Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 1. kötet
Életrajzi vázlat (1885)
1. Gyermekkorom
1827. november 26-án születtem Gorhamben, Maine állam területén. Szüleim, Robert és Eunice Harmon sok éven át laktak ebben az államban. Fiatalkoruk óta a püspöki metodista egyház buzgó, odaadó hívei voltak. Gyülekezetünk oszlopos tagjaiként, negyven éven át fáradoztak a bűnös megtérítésén és Isten ügyének építésén. Ez alatt az idő alatt abban az örömben volt részük, hogy mind a nyolc gyermeküket megtérni, és Krisztus nyájához csatlakozni látták. A második eljövetelről vallott határozott nézeteik azonban odavezettek, hogy 1843-ban családunk kivált a metodista egyházból.
Még kislány voltam, amikor szüleim Portlandba (ugyancsak Maine állam) költöztek. Itt kilenc éves koromban olyan baleset ért, amely egész életemre kihatott. Ikernővéremmel s egyik osztálytársammal a város gyepes terén mentünk át, amikor egy tizenhárom éves lány – aki valamilyen okból megharagudott ránk – meg akart verni minket. Szüleink arra tanítottak, hogy soha se veszekedjünk, hanem ha veszekedés vagy verekedés fenyeget, azonnal siessünk haza. Így is tettünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, de a lány, kővel a kezében nem tágított mögülünk. Hátranéztem, hogy mennyire lehet tőlünk, s ő éppen akkor dobta utánunk a követ, amely orron talált. Ájultan estem össze.
Egy üzletben tértem magamhoz. Az orromból ömlött a vér a ruhámra s a padlóra. Egy jólelkű idegen felajánlotta, hogy hazavisz lovas kocsiján, de mert nem tudtam, hogy mennyire gyenge vagyok, azt feleltem, hogy inkább hazagyalogolok, minthogy összevérezzem a kocsiját. Senki sem gondolta, hogy sérülésem komoly, s hagyták, hogy elinduljak. Néhány lépés után azonban ájulás és szédülés vett rajtam erőt. Nővérem és iskolatársam vitt haza.
Az eset után hosszú ideig semmire sem emlékeztem. Anyám azt mondta, hogy semmire sem figyeltem fel, három hétig eszméletlenül feküdtem. Egyedül ő hitte, hogy meggyógyulok. Valami azt súgta neki, hogy életben maradok. Egyik kedves szomszédunk, akit nagyon érdekelt a sorsom, egy időben azt gondolta, hogy haldoklom. Halotti ruhát akart venni nekem, de anyám így szólt: még ne, mivel valami azt mondta neki, hogy nem fogok meghalni.
Mikor eszméletre tértem, azt hittem, hogy csak aludtam. Nem emlékeztem sérülésemre, s nem tudtam, miért vagyok beteg. Mikor kissé megerősödtem, véletlenül meghallottam, hogy valamelyik látogató így szólt: „Milyen kár! Rá sem ismertem volna.” E megjegyzés kíváncsivá tett. Tükröt kértem, és amikor belenéztem, megdöbbentett a változás. Összes arcvonásom elváltozott. Arccsontom eltörött, ez okozta a torzulást.
Elviselhetetlennek tűnt, hogy ezzel a balszerencsével éljem le az életet. Kiveszett belőlem az öröm. Nem akartam életben maradni, de a haláltól is féltem, mert nem álltam készen rá. Beteglátogató barátaink szánakozva néztek rám és azt javasolták a szüleimnek, hogy pereljék be a lány apját, aki – mint mondták – tönkre tett. De anyám békességet akart. Azt mondta, hogy ha az eljárás visszaadná egészségemet és régi arcvonásaimat, akkor érdemes lenne. De mivel ez lehetetlen, legjobb, ha nem szerzünk ellenségeket egy ilyen tanács követésével.
Az orvosok azt gondolták, hogy ezüst drótot kellene orromba fűzni. A drót visszaadná eredeti formáját. De az igen fájdalmas műtét lett volna, s attól tartottak, hogy mit sem érne, mert oly sok vért vesztettem. Olyan idegmegrázkódtatást szenvedtem, hogy gyógyulásom nagyon is kétséges volt; még ha megerősödném, akkor sem élnék sokáig. Majdnem csontvázzá fogytam.
Ekkoriban kezdem kérni az Urat, hogy készítsen fel a halára. Mikor keresztény ismerőseink meglátogattak, megkérdezték anyámat, hogy beszélt-e velem a halálról. Akaratlanul is meghallottam, amit mondtak, és ez felrázott. Keresztény akartam lenni, és buzgón imádkoztam bűneim bocsánatáért. Az mindig megnyugvás volt, és szeretettel gondoltam mindenkire. Szerettem volna, ha mindenki bűnbocsánatot nyerne, és úgy szeretné Jézust, mint én.
Jól emlékszem az egyik havas estére. A menny megvilágosodott, az ég vörösnek és haragosnak tűnt. Mintha az ég megnyílna, majd bezárulna, s a hó, akár a vér, úgy feküdt a tájon. Szomszédaink mind megrémültek. Anyám karjára vett, és az ágyból az ablakhoz vitt. Boldog voltam. Azt gondoltam, hogy Jézus jön, és szerettem volna látni. Szívem tele volt boldogsággal. Tapsoltam, és hittem, hogy szenvedéseim véget érnek. De csalódtam. A különös látvány eltűnt az égről, s másnap reggel szokás szerint kelt fel a nap.
Nagyon lassan nyertem vissza erőmet. Mikor újra játszhattam pajtásaimmal, keserűen tapasztaltam, hogy külső megjelenésem gyakran befolyásolja társaink bánásmódját. Mikor az említett baleset ért, apám Georgiában járt. Miután hazaérkezett, megölelte fivéreimet és nővéreimet, majd engem kérdezett. Anyám rám mutatott, amint félénken húzódtam hátra, de apám nem ismert rám. Csak nehezen hitte el, hogy én vagyok az ő kis Ellenje, akit néhány hónappal ezelőtt egészséges, boldog gyermeknek ismert. Ez mélyen bántott. Bár igyekeztem vidámnak látszani, rettenetesen fájt a szívem.
Gyermekkorom e napjai gyakran nagyon élénken éreztették velem balszerencsémet. Nagyon érzékeny voltam, s igen boldogtalan. Sértett büszkeséggel, földig alázottan és összetörten gyakran kerestem a magányt. Szomorúan tépelődtem a megpróbáltatások felett, amelyeket naponta el kellett viselnem.
Nem jutott osztályrészemül a könnyek megkönnyebbülése. Nem sírtam könnyen, mint ikernővérem, bár szívem elnehezült, s majd megszakadt. Szemem száraz maradt. Gyakran gondoltam, hogy jobb lenne, ha ki tudnám sírni magam – megkönnyebbülnék. Barátaim szerető együttérzése néha elűzte a bánatot egy időre, és eltávolította a rám nehezedő ólomsúlyt. Milyen hiábavalónak és üresnek tűntek akkor a világ élvezetei! Milyen mulandónak fiatal barátaim barátsága! Pedig ezek az osztálytársak nagyon hasonlítottak az emberekhez általában. Vonzotta őket a csinos arc, a szép ruha, de mikor a balszerencse megfoszt valakit ezektől, a törékeny barátság elhidegül vagy meg is szakad. De amikor Megváltómhoz fordultam, megnyugtatott. Buzgón kerestem az Urat bajomban, és vigaszt nyertem. Biztos voltam benne, hogy Jézus még engem is szeret.
Egészségem reménytelenül megrongáltnak látszott. Két évig nem tudtam az orromon lélegezni, s csak ritkán járhattam iskolába. Olyan lett a fejem, mint a lyukas szita. Azt a kislányt bízták meg segítésemmel, aki balesetem okozója volt. Tanítónk rábízta, hogy segítsen írni és olvasni tanulni. A lány őszintén megbánta, hogy ilyen szerencsétlenséget okozott nekem, noha mindig tartózkodtam attól, hogy emlékeztessem rá. Gyengéden és türelmesen foglalkozott velem. Amikor látta, hogy milyen hátránnyal küzdve igyekszem tanulni, elszomorodott és elgondolkodott.
Idegzetem romokban hevert, és annyira reszketett a kezem, hogy alig mentem valamire az írással. Csak az ákom-bákom másolást tanultam meg. Amikor minden erőmet megfeszítve tanulni próbáltam, összefutottak előttem a betűk, nagy izzadtságcseppek ültek ki homlokomra, ájulás és szédülés környékezett. Csúnyán köhögtem, és egész testem roncsnak tűnt. Tanítóim azt tanácsolták, amíg meg nem erősödöm, hagyjam abba a tanulást. Fiatal életem legsúlyosabb küzdelme volt utat adni gyengeségeimnek, s elhatározni, hogy otthagyom az iskolát és feladom a tanulás reményét.
Három évvel később egy újabb kísérletet tettem annak érdekében, hogy műveltséget szerezzek. Amikor azonban megpróbáltam folytatni a tanulmányaimat, az egészségi állapotom olyan rohamosan gyengült, hogy nyilvánvalóvá vált, hogyha továbbra is az iskolában maradok, az az életembe fog kerülni. Tizenkét éves koromtól nem jártam iskolába.
