(Zsolt. 103:8–9)
(Ésa. 57:16)
„Abban való igyekezetünkben, hogy a rosszat javítsuk, őrizkedjünk attól, hogy mindenben hibát találjunk, vagy szüntelenül gáncsoskodjunk. Az állandó feddés megzavar, és semmit sem javít. Sokan – leginkább az érzékeny lelkek – nem fejlődhetnek a részvétlen bírálgatás légkörében. A virág sem fejlődik a zord viharos szélben.
Az a gyermek, akit gyakran feddenek meg egy-egy különleges hibájáért, arra a meggyőződésre jut, hogy az adott hiba a természetéhez tartozik, olyas valami, ami ellen hiábavaló minden küzdelem. Ily módon bátortalanság és reménytelenség lesz úrrá rajta, amit látszólagos közöny és makacsság alá igyekszik rejteni. A feddés csak akkor éri el célját, ha a törvénytipró belátja hibáját és hajlandó elhagyni azt. Ha ezt elértük, akkor vezessük a gyermeket a megbocsátás és az erő forrásához. Segítsük abban, hogy ne veszítse el önbecsülését, öntsünk bátorságot és reménységet a lelkébe.”
(Nevelés, Helyes fegyelmezés c. fejezetből)
