csütörtök, február 09, 2017

Robert Burns: A zsellér szombatestéje

Robert Burns: 
A zsellér szombatestéje


Gőg, meg ne vesd hasznos munkájukat,
otthonukat és sorsuknak homályát.
Pompa, gúnyos mosoly nélkül fogadd
a szegények egyszerű krónikáját.
Gray


Barátom, kit szeretve tisztelek,
nem pénzért cseng föl hódoló dalom!
Lenézek minden önző érdeket;
baráti bókod vonzóbb jutalom.
Egyszerű skót versekbe foglalom
a szegénység elrejtett tájait;
ott is van érzés, jámbor buzgalom.
Tudom, ha Aiken kunyhóban lakik,
boldogabb, bár hírét-nevét nem ismerik.

November metsző, vad szele huhog;
a kurta téli nap végére jár;
hazatérnek a sáros állatok;
a sötét varjúraj fészkére száll.
Megáll a fáradt zsellér; a sivár
robotban töltött hét ma véget ér;
szerszámait is összeszedte már,
holnapra békés pihenőt remél,
és a lápföldön át fáradtan hazatér.
A vén fa védő ágai alatt
meglátja végre a szerény lakot;
az apróság mind elébe szalad,
és apjának örvend, lármáz, csacsog.
A kis tűzhely nyájasan mosolyog,
csínja dicséri gondos asszonyát,
kinek ölében csecsemő gagyog.
Így feledteti a derűs család
a fáradt férfival minden gondját, baját.

Jönnek a nagy fiúk; ott dolgozik
mindegyik egy-egy szomszéd birtokon;
ez szánt, az pásztor, amaz valamit
a városban intézett e napon.
Jön Jenny, a viruló hajadon,
szemében ég a szerelem tüze.
Új ruháját mutatja be vajon?
Vagy pár-fillérnyi bérét teszi le,
hogy kedves szüleit támogassa vele?

Testvér testvérnek őszintén örül;
kérdik egymástól: „Hogy megy a sorod?”
Szállnak az órák észrevétlenül.
Elmondják, hogy mi újság itt meg ott.
Elfogult szüleik félig vakok,
remény szűkíti látókörüket.
Anyjuk kezében olló s tű forog,
újjá varázsol ócska göncöket.
Az apa olykor egy intelmet közbevet:

hogy gazdáiké a parancs joga,
és kötelesek szót fogadni ők;
égjen kezükben a munka; soha,
titkon se vesztegessék az időt.
„És, ó, rójátok le az Úr előtt
a hódolat adóját napra nap!
Kísértés nem vesz rajtatok erőt,
ha bölcs tanácsot szent hatalma ad:
Mind megtalálja őt, ki jó úton halad!”

De hallga! Kívül ki kopog vajon?
Nem lepi meg a halk zaj a leányt.
Mint mondja, egy legény az ugaron
hozzá szegődött kísérő gyanánt.
Az anyja látja, hogy felcsap a láng
szemében, s arcán mély pír terjed el;
aggódva a legény neve iránt
faggatja; Jenny félénken felel:
Jó fiú,  nem duhaj-garázda siheder.

Jenny szép nyájas szóval hívja be;
az anya nézi, jóképű legény,
tetszik neki, s nagy a lány öröme;
a beszéd tárgya eke, ló, tehén.
Boldogság árad a fiú szivén,
de csak ötöl-hatol, feszeng sután.
Az anya pajzánul les rá: szegény,
mért nem tud úrrá lenni zavarán?
Lám, hódít lánya is, akár a többi lány!

Boldog szerelem! Mindenek felett
álló gyönyör! Legszentebb vonzalom!
Bejártam én e földi téreket,
s tapasztalt fővel csak azt mondhatom:
„Olyankor hull az égből siralom-
völgyünkbe néhány csepp mennyei kéj,
ha a szerelmes ifjú s hajadon
egymás karjában suttog, s tejfehér
kökénybokrok szagát viszi az éji szél.”

Akadna ember, aljas, szívtelen,
ki a bűn fertőjébe szállt alá,
s a gyanútlan lányt színlelt szerelem
lépvesszejével elcsábítaná?
Hitvány esküszegő! Átok reá!
Hát nincs erény, se jellem? Vad szivét
a szánalom meg sem indítaná?
A jó szülők fájdalma semmiség?
S kikacagná-e a megrontott szűz dühét?

De már fel is tálalták a szerény
skót zabkását, amelyet ízesen
megöntözték friss tejjel; a tehén
az udvaron kérődzik csendesen.
A háziasszony, ünnepélyesen,
érett sajttal kínálja a fiút;
az kóstolja, nem rest dicsérni sem;
mikor a tavalyi len kivirult,
azóta áll e sajt, melyet az anya gyúrt.

S hogy véget ér a vidám vacsora,
körülülik a kis tűzhely tüzét.
Méltósággal nyitja fel az apa
a nagy bibliát, ősi örökét;
áhítattal veszi le fövegét, 
ezüst fény csillog ritkás, ősz haján;
Sionnak egyik kedvelt énekét
választja bölcs fontolgatás után.
„Dicsérjük az Urat!” – csendül fel ajakán.

Daluk szerény, hangjuk se mesteri,
de szándékuk nemes, szívből jövő.
Zengnek a Dundee vad ütemei,
a bús Mártírok s az előkelő
Elgin, mely fölcsap, mint eget verő
láng, s szentnek érzi valamennyi skót.
Olasz dalokban nincsen ily erő,
igényesebb füleknek nem valók,
és nem dicsőítik méltón az Alkotót.

Az apa olvassa a szent Igét:
mint lett Isten barátja Ábrahám,
avagy Mózesnek harci esküjét,
ki győzött Amalek pogány faján,
majd a királyi költőt, kit korán
földre sújtott a bosszúálló Ég;
megdöbbennek Jób keserű jaján,
csodálják Ézsajás szeráf-tüzét
s minden szent látnokot, kit lanton vert zenét.

Később jön a keresztény biblia:
mint vérzett bűneinkért Ő, aki
a mennyben Isten egyszülött Fia,
s nem volt hová fejét lehajtani;
hogyan követték tanítványai,
tanát hirdetve minden nyelveket,
s egy, kit bezártak Patmosz partjai,
a napban angyalt látott, míg a menny
Babilon végzetét dörögte vészesen.

Majd térdre hullva az Örök Király
kegyét kéri a jámbor férj s szülő;
reménye „győztesen ujjongva száll”,
mert mindennél szebb a közös jövő;
ott, hol nincs könny, nem sóhajt szenvedő,
fürösztik őket égi sugarak.
Be szép is lesz, ha ily előkelő
társaságban dicsérik az Urat,
míg az örök idő nagy körpályán halad.

Ó, a templomi ceremóniák 
légköre ehhez képest mily rideg;
hivalkodva mutatja a világ
minden díszét, kivéve a szivet!
Dagályos dal zeng, tömjénfüst libeg,
hiún pompázik a papi talár,
míg a rozzant viskó boldog sziget,
hol egyszerű lelkek fohásza száll,
s az Élet Könyvében nevük fölírva már.

A fiatalok búcsút mondanak;
ki-ki elindul arra, hol lakik.
Most az öreg pár egyedül marad,
s hő imában Hozzá folyamodik,
ki táplálja az ég madarait,
és aki a mezők liliomát
felruházza, hogy földi útjaik
felett őrködjék, és hogy a saját
s gyermekeik szivét malasztja hassa át.

Vén Skóciánk nagysága ebben áll;
neve máshol tisztelt, számunkra szent.
Címet és rangot adhat a király,
ám „derék embert csak Isten teremt”.
A kis kunyhó kedvesebb odafent
a mennyben, mint egész palotasor;
a túlzó pompa csak terhet jelent,
alatta gyakran bűzlik a nyomor,
s a bűnt tenyészti, mint kifinomult pokol!

Ó, Skócia! Édes szülőhazám!
Fiaidat a munka edzi meg.
Értük száll ég felé forró imám,
hogy baj nélkül s békében éljenek.
Ne ismerjék ez egyszerű szivek
a fényűzés gonosz fertőzetét!
Így, hulljanak bár koronás fejek,
erényben nő fel azalatt a nép,
s tűzfalként védi meg szeretett szigetét.

Ó, Istenünk! Szent lángod lobodott
egykor Wallace bátor szivében; ő
merte megfékezni a zsarnokot,
vagy meghalni, ami éppoly dicső.
Honfiak Istene, te ihlető,
jutalmazó, hatalmas jó barát,
ne hagyd el Skóciát, és szerető
kézzel erősítsd díszes táborát,
a hősök s dalnokok mind fényesebb sorát!


(Kálnoky László fordítása)



Mint minden nagy életképét és balladáját, Arany János a Családi kör anyagát is irodalmi forrásból merítette. Nem tagadhatjuk persze a személyes emlékeket sem, de irodalmi indíttatás nélkül sohasem jött volna létre a Családi kör. A neves 18. századi skót költő, Robert Burns áll e széltében-hosszában ismert és agyondicsért Arany-vers mögött. - R.J.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése