(Rm. 12:3)
„Isten egyházát tette a világosság közvetítőjévé e földön, általa kívánja közölni szándékát és akaratát. Egyetlen szolgájának sem ad olyan tapasztalatot, amely független, vagy ellentétes a gyülekezet tapasztalatával. A gyülekezetre vonatkozó akaratát sem csupán egyetlen emberrel közli, miközben a gyülekezet egészét, Krisztus testét, sötétségben hagyná...
Kezdettől fogva voltak olyan emberek a gyülekezetben, akik személyes függetlenségre törekedtek. Nem látják be, hogy az ilyen függetlenülés könnyen vezet oda, hogy túlságosan bíznak önmagukban... Isten tekintélyt és hatalmat adott gyülekezetének, amelyet senkinek sincs joga lebecsülni. Aki így cselekszik, az Isten szavát veti meg.
Aki hajlamos arra, hogy mérvadónak tekintse saját ítéletét, az veszélyben forog... Lekicsinyelni azokat, akiket Isten bízott meg a felelősséghordozással, annyit jelent, mint megvetni azokat, akiket Isten népének erősítésére rendelt... Az Úr úgy rendelkezett a maga bölcsességében, hogy szoros kapcsolat fűzze össze a hívő keresztényt a kereszténnyel, gyülekezetet gyülekezettel. Csakis így lehetséges, hogy az ember együtt dolgozzék Istennel. Így valósul meg az, hogy minden eszköz a Szentléleknek rendeltetik alá és valamennyi hívő egy és ugyanazon rendszeres, helyesen irányított törekvésben egyesül, hogy közölhesse a világgal Isten kegyelmének örömhírét...”
(Apostolok története, Az evangélium Antiókhiában c. fejezetből)
