FÁRADSÁGOS UTAZÁSOM
– Az anyád a pokolra jut – ismételte újra és újra a hitoktatóm. – Örökké szenvedni fog.
Már akkor eldöntöttem, hogy ha létezik Isten, akkor utálom Őt. Hogyan büntethet a szeretet Istene olyan hívő anyát, mint az én édesanyám? Tízéves koromra meggyőződéses ateista lettem. Számomra Isten nem létezett.
HOGYAN LETTEM ATEISTA?
Édesapám nagyon komoly katolikus volt, mindaddig pap akart lenni, amíg bele nem szeretett egy kedves német lutheránus hölgybe, az édesanyámba. A II. vatikáni zsinat előtt a katolikusok úgy tekintettek a lutheránusokra, mint elveszettekre, és kizárták őket a mennyből. Ennek ellenére a szüleim sosem vitatkoztak a vallás miatt. Apám megfogadta, hogy katolikusként neveli a gyerekeit, és anyám beleegyezett.
Majdnem nyolcéves lettem, amikor nagy baj történt. Az orvosok megállapították, hogy édesanyám rákos, és azt mondták, két-három, maximum négy hónapja van hátra. De ő szilárd hittel és elhatározással több mint négy évet élt még. Ezek életem legsötétebb évei voltak. Végignéztem, hogyan szenved édesanyám a sok műtét és sugarazás miatt. Mint a legtöbb fiatal fiú, én is nagyon ragaszkodtam anyámhoz. Miért engedi Isten, hogy így szenvedjen? – kérdeztem.
Dél-Afrikában lutheránus iskolába jártam. Mivel édesapám római katolikusnak szeretett volna nevelni, ezért egy apáca naponként vallásos oktatásban részesített engem és más katolikus szülők gyerekeit. Az óráin kiderült, hogy túlzottan lelkesedik a saját vallásáért. Annak a gyereknek, aki végignézi, hogyan hal meg az édesanyja, ez kész katasztrófát jelentett.
– Olyan szörnyű, hogy édesanyád protestáns, és emiatt soha nem láthatja meg a mennyek országát! – mondta nekem. – Anyád az örökkévalóságon át szenved majd a pokolban.
„Haldokló édesanyám épp eleget szenved – gondoltam. – Hogyan akarhatja a szeretet Istene, hogy még többet szenvedjen?”
Minden vasárnap elmentem édesapámmal a templomba, és mindent megtettem, amit egy jó római katolikus megtesz. Mivel az apáca egyre azt hajtogatta, hogy édesanyám a pokolba jut, egyre dühösebb lettem. Egy nap olyan mérges lettem, hogy miután darabokra szakítottam a katekizmusomat, hozzávágtam. Nem túl kedves hangon azt is elmondtam neki, pontosan mit is tehet az Istenével.
Ezután kitiltottak az óráiról. Nemsokára egy másik tanárral is nézeteltérésbe kerültem, és az ő óráiról is kiutasítottak. Dacossá váltam, tiszteletlenül beszéltem, lógtam az órákról, néha még fenyőtobozzal is megdobáltam a tanáromat. Kiállhatatlan gyerek lettem, de sohasem mondtam el a szüleimnek, hogy az iskolában úgy viselkedtem, mint egy szörnyeteg. Ők pedig soha nem jöttek rá.
Nem sokkal a tizenkettedik születésnapom után szeretett édesanyám meghalt, édesapám pedig újra megházasodott. Mostohaanyám teljesen kiállhatatlannak talált. A gondok egyre nőttek az iskolában és otthon is. Végül ott kellett hagynom az iskolát. Szüleim úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha az otthonomtól távoli szakiskolába küldenek. Ekkor ébredtem rá, mi is történik. Ez lehetetlen – gondoltam –, ez nem nekem való. Különböző helyeken éltem, amíg sikerült meggyőznöm hozzátartozóimat, hogy másik iskolába küldjenek, ahol elkezdtem rendesen viselkedni.
A gimnázium befejeztével beiratkoztam a Cape Town-i egyetemre, ahol állattanra specializálódtam. Vallásos egyetemként alapították, még mindig volt teológiai fakultása, de a tudományegyeteme nagyon megosztott lett. Az evolúció elméletét részesítették előnyben.
Minden előadásnak evolucionista alapja volt. Az egész evolucionista elméletet hamar megtanultam. Örültem, hogy végre itt a megoldás a problémámra. „Az édesanyám nem ég a pokolban. Nem is létezik a pokol. Nincs menny. És Isten sincs!” Tanáraim között voltak ragyogó elméjű emberek, akiknek az emberi koponyával kapcsolatos evolúciós tanulmányait a világ több múzeumába is elküldték.
A hétvégéket és szüneteket a kollégiumi szobatársam otthonában töltöttem. Itt ismertem meg nagyon vonzó húgát. Sikerült meggyőznöm őt arról, hogy sokkal jobb szobatárs lenne, mint a bátyja, és összeházasodtunk.
Én ateista voltam, viszont a feleségem teljesen más környezetben nevelkedett. Hírszerkesztő édesapja széles körben tanulmányozta az okkult jelenségeket Afrikában. Először azt gondolta, az egész természetfölötti dolog csak jó vicc. Aztán egy szeánszon láthatatlan kéz ragadta meg őt. Ahogy egyre többet tanulmányozta az okkultizmust, furcsa dolgok ütötték fel a fejüket az otthonában. Volt egy nádja, amely egymagában sétált a lakásban. Edények röpködtek ide- oda, és a falhoz csapódtak. Miután az egyik kisgyerek ágyba bújt, a cipői a szobán keresztül odasétáltak hozzá. Apósom könyveket írt az afrikai boszorkányságról és a New Age-ről. Később az ő befolyására minket is kísérteni kezdtek ezek a dolgok.
Miután összeházasodtunk, megszereztem a doktori címet állattanból, és mint előadót alkalmaztak. Aztán a Stellenbosch Egyetemen kaptam állást mint vezető előadó. Az egész életem a fejlődéselmélet körül forgott. Evolúciót tanítottam. Kutatásaim alapja az evolúció volt. Filológusként evolucionista könyveket tanulmányoztam. Számomra Isten nem létezett. Ha valaki vette a bátorságot, hogy megemlítse őt, mint a tűz, úgy égett bennem valami.
SZÖRNYŰ ÉBREDÉS
Háromszáz fiatal hallgatta az evolúcióról szóló előadásomat, amikor felállt egy fiatal lány.
– Elnézést kérek – mondta. – Amit ön mond, dr. Veith, az hazugság. Isten teremtette a mennyet és a földet hat nap alatt. Ő a világ Teremtője.
Megsemmisítő erővel támadtam a fiatal hölgyre. Végül sírva ült vissza a helyére. Jó munka – gondoltam.
A hallgatókban mély benyomást keltettem, amint ékesszólóan bizonyítottam, milyen nevetséges dolog Istenben és a teremtésben hinni.
Később önelégülten ültem az irodámban, de ez az érzés nem tartott sokáig. Valahol hátul az agyamban egy halk hang vádolni kezdett. „Aljas vagy! Hogy tudtál így megtámadni és megalázni egy fiatal lányt?” A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Nagyon rosszul éreztem magam.
Ebben az időben a harmadik gyermekünk érkezését vártuk, és apósom a szomszédunkban lévő lakásba költözött. Úgy tűnt, gondot okoz befolyása és kapcsolata az okkultizmussal. Feleségem a terhessége alatt folyton a kórházat járta. Azt gondoltuk, meg fog halni. Végül megszületett a kisfiunk.
Miután a gyermekünket hazahoztuk a kórházból, egyik éjszaka azt álmodtam, hogy megfojtanak. Hajnali kettőkor fölébredtem, alaposan leizzadva, miközben a szívem úgy dobogott, mintha valaki dobolt volna a mellkasom mögött. Abban a pillanatban a szomszéd szobában a kicsi fölsikoltott, olyan hangon, mintha valaki meg akarná gyilkolni. Feleségemmel az ágyához rohantunk, és a karunkba vettük.
– Miért remeg ez a kicsi olyan nagyon? – kérdeztem. – Nagyon magas láza van!
– Azt hiszem, meg fog halni – mondta a feleségem. Elrohantunk a babával a kórházba, ahol az intenzív osztályon intravénás kezelést kapott. Élete sok fájdalommal teli órán keresztül kritikus volt. Amikor végre alábbhagyott a láz, hazavittük.
Hátborzongató volt. De az előző eset után majdnem négy héttel, pontban hajnali kettőkor ismét fölébredtem, és odakiáltottam a feleségemnek:
– Azt álmodtam, hogy meg akartak fojtani!
A szomszéd szobában a bébi fölsikoltott. A láza gyorsan emelkedett, majd eszméletét vesztette. Rettegtünk, hogy meghal, mielőtt még orvosi segítséghez jutunk. A kórházban az orvosok és az ápolók lázasan dolgoztak, hogy életben tartsák.
Ez legalább nyolcszor megismétlődött, tulajdonképpen olyan gyakran, hogy a kórház mindig fenntartotta a helyet, ha esetleg megérkeznénk. Az orvosok nem tudták megmondani, mi a gond. Egyszer az orvos azt mondta:
– Ez hihetetlen. A kisfiú még nincs egyéves, és mégis négy felnőttre volt szükség, hogy lefogják. Biztosan megszállott.
Még a megkeményedett ateista is elkezd gondolkodni, amikor ugyanaz a dolog heteken és hónapokon át ismétlődik. „Ebben a két dologban kell lenni valamilyen összefüggésnek.” A fiam mellett ülve a kórházban, átvizsgáltam az egész helyzetet. „Úgy tűnik, erre nincs orvosi megoldás. Az orvosoknak nincs erre gyógyszerük. Hol találhatok megoldást a kisfiunk problémájára? Lehet valamilyen összefüggés az álmaim és e között? Vagy az apósom okkultista dolgaival hozható összefüggésbe ez az egész?”
A Római Katolikus Egyházra gondoltam, és a démonok felett gyakorolt erejére. Döntöttem. Visszamegyek a régi gyülekezetembe, és segítséget kérek.
A következő nap egy nem túl józan papra bukkantam a templomban, akinek egy üveg brandy volt a kezében. Odamentem hozzá, és azt mondtam:
– Római katolikus vagyok, de nem járok templomba.
Rám nézett, és azt kérdezte:
– És mi a gondja?
– Ateista tudós vagyok – folytattam tovább zavartan. – Igazán nem is tudom, hogyan kezdjem. Szóval, nagyon furcsa dolgok történnek az otthonunkban.
– Várjon! – szakított félbe. – Én nem foglalkozom ezzel. Ez nem az én területem. Adja meg a címét és a számát, és valaki majd jelentkezik önnél.
Nem sokkal ezután egy pap fölhívott, és amit mondott, nagyon bonyolultnak tűnt. Meghívott, hogy látogassam meg a kolostorban. „Micsoda lenyűgöző ember, gondoltam.” Siettem, hogy találkozhassak vele. Kedvesen nézett rám.
– Nagy gondban van otthon – mondta. Leesett az állam, ahogy ezt meghallottam. – Sátán próbálja megölni a fiát, és önt is rettegésben tartja.
– Honnan tudja ezt? – csodálkoztam. – Nem beszéltem erről senkinek.
– Az nem fontos, honnan tudom – mondta. – A probléma olyan súlyos, hogy a legmagasabb szintű dolgokat kell megtennünk, hogy eredményes legyen. Misét kell majd tartanunk az otthonában.
Aztán így folytatta:
– A püspök engedélye nélkül törvényellenes misét tartani magánszemély lakásán. De ne aggódjon, már megvan az engedély.
Megmutatott nekem egy levelet. A püspök engedélye volt, hogy misét mondhasson az otthonomban.
Hogyan lehetséges ez? Nyugtalan voltam. Semmit sem mondtam neki, ő mégis tudja, mi a gondom, és előre elintézett mindent.
– Ez elég becsületes – mondtam. – Eljöhet a házamba, és megtehet mindent, amire szükség van. Viszont tudnia kell, hogy én ateista vagyok, és már évek óta nem voltam templomban.
– Ezután már nem lesz az. És mi a helyzet a feleségével?
– Ő még csak nem is katolikus – válaszoltam. – Német lutheránus.
– Ez nem gond – nyugtatott meg a pap.
Amikor megérkezett hozzánk, a feleségem éppoly meglepett volt, mint én. A pap megkért, hogy vezessük át a lakáson. A kisgyerek szobájánál megállt.
– Ez a legrosszabb szoba – mondta –, de az egész lakásban ördögűzést kell végeznünk. Legyenek szívesek, hozzanak egy kevés vizet.
A vízbe „szent sót” szórt úgy, hogy keresztjelet formált vele. Ezzel a „szent vízzel” végigjárta a lakást, és minden ablak és ajtó fölött keresztet vetett.
Elmondta, hogy van egy gyűrűje, ereklye egy szenttől, amely nagyon hatásos az ördögűzésben. Ahogy elkezdte mondani a misét, minden háziállatunk hozzánk szaladt, és elénk ült. „Hűha, ez nagyon különös, gondoltam. Mi történik itt?”
A mise után lourdes-i amuletteket adott nekem, és azt mondta, mindegyik gyerek ágya fölé helyezzek egyet. Mielőtt elment, fölemelte papszentelő keresztjét, nekem adta, és azt mondta:
– Ezt tedd a pici ágyára. Gyűlölöm, amikor a Gonosz kisgyerekeket akar elpusztítani.
Feleségemmel nyugtalanul vártuk az éjszakát, hogy lássuk, mi történik. Máskor a pici szörnyen sírt, amikor ágyba tettük. Ilyenkor magzati testtartást vett fel, és ütni kezdte a gyerekágy oldalát. Most a hátára fordult, boldogan gügyögött, majd elaludt. Életében először átaludta az éjszakát. Ez így ment tovább hetekig, hónapokig. Engem sem kínoztak már a rémálmok.
Vajon hogyan reagál erre a kemény ateista tudós? Mit tegyek most? Az egyház óriási gondot oldott meg az otthonomban. Továbbra is azt mondom majd, hogy nincs Isten? Tartozom-e valamivel ennek az Istennek? Feleségemmel hónapokig küzdöttünk ezzel.
Végül azt mondtam:
– Nézd kedvesem, nincs más választásom. Visszamegyek az egyházamhoz.
De még a templomba menet is azt kérdeztem önmagamtól: „Tényleg hiszek Istenben? Nem vagyok benne teljesen biztos.”
ÚJ KÉRDÉSEK
Fel akartuk újítani a konyhánkat, és egy német ácsmestert hívtam elvégezni a munkát. Amikor megérkezett, megláttam a kocsija hátsó lökhárítóján egy matricát, amelyen ez állt: A főnököm ácsmester. Miután megegyeztünk a munkát illetően, megjegyezte:
– Tulajdonképpen én az Úrral járok.
A szemébe néztem:
– Ön az Úrral jár, de én csak a konyhát szeretném. Rendben?
– Rendben – válaszolta –, de azért önnek adhatom ezt – és átnyújtott egy iratot. Elvettem, és behajítottam egy fiókba.
Minden vasárnap elmentem a templomba. Megkérdeztem a papot, hogy mi a helyzet az evolúcióval és a teremtéssel. Azt mondta, mindenki tudja, hogy evolúció által létezünk. Ez csodálatos, gondoltam. Továbbra is evolucionista lehetek, miközben Istenben is hiszek. Kezdtem nagyon kényelmesen érezni magam.
Azonban zavart lettem, ahogy a katekizmust olvastam. Miért akarja Isten mindig ugyanazt a szertartást? A heti oltáriszentség gondot okozott nekem. Miért mindig ugyanazok az imák hangzanak el, miért van szükség ugyanazokra a szertartásokra? Az átlényegülés dogmája lekötötte a gondolataimat. Tényleg van ereje a papnak, hogy a kenyeret és a bort Krisztus igazi testévé változtassa?
Egyszer elsétáltam a katolikus templomhoz, és leültem hátul a padba, egyedül. A kis piros fény egy dobozban pislogott, jelezve, hogy ott van a szent ostya helye. Ez megdöbbentett. Az Istent abba a dobozba zárták. Az én egyházamban az Urat dobozban tartották.
Ez zavart, és dühös lettem. „De Istennek itt kell lennie.” Önmagammal harcoltam. „Gondolj csak a változásokra otthon. Békességünk van.” A feleségem át akart térni a katolikus hitre. Hívtam a papot, jöjjön el hozzánk, hogy a feleségem is csatlakozhasson a katolikus egyházhoz, de mindig foglalt volt.
Próbáltam imádkozni. „Isten, hol vagy? Nem ismerlek.” Egyedül ülve a padban, végül azt mondtam: „Isten, ha tényleg létezel, akkor mutasd ezt meg nekem.” Már jobban éreztem magam. Hazasiettem. A fiókomban kotorászva arra a füzetre bukkantam, amit egy évvel ezelõtt a német ács adott nekem. Nevetve gondoltam arra, hogy ő „az Úrral jár”.
A füzet három oszlopban tartalmazta a Tízparancsolatot: a bibliai, a lutheránus és a katolikus változa- tot. Elmagyarázta, hogyan változtatta meg a katolikus egyház Isten törvényét, és igéket idézett, hogy alátámassza a változtatást. „Ez szemét – gondoltam –, tiszta butaság.” Sok katekizmusunk volt, így hát fogtam egyet, és a Tízparancsolatot pont úgy találtam benne, ahogy a füzetben a katolikus változat szerepelt. Szóltam a feleségemnek:
– Légy szíves, hozz nekem egy Bibliát!
– Nem hiszem, hogy van Bibliánk – válaszolta.
Eszembe jutott a garázsban levő doboz, amit egy idős hölgytől kaptunk. Tele volt könyvekkel. „Idős néniknek általában van Bibliájuk” – gondoltam, és találtam is egyet.
Kikerestem a Mózes II. könyve 20. fejezetét. Itt a Tízparancsolat eltért attól, amit a katekizmusban olvastam. Ez nagyon zavarba ejtett. Fölhívtam az ácsot:
– Emlékszik, egy éve felújította a konyhánkat...
– Igen – mondta. – Nem tudom miért, de ma egész nap próbáltam hívni önt.
– Legyen szíves átjönni hozzánk, kérem.
A Bibliám és a katekizmusom a Tízparancsolatnál volt kinyitva, amikor megérkezett. Megkérdeztem, hogy miért különböznek ennyire?
Megmutatta nekem Dániel 7. fejezetének próféciáját, amit majdnem hajnali háromig tanulmányoztunk. A következő nap ismét eljött. Három nap alatt átvettük Dániel és Jelenések könyvét. Minden történelmi adatot megmutatott a királyokról, királyságokról és a pápaság fölemelkedéséről. „Érdekes – gondoltam –, de én egy szót sem hiszek.” Ezen töprengve úgy gondoltam, majd saját magam utánanézek.
Az egyetem teológiai és történelmi tanszékén található összes anyagot átnéztem. Nem sok időbe telt fölfedeznem, hogy amit az ács mutatott a Bibliában Babilonról, Médó- Perzsiáról és az ezt követő tíz európai királyságról, mind igaz. Az igazi döbbenet akkor ért, amikor ráeszméltem, hogy történelmileg Dániel 7. fejezetének kis szarva nem lehet más, mint a Római Katolikus Egyház.
Mivel biztosra akartam menni, alaposan tanulmányoztam azt a nézőpontot is, amely szerint a kis szarv IV. Antiokhosz Epiphanészt jelképezi. De ez nem egyezett meg a Szentírással. Mivel becsületes akartam lenni, felhívtam a papomat: „Van egy kérdésem, amit szeretnék megbeszélni önnel. Kérem, jöjjön el hozzánk!”
A pap együtt ült velem és a feleségemmel, amíg átnéztük Dániel könyvében a prófétai kijelentéseket.
– Ez világos – magyaráztam. – A Biblia megjövendölte, hogy egy hatalom fölemelkedik, és meg akarja változtatni Isten parancsolatait. A papom ránk nézett, és azt mondta:
– Erről a kérdésről nem tudok önökkel beszélgetni, mert nem vagyok jártas a Szentírásban.
Megdöbbenve a válaszán, arra gondoltam: „Pap létére nem járatos a Szentírásban?” De ő folytatta:
– Az egyháznak vannak szakértői, akik tanulmányozzák a próféciákat, de nekem ez nem mond semmit.
Aztán egyszerűen felállt, elnézést kért, és távozott.
Más egyházakból is hívtam szolgálattevőket az otthonomba, hogy beszélgessünk. De amikor a kis szarvhoz értünk, mind azt mondta: Ez Antiokhosz Epiphanész. Én mindannyiszor azt feleltem:
– Uram, ez nem lehetséges, mert a kis szarv Róma után lett. Nem lehetett a görög időkben.
Röviddel ezután mind távoztak, és ez bennem egyre erősítette a meggyőződést, hogy a kis szarv a római egyház.
Ez óriási dilemma elé állított. Látogathatom-e vasárnaponként az egyházat, holott a Biblia úgy mutatja be, mint amely Krisztus ellen dolgozik? Még ennél is rosszabb volt, hogy az ács a szombatról kezdett beszélni. Az összes erre vonatkozó igét megmutatta.
– Ez nevetséges – mondtam. – Hogyan tarthat meg olyan parancsolatot, amely azt mondja, hogy az Úr hat nap alatt teremtette a mennyet, a földet és a tengert? Ez tudományos nonszensz. Barátom, amit ön mond a hatnapos teremtésről, az egyszerűen ostobaság.
– Várjon! Bebizonyítom önnek, hogy a teremtés valóság.
– Oké, megpróbálhatja – válaszoltam.
És meg is próbálta. A következő nap nagy halom könyvvel jött, amely mind a teremtésről szólt, és nekem adta őket. Minden alkalommal, amikor befejeztem az előadást az egyetemen, az irodámba mentem, és olvastam a könyveket. Amikor visszaadtam őket, megkérdezte:
– Nos, mit gondol?
Azt mondtam, szemét. Ő nem vitatkozott. Csak hozott nekem újabb halom könyvet. Miután mindet átnéztem, visszaadtam neki.
– Annyira nem tudományosak. Nem tudom elfogadni ezt a zavaros anyagot, amit a könyvei tartalmaznak. Ön a „lapos Föld” társadalomhoz tartozik.
Minden alkalommal, amikor azt mondta, „Isten a Teremtő”, a tudománnyal csaptam őt agyon. Jól ismertem minden szakkifejezést. Evolucionista voltam. Mindenkit kifárasztottam, aki azt próbálta mondani, hogy Istennek valami köze van a létezésünkhöz. A szegény ács végül csalódottan kijelentette:
– Nekem nincs semmilyen gondom a teremtéssel, ez az ön problémája, oldja meg.
ALAPOS BIBLIA-TANULMÁNYOZÁS
Ezután úgy tanulmányoztam a Bibliát, mint még soha. Az egyik példányt két hónap alatt úgy elkoptattam, hogy ki kellett dobni. Feleségem a szombat gondolatát nagy butaságnak tartotta. Egyszerűen értelmetlen, mondta.
Egyik nap a tanszéki titkár nagy adag okiratot nyomott a kezembe. Beletekintve láttam, hogy az összes a szombat és az adventisták ellen íródott. Ezen elcsodálkoztam, mert senki se tudott arról, hogy én a szombatkérdéssel küzdenék. Minden munkatársam ateista volt. Sohasem vallottam volna be, hogy vallásos dolgokról gondolkodom. Továbbra is az evolúcióval küzdöttem, és a most kapott anyagot odaadtam a feleségemnek.
– Légy szíves, nézd át ezt! Lehet, hogy van valami megoldás számunkra is.
Amíg én a teremtéssel küzdöttem, ő a szombat igazságával volt elfoglalva.
Miután a feleségem áttanulmányozta az egész anyagot, azt mondta:
– Ez az írás meggyőzött arról, hogy a szombat igaz. Minden mondatot a Biblia szavaival vetettem össze, és látni lehet, ahogy az emberi szó Isten világos tanítása ellen fordul.
Ez a szombatellenes tanulmány bebizonyította neki, hogy a szombat a keresztények igazi ünnepnapja.
– Ez komoly gondot jelent nekem – mondtam a feleségemnek. – Nem tartok szentnek olyan napot, amely a hatnapos teremtéssel van összefüggésben, miközben mindenki tudja, hogy ez legalább hatmilliárd évet vett igénybe.
A szombattal és a teremtéssel küzdve végül így imádkoztam: „Jól van, Isten. Ha tényleg létezel, és valamilyen gond van az evolúciós elméletemmel, amit hiszek és tanítok, akkor azt meg kell mutatnod nekem.”
Az északi országrészben a mi egyetemünk könyvtárában volt a legtöbb evolucionista tanulmány, könyv, kutatási beszámoló. Elmentem a könyvtárba, és kivettem egy könyvet. Kifelé jövet az egyik munkatársam megállított.
– Várj – mondta –, miért ezt a könyvet viszed? Van egy újabb kiadása.
Visszamentünk a könyvtárba, és megkerestem az új kiadást. Elkezdtem együtt olvasni a két könyvet, oldalról oldalra haladva. A régi kiadás azt állította, hogy nagy gond mutatkozik a cetfélék vagy a bálnák körül, mert hirtelen jelentek meg a már teljesen kiformálódott kövületekben. Az új kiadás nagyon sok tudományos terminológiát használt, azt magyarázva, hogy a cetféléknek ősi eredetük van, és egymásból fejlődtek ki fokozatosan.
Átnéztem az összes evolúciós példát. A régi kiadás mindig elismerte, hogy vannak megoldatlan problé- mák, míg az új kiadás sohasem írt akár csak egyetlen megoldatlan kérdésről is. „Itt valami bűzlik”, gondoltam. Akárhányszor a könyvtárba mentem, mintha csoda történt volna. Amíg az egyik könyv egy bizonyos dologról beszélt, addig a másik épp az ellenkezőjét állította.
Éjjel-nappal ezen gondolkodtam. Ekkortájt genetikát tanítottam, és elkezdtem listát készíteni azokról a gondokról, amelyek megoldásra vártak az evolúcióval kapcsolatosan. A listám olyan gyorsan nőtt, hogy ledöbbentem. Hihetetlenül nagy problémákat fedeztem fel.
Amint folytattuk a tanulmányozást, a kisfiunk, aki most már tipegett, ismét beteg lett. Hajnali kettőkor megint azt álmodtam, hogy valaki meg akar fojtani. Amikor fölébredtem, egész testemben remegtem. A szomszéd szobában a gyerek sikított. Nagyon magas láza volt, de azért sikerült kordában tartanunk a dolgokat. „Ez nagyon furcsa” – gondoltam.
Ács barátom türelmesen végig hallgatta, amint elmeséltem neki pár dolgot arról, hogy mi történik velünk.
– Ne aggódjon – mondta –, majd imádkozunk magukért.
A gondunk megszűnt. Az ács megkért néhány embert, hogy állítsák be az ébresztőóráikat, hajnali kettőkor keljenek fel, és imádkozzanak egy olyan családért, amelyet nem ismernek. Azután hozzájuk is eljutott a hír, hogy újra békességünk van, és egy hölgy úgy döntött, már nem kel föl imádkozni. Azon az éjszakán az álmom megismétlődött, és a gyerek is beteg lett.
Ebbõl az esetbõl megértettem, hogy Istennek nincs szüksége erre az egyetlen imára, viszont fontos dolgot akart ezzel megtanítani nekem. Isten egységet akar, és azt szeretné, ha az ő gyermekei egységben lennének. A következő éjszaka a hölgy ismét imádkozott. Isten olyan emberek imáira válaszolt, akiket mi soha nem láttunk. Nem volt több rémálmom, és a fiunk úgy viselkedett, mint egy kis angyal.
Elérkeztünk arra a pontra, amikor azt mondtam: „Nem maradhatok mindig ezen az állásponton.” Egyetemi tanárokkal vizsgáltuk át a görög és a héber szavakat. Felkutattam a történelmi adatokat, és rádöbbentem, hogy a fejlődéselmélet nem bizonyított tény. Megvizsgáltam a Szentírás próféciáit, és tanulmányoztam különböző egyházak álláspontját.
– Nincs kiút – mondtam a családomnak. – Mostantól a szombatot tartjuk, és elkezdjük látogatni az adventista egyházat.
A feleségem könnyekre fakadt, amikor először találkozott adventistákkal.
– Annyira másként néznek ki, és furcsa dolgokat esznek. A régi életstílusunkat akarom folytatni! – mondta.
„Milyen különös egyház – gondoltam. – Amikor misére mentem, póló és farmer volt rajtam. Pfuj, az adventista férfiak öltönyt és nyakkendőt hordanak!”
A Szentlélek munkálkodott bennem. „Itt vagy szombaton, imádkozol, és még mindig evolúciót tanítasz.”
A szívemben tudtam, hogy valamin változtatnom kell. Felkészültem egy genetikai előadásra, amelyben leszögeztem, hogy az evolúció lehetetlen.
Két héttel később arra kértek, hogy tartsak evolúciós előadást posztgraduális oktatás keretében. Rettegtem. Megtartsam az előadást, színlelve azt, ami nem vagyok? Vagy álljak ki azért, amit most hiszek? Az összes munkatársam előtt elveszítem a becsületemet. Új barátaim az adventista gyülekezetből, úgy tűnt, nem féltek annyira, és megígérték, hogy imádkoznak értem.
Ebben az esetben az összes diákkal és az egész tanári karral kellett szembenéznem. Elkezdtem az előadást, bemutattam az egész génrendszert, kiemelve az ehhez kapcsolódó problémákat, amit eddigi kutatásaim során felfedeztem. A végén határozottan kijelentettem: „Ezért az evolúció nem lehetséges.”
A gombostű leesését is meg lehetett volna hallani. Azután hirtelen elszabadult a pokol. Egyik munkatársam vérvörös lett, és ordítani kezdett velem, majd amikor a dolgok kissé elcsendesedtek, egy fiatal hölgy, tiszteletbeli diák, fölállt. A tanárai felé fordult, és azt mondta:
– Amikor erre az egyetemre jöttem, hittem Istenben, és élő kapcsolatom volt Vele. Minden rendben volt az életemmel. Most semmit sem hiszek. Elrabolták tőlem a hitet, és az életem darabokban hever. Dr. Veith előadása ma délután megmutatta nekem, hogy félrevezettek.
El tudják képzelni, mi történt? Gyűlést tartottak és megszavazták, hogy minden tanítás alapja az evolúció legyen. E feltétel mellett az ottani munkám értelmetlenné vált. Benyújtottam a lemondásomat.
A tanszék vezetője nem nyugodott bele a döntésembe.
– Nem mondhatsz le csak úgy. Nagyon kedvelt tanár vagy, és a legtöbb diplomázó diák a te felügyeleted alatt áll.
Az egyetem rektora magához hívott, és hosszan beszélgettünk.
– Mi lenne, ha nem törné darabokra ezt a hajót? Tanári állást kaphatna.
A gondolatok csak úgy röpködtek a fejemben. „Micsoda kísértés, én lennék az egyik legfiatalabb tanár.”
Ránéztem és azt feleltem:
– Uram, az ár túl magas. Le kell mondanom a tanításról.
– Ön dönt – felelte. – Különben mit gondol, hol az igazság?
– A Biblia tartalmazza az igazságot – válaszoltam.
– Én azt szeretném tudni, ön mit gondol, hol az igazság?
Vonakodtam.
– Azoknál az embereknél, akik a Helderberg College-ban találkoznak.
– De én nem ezt kérdeztem öntől. Melyik felekezet vallja az igazságot? Háromszor kérdezte meg ugyanazt. Hallottam, amint a fejemben valahol megszólal a kakas.
– Uram, az adventista egyház tanítja az igazságot.
Halott ember vagyok, gondoltam, arra várva, hogy a rektor lecsap rám. De ő egyszerűen csak ennyit mondott:
– Köszönöm szépen, és gratulálok a döntéséhez. Remélem, jól megy majd a sora.
CSODÁLATOS ÁLDÁSOK
Miután benyújtottam a lemondásomat, meghirdettem a házunk eladását. Az első vevő, aki besétált, megvette. Semmit sem alkudozva kifizette az árat. A pénzen farmot vettünk, tejüzemmel. A feleségemmel úgy terveztük, hogy ez a bizonyságtevésünk helye lesz. Búzát vetettünk, és olyan magasra nőtt, hogy az egész körzet gazdái megcsodálták.
– Ön az egyetem embere, biztosan tud valamit, amit mi nem.
– Mi is pontosan azt tettük, amit önök – tiltakoztam.
Magamban azt gondoltam: „Ez azért van, mert mi az Úrral járunk. Most, hogy keresztények vagyunk, minden csodálatos lesz.”
Még nem tudtam, hogy hamarosan milyen leckére tanít meg Isten.
A házunk árán kívül még édesapámtól is örököltem valamennyi pénzt. Az összes pénzünket befektettük, sőt még kölcsönt is vettünk fel, hogy biztosak legyünk benne, a miénk a legjobb farm a környéken.
Nem sokkal ezután nagy madárcsapat repült felettünk. A környék összes farmját kihagyták, és a mi magas búzánkat tették otthonukká. Aztán csak ettek, ettek és ettek, amíg a búzából tarló maradt. A várt bevétel egyik forrása egyszerűen elveszett.
Majd a gazdasági válság következtében Dél-Afrika gazdasága tönkrement. A 2-3 százalékos kamatok 28 százalékra ugrottak. A tartozások kifizetése rémálomként kísértett. Fölkiáltottam:
– Uram, hogy teheted ezt velem? A madarak megették a búzámat. Nem tudom eltartani magam. Hitelességem a tudomány terén elúszott. Nem térhetek vissza a régi állásomhoz. Végem van!
De a helyzet csak rosszabbodott. Mindkét autónk baleset következtében tönkrement. Már csak a farm maradt, és akkora adósság, amit még a farm sem tudott fedezni.
Feleségem depresszióba esett. Folyamatosan azt kérdeztük magunktól: „Vajon jó úton haladunk? Így bánik Isten azzal, akit szeret?”
Családommal átbeszéltük a dolgokat. Vívódtunk, amikor egyszer csak telefonált ugyanaz a pap, aki olyan nagy hatással volt ránk egyszer.
– Tudja, az ön édesapja meghalt. Most pedig szörnyű gondjai vannak a purgatóriumban.
– Honnan tudja? – kérdeztem.
Már tanulmányoztam a halottak állapotát, és hitem szerint a Biblia alvásnak nevezi azt. A sírban alszanak a feltámadásig.
– A kolostorban élő apácák mondták nekem, akik sosem látják a külvilágot – válaszolta a pap. – Jobban tenné, ha visszajönne az egyházhoz, és miséket mondanánk, hogy az apja gondjai megszűnjenek.
Úgy véltem, ez a pap nagyon őszinte ember, de szánalmasan becsapták, ezért így válaszoltam:
– Nagyon szépen köszönöm a felvilágosítást. – Aztán leraktam a telefont, és azt mondtam: – Sajnálom Gonosz, de elkéstél.
Tudom, hogy amikor a pap misét mondott az otthonunkban, és a baba jobban lett, az csak csapda volt. A Gonosz mondta a démonoknak, hogy hátráljanak meg, és hagyják a kicsit megnyugodni, hogy mi kelepcébe essünk. Ez meg is történt, visszamentünk a katolikus egyházhoz. Amikor elkezdtük tanulmányozni a Bibliát, a kisfiunknak ismét gondjai voltak. Miután valóban eldöntöttük, hogy Jézust követjük, a mi problémás gyerekünk nagyon kedves és érzékeny kisfiú lett. Isten vezetett el minket az ő igazságához, de valamit nem értettem. Miért nincs pénzünk, és miért vagyunk annak a határán, hogy a farmunkat is elveszítjük?
Az akadémián nevetség tárgya lettem, esélyem sem volt, hogy visszatérhessek a régi munkámhoz. Pénz és élelem nélkül az egész családommal letérdeltünk, a Biblia ígéreteibe kapaszkodva.
– Uram – imádkoztam –, Te megígérted, hogy gondunkat viseled. Megígérted, hogy gyermekeid nem válnak kenyérkéregetővé.
Kiírtuk az ígéreteket egy papírra. Folytattam az imát:
– Uram, hisszük, hogy ezek az ígéretek értünk vannak. Kérünk, ne hagyj minket pénz és élelem nélkül. Legyen meg a Te akaratod!
Életünk Isten kezében volt, és mi nyugodtan aludtunk.
Ez a szombatellenes tanulmány bebizonyította neki, hogy a szombat a keresztények igazi ünnepnapja.
– Ez komoly gondot jelent nekem – mondtam a feleségemnek. – Nem tartok szentnek olyan napot, amely a hatnapos teremtéssel van összefüggésben, miközben mindenki tudja, hogy ez legalább hatmilliárd évet vett igénybe.
A szombattal és a teremtéssel küzdve végül így imádkoztam: „Jól van, Isten. Ha tényleg létezel, és valamilyen gond van az evolúciós elméletemmel, amit hiszek és tanítok, akkor azt meg kell mutatnod nekem.”
Az északi országrészben a mi egyetemünk könyvtárában volt a legtöbb evolucionista tanulmány, könyv, kutatási beszámoló. Elmentem a könyvtárba, és kivettem egy könyvet. Kifelé jövet az egyik munkatársam megállított.
– Várj – mondta –, miért ezt a könyvet viszed? Van egy újabb kiadása.
Visszamentünk a könyvtárba, és megkerestem az új kiadást. Elkezdtem együtt olvasni a két könyvet, oldalról oldalra haladva. A régi kiadás azt állította, hogy nagy gond mutatkozik a cetfélék vagy a bálnák körül, mert hirtelen jelentek meg a már teljesen kiformálódott kövületekben. Az új kiadás nagyon sok tudományos terminológiát használt, azt magyarázva, hogy a cetféléknek ősi eredetük van, és egymásból fejlődtek ki fokozatosan.
Átnéztem az összes evolúciós példát. A régi kiadás mindig elismerte, hogy vannak megoldatlan problé- mák, míg az új kiadás sohasem írt akár csak egyetlen megoldatlan kérdésről is. „Itt valami bűzlik”, gondoltam. Akárhányszor a könyvtárba mentem, mintha csoda történt volna. Amíg az egyik könyv egy bizonyos dologról beszélt, addig a másik épp az ellenkezőjét állította.
Éjjel-nappal ezen gondolkodtam. Ekkortájt genetikát tanítottam, és elkezdtem listát készíteni azokról a gondokról, amelyek megoldásra vártak az evolúcióval kapcsolatosan. A listám olyan gyorsan nőtt, hogy ledöbbentem. Hihetetlenül nagy problémákat fedeztem fel.
Amint folytattuk a tanulmányozást, a kisfiunk, aki most már tipegett, ismét beteg lett. Hajnali kettőkor megint azt álmodtam, hogy valaki meg akar fojtani. Amikor fölébredtem, egész testemben remegtem. A szomszéd szobában a gyerek sikított. Nagyon magas láza volt, de azért sikerült kordában tartanunk a dolgokat. „Ez nagyon furcsa” – gondoltam.
Ács barátom türelmesen végig hallgatta, amint elmeséltem neki pár dolgot arról, hogy mi történik velünk.
– Ne aggódjon – mondta –, majd imádkozunk magukért.
A gondunk megszűnt. Az ács megkért néhány embert, hogy állítsák be az ébresztőóráikat, hajnali kettőkor keljenek fel, és imádkozzanak egy olyan családért, amelyet nem ismernek. Azután hozzájuk is eljutott a hír, hogy újra békességünk van, és egy hölgy úgy döntött, már nem kel föl imádkozni. Azon az éjszakán az álmom megismétlődött, és a gyerek is beteg lett.
Ebbõl az esetbõl megértettem, hogy Istennek nincs szüksége erre az egyetlen imára, viszont fontos dolgot akart ezzel megtanítani nekem. Isten egységet akar, és azt szeretné, ha az ő gyermekei egységben lennének. A következő éjszaka a hölgy ismét imádkozott. Isten olyan emberek imáira válaszolt, akiket mi soha nem láttunk. Nem volt több rémálmom, és a fiunk úgy viselkedett, mint egy kis angyal.
Elérkeztünk arra a pontra, amikor azt mondtam: „Nem maradhatok mindig ezen az állásponton.” Egyetemi tanárokkal vizsgáltuk át a görög és a héber szavakat. Felkutattam a történelmi adatokat, és rádöbbentem, hogy a fejlődéselmélet nem bizonyított tény. Megvizsgáltam a Szentírás próféciáit, és tanulmányoztam különböző egyházak álláspontját.
– Nincs kiút – mondtam a családomnak. – Mostantól a szombatot tartjuk, és elkezdjük látogatni az adventista egyházat.
A feleségem könnyekre fakadt, amikor először találkozott adventistákkal.
– Annyira másként néznek ki, és furcsa dolgokat esznek. A régi életstílusunkat akarom folytatni! – mondta.
„Milyen különös egyház – gondoltam. – Amikor misére mentem, póló és farmer volt rajtam. Pfuj, az adventista férfiak öltönyt és nyakkendőt hordanak!”
A Szentlélek munkálkodott bennem. „Itt vagy szombaton, imádkozol, és még mindig evolúciót tanítasz.”
A szívemben tudtam, hogy valamin változtatnom kell. Felkészültem egy genetikai előadásra, amelyben leszögeztem, hogy az evolúció lehetetlen.
Két héttel később arra kértek, hogy tartsak evolúciós előadást posztgraduális oktatás keretében. Rettegtem. Megtartsam az előadást, színlelve azt, ami nem vagyok? Vagy álljak ki azért, amit most hiszek? Az összes munkatársam előtt elveszítem a becsületemet. Új barátaim az adventista gyülekezetből, úgy tűnt, nem féltek annyira, és megígérték, hogy imádkoznak értem.
Ebben az esetben az összes diákkal és az egész tanári karral kellett szembenéznem. Elkezdtem az előadást, bemutattam az egész génrendszert, kiemelve az ehhez kapcsolódó problémákat, amit eddigi kutatásaim során felfedeztem. A végén határozottan kijelentettem: „Ezért az evolúció nem lehetséges.”
A gombostű leesését is meg lehetett volna hallani. Azután hirtelen elszabadult a pokol. Egyik munkatársam vérvörös lett, és ordítani kezdett velem, majd amikor a dolgok kissé elcsendesedtek, egy fiatal hölgy, tiszteletbeli diák, fölállt. A tanárai felé fordult, és azt mondta:
– Amikor erre az egyetemre jöttem, hittem Istenben, és élő kapcsolatom volt Vele. Minden rendben volt az életemmel. Most semmit sem hiszek. Elrabolták tőlem a hitet, és az életem darabokban hever. Dr. Veith előadása ma délután megmutatta nekem, hogy félrevezettek.
El tudják képzelni, mi történt? Gyűlést tartottak és megszavazták, hogy minden tanítás alapja az evolúció legyen. E feltétel mellett az ottani munkám értelmetlenné vált. Benyújtottam a lemondásomat.
A tanszék vezetője nem nyugodott bele a döntésembe.
– Nem mondhatsz le csak úgy. Nagyon kedvelt tanár vagy, és a legtöbb diplomázó diák a te felügyeleted alatt áll.
Az egyetem rektora magához hívott, és hosszan beszélgettünk.
– Mi lenne, ha nem törné darabokra ezt a hajót? Tanári állást kaphatna.
A gondolatok csak úgy röpködtek a fejemben. „Micsoda kísértés, én lennék az egyik legfiatalabb tanár.”
Ránéztem és azt feleltem:
– Uram, az ár túl magas. Le kell mondanom a tanításról.
– Ön dönt – felelte. – Különben mit gondol, hol az igazság?
– A Biblia tartalmazza az igazságot – válaszoltam.
– Én azt szeretném tudni, ön mit gondol, hol az igazság?
Vonakodtam.
– Azoknál az embereknél, akik a Helderberg College-ban találkoznak.
– De én nem ezt kérdeztem öntől. Melyik felekezet vallja az igazságot? Háromszor kérdezte meg ugyanazt. Hallottam, amint a fejemben valahol megszólal a kakas.
– Uram, az adventista egyház tanítja az igazságot.
Halott ember vagyok, gondoltam, arra várva, hogy a rektor lecsap rám. De ő egyszerűen csak ennyit mondott:
– Köszönöm szépen, és gratulálok a döntéséhez. Remélem, jól megy majd a sora.
CSODÁLATOS ÁLDÁSOK
Miután benyújtottam a lemondásomat, meghirdettem a házunk eladását. Az első vevő, aki besétált, megvette. Semmit sem alkudozva kifizette az árat. A pénzen farmot vettünk, tejüzemmel. A feleségemmel úgy terveztük, hogy ez a bizonyságtevésünk helye lesz. Búzát vetettünk, és olyan magasra nőtt, hogy az egész körzet gazdái megcsodálták.
– Ön az egyetem embere, biztosan tud valamit, amit mi nem.
– Mi is pontosan azt tettük, amit önök – tiltakoztam.
Magamban azt gondoltam: „Ez azért van, mert mi az Úrral járunk. Most, hogy keresztények vagyunk, minden csodálatos lesz.”
Még nem tudtam, hogy hamarosan milyen leckére tanít meg Isten.
A házunk árán kívül még édesapámtól is örököltem valamennyi pénzt. Az összes pénzünket befektettük, sőt még kölcsönt is vettünk fel, hogy biztosak legyünk benne, a miénk a legjobb farm a környéken.
Nem sokkal ezután nagy madárcsapat repült felettünk. A környék összes farmját kihagyták, és a mi magas búzánkat tették otthonukká. Aztán csak ettek, ettek és ettek, amíg a búzából tarló maradt. A várt bevétel egyik forrása egyszerűen elveszett.
Majd a gazdasági válság következtében Dél-Afrika gazdasága tönkrement. A 2-3 százalékos kamatok 28 százalékra ugrottak. A tartozások kifizetése rémálomként kísértett. Fölkiáltottam:
– Uram, hogy teheted ezt velem? A madarak megették a búzámat. Nem tudom eltartani magam. Hitelességem a tudomány terén elúszott. Nem térhetek vissza a régi állásomhoz. Végem van!
De a helyzet csak rosszabbodott. Mindkét autónk baleset következtében tönkrement. Már csak a farm maradt, és akkora adósság, amit még a farm sem tudott fedezni.
Feleségem depresszióba esett. Folyamatosan azt kérdeztük magunktól: „Vajon jó úton haladunk? Így bánik Isten azzal, akit szeret?”
Családommal átbeszéltük a dolgokat. Vívódtunk, amikor egyszer csak telefonált ugyanaz a pap, aki olyan nagy hatással volt ránk egyszer.
– Tudja, az ön édesapja meghalt. Most pedig szörnyű gondjai vannak a purgatóriumban.
– Honnan tudja? – kérdeztem.
Már tanulmányoztam a halottak állapotát, és hitem szerint a Biblia alvásnak nevezi azt. A sírban alszanak a feltámadásig.
– A kolostorban élő apácák mondták nekem, akik sosem látják a külvilágot – válaszolta a pap. – Jobban tenné, ha visszajönne az egyházhoz, és miséket mondanánk, hogy az apja gondjai megszűnjenek.
Úgy véltem, ez a pap nagyon őszinte ember, de szánalmasan becsapták, ezért így válaszoltam:
– Nagyon szépen köszönöm a felvilágosítást. – Aztán leraktam a telefont, és azt mondtam: – Sajnálom Gonosz, de elkéstél.
Tudom, hogy amikor a pap misét mondott az otthonunkban, és a baba jobban lett, az csak csapda volt. A Gonosz mondta a démonoknak, hogy hátráljanak meg, és hagyják a kicsit megnyugodni, hogy mi kelepcébe essünk. Ez meg is történt, visszamentünk a katolikus egyházhoz. Amikor elkezdtük tanulmányozni a Bibliát, a kisfiunknak ismét gondjai voltak. Miután valóban eldöntöttük, hogy Jézust követjük, a mi problémás gyerekünk nagyon kedves és érzékeny kisfiú lett. Isten vezetett el minket az ő igazságához, de valamit nem értettem. Miért nincs pénzünk, és miért vagyunk annak a határán, hogy a farmunkat is elveszítjük?
Az akadémián nevetség tárgya lettem, esélyem sem volt, hogy visszatérhessek a régi munkámhoz. Pénz és élelem nélkül az egész családommal letérdeltünk, a Biblia ígéreteibe kapaszkodva.
– Uram – imádkoztam –, Te megígérted, hogy gondunkat viseled. Megígérted, hogy gyermekeid nem válnak kenyérkéregetővé.
Kiírtuk az ígéreteket egy papírra. Folytattam az imát:
– Uram, hisszük, hogy ezek az ígéretek értünk vannak. Kérünk, ne hagyj minket pénz és élelem nélkül. Legyen meg a Te akaratod!
Életünk Isten kezében volt, és mi nyugodtan aludtunk.
Másnap reggel megszólalt a telefon. Egy másik egyetem tanára hívott:
– Vészhelyzet állt elő – mondta. – Az egyik tanárunk egy évre elutazik. Nem szeretné őt helyettesíteni?
– De mi lesz a teremtésre vonatkozó hitemmel? Én nem fogok evolúciót tanítani.
– Kit érdekel? Csak maradjon a tudománynál. Szorítóban vagyunk, és szükségünk van valakire. Eljönne?
– Ez csodálatos! Mikor kezdeném?
– Körölbelül három hónapba telik, amíg minden bizottságon túl leszünk.
Megköszöntem, és letettem a telefont. „Szép próbálkozás, Uram – gondoltam –, de három hónap múlva halott leszek. A családom éhen pusztul.”
Húsz perccel később ismét megszólalt a telefon. Ugyanaz a tanár volt: – Elmentem a rektorhoz, hogy kérelmezzem a helyettesítést, és elkezdjük a labdát gurítani. Azt válaszolta, nincs idő bizottságokra. Most szeretné aláírni az engedélyt. Már holnaptól jöhet tanítani.
– Tehát mikor is kezdek? Csütörtök volt. Azt válaszolta, hétfőn kezdhetek.
„Hűha, gondoltam. De mindent elintézni egy hétvégén... Ez lehetetlen.” A feleségemhez fordultam.
– Állást kaptam a Western Cape Universityn. Csak egy évre szól a meghívás, de utána majd kitalálok valamit.
– Remek – mondta ő –, de ki fogja ellátni a farmot? Mi lesz a tehenekkel?
– Ez engem is aggaszt, de Isten már mutatott megoldást, és talán mutat még egyet.
Letérdeltünk imádkozni.
– Uram, te tudod, hogy csődbe mentünk. Nincs pénzünk valakit fölvenni, hogy gondozza a farmot. Segíts nekünk megoldást találni!
Kopogást hallottunk. Az ajtóban egy fiatal pár állt Zimbabwéból. Behívtuk őket, és beszélgettünk.
– Adventisták vagyunk, farmon dolgoztunk, de elveszítettük a munkánkat, mivel nem akartunk szombaton dolgozni. Helyet keresünk, ahol élhetnénk.
– Szeretnétek itt lakni és dolgozni a farmon?
– Természetesen – válaszolták.
– De nem tudok fizetni semmit.
– Rendben van, csak lakni szeretnénk valahol.
– Azt szeretném, ha a tejüzemet működtetnétek. Eladhatjátok a tejet, és amit kerestek, az a tiétek.
Beleegyeztek, és úgy gondoltam, a kamatot majd a fizetésemből törlesztem.
Isten huszonnégy órán belül megoldotta a gondjainkat. Voltak, akik gondozzák a farmot, nekem pedig az egyetemen kellett tanítanom. De még nem volt élelmünk, pénzünk üzemanyagra, és hely, ahol lakhatunk. A következő napokban Isten egyik csodát a másik után tette, hogy minden szükségletünket betöltse. Találtunk szállást, ahol csak a hónap végén kellett fizetni. Gyerekeinket a Helderberg College egyházi iskolájába írattuk be.
Pár héttel azután, hogy elkezdtem a tanítást, felhívott egy adventista üzletember, aki hallotta a története- met.
– Szeretnénk elküldeni téged a tengerentúlra. Dr. Ariel Roth, Loma Linda geológiatanára előadásokat tart. Sok weboldalt meglátogathatsz, és bibliai szemszögből megalapozhatod hitedet az özönvízzel és a teremtéssel kapcsolatosan.
– Ez lehetetlen – mondtam. – Épphogy megkezdtem az új munkámat, nem kérhetem ki magam másfél hónapra. Nem tehetem meg!
– Szeretnénk elküldeni téged a tengerentúlra. Dr. Ariel Roth, Loma Linda geológiatanára előadásokat tart. Sok weboldalt meglátogathatsz, és bibliai szemszögből megalapozhatod hitedet az özönvízzel és a teremtéssel kapcsolatosan.
– Ez lehetetlen – mondtam. – Épphogy megkezdtem az új munkámat, nem kérhetem ki magam másfél hónapra. Nem tehetem meg!
De hamarosan lázongások törtek ki az egyetemen. Az egész országban nagy káosz volt, mindenütt lázongás. Az egyetem rektora bezáratta az iskolát. A tanszékem vezetőjéhez mentem, hogy megkérdezzem, most mitévő legyek.
Rám nézett, és azt mondta:
– Menjen el a Holdra, a többiről én gondoskodom. Csak menjen el, és ne jöjjön vissza hat hétig.
Az időzítés tökéletes volt. Elmentem a Geoscience-körútra, és kezdtem összeállítani saját előadássoro- zataimat a teremtésről.
Az egyetemen több idős professzor meghalt, sok betöltetlen helyet hagy va maguk után. Keményen dolgoztam, hogy létrehozhassak egy poszt graduális iskolát, és amikor fontos pozíció betöltésére kerestek embert, az én nevem is felmerült. A bizottságnak végül már csak egy cambridge-i tanár és közöttem kellett döntenie.
Később megtudtam, hogy valaki azt mondta: „Nem választhatják Veithet. Túl ellentmondásos. Furcsa ideái vannak.” De a diákok lázongásait követően divat lett ellentétben lenni az intézménnyel. Egy másik tanár azt kérdezte: „Úgy érti, azzal ellenkezik, amit a Stellenboschon tanítanak? Ez csak pozitív.” Megkaptam az állást.
BÍZZÁL ISTENBEN!
Isten így helyezett engem ide. Professzor vagyok, és az állattani tanszék vezetője egy világi egyetemen. Kreacionizmust tanítok. Emberi elgondolás szerint ez lehetetlen, de Isten helyezett ide, és addig tarthat itt, amíg ő akarja. Amikor ez az ajtó bezárul, akkor valami jobbat talál majd számomra.
Az univerzum Teremtője megmutatta nekem, hogyan éljek. Meghalt a kereszten, hogy megváltson bűneimből. Visszajön, hogy hazavigyen magához. A Szentlélek lépésrl lépésre vezette családomat az igazsághoz.
Téged is vezetni szeretne. Fogadd el Krisztust! Tedd azt, ami helyes. Higgy Benne, és ő mindenkit betölt ígéreteivel!
Rám nézett, és azt mondta:
– Menjen el a Holdra, a többiről én gondoskodom. Csak menjen el, és ne jöjjön vissza hat hétig.
Az időzítés tökéletes volt. Elmentem a Geoscience-körútra, és kezdtem összeállítani saját előadássoro- zataimat a teremtésről.
Az egyetemen több idős professzor meghalt, sok betöltetlen helyet hagy va maguk után. Keményen dolgoztam, hogy létrehozhassak egy poszt graduális iskolát, és amikor fontos pozíció betöltésére kerestek embert, az én nevem is felmerült. A bizottságnak végül már csak egy cambridge-i tanár és közöttem kellett döntenie.
Később megtudtam, hogy valaki azt mondta: „Nem választhatják Veithet. Túl ellentmondásos. Furcsa ideái vannak.” De a diákok lázongásait követően divat lett ellentétben lenni az intézménnyel. Egy másik tanár azt kérdezte: „Úgy érti, azzal ellenkezik, amit a Stellenboschon tanítanak? Ez csak pozitív.” Megkaptam az állást.
BÍZZÁL ISTENBEN!
Isten így helyezett engem ide. Professzor vagyok, és az állattani tanszék vezetője egy világi egyetemen. Kreacionizmust tanítok. Emberi elgondolás szerint ez lehetetlen, de Isten helyezett ide, és addig tarthat itt, amíg ő akarja. Amikor ez az ajtó bezárul, akkor valami jobbat talál majd számomra.
Téged is vezetni szeretne. Fogadd el Krisztust! Tedd azt, ami helyes. Higgy Benne, és ő mindenkit betölt ígéreteivel!
Vígh Ibolya fordítása
