(Préd. 5:4–5)
„Mindenkinek szabad elhatározására van bízva, hogy akar-e adni. De ha a Szentlélek késztetésére fogadalmat tesz valaki, hogy bizonyos összeget adjon, akkor a fogadalomtevő nem tarthat igényt többé az odaszentelt részre. Az ilyen jellegű ígéretek még akkor is kötelezőek, ha embereknek tesszük. Mennyivel inkább azok, ha Istennek szólnak! A lelkiismeret ítélőszéke előtt tett ígéretek kevésbé kötelezőek talán, mint az emberek közötti írásbeli egyezmények?...Az önzés sokszor megkeményíti az emberek szívét. Anániáshoz és Safirához hasonlóan* [jegyzet: A történetet lásd: Ap.csel. 5. fejezet] kísértésbe jönnek és a pénz egy részét visszatartják, de úgy állítják be a dolgot, mintha eleget tettek volna Isten követelményeinek... Miközben kielégítik vágyaikat és gyönyöröknek hódolnak, Istennek csak néha és nem szívesen hoznak valamilyen szegényes áldozatot. Elfelejtik, hogy Isten egy napon pontos számadást kér majd tőlük javaik elosztásáról és azt az alamizsnát, amit a kincstárába juttattak, éppúgy nem fogadja el, mint ahogy Anániás és Safira adományát sem fogadta el annak idején. Isten azt óhajtja, hogy tanuljunk a súlyos büntetésből, amely a hitszegőket sújtotta. Lássuk meg, hogy mennyire megveti és gyűlöli a képmutatást és csalást...
Vegyük nagyon komolyan az igazmondást. Játszani az igazsággal és alakoskodni önző terveink kedvéért – a hit hajótörését jelenti!”
(Apostolok története, Óvás képmutatástól c. fejezetből)
