Napi ige 2021. január 1–5. KRISZTUSRÓL

 Január 1.

KRISZTUS – EGY AZ ATYÁVAL

 

„A szűz … szül fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1:23)

 

„Az Isten dicsőségének ismerete „látható" Jézus Krisztus arcán". Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva egy az Atyával. „Isten képmása", az Ő nagyságának, fenségének visszatükrözője – az Ő „dicsőségének kiragyogása". Jézus azért jött földünkre, hogy ezt a dicsőséget kinyilatkoztassa. Eljött a bűn sötétjében bolyongó világunkba, hogy bemutassa Isten szeretetének világosságát – hogy legyen „VELÜNK AZ ISTEN". Ezért jövendölték róla, hogy „nevét Immánuelnek nevezik”.

Jézus eljött, hogy közöttünk lakozzék, és kinyilatkoztassa az Atyát mind az emberek, mind az angyalok előtt. Ő Isten Igéje volt -–Isten hallhatóvá tett gondolata. Tanítványaiért mondott imájában így szólt: „Megismertettem ővelük a Te nevedet" – „irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú" -, „hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek".

De ez a kinyilatkoztatás nem csupán földi gyermekeinek szól. Kicsiny világunk az egész világegyetem tankönyve. Isten kegyelmének csodálatos terve, a megváltó szeretet titka az a tantárgy, amelybe „angyalok vágyakoznak betekinteni", és amelyet végtelen korszakokon át kutatni fognak. Mind a megváltottak, mind az el nem bukott lények számára Krisztus keresztje lesz a tudomány és a dicséret forrása. Meglátszik majd, hogy a Jézus arcán ragyogó dicsőség az önfeláldozó szeretet fénye. A Kálváriáról áradó világosságban látható lesz, hogy az önmegtagadó szeretet törvénye az élet törvénye a föld és a menny számára egyaránt; s hogy Isten szívében van a forrása annak a szeretetnek, amely „nem keresi a maga hasznát" (1Kor 13:5); és hogy a szelíd, alázatos Jézus annak a jellemét nyilatkoztatta ki, aki az ember számára megközelíthetetlen világosságban lakozik.

Jézusban Istent szemléljük. Jézusra tekintve láthatjuk: Istenünk dicsősége abban áll, hogy adhat. „Semmit sem cselekszem magamtól" - mondta Krisztus. „Elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek". „Én nem keresem az én dicsőségemet", hanem annak dicsőségét, aki elküldött engem (Jn 8:28; 6:57; 8:50; 7:18). E szavak elénk tárják azt a hatalmas elvet, amely az élet törvénye az egész világegyetem számára. Krisztus mindent Istentől kapott, de azért vette el, hogy továbbadja. Így a mennyei udvarokban, a minden teremtett lényért végzett szolgálatában az Atya élete árad ki mindenekhez a szeretett Fiún keresztül, s a Fiú által tér vissza a dicséret és boldog szolgálat szeretettel telt folyama mindenek hatalmas Forrásához. Így zárul Krisztusban az áldások körforgása, amely szemlélteti a nagy Adományozó jellemét – az élet törvényét. 

(Jézus élete 19-21.)

 



Január 2.

EGY ISTENTŐL KÜLDÖTT TANÍTÓ

 

„Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, … hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot.” (Gal 4:4-5)

 

Krisztus első eljövetelének idején sötétség borította a földet, és sűrű sötétség a népeket. Az Igazság lenézett a mennyből, és sehol sem látta az ő képének visszatükröződését. Lelki sötétség telepedett meg a vallásos világon, és ez a sötétség majdnem egyetemes és teljes volt.

Minden azt hirdette a földön, hogy sürgető a szükség egy Istentől küldött Tanító iránt – egy Tanító iránt, akiben az isteni és az emberi egyesül. Elengedhetetlen volt, hogy Krisztus emberi formában jelenjen meg, és az emberiség élére álljon, hogy felemelje az elesett emberi lényeket. Egyedül így lehetett kinyilatkoztatni Istent a világnak.

Krisztus önként vállalta, hogy félreteszi a királyi ruháját és koronáját, és eljön erre a földre, hogy megmutassa az embereknek, hogy mivé válhatnak az Istennel együttműködve. Eljött, hogy világítson a sötétségben, hogy eloszlassa a sötétséget az Ő jelenléte fényességével. Az Atya és a Fiú tanácskozva eldöntötték, hogy Krisztusnak csecsemőként kell a világra jönnie, és azt az életet kell élnie, amit az embereknek is kell élni gyermekkortól férfikorig, hordozva a próbákat, amiket nekik kell hordozni, és ugyanakkor bűntelen életet kell élnie, hogy az emberek lássák Őbenne annak a példáját, amivé válhatnak, és hogy ismerje tapasztalatból, hogy hogyan segítse őket a bűn elleni küzdelmükben. Ő megpróbáltatott és megkísértetett, amint az ember is próbáknak és kísértéseknek van kitéve. Azt az életet, amit Ő élt ezen a világon, az ember is élheti, az Ő ereje által és az Ő útmutatása alapján.

Pátriárkák és próféták megjövendölték egy kiváló Tanító eljövetelét, akinek a szava legyőzhetetlen hatalommal és tekintéllyel lesz felruházva, aki azért jön el, hogy hirdesse a szegényeknek az evangéliumot, és az Úr kedves esztendejét, s hogy ítéletet tartson a földön. Szigetek vártak az ő törvényére, népek jöttek az ő világosságához, és királyoknak a neki feltámadt fényességhez. Ő volt a „szövetségnek követe,” és az „igazság Napja.” …

És „amikor eljött az időnek teljessége, Isten kibocsátotta az ő Fiát.” …A mennyei Tanító eljött. Ki volt Ő? Nem kevesebb, mint maga az Isten Fia. Istenként jelent meg, de ugyanakkor az emberi nemzetség Idősebbik Bátyjaként.

(Az Idők Jelei, 1905. Május 17.)

Aszerint élt, amit tanított… Az volt, amit tanított. Szavai nem csak saját élettapasztalatának, hanem saját jellemének is kifejezői voltak. Nem csak tanította az igazságot, hanem Ő maga volt az igazság. Ez adott erőt az Ő tanításainak. 

(Nevelés, 78-79.)

 

 

Január 3.

KRISZTUS FELÁLDOZTA ÖNMAGÁT ÉRTÜNK

 

„Látjuk Jézust, aki kisebbé tétetett az angyaloknál a halál elszenvedéséért, dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált.” (Zsid 2:9)

 

Az Úr tisztának és szentnek teremtette meg az embert. De Sátán félrevezette; elferdítette az elveit és megrontotta az elméjét, rossz csatornába terelve a gondolatait. Az ő célja az volt, hogy teljesen romlottá tegye a világot.

Krisztus látta az ember félelmetes veszélyét, és elhatározta, hogy megmenti önmaga feláldozása által. Hogy megvalósíthassa az Ő szeretetének célját az elesett faj érdekében, Ő csontunkból való csonttá és testünkből való testté lett. „Amint a gyermekek testből és vérből valók, Ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak; hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak… Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hű főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert amennyiben szenvedett ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek.”

Arra volt szükség, hogy a Szentlélek közreműködése által egy új szellemi és lelki erő alapelvét ültessék az emberbe, hogy az istenivel való egyesülés által eggyé váljon Istennel. Krisztusnak – a Megváltónak és Helyreállítónak – kellett megszentelni és megtisztítani az ember gondolkodását, hogy így olyan erővé tegye azt, ami más elméket is Őhozzá vonz. Az Ő célja az, hogy az igazság felemelő és megszentelő ereje által az embereket nemességgel és méltósággal ajándékozza meg. Ő vágyakozik arra, hogy a gyermekei az Ő jellemét nyilvánítsák ki, az Ő befolyását érvényesítsék, hogy mások értelme is összhangba kerülhessen az Ő gondolataival.

Krisztus a mi bűneink miatt messze eltávolodhatott volna tőlünk, de ahelyett, hogy távolabbra ment volna, Ő eljött és közöttünk lakott, telve az istenségnek egész teljességével, hogy egy legyen velünk, hogy az Ő kegyelme által elérhessük a tökéletességet. A szégyen és szenvedés halálával megfizette a váltságdíjat. A legmagasabb kiválóságból érkezett, az isteni természetét emberi természetbe öltöztette, alászállva lépésről lépésre a megaláztatás legnagyobb mélységeibe. Semmilyen mérce sem képes lemérni az Ő szeretetének mélységét…

Csodálkozom azon, hogy hitvalló keresztények nem ragadják meg az isteni erőforrásokat, és hogy nem látják tisztábban a keresztet, mint ami a megbocsátás és megkegyelmezés közvetítője; az eszköz, ami az ember büszke, önző szívét közvetlen érintkezésbe hozza a Szentlélekkel, hogy Krisztus gazdagságát kitölthesse az elmébe, és az ember a Lélek kegyelmével legyen felékesítve, hogy így Krisztus eljuthasson azokhoz, akik nem ismerik Őt. 

(Az Idők Jelei, 1902. Szeptember 24.)

 

 

Január 4. 

KRISZTUS LÁT EL BENNÜNKET ÉLŐ VÍZZEL

 

„Az ünnep utolsó nagy napján pedig felállt Jézus és kiáltott, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 7:37-38)

 

A pap … azt a szertartást végezte, mely a pusztai szikla megsújtására emlékeztetett. A szikla Őt jelképezte, aki halála által az üdvösség élő patakját árasztja minden szomjazóra. Krisztus szava az élet vize. Ott az összegyűlt tömeg színe előtt elkülönítette magát, hogy üssék meg, hogy az élet vize ömölhessen a világra. Krisztus megütésével Sátán az élet Fejedelmét akarta elpusztítani, de a megsújtott sziklából élő víz folyt. Amint Jézus így beszélt az emberekhez, a szíveket különös tisztelet hatotta át, és sokan készek voltak együtt felkiáltani a samáriai asszonnyal: „Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam!" (Jn 4:15)

Jézus ismerte a lelki szükségleteket. Pompa, gazdagság, tisztesség nem elégítheti meg a szívet. „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám". Ugyanolyan szívesen fogadja a gazdagot, a szegényt, a magas és alacsony sorsút is. Ígérete szerint könnyít a megterhelt lelken, megvigasztalja a szomorkodót, reményt önt a csüggedőbe. Jézus hallgatói közül sokan gyászolták szertefoszlott reményeiket, másokat titkos bánat emésztett, sokan világi dolgokkal, emberi dicséretekkel akarták kielégíteni szüntelen vágyakozásukat, de amikor mindent megnyertek, rájöttek, hogy vesződségeikkel csak egy repedezett kutat szereztek, melyből nem olthatják szomjukat. Elégtelenül, szomorúan álltak az örömteli színtér csillogása közepette.

A hirtelen kiáltás – „ha valaki szomjúhozik" – kizökkentette őket szomorú elmélkedésükből, és amint hallgatták az ezután következő szavakat, új reménység gyúlt szívükben. A Szentlélek megelevenítette előttük a jelképet, amíg meg nem látták benne az üdvösség mérhetetlen ajándékát. Krisztus kiáltó szava ma is hangzik a szomjazó lélekhez, és még nagyobb erővel hív minket, mint azokat, akik a templomban, az ünnep utolsó napján hallották. 

A kút mindenki számára nyitva áll. A menny felajánlja a fáradt, megterhelt lelkeknek az örök élet üdítő vizét. Jézus még mindig kiáltja: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék.” „Aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen" (Jel 22:17). „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:14). 

(Jézus élete, 454.)

 

 

Január 5.

KRISZTUS KÖNYÖRÜLETE NEM ISMERT HATÁRT

 

„Hogy beteljesedjék, amit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket.” (Mt. 8:17)

 

A mi Urunk Jézus Krisztus eljött erre a világra, hogy az ember szükségletének fáradhatatlanul szolgáljon. „Ő vette el a mi erőtlenségünket, és Ő hordozta a mi betegségünket" (Mt. 8:17), hogy az emberiségnek minden szükségében a segítségére legyen. Eljött, hogy elvegye a betegség, nyomorúság és a bűn terheit. Az volt a küldetése, hogy teljesen helyreállítsa az embereket, hogy egészséget, békességet és tökéletes jellemet ajándékozzon nekik.

Különféle körülmények között élő és különféle igényű emberek fordultak Hozzá segítségért, mégis senki sem távozott úgy, hogy ne kapott volna segítséget Tőle. A gyógyító erő folyama áradt belőle és az emberek meggyógyultak testileg, lelkileg és szellemileg egyaránt.

A Megváltó munkája nem volt helyhez vagy időhöz kötve. Könyörülete nem ismert határt. Gyógyító és tanítói munkássága olyan nagy méreteket öltött, hogy Palesztinában nem volt elég nagy épület, amely a köréje gyűlt tömeget befogadhatta volna. Galilea zöldellő domboldalai, az országutak, a tengerpart, a zsinagóga és minden hely, ahová a betegeket vinni tudták - az Ő kórházává alakult. Minden nagy- és kisvárosban, faluban, amerre járt, a szenvedőkre helyezte kezét és meggyógyította őket. Ha bárhol az Ő üzenetének befogadására készséges szíveket talált, a mennyei Atya szeretetének bizonyosságával vigasztalta őket. Egész nap szolgálatára állt azoknak, akik hozzá jöttek; este pedig azoknak szentelte figyelmét, akiknek napközben fáradozniuk kellett, hogy családjukat el tudják látni.

Jézus hordozta az emberiség megmentése felelősségének óriási terhét. Tudta, hogy mindenki elvész, ha nem következik be határozott változás az emberiség alapelveiben és céljaiban. Ez volt az Ő lelkének terhe, és senki sem tudta felbecsülni, értékelni a Rá nehezedő súlyt. Magányosan járt gyermekkorában, ifjúkorában és felnőttként is… Naponta érték a megpróbáltatások és a kísértések, napról napra kapcsolatba került a gonosszal és látta hatalmát azokon, akiket megáldani és megmenteni akart. Mégsem vallott kudarcot és nem csüggedt el.

Mindig türelmes és derűs volt, és a szenvedők az élet és a békesség követeként üdvözölték Őt. Látta a férfiak, nők, gyermekek és ifjak szükségleteit és így hívta őket: „Jöjjetek hozzám!"… Amint keresztülhaladt a városokon, olyan volt, mint egy eleven forrás, ami életet és örömet áraszt. 

(Az evangélium szolgái 41-43.)