(Lk. 19:41–42)
„Isteni szánalom és sóvárgó szeretet fejeződött ki e szomorú szavakban: »Jeruzsálem, Jeruzsálem! Aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit a szárnya alá, és te nem akartad« (Mt. 23:37). Ó, te nép, aki minden más népnél nagyobb kegyelemben részesültél, bárcsak felismerted volna meglátogatásod idejét és azt, ami a te békességedet szolgálja! Feltartóztattam az igazságszolgáltatás angyalát, megtérésre szólítottalak, de hiába... »Nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen« (Jn. 5:40).
Krisztus a megátalkodott, hitetlen, lázadó és Isten büntető ítélete elé siető világ szimbólumát látta Jeruzsálemben. Az elbukott emberiség szenvedéseinek súlya nehezedett a lelkére. Ez késztette a mérhetetlenül fájdalmas kiáltásra. Ismerte a bűn történetét, amire rányomta bélyegét az emberi szenvedés, a könny és vér. Szíve szánalomra indult a föld nyomorgó, szenvedő lakói iránt. Mindenkin szeretett volna segíteni. De még az ő keze sem fordíthatta el a nyomorúságok árját, mert csak kevesen akartak meríteni a segítség egyedüli forrásából. Jézus kész volt meghalni azért, hogy lehetővé tegye számukra az üdvösséget.
Milyen döbbenetes jelenet: a menny Királya sír! Az örök Isten Fia nyugtalan, és meggörnyed a fájdalom súlya alatt! Az egész menny megrendült.
Itt láthatjuk, hogy milyen rettenetes dolog a bűn. Arról tanúskodik ez a jelenet, hogy milyen nehéz feladat még a végtelen hatalom számára is, megmenteni a bűnöst az isteni parancsolatok áthágásának következményeitől... A bűn foglyainak milliói, akik Sátán rabszolgái... még az ő meglátogatásuk napján sem hajlandók meghallgatni az igazság igéit. Rettenetes vakság! Érthetetlen elvakultság!”
(Nagy küzdelem, Jeruzsálem pusztulása c. fejezetből)
