(Filippi 3,9)
„Vannak, akik Istenhez térnek bűnbánat és bűnbevallás útján és hiszik is, hogy megbocsátja bűneiket, de mégis elmulasztják azt, amit tenniük kellene – nem igénylik Isten ígéreteit. Nem látják, hogy Krisztus a mi mindig jelenlévő Megváltónk, és nem készek a kezébe adni lelküket, rábízni magukat, hogy tökéletesítse szívükben a kegyelem megkezdett munkáját. Bár sokan azt gondolják, hogy Istenre hagyatkoznak, valójában magukra támaszkodnak. Lelkiismeretesek, de félig magukban, félig Istenben bíznak. Nem várják el Istentől, hogy hatalmával hordozza őket, hanem a maguk éberségére támaszkodnak a kísértések ellen. Az ilyen hit nem vezet győzelmekre.
Ezek az emberek hiába küzdenek, lelkük állandó igát hordoz. Nem is lelnek nyugalmat mindaddig, míg Jézus lábához nem helyezik a terhüket. Állandó virrasztásra van szükségük és buzgó, szerető odaadásra, de ezek maguktól jönnek, amikor Isten hatalma hit által tartja fenn a lelket.
Ne bízzunk magunkban, jócselekedeteinkben! Ha mint eltévedt bűnösök járulunk Krisztushoz, nyugalmat találunk szeretetében. Isten mindenkit elfogad, aki a megfeszített Üdvözítőben bízik."
(Válogatott bizonyságtételek II. kötet, 96–97. l.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése