(Ap.csel. 1:8)
„Krisztus látható jelenlétét nélkülözniük kell a tanítványoknak, de új erő birtokába jutnak helyette. A Szentlélek árad ki reájuk teljes mértékben, hogy elpecsételje őket munkájukra...
Az Üdvözítő tudta, hogy semmiféle érvelés – legyen az bármilyen logikus – nem lágyít meg kemény szíveket, nem törheti át a világias gondolkodás és az önzés kérgét. Tudta, hogy tanítványainak a mennyből kell kapniuk az erőtöbbletet. Tudta, hogy az evangélium csak akkor hatásos, ha azt forró szívek és beszédes ajkak hirdetik, akiket áthat annak ismerete, aki az út, az igazság és az élet...
Krisztus tanításából megértették a tanítványok, hogy a Szentlélek erejére van szükségük ahhoz, hogy megkezdhessék művüket. Nem voltak már... egymást meg nem értő, független személyek csoportja, akik egymással ellenkeznek. Nem reménykedtek már a világi nagyság és méltóság elérésében. »Egy akarattal« voltak együtt, »szívük-lelkük egy volt« (Ap.csel. 2:46; 4:32). Gondolataik egyetlen tárgya Krisztus volt, országának dicsősége pedig az egyetlen céljuk... Megértették azokat az igazságokat, amelyeket, nem tudtak felfogni addig amíg együtt voltak Jézussal. Addig sohasem ismert hittel és bizalommal fogadták a Szentírás tanait... Teljes szívből vágyakoztak a Jézus által megkezdett mű fejlesztésére. Felismerték a mennyel szembeni nagy tartozásukat és felelősségük súlyát, amelyet munkájuk rájuk mér.”
(Apostolok története, Pünkösd c. fejezetből)
