(Rm. 12:10)
„Az udvariasság értékét általában kevésre becsülik. Pedig nagyon sok ember, aki a szívében igazán barátságos, nem találja a barátságos érintkezési formát. Sok emberből, aki a hűsége és őszintesége folytán – kiérdemli embertársai megbecsülését, sajnálatos módon hiányzik a vidám alaptermészet. Ez zavarja a saját boldogságukat és károsan befolyásolja embertársaikért való szolgálatukat is... A barátságosság és az udvariasság kifejlesztése figyelmet igényel a szülők és tanítók részéről. Mindenki rendelkezhet megnyerő modorral, barátságos ábrázattal, kellemes, csengő hanggal és udvarias viselkedésmóddal...Az igazi udvariasságot nem lehet elsajátítani a jellemszabályok puszta betanulásával... Az igazi udvariasság nem követeli azt, hogy adjuk fel alapelveinket a rang előtt. Nem ismer kasztrendszert. Megtanít arra, hogy önmagunkat is megbecsüljük, de arra is, hogy tartsuk tiszteletben az emberi méltóságot más emberek esetében, legyünk tekintettel a társadalom minden tagjára. Fennáll a veszély, hogy túlságosan nagy súlyt fektetünk a külső megjelenésre és a fellépés formáira, és túlzottan sok időt fordítunk ez irányú fejlődésünkre. Az a sokszor túlfeszített tevékenység és élet, amelyben ifjaink élnek, nagyon kevés teret hagy az udvarias és illedelmes viselkedésnek.
Az igazi udvariasság lényege, hogy tekintettel vagyunk másokra. A jó nevelésnek az a leglényegesebb eleme, hogy kiszélesítse az együttérzést és előmozdítsa a mindenki iránt való szívélyességet... A Biblia megköveteli az udvarias magatartást. Sok példát tár elénk az önzetlen lelket, a szelíd jóságot és a vidám lelkületet illetően, amelyek az igazi udvariasság ismertetőjelei maradnak minden időben. Az ilyen tulajdonságok Krisztus jellemének visszatükröződései. Minden igazi együttérzés és udvariasság, amellyel a világban találkozunk – azok között is, akik az ő nevét nem ismerik –, tőle származik.”
(Nevelés, Viselkedés c. fejezetből)
