while many were unable to enter the house. {1T 21.1}
The congregations were unusually quiet and attentive. His manner of preaching was not flowery or oratorical, but he dealt in plain and startling facts that roused his hearers from their careless indifference. He supported his statements and theories by Scripture proof as he progressed. A convincing power attended his words that seemed to stamp them as the language of truth. {1T 21.2}
He was courteous and sympathetic. When every seat in the house was full, and the platform and places about the pulpit seemed crowded, I have seen him leave the desk and walk down the aisle, and take some feeble old man or woman by the hand and find a seat for them, then return and resume his discourse. He was indeed rightly called Father Miller, for he had a watchful care over those who came under his ministrations, was affectionate in his manner, of a genial disposition and tender heart. {1T 21.3}
He was an interesting speaker, and his exhortations, both to professed Christians and the impenitent, were appropriate and powerful. Sometimes a solemnity so marked as to be painful, pervaded his meetings. Many yielded to the conviction of the Spirit of God. Gray-haired men and aged women with trembling steps sought the anxious seats. Those in the strength of maturity, the youth and children, were deeply stirred. Groans and the voice of weeping and of praise to God were mingled at the altar of prayer. {1T 22.1}
I believed the solemn words spoken by the servant of God, and my heart was pained when they were opposed or made the subject of jest. I frequently attended the meetings, and believed that Jesus was soon to come in the clouds of heaven; but my great anxiety was to be ready to meet Him. My mind constantly dwelt upon the subject of holiness of heart. I longed above all things to obtain this great blessing and feel that I was entirely accepted of God. {1T 22.2}
Among the Methodists I had heard much in regard to sanctification. I had seen persons lose their physical strength under the influence of strong mental excitement, and had heard this pronounced the evidence of sanctification. But I could not comprehend what was necessary in order to be fully consecrated to God. My Christian friends said to me: “Believe in Jesus now! Believe that He accepts you now!” This I tried to do, but found it impossible to believe that I had received a blessing which, it seemed to me, should electrify my whole being. I wondered at my own hardness of heart in being unable to experience the exaltation of spirit that others manifested. It seemed to me that I was different from them and forever shut out from the perfect joy of holiness of heart. {1T 22.3}
My ideas concerning justification and sanctification were confused. These two states were presented to my mind as separate and distinct from each other; yet I failed to comprehend the difference or understand the meaning of the terms, and all the explanations of the preachers increased my difficulties. I was unable to claim the blessing for myself, and wondered if it was to be found only among the Methodists, and if, in attending the advent meetings, I was not shutting myself away from that which I desired above all else, the sanctifying Spirit of God. {1T 23.1}
Still, I observed that some of those who claimed to be sanctified, manifested a bitter spirit when the subject of the soon coming of Christ was introduced; this did not seem to me a manifestation of the holiness which they professed. I could not understand why ministers from the pulpit should so oppose the doctrine that Christ’s second coming was near. Reformation had followed the preaching of this belief, and many of the most devoted ministers and laymen had received it as the truth. It seemed to me that those who sincerely loved Jesus would be ready to accept the tidings of His coming and rejoice that it was at hand. {1T 23.2}
I felt that I could claim only what they called justification. In the word of God I read that without holiness no man should see God. Then there was some higher attainment that I must reach before I could be sure of eternal life. I studied over the subject continually; for I believed that Christ was soon to come, and feared He would find me unprepared to meet Him. Words of condemnation rang in my ears day and night, and my constant cry to God was, What shall I do to be saved? {1T 23.3}
In my mind the justice of God eclipsed His mercy and love. I had been taught to believe in an eternally burning hell, and the horrifying thought was ever before me that my sins were too great to be forgiven, and that I should be forever lost. The frightful descriptions that I had heard of souls in perdition sank deep into my mind. Ministers in the pulpit drew vivid pictures of the condition of the lost. They taught that God proposed to save none but the sanctified. The eye of God was upon us always; every sin was registered and would meet its just punishment. God Himself was keeping the books with the exactness of infinite wisdom, and every sin we committed was faithfully recorded against us. {1T 23.4}
Satan was represented as eager to seize upon his prey and bear us to the lowest depths of anguish, there to exult over our sufferings in the horrors of an eternally burning hell, where, after the tortures of thousands upon thousands of years, the fiery billows would roll to the surface the writhing victims, who would shriek: “How long, O Lord, how long?” Then the answer would thunder down the abyss: “Through all eternity!” Again the molten waves would engulf the lost, carrying them down into the depths of an ever-restless sea of fire. {1T 24.1}
While listening to these terrible descriptions, my imagination would be so wrought upon that the perspiration would start, and it was difficult to suppress a cry of anguish, for I seemed to already feel the pains of perdition. Then the minister would dwell upon the uncertainty of life. One moment we might be here, and the next in hell, or one moment on earth, and the next in heaven. Would we choose the lake of fire and the company of demons, or the bliss of heaven with angels for our companions? Would we hear the voice of wailing and the cursing of lost souls through all eternity, or sing the songs of Jesus before the throne? {1T 24.2}
Our heavenly Father was presented before my mind as a tyrant, who delighted in the agonies of the condemned; not the tender, pitying Friend of sinners, who loves His creatures with a love past all understanding and desires them to be saved in His kingdom. {1T 24.3}
My feelings were very sensitive. I dreaded giving pain to any living creature. When I saw animals ill-treated, my heart ached for them. Perhaps my sympathies were more easily excited by suffering because I myself had been the victim of thoughtless cruelty, resulting in the injury that had darkened my childhood. But when the thought took possession of my mind that God delighted in the torture of His creatures, who were formed in His image, a wall of darkness seemed to separate me from Him. When I reflected that the Creator of the universe would plunge the wicked into hell, there to burn through the ceaseless rounds of eternity, my heart sank with fear, and I despaired that so cruel and tyrannical a being would ever condescend to save me from the doom of sin. {1T 25.1}
I thought that the fate of the condemned sinner would be mine, to endure the flames of hell forever, even as long as God Himself existed. This impression deepened upon my mind until I feared that I would lose my reason. I would look upon the dumb beasts with envy, because they had no soul to be punished after death. Many times the wish arose that I had never been born. {1T 25.2}
Total darkness settled upon me, and there seemed no way out of the shadows. Could the truth have been presented to me as I now understand it, much perplexity and sorrow would have been spared me. If the love of God had been dwelt upon more, and His stern justice less, the beauty and glory of His character would have inspired me with a deep and earnest love for my Creator. {1T 25.3}
I have since thought that many inmates of insane asylums were brought there by experiences similar to my own. Their consciences were stricken with a sense of sin, and their trembling faith dared not claim the promised pardon of God. They listened to descriptions of the orthodox hell until it seemed to curdle the very blood in their veins, and burned an impression upon the tablets of their memory. Waking or sleeping, the frightful picture was ever before them, until reality became lost in imagination, and they saw only the wreathing flames of a fabulous hell, and heard only the shrieking of the doomed. Reason became dethroned, and the brain was filled with the wild phantasy of a terrible dream. Those who teach the doctrine of an eternal hell would do well to look more closely after their authority for so cruel a belief. {1T 25.4}
I had never prayed in public and had only spoken a few timid words in prayer meeting. It was now impressed upon me that I should seek God in prayer at our small social meetings. This I dared not do, fearful of becoming confused and failing to express my thoughts. But the duty was impressed upon my mind so forcibly that when I attempted to pray in secret I seemed to be mocking God because I had failed to obey His will. Despair overwhelmed me, and for three long weeks no ray of light pierced the gloom that encompassed me. {1T 26.1}
My sufferings of mind were intense. Sometimes for a whole night I would not dare to close my eyes, but would wait until my twin sister was fast asleep, then quietly leave my bed and kneel upon the floor, praying silently with a dumb agony that cannot be described. The horrors of an eternally burning hell were ever before me. I knew that it was impossible for me to live long in this state, and I dared not die and meet the terrible fate of the sinner. With what envy did I regard those who realized their acceptance with God! How precious did the Christian’s hope seem to my agonized soul! {1T 26.2}
I frequently remained bowed in prayer nearly all night, groaning and trembling with inexpressible anguish and a hopelessness that passes all description. Lord, have mercy! was my plea, and, like the poor publican, I dared not lift my eyes to heaven, but bowed my face upon the floor. I became very much reduced in flesh and strength, yet kept my suffering and despair to myself. {1T 26.3}
While in this state of despondency I had a dream that made a deep impression upon my mind. I dreamed of seeing a temple, to which many persons were flocking. Only those who took refuge in that temple would be saved when time should close. All who remained outside would be forever lost. The multitudes without who were going about their various ways, derided and ridiculed those who were entering the temple, and told them that this plan of safety was a cunning deception, that in fact there was no danger whatever to avoid. They even laid hold of some to prevent them from hastening within the walls. {1T 27.1}
Fearing to be ridiculed, I thought best to wait until the multitude dispersed, or until I could enter unobserved by them. But the numbers increased instead of diminishing, and fearful of being too late, I hastily left my home and pressed through the crowd. In my anxiety to reach the temple I did not notice or care for the throng that surrounded me. On entering the building, I saw that the vast temple was supported by one immense pillar, and to this was tied a lamb all mangled and bleeding. We who were present seemed to know that this lamb had been torn and bruised on our account. All who entered the temple must come before it and confess their sins. {1T 27.2}
Just before the lamb were elevated seats, upon which sat a company looking very happy. The light of heaven seemed to shine upon their faces, and they praised God and sang songs of glad thanksgiving that seemed like the music of the angels. These were they who had come before the lamb, confessed their sins, received pardon, and were now waiting in glad expectation of some joyful event. {1T 27.3}
Even after I had entered the building, a fear came over me, and a sense of shame that I must humble myself before these people. But I seemed compelled to move forward, and was slowly making my way around the pillar in order to face the lamb, when a trumpet sounded, the temple shook, shouts of triumph arose from the assembled saints, an awful brightness illuminated the building, then all was intense darkness. The happy people had all disappeared with the brightness, and I was left alone in the silent horror of night. I awoke in agony of mind and could hardly convince myself that I had been dreaming. It seemed to me that my doom was fixed, that the Spirit of the Lord had left me, never to return. {1T 27.4}
Soon after this I had another dream. I seemed to be sitting in abject despair with my face in my hands, reflecting like this: If Jesus were upon earth, I would go to Him, throw myself at His feet, and tell Him all my sufferings. He would not turn away from me, He would have mercy upon me, and I would love and serve Him always. Just then the door opened, and a person of beautiful form and countenance entered. He looked upon me pitifully and said: “Do you wish to see Jesus? He is here, and you can see Him if you desire it. Take everything you possess and follow me.” {1T 28.1}
I heard this with unspeakable joy, and gladly gathered up all my little possessions, every treasured trinket, and followed my guide. He led me to a steep and apparently frail stairway. As I commenced to ascend the steps, he cautioned me to keep my eyes fixed upward, lest I should grow dizzy and fall. Many others who were climbing the steep ascent fell before gaining the top. {1T 28.2}
Finally we reached the last step, and stood before a door. Here my guide directed me to leave all the things that I had brought with me. I cheerfully laid them down; he then opened the door and bade me enter. In a moment I stood before Jesus. There was no mistaking that beautiful countenance. That expression of benevolence and majesty could belong to no other. As His gaze rested upon me, I knew at once that He was acquainted with every circumstance of my life and all my inner thoughts and feelings. {1T 28.3}
I tried to shield myself from His gaze, feeling unable to endure His searching eyes, but He drew near with a smile, and, laying His hand upon my head, said: “Fear not.” The sound of His sweet voice thrilled my heart with a happiness it had never before experienced. I was too joyful to utter a word, but, overcome with emotion, sank prostrate at His feet. While I was lying helpless there, scenes of beauty and glory passed before me, and I seemed to have reached the safety and peace of heaven. At length my strength returned, and I arose. The loving eyes of Jesus were still upon me, and His smile filled my soul with gladness. His presence filled me with a holy reverence and an inexpressible love. {1T 28.4}
My guide now opened the door, and we both passed out. He bade me take up again all the things I had left without. This done, he handed me a green cord coiled up closely. This he directed me to place next my heart, and when I wished to see Jesus, take it from my bosom and stretch it to the utmost. He cautioned me not to let it remain coiled for any length of time, lest it should become knotted and difficult to straighten. I placed the cord near my heart and joyfully descended the narrow stairs, praising the Lord and telling all whom I met where they could find Jesus. This dream gave me hope. The green cord represented faith to my mind, and the beauty and simplicity of trusting in God began to dawn upon my soul. {1T 29.1}
I now confided all my sorrows and perplexities to my mother. She tenderly sympathized with and encouraged me, advising me to go for counsel to Elder Stockman, who then preached the advent doctrine in Portland. I had great confidence in him, for he was a devoted servant of Christ. Upon hearing my story, he placed his hand affectionately upon my head, saying with tears in his eyes: “Ellen, you are only a child. Yours is a most singular experience for one of your tender age. Jesus must be preparing you for some special work.” {1T 29.2}
He then told me that even if I were a person of mature years and thus harassed by doubt and despair, he should tell me that he knew there was hope for me through the love of Jesus. The very agony of mind I had suffered was positive evidence that the Spirit of the Lord was striving with me. He said that when the sinner becomes hardened in guilt, he does not realize the enormity of his transgression, but flatters himself that he is about right and in no particular danger. The Spirit of the Lord leaves him, and he becomes careless and indifferent or recklessly defiant. This good man told me of the love of God for His erring children, that instead of rejoicing in their destruction, He longed to draw them to Himself in simple faith and trust. He dwelt upon the great love of Christ and the plan of redemption. {1T 29.3}
He spoke of my early misfortune and said it was indeed a grievous affliction, but he bade me believe that the hand of a loving Father had not been withdrawn from me; that in the future life, when the mist that then darkened my mind had vanished, I would discern the wisdom of the providence which had seemed so cruel and mysterious. Jesus said to His disciples: “What I do thou knowest not now; but thou shalt know hereafter.” In the great future we should no longer see as through a glass darkly, but come face to face with the mysteries of divine love. {1T 30.1}
“Go free, Ellen,” said he; “return to your home trusting in Jesus, for He will not withhold His love from any true seeker.” He then prayed earnestly for me, and it seemed that God would certainly regard the prayer of His saint, even if my humble petitions were unheard. I left his presence comforted and encouraged. {1T 30.2}
During the few minutes in which I received instruction from Elder Stockman, I had obtained more knowledge on the subject of God’s love and pitying tenderness than from all the sermons and exhortations to which I had ever listened. I returned home and again went before the Lord, promising to do and suffer anything He might require of me, if only the smiles of Jesus might cheer my heart. The same duty was presented to me that had troubled my mind before—to take up my cross among the assembled people of God. An opportunity was not long wanting; there was a prayer meeting that evening, which I attended. {1T 30.3}
I bowed trembling during the prayers that were offered. After a few had prayed, I lifted up my voice in prayer before I was aware of it. The promises of God appeared to me like so many precious pearls that were to be received only for the asking. As I prayed, the burden and agony of soul that I had so long endured left me, and the blessing of the Lord descended upon me like the gentle dew. I praised God from the depths of my heart. Everything seemed shut out from me but Jesus and His glory, and I lost consciousness of what was passing around me. {1T 31.1}
The Spirit of God rested upon me with such power that I was unable to go home that night. When I did return, on the following day, a great change had taken place in my mind. It seemed to me that I could hardly be the same person that left my father’s house the previous evening. This passage was continually in my thoughts: “The Lord is my shepherd; I shall not want.” My heart was full of happiness as I softly repeated these words. {1T 31.2}
My views of the Father were changed. I now looked upon Him as a kind and tender parent, rather than a stern tyrant compelling men to a blind obedience. My heart went out toward Him in a deep and fervent love. Obedience to His will seemed a joy; it was a pleasure to be in His service. No shadow clouded the light that revealed to me the perfect will of God. I felt the assurance of an indwelling Saviour, and realized the truth of what Christ had said: “He that followeth Me shall not walk in darkness, but shall have the light of life.” {1T 31.3}
My peace and happiness was in such marked contrast with my former gloom and anguish that it seemed to me as if I had been rescued from hell and transported to heaven. I could even praise God for the misfortune that had been the trial of my life, for it had been the means of fixing my thoughts upon eternity. Naturally proud and ambitious, I might not have been inclined to give my heart to Jesus had it not been for the sore affliction that had cut me off, in a manner, from the triumphs and vanities of the world. {1T 31.4}
For six months not a shadow clouded my mind, nor did I neglect one known duty. My whole endeavor was to do the will of God and keep Jesus and heaven continually in mind. I was surprised and enraptured with the clear views now presented to me of the atonement and the work of Christ. I will not attempt to further explain the exercises of my mind; suffice it to say that old things had passed away, all things had become new. There was not a cloud to mar my perfect bliss. I longed to tell the story of Jesus’ love, but felt no disposition to engage in common conversation with anyone. My heart was so filled with love to God and the peace that passeth understanding that I loved to meditate and to pray. {1T 32.1}
The night after receiving so great a blessing, I attended the advent meeting. When the time came for the followers of Christ to speak in His favor, I could not remain silent, but rose and related my experience. Not a thought had entered my mind of what I should say; but the simple story of Jesus’ love to me fell from my lips with perfect freedom, and my heart was so happy to be liberated from its bondage of dark despair that I lost sight of the people about me and seemed to be alone with God. I found no difficulty in expressing my peace and happiness, except for the tears of gratitude that choked my utterance as I told of the wondrous love that Jesus had shown for me. {1T 32.2}
Elder Stockman was present. He had recently seen me in deep despair, and the remarkable change in my appearance and feelings touched his heart; he wept aloud, rejoicing with me and praising God for this proof of His tender mercy and loving-kindness. {1T 32.3}
Not long after receiving this great blessing, I attended a conference meeting at the Christian church, where Elder Brown was pastor. I was invited to relate my experience, and I felt not only great freedom of expression, but happiness, in telling my simple story of the love of Jesus and the joy of being accepted of God. As I spoke, with subdued heart and tearful eyes, my soul seemed drawn toward heaven in thanksgiving. The melting power of the Lord came upon the assembled people. Many were weeping and others praising God. {1T 33.1}
Sinners were invited to arise for prayers, and many responded to the call. My heart was so thankful to God for the blessing He had given me that I longed to have others participate in this sacred joy. My mind was deeply interested for those who might be suffering under a sense of the Lord’s displeasure and the burden of sin. While relating my experience, I felt that no one could resist the evidence of God’s pardoning love that had wrought so wonderful a change in me. The reality of true conversion seemed so plain to me that I felt like helping my young friends into the light, and at every opportunity exerted my influence toward this end. {1T 33.2}
I arranged meetings with my young friends, some of whom were considerably older than myself, and a few were married persons. A number of them were vain and thoughtless; my experience sounded to them like an idle tale, and they did not heed my entreaties. But I determined that my efforts should never cease till these dear souls, for whom I had so great an interest, yielded to God. Several entire nights were spent by me in earnest prayer for those whom I had sought out and brought together for the purpose of laboring and praying with them. {1T 33.3}
Some of these had met with us from curiosity to hear what I had to say; others thought me beside myself to be so persistent in my efforts, especially when they manifested no concern on their own part. But at every one of our little meetings I continued to exhort and pray for each one separately, until every one had yielded to Jesus, acknowledging the merits of His pardoning love. Every one was converted to God. {1T 33.4}
Night after night in my dreams I seemed to be laboring for the salvation of souls. At such times special cases were presented to my mind; these I afterward sought out and prayed with. In every instance but one these persons yielded themselves to the Lord. Some of our more formal brethren feared that I was too zealous for the conversion of souls, but time seemed to me so short that it behooved all who had a hope of a blessed immortality and looked for the soon coming of Christ, to labor without ceasing for those who were still in their sins and standing on the awful brink of ruin. {1T 34.1}
Though I was very young, the plan of salvation was so clear to my mind, and my personal experience had been so marked, that, upon considering the matter, I knew it was my duty to continue my efforts for the salvation of precious souls and to pray and confess Christ at every opportunity. My entire being was offered to the service of my Master. Let come what would, I determined to please God, and live as one who expected the Saviour to come and reward the faithful. I felt like a little child coming to God as to my father, and asking Him what He would have me to do. Then as my duty was made plain to me, it was my greatest happiness to perform it. Peculiar trials sometimes beset me. Those older in experience than myself endeavored to hold me back and cool the ardor of my faith; but with the smiles of Jesus brightening my life, and the love of God in my heart, I went on my way with a joyful spirit. {1T 34.2}
As often as I recall the experience of my early life, my brother, the confidant of my hopes and fears, the earnest sympathizer with me in my Christian experience, comes to my mind with a flood of tender memories. He was one of those to whom sin presents but few temptations. Naturally devotional, he never sought the society of the young and gay, but chose rather the company of Christians whose conversation would instruct him in the way of life. His manner was serious beyond his years; he was gentle and peaceful, and his mind was almost constantly filled with religious thoughts. His life was pointed to, by those who knew him, as a pattern to the youth, a living example of the grace and beauty of true Christianity. {1T 34.3}
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése