csütörtök, január 19, 2017

A LÉLEK KÖZBENJÁR ÉRTÜNK

A LÉLEK KÖZBENJÁR ÉRTÜNK



„Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért."
(Róm 8:27) 

Csupán egyetlen módon járulhatunk Istenhez. Imáink egyetlen név által juthatnak el hozzá: közbenjárónk az Úr Jézus által. Kell, hogy az ő Lelke ihlesse kéréseinket. A füstölőkben - melyeket a szentélyben lóbáltak meg Isten előtt - nem lehetett idegen tüzet használni. Tehát maga Isten szítja szívünkben az égő vágyat, hogy imáink elfogadhatók legyenek előtte. A bennünk élő Szentléleknek kell közbenjárnia értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. 

Imánkat szükségleteink mély átérzésének, és a kért dolgok utáni erős vágynak kell jellemeznie. Máskülönben nem nyernek meghallgatást imáink. Nem szabad belefáradnunk, sem felhagynunk kéréseinkkel, ha a válasz nem érkezik meg azonnal. „...erőszakoskodnak a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt." (Mt 11:12) 
Az erőszak itt szent buzgóságot jelent, amit Jákob is gyakorolt. Nem arra van szükség, hogy erőteljes érzésekbe lovaljuk bele magunkat, hanem arra, hogy csendben, kitartóan tárjuk fel kéréseinket a kegyelem királyi széke előtt. A mi részünk az, hogy megalázzuk magunkat Isten előtt, megvalljuk bűneinket, és hittel közeledjünk hozzá. 
Az Úr válaszolt Dániel imájára, de nem azért, hogy Dániel önmagát dicsőíttesse, hanem azért, hogy az áldás Istent dicsőítse. Isten terve az, hogy gondviselése és kegyelme által nyilatkoztassa ki önmagát. Imáink tárgya Isten dicsősége kell hogy legyen, és nem önmagunk dicsőítése. 

Ha gyengének, tudatlannak és tehetetlennek érezzük magunkat - amilyenek valójában vagyunk is -, akkor alázatosan folyamodhatunk Istenhez. A lelket az teszi büszkévé és önigazulttá, hogy nem ismeri Istent és Krisztust. Amikor egy ember önmagát nagynak vagy jónak tartja, mindez csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy nem ismeri Istent. A szív büszkesége mindig összefügg Isten ismeretének hiányával. Az Istentől jövő fény felfedi saját sötétségünket és nyomorunkat. Amikor Isten kinyilatkoztatta dicsőségét Dánielnek, ő így írja le a hatást: „...semmi erő sem marada bennem, és orcám eltorzula, és oda lőn minden erőm." (Dán 10:8)
Abban a pillanatban, amikor az őszintén kereső ember olyannak látja meg Istent, mint amilyen valójában, önmagát is ugyanúgy fogja látni, mint Dániel. Akkor nem fogja hiú módon saját lelkét magasztalni, hanem mélységesen átérzi Isten szentségét és követelményeinek igazságos voltát. 
(Review and Herald, 1897. február 9.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése