Bizonyságtételek I. kötet - 14. bt. - 114. Hannah More esete

114. Hannah More esete

A következő szombaton az orleansi gyülekezetben voltunk, ahol férjem elmondta a mélyen gyászolt testvérnő, Hannah More esetét. Amadon testvér múlt nyári látogatásán elmondta, hogy More testvérnő Battle Creekben járt, s nem találva foglalkozást, másik megyébe utazott, hogy otthonra találjon régi barátnőjénél, aki közép-Afrikában hittérítő társa volt. Férjem és én szomorúak voltunk, hogy Krisztus drága szolgája kénytelen volt megfosztani magát a rokonhitűek társaságától, s elhatároztuk, hogy meghívjuk őt, lakjon nálunk. Írtunk neki, hogy találkozzék velünk a megbeszélt wrighti gyülekezésen, s onnan együtt jöjjünk haza. De nem jött el Wrightba. Itt közlöm a választ 1867. augusztus 29-i levelünkre, melyet Battle Creekben kaptunk meg.

„White testvér. Szívélyes leveled most érkezett a heti postával. Mivel a posta csak hetenként jár, s holnap viszik is, sietek válaszolni. Itt lakunk, mondhatnánk, a bozótban, s a rézbőrű, aki a postát hordja, pénteken indul gyalog, s csütörtökön ér vissza hozzánk. Megkérdeztem Thompson testvért az útvonalról, s azt mondják, legjobb hajón mennem Milwaukeeig, majd Grand Havenba.

Mivel összes pénzemet az ideutazásra költöttem, meghívtak, hogy lakjam Thompson testvér családjánál. A testvérnőnek segítek a háztartásban, heti egy-ötvenért öt napon, mivel nem kívánják, hogy vasárnap dolgozzam, s én nem dolgozom az Úr szombatján, a Biblia által egyedül elismert napon. Csöppet sem kívánják, hogy hitünk különbözősége dacára elköltözzem tőlük, s a testvér azt mondja, hogy nyugodtan náluk maradhatok, csak ne keltsek feltűnést hitemmel népe között. Kért, hogy mikor igehirdető körútján jár, tegyek eleget megbeszélt látogatásainak. Meg is tettem. Thompson testvérnőnek nevelőnőre van szüksége gyerekei mellé. Mivel a légkör oly igen ártalmas, fertőző a világban, és oly gonosz és vad az iskolában, ezért nem hajlandó odajáratni gyermekeit, míg keresztények nem lesznek. Legidősebb fiuk ma tizenhat éves, istenfélő és odaadó ifjú. A család részben elfogadta az egészség megújulását, s azt hiszem, nemsokára teljesen belejönnek és szeretni fogják. Megrendelték az Egészség megújulást. Megmutattam nekik néhány régebbi számot.

Remélem, és imádkozom is érte, hogy elfogadja a szent szombatot. A testvérnő máris elfogadja. A testvér merev gondolkodású, s természetesen azt hiszi, hogy igaza van. Bárha meg tudnám győzni, hogy olvassa el a könyveket, melyeket vettem, A szombat történelmét, satöbbi, de ő megnézi, s pogánynak, hitetlennek nevezi azokat. Úgy tűnik neki mintha tévtanokat terjesztenétek, holott ha figyelmesen elolvasná álláspontunk igazolását, nem tehetne mást, mint elfogadja szépségét és következetességét. Nem kétlem, hogy a testvérnő örömmel s azonnal hetediknapi adventistává válna, ha férje nem ellenezne oly keserűen bármi ilyet. Ideutazásom előtt azt a benyomást nyertem, hogy itt feladat vár rám, jóllehet az igazság jelen van a családban. De ha nem tudom továbbvinni, munkám befejezettnek, vagy csaknem annak tűnik. Nem érzem, hogy szégyellnem kellene Krisztust vagy az övéit e gonosz nemzedékben. Sokkal szívesebben a szombattartókhoz – Isten választott népéhez csatlakoznék.

Legalább tíz dollárra van szükségem, hogy eljussak Greenville-be. Ennyi, s a kevés, amit kerestem elégnek tűnik. Most várok leveletekre, s azt teszem, amit a legjobbnak mondotok a pénz érkezése után. Tavaszra nekem is lenne elég, hogy elutazzam, s ez az, amit szeretnék. Vezessen és áldjon meg benneteket az Úr minden vállalkozásotokban, ez szívem hő vágya. S én is töltsem be a tisztet, melyet Isten kijelöl számomra erkölcsi szőlőjében, hűségesen, Isten akarata szerint teljesítve minden kötelességet bármily kellemetlennek is látszik. Ez őszinte szívből jövő vágyam. 

Hannah More”

A levél érkezésével úgy döntöttünk, hogy amint időnk lesz, elküldjük a kívánt összeget. De mielőtt percnyi időt találtunk volna, a Maine-i utazás mellett döntöttünk, hogy majd néhány hét múlva visszatérve, mielőtt a hajózás véget érne, elküldhetünk a testvérnőért. S mikor úgy döntöttünk, hogy Maine-ben maradunk New Hampshireben, Vermontban és New York államban fáradozni, írtunk egy közeli testvérnek, hogy forduljon a környék vezető testvéreihez, s beszélje meg velük, hogy küldjenek Hannah More testvérnőért, s adjanak neki szállást, míg vissza nem térünk. De elhanyagolták az ügyet, míg a hajózás le nem állt. Visszatérve azt találtuk, hogy senki se tartotta szívügyének, hogy segítsen a testvérnőnek a közelünkbe utazni, ahonnan hazatértünkkor hozzánk költözhetett volna. Nagyon bántott bennünket a dolog. Visszatértünk után második szombaton férjem a testvérek elé hozta az ügyet. Rövid beszámoló hangzott el – s hogy mit tettek More testvérnővel kapcsolatban, elolvasható a Szemle 1868. február 18-i számában, amint következik:

„Az összejövetelen feltártuk More testvérnő esetét, aki jelenleg északnyugaton, Michinganben tartózkodik barátainál, akik nem tartják meg a Biblia szombatját. Megmondtuk, hogy Istennek ez a szolgája elfogadta a szombatot, míg hittérítést végzett közép-Afrikában. Mikor ez addigi helyén köztudomású lett, nem kérték többé szolgálatát, úgyhogy visszatért Amerikába, hogy hasonló hitűek közt keressen otthont és foglalkozást. Jelen szállásáról ítélve, ebben csalódott. Senkit külön nem lehet hibáztatni ez ügyben, mégis úgy tűnik előttünk, hogy jelenlegi szervezetünkből hiányzik a kellő gondoskodás az ilyen személyek bátorítására, és hogy hasznos munkához segítsük őket. Vagy azok a testvérek és testvérnők, akik abban az előjogban részesültek, hogy találkoztak More testvérnővel, nem teljesítették kötelességüket. Mi egy akarattal megszavaztuk, hogy meghívjuk őt, hogy az általános értekezletig otthont találjon a testvérek között a környéken, mikor ügyét népünk elé tárnánk. A jelenlevő Andrews testvér teljes szívvel helyeselte a testvérek lépését.”

Azóta megismertük a hideg, közönyös bánásmódot, mellyel More testvérnő találkozott Battle Creek-ben, s ebből nyilvánvaló, hogy a mondással, hogy senki különösebben nem hibáztatható ez ügyben, férjem túlzott jóindulattal ítélte meg ez ügyet. Mikor az összes tények ismertté váltak, egy keresztény se tehet mást, mint hibáztatja a Battle Creek-i gyülekezet összes tagját, akik ismerve More testvérnő körülményeit, nem tanúsítottak szívbéli érdeklődési a testvérnő iránt. Kétségkívül a tisztséget betöltők kötelessége volt ezt tenni, s értesíteni a gyülekezetei, ha mások nem tesznek lépéseket előttük. De az egyéni tagok e gyülekezetben és másutt sem érezhetik hibátlannak magukat, hogy nem tették ügyüké ilyen személy ügyét. Ami a Szemlében megjelent Krisztus eme önfeláldozó szolgájáról, abból a Szemle minden olvasója megtudta, hogy a testvérnő városunkba jött. Mégsem látogatták meg személyesen, s nem tudakozódtak szükségletei iránt.

Strong testvérnő, P. Strong felesége, More testvérnővel egy időben Battle Creek-ben tartózkodott. Egy napon érkeztek oda, s egyszerre távoztak is. Strong testvérnő, aki itt ül mellettem, azt mondja, hogy More testvérnő szerette volna, hogy közbenjárjon érte állást találni, hogy szombattartókkal maradhasson. More testvérnő azt mondta, hogy bármit vállal, de ha lehet, tanítani szeretne. Azt kérte Hutchins véntől, hogy tárja ügyét a vezető testvérek elé a Szemle kiadóban, s próbáljon iskolát szerezni neki. Hutchins testvér ezt vidáman megtette. Ámde senki sem biztatta, mivel úgy látszott, sehol sem volt üresedés. More testvérnő azt is megmondta Strong testvérnőnek, hogy nincs pénze, s ha nem talál állást Battle Creek-ben, Leelenaw megyébe kell utaznia. Gyakran szólt megható sajnálkozással, hogy kénytelen elhagyni testvéreit.

More testvérnő írt Mr. Thompsonnak – mielőtt elfogadta ajánlatát, hogy hozzájuk költözzék –, hogy várni akar, míg nem hall tőle. Strong testvér elkísérte őt szállást találni, amíg válasz nem érkezik Mr. Thomsontól. Egyik helyen azt mondták neki, hogy szerdától, péntek reggelig ott megszállhatna, de pénteken elutaznak hazulról. Ez a testvér elmondta More testvérnő esetét a közel lakó szombatünneplő nővérének. Visszatérve azt mondta More testvérnőnek, hogy péntek reggelig hozzájuk szállhatna, de kénytelen lenne őt magukkal vinni; Strong testvérnő azóta megtudta, hogy a család kifogása az volt, hogy nem ismerték őt. Befogadhatták volna, de nem kívánták befogadni.

More testvérnő akkor megkérdezte Strong testvérnőtől, hogy mit tegyen. Strong testvérnő jóformán idegen volt Battle Creek-ben, de úgy vélte, hogy az általa ismert, nemrég Battle Creek-be költözött szegény testvérek befogadnák őt. More testvérnő ott is szállt meg keddig, amikor elutazott Leelenaw megyébe Chicagon át. Ott kölcsön kért, hogy befejezze utazását. Szükséglete többek előtt ismert volt Battle Creek-ben, mivel miután közölte ínséges helyzetét, díjmentesen szállt meg az intézetnél.

Közvetlen keletről visszatérésünk után férjem megtudta, hogy semmit sem tettek meg, amit kértünk, odahozni More testvérnőt, ahonnét azonnal hozzánk költözhetne. Gyorsan írt More testvérnőnek, amire ezt a választ kapta:

„Leland, Leelenaw, Michigan, 1868. február 20.

Kedves White testvér! Február harmadiki leveledet megkaptam. Leveled gyönge egészségben talált, nem lévén szokva a hideg északi telekhez, ahol három-négy láb magasan áll a hó. Postánkat is hócipőben hozzák.

Lehetetlennek látszik, hogy tavaszig eljussak hozzátok. Az utak hó nélkül is igen rosszak. Azt mondják, hogy legjobb vámom, amíg a hajózás megindul, s elhajózni Grand Havenig, majd vonattal utazni a hozzátok legközelebb eső állomásig. A múlt ősszel reméltem drága népünk közé telepedni, de ez az előjog nem jutott osztályrészemül.

Az igazság, melyben hiszünk, egyre fontosabbnak tűnik. A feladatot, hogy népet készítsünk elő az Úr eljövetelére, nem szabad halogatnunk. Nem csak nekünk kell rendelkeznünk a menyegzős ruhával, hanem hűségesen javasolnunk kell azt másoknak is. Bárcsak eljuthatnék hozzátok de ez lehetetlennek, vagy legalább kivitelezhetetlennek tűnik tél közepén gyönge egészséggel, egyedül ilyen hosszú útra indulni. Mikor ül össze az általános értekezlet melyet említesz? És hol? Gondolom, a Szemle végül értesíteni fog erről.

Azt hiszem, megviselte egészségemet, hogy hideg szobában, egyedül tartom meg a szombatot. De nem akartam ott tölteni a napot, ahol a vasárnapünneplők szokása szerint, mindenféle munka és világi beszélgetés a nap rendje. Azt hiszem, ez a legfárasztóbb munkanap a hét első napját ünneplőknek. Valóban, úgy tűnik, hogy a legjobb vasárnapünneplők egy napot sem tartanak meg, mint kellene. Jaj, mennyire vágyom ismét szombatünneplőkkel lenni! White testvérnő a megújult ruházatban akar majd látni engem. Légy szíves, küldj szabásmintát, majd kifizetem, ha odaérek. Úgy vélem, hogy mikor közétek érek, más ruházatról kell gondoskodnom. Nagyon tetszik nekem. Thompson testvérnő azt mondja, hogy ő is a megújult ruhát szeretné viselni.

Nehezemre esik a lélegzés, úgyhogy több mint egy hete nem bírok aludni, mert a kályhacső kettéjött, lefekvéskor gázzal és füsttel töltve meg szobámat, ahogy ott aludtam kellő szellőztetés nélkül. Akkor nem gondoltam rá, hogy a füst annyira egészségtelen, s hogy a fából és szénből keletkezett ártalmas gáz is a füsthöz elegyedett. Olyan fuldokló érzettel ébredtem, hogy nem tudtam fekve lélegzeni, így az éj további részét ülve töltöttem. Azelőtt sosem ismertem ezt a fojtogató érzést. Attól kezdtem félni, hogy sosem alszom többet. Azért Isten kezére hagyatkoztam életre, vagy halálra, esedezve, hogy tartson meg, ha további szüksége lenne rám szőlőjében. Máskülönben nem kívánok élni. Azt is éreztem, hogy a sátáni befolyásoknak ellene kell szegülni. Azért rászóltam Sátánra, hogy távozzék, s azt mondtam az Úrnak, hogy kezemet sem mozdítom, hogy éljek-e vagy haljak, hanem teljesen őrá hagyatkozom, aki mindenestől ismer engem. A jövő ismeretlen volt előttem, ezért, mondtam, hogy a te akaratod a legjobb. Az élet, ami az örömeit illeti, semmit sem jelent számomra. Nem vágyom rájuk, nem tudják betölteni a fájó űrt, melyet az elvégzetlen kötelesség hagy bennem. Nem akarok haszontalanul élni, csupán foltnak vagy semminek lenni az életben. S noha vértanú halálnak tűnik így meghalni, beletörődöm, ha ez Isten akarata.

Tegnap így szóltam Thompson testvérnőhöz: Ha White testvéréknél lennék, imádkoznának értem és meggyógyulnék. Megkérdezte, hogy elküldjenek-e érted és Andrews testvérért, de ez kivitelezhetetlennek tűnt, mivel valószínűleg nem élem meg, hogy ideérjetek. Tudtam, hogy az Úr hatalmas erejével és erős karjával meg tudna gyógyítani itt engem, ha az lenne a legjobb. Biztonságosnak éreztem őrá hagyatkozni. Tudom, hogy angyalt küldhetne, hogy ellenálljon annak, akié a halál hatalma, vagyis az ördögnek, s bizonyos voltam benne, hogy megtenné, ha az lenne a legjobb. Azt is tudtam, hogy lépéseket javasolhatna, ha szükségesek lennének gyógyulásomhoz, s biztos voltam, hogy megtenné. Rövidesen jobban lettem, s aludni is tudtam valamelyest.

Amint látod, még mindig Isten könyörületének és hűségének megkímélt emlékműve vagyok gyermekei lesújtásánál. Az Úr nem szívesen büntet vagy sebzi meg gyermekeit. Néha viszont próbák szükségesek fenyítésül, hogy elválasszon a világtól, és az ideiglenes világon túl keressünk gazdagabb áldást. Most már elmondhatom a költővel:

Uram, nem rám tartozik, 

vajon élek-e, vagy halok.

Ha sokáig élek, örvendek:

Sokáig engedelmeskedhetek.

Ha rövid ideig, mért lennék bús?

A világnak el kell múlnia.

Krisztus nem vezet sötétebb tereken, 

Mint maga is átment előttünk.

Aki országába érkezik,

Ezen az ajtón kell belépnie.

Jöjj, Uram, ha a kegyelem késszé tett 

Szemtől-szemben látnom áldott orcád;

Mert ha édes a munkád e földön,

Milyen lehet a dicsőséges?

Boldogan bevégzem bús panaszaimat,

S fárasztó, bűnös napjaimat,

Hogy csatlakozzam a dicső szentekhez,

Akik az Úr dicséretét zengik.

Alig tudok ama állapotról,

Hitszemem halovány,

De elég, hogy Krisztus mindent tud,

És én örökre ővele leszek.

Az éjjel is álmatlankodtam, gyöngének érzem magamat. Könyörögj, hogy bármi is Isten akarata, az legyen meg bennem és általam, akár élet, akár halál. Ha ismersz módot, melyen át hamarabb elérhetlek, kérlek, értesíts. Üdvözlettel, az örök élet reményében,

Hannah More”

"In Memory of Hannah More,
Missionary to Africa 59 Years and 3 Months,
To be with Christ is far better. Phil. 1:23"

More testvérnő, habár halott, mégis szól. Akik látták a gyászjelentést a Szemlében, mély érdeklődéssel fogják olvasni két idézett levelét. A testvérnő áldás lehetett volna bármely szombattartó családnak, mely megbecsülte volna értékét, de alszik. A Battle Creek-i és környékbeli testvéreink többet tehettek volna Jézusért, mint szívélyes otthont nyújtani neki ennek az istenfélő nőnek a személyében. De ez a lehetőség tovatűnt. Nem volt kényelmes. Nem volt bemutatva. Idősebb korú volt, s talán teherré vált volna. Ilyen gondolatok rekesztették ki őt Jézus állítólagos barátainak otthonából, akik várva várják közeli eljövetelét. Messzire űzték őt azoktól, akiket szeretett, azokhoz, akik ellenezték hitét, északra, a dermesztő télbe, hogy halálra fázzon. A hitvalló szombattartók önzésének és szűkkeblűségének vértanújaként halt meg.

A gondviselés ez esetben ijesztő dorgálást hirdetett azok viselkedése ellen, akik nem fogadták be az idegent. Holott nem is volt igazán idegen. Jó híre ismeretes volt, mégsem fogadták be. Sokan szomorkodnak majd, mikor More testvérnőre gondolnak, amint Battle Creek utcáján állt, befogadásért esedezve választott népétől. S amint képzeletben követik őt Chicagóba, pénzt kéregetni az utazás költségeire, végső pihenőhelyére – s mikor a sírra gondolnak Leelenaw megyében, ahol ez a drága kivetett nyugszik – Isten könyörüljön azokon, akik bűnösök ez ügyben.

Szegény More testvérnő alszik, noha mi megtettük, ami tőlünk telt. Mikor múlt augusztusban Battle Creek-ben voltunk, ott kaptuk a két idézett levél közül az elsőt, de nem volt pénzünk, amit elküldhettünk volna neki. Férjem Wisconsinba és Iowa-ba küldött anyagiakért, s hetven dollár érkezett fedezni költségeinket a nyugati értekezletre, a múlt szeptemberben. Reméltük, hogy nyugatról visszatérve lesz pénzünk azonnal elküldeni neki, hogy eljöhessen új otthonunkba, Montcalm megyében.

Bőkezű nyugati barátaink adtak szükséges anyagiakat, de mikor úgy döntöttünk, hogy elkísérjük Andrews testvért Maine-be, elhalasztottuk az ügyet visszatérésünkig. Nem gondoltuk, hogy négy héttel tovább leszünk keleten, ami elég időt adott volna, hogy visszatérésünkkor More testvérnőért küldjünk, s a hajózás leállása előtt eljusson hozzánk. Mikor keleten az első tervünknél néhány héttel további maradás mellett döntöttünk, azonnal szóltunk néhány környékbeli testvérnek, javasolva, hogy küldjenek More testvérnőért s nyújtsanak neki otthont, míg vissza nem térünk. Ismétlem, mi mindent megtettünk, amit tudtunk.

De miért is kellene nekünk jobban szívünkön viselni a testvérnőt, mint másoknak? Mit akartunk azzal az elnyűtt hittérítővel? Nem tudta volna végezni házimunkánkat, s nekünk csak egy gyermekünk van idehaza, hogy tanítsa. S bizonyára nem lehetett sokat elvárni ily elkopott valakitől, aki csaknem hatvan éves volt. Nem volt különösebb szükségünk rá, csupán Isten áldását hozni házunkra. Sok okot lehet találni, hogy testvéreinknek miért kellett volna jobban szívükön viselni More testvérnőt, mint nekünk. Mi sohasem láttuk őt, s nekünk sem volt más forrásunk, ahonnét megtudtuk volna a testvérnő történetét, odaadását Krisztus és az emberiség ügye iránt, mint a Szemle olvasóinak. Battle Creek-i testvéreink látták ezt a nemes nőt, s többen többé kevésbé ismerték óhajait és szükségleteit. Nekünk nem volt pénzünk, amivel segíthettük volna, nekik volt. Mi már azelőtt is túlterheltek voltunk gonddal. Házunkban erős és rugalmas fiatalokra lett volna szükség. Segítségre volt szükségünk, ahelyett, hogy mi segítsünk másokat. Viszont a legtöbb Battle Creek-i testvérünk olyan helyzetben van, hogy More testvérnő a legkisebb gond és teher se lett volna számukra. Van idejük, erejük és viszonylagos gondmentességük. Mégse viselte senki a testvérnő sorsát úgy, mint mi. Keletre utazásunk előtt népes gyülekezés előtt is szóltam, hogy elhanyagolják a testvérnőt. Említettem a kötelességet, hogy tisztelettel adózzunk azoknak, akiket az illet. Úgy tűnt nekem, hogy a bölcsesség annyira eltávozott a megfontoltságtól, hogy nem tudták megbecsülni az erkölcsi értéket. Megmondtam a gyülekezetnek, hogy sokuknak van ideje összejönni és dalolni, hangszeren játszani. Módjukban volt sok fényképet készíttetni magukról, vagy nyilvános szórakozásokra költeni, de semmijük sem volt, amit az elnyűtt hittestvérnek adhattak volna, aki szívből elfogadta a jelenvaló igazságot, s azokkal lakozni jött közénk, akiknek egyazon drága hitük volt. Tanácsoltam nekik, hogy torpanjanak meg, vegyék fontolóra, hogy mit cselekszenek. Javasoltam, hogy három hónapra zárják el hangszereiket, szakítsanak időt önvizsgálattal, bűnbánattal és imával megalázkodni Isten előtt, míg meg nem tanulják, mit vár el tőlünk az Úr, mint hitvalló gyermekeitől. Megrendültem a helytelenségtől, melyet Jézussal szemben elkövettek a testvérnő személyében. Személyesen is beszéltem erről néhányukkal.

114. Hannah More esete

1. rész

Szegény More testvérnő! Mikor meghallottuk, hogy meghalt, férjem borzalmasan érezte magát. Mindketten úgy éreztük, mintha drága anyánk, akinek társaságára szívünk mélyéből vágytunk, nincs többé. Valaki azt mondhatná, hogy ha azok helyében lettünk volna, akik tudtak a testvérnő szükségletéről és kívánságairól, nem tettünk volna úgy, mint ők. Remélem sohasem kell elszenvednetek a lelkiismeret mardosást, melyet némelyeknek érezniük kell, akiket annyira lekötöttek ügyeik, hogy nem álltak készen felelősséget vállalni az ő bajából. Szánja meg Isten azokat, akik annyira rettegtek a rászedéstől, hogy elmellőzték Krisztus egy méltó, önfeláldozó szolgáját. Urunk és tanítványai sosem mondták, hogy óvakodjunk az idegenek megvendégelésétől, nehogy hibát kövessünk el, és pórul járjunk, ha a méltatlanokról való gondoskodás nehézségét vállaljuk.

Pál inti a zsidókat: „Műveljétek az atyafiúi szeretetet.” Ne áltassátok magatokat, hogy van idő, amikor az intésre nincs szükség; mikor a testvéri szeretet megszűnhet. Folytatja is a szöveget. Olvassátok el Máté 25:31-től. Olvassátok el testvérek, mikor legközelebb kézbe veszitek a Bibliát, esti vagy reggeli áhítatoknál. A mennybe befogadottak jócselekedeteit Krisztussal tették meg, szenvedő népe személyében. A jótettek művelői nem látták, hogy Krisztussal tesznek jót. Nem tettek többet, mint a szenvedő emberiség iránti kötelességüket. A bal felől állók nem látták be, hogy ártottak Krisztusnak, mikor semmibe vették a szenvedők iránti kötelességüket. Pedig Jézusért nem tették meg, amit nem tettek meg szentjeiért, s ezért a mulasztásért örök büntetésre mennek. Mulasztásuk egy főpontja ez volt: Idegen voltam, és nem fogadtatok be.

Ez nem kizárólag Battle Creek-re vonatkozik. Vérzik a szívem a szombattartók közti önzésért mindenfelé. Krisztus elment örök lakhelyet készíteni számunkra, mi mégis vonakodunk néhány napra szállást adni neki, kivetett szentjei személyében. Urunk elhagyta dicső otthonát, fenségét, magas parancsnoki tisztjét, hogy mentse az elveszettet. Szegény lett, hogy szegénysége által gazdagok lehessünk. Eltűrte a gyalázatot, hogy minket dicsőségre emeljen, s oly lakóhelyet készített számunkra, melynek szépségéhez fogható nincs, s olyan örök lesz, mint Isten királyi széke. Akik végül győzedelmeskednek, s Krisztussal ülnek trónján, azok Jézus példáját követik, s készséges, örömteli választásból áldozatot hoznak érte szentjei személyében. Akik nem ezt választják, örök kárhozatra mennek.

*****

Chapter 114—The Case of Hannah More

The next Sabbath we met with the Orleans church, where my husband introduced the case of our much-lamented sister, Hannah More. When Brother Amadon visited us last summer, he stated that Sister More had been at Battle Creek, and not finding employment there, had gone to Leelenaw County to find a home with an old friend who had been a fellow laborer in missionary fields in Central Africa. My husband and myself felt grieved that this dear servant of Christ found it necessary to deprive herself of the society of those of like faith, and we decided to send for her to come and find a home with us. We wrote inviting her to meet us at our appointment at Wright, and come home with us. She did not meet us at Wright. I here give her response to our letter, dated August 29, 1867, which we received at Battle Creek: {1T 666.3}

“Brother White: Your kind communication reached me by this week’s mail. As the mail comes here only once a week, and is to leave tomorrow, I hasten to reply. We are here in the bush, as it were, and an Indian carries the mail Fridays on foot, and returns Tuesdays. I have consulted Brother Thompson as to the route, and he says my best and surest way will be to take a boat from here and go to Milwaukee, and thence to Grand Haven.  {1T 666.4}

“As I spent all my money in coming here, and was invited to have a home in Brother Thompson’s family, I have been assisting Sister Thompson in her domestic affairs and sewing, at one dollar and fifty cents per week of five days each, as they do not wish me to work for them on Sunday, and I do not work on the Sabbath of the Lord, the only one the Bible recognizes. They are not at all anxious to have me leave them, notwithstanding our difference of belief; and he says I may have a home with them, only I must not make my belief prominent among his people. He has even invited me to fill his appointments when on his preaching tour, and I have done so. Sister Thompson needs a governess for her children, as the influences are so very pernicious outside, and the schools so vicious that she is not willing to send her dear ones among them until they are Christians, as she says. Their eldest son, today sixteen years of age, is a pious and devoted young man. They have partially adopted the health reform, and I think will fully come into it erelong, and like it. He has ordered the Health Reformer. I showed him some copies which I brought. {1T 667.1}

“I hope and pray that he may yet embrace the holy Sabbath. Sister Thompson does believe in it already. He is wonderfully set in his own ways, and of course thinks he is right. Could I only get him to read the books I brought, the History of the Sabbath, etc., but he looks at them and calls them infidel, and says they seem to him to carry error in their front, when, if they would only read carefully each sentiment of our tenets, I can but think they would embrace them as Bible truths and see their beauty and consistency. I doubt not but that Sister T. would be glad to immediately become a Seventh-dayAdventist were it not that her husband is so bitterly opposed to any such thing. It was impressed upon my mind that I had a work to do here before I came here; but the truth is present in the family, and if I can carry it no farther, it would seem that my work is done, or nearly so. I do not feel like being ashamed of Christ, or His, in this wicked generation, and would much rather cast in my lot with Sabbathkeepers and God’s chosen people.  {1T 667.2}

“I shall need ten dollars at least to get to Greenville. That, with the little I have earned, might be sufficient. But now I will wait for you to write me, and do what you think best about forwarding me the money. In the spring I would have enough to go, myself, and think I should like to do so. May the Lord guide and bless us in our every undertaking, is the ardent desire of my heart. And may I fill that very position my God allots for me in his moral vineyard, performing with alacrity every duty, however onerous it may seem, according to his good pleasure, is my sincere desire and heartfelt prayer. {1T 668.1}

“Hannah More.”

On receiving this letter, we decided to send the needed sum to Sister More as soon as we could find time. But before we found the spare moments we decided to go to Maine, to return in a few weeks, when we could send for her before navigation should close. And when we decided to stay and labor in Maine, New Hampshire, Vermont, and New York, we wrote to a brother in this county to see leading brethren in the vicinity and consult with them concerning sending for Sister More and making her a home until we should return. But the matter was neglected until navigation closed, and we returned and found that no one had taken interest to help Sister More to this vicinity, where she could come to us when we should reach our home. We felt grieved and distressed, and at a meeting at Orleans the second Sabbath after we came home, my husband introduced her case to the brethren. A brief report of what was said and done in relation to Sister More was given by my husband in the Review for February 18, 1868, as follows:  {1T 668.2}

“At this meeting we introduced the case of Sister Hannah More, now sojourning in northwestern Michigan with friends who do not observe the Bible Sabbath. We stated that this servant of Christ embraced the Sabbath while performing missionary labor in Central Africa. When this was known, her services in that direction were no longer wanted, and she returned to America to seek a home and employment with those of like faith. We judge, from her present location, that in this she has been disappointed. No one in particular may be worthy of blame in her case; but it appears to us that there is either a lack of suitable provisions connected with our system of organization, for the encouragement of such persons and to assist them to a field of useful labor, or that those brethren and sisters who have had the pleasure of seeing Sister More have not done their duty. A unanimous vote was then given to invite her to find a home with the brethren in this vicinity until General Conference, when her case should be presented to our people. Brother Andrews, being present, fully endorsed the action of the brethren.” {1T 669.1}

From what we have since learned of the cold, indifferent treatment which Sister More met with at Battle Creek, it is evident that in stating that no one in particular was worthy of censure in her case, my husband took altogether a too charitable view of the matter. When all the facts are known, no Christian could but blame all members of that church who knew her circumstances and did not individually interest themselves in her behalf. It certainly was the duty of the officers to do this and report to the church, if others did not take up the matter before them. But individual members of that or any other church should not feel excused from taking an interest in such persons. After what has been said in the Review of this self-sacrificing servant of Christ, every reader of the Review in Battle Creek, on learning that she had come to the city, would have been excused for giving her a personal call and inquiring into her wants.  {1T 669.2}

Sister Strong, the wife of Elder P. Strong, Jr., was in Battle Creek at the same time as Sister More. They both reached that city the same day, and left at the same time. Sister Strong, who is by my side, says that Sister More wished her to intercede for her, that she might get employment, so as to remain with Sabbathkeepers. Sister More said she was willing to do anything, but teaching was her choice. She also requested Elder A. S. Hutchins to introduce her case to leading brethren at the Review office and try to get a school for her. This, Brother Hutchins cheerfully did. But no encouragement was given, as there appeared to be no opening. She also stated to Sister Strong that she was destitute of means and must go to Leelenaw County unless she could get employment at Battle Creek. She frequently spoke in words of touching lamentation that she was obliged to leave the brethren. {1T 670.1}

Sister More wrote to Mr. Thompson relative to accepting his offer to make it her home with his family, and she wished to wait until she should hear from him. Sister Strong went with her to find a place for her to stay until she should hear from Mr. T. At one place she was told that she could stay from Wednesday until Friday morning, when they were to leave home. This sister made Sister More’s case known to her natural sister, living near, who was also a Sabbathkeeper. When she returned she told Sister More that she could stay with her until Friday morning; that her sister said it was not convenient to take her. Sister Strong has since learned that the real excuse was that she was not acquainted with Sister More. She could have taken her, but did not want her. {1T 670.2}

Sister More then asked Sister Strong what she should do. Sister Strong was almost a stranger in Battle Creek, but thought she could get her in with the family of a poor brother of her acquaintance who had recently moved from Montcalm County. Here she succeeded. Sister More remained until Tuesday, when she left for Leelenaw County by the way of Chicago. There she borrowed money to complete her journey. Her wants were known to some, at least, in Battle Creek, for as the result of their being made known, she was charged nothing for her brief stay at the Institute.  {1T 670.3}

Immediately after our return from the East, my husband, learning that nothing had been done, as we had requested, to get Sister More where she could at once come to us on our return, wrote to her to come to us as soon as possible, to which she responded as follows: {1T 671.1}

“Leland, Leelenaw County, Michigan,

February 20, 1868.

“My dear Brother White: Yours of February 3 is received. It found me in poor health, not being accustomed to these cold northern winters, with the snow three or four feet deep on a level. Our mails are brought on snowshoes. {1T 671.2}

“It does not seem possible for me to get to you till spring opens. The roads are bad enough without snow. They tell me my best way is to wait till navigation opens, then go to Milwaukee, and thence to Grand Haven, to take the railroad to the point nearest your place. I had hoped to get among our dear people last fall, but was not permitted the privilege. {1T 671.3}

“The truths which we believe seem more and more important, and our work of making ready a people prepared for the Lord’s coming is not to be delayed. We must not only have on the wedding garment ourselves, but be faithful in recommending the preparation to others. I wish I could get to you, but it seems impossible, or at least impracticable, in my delicate state of health to set out alone on such a journey in the depth of winter. When is the General Conference to which you allude? And where? I suppose the Review will eventually inform me.  {1T 671.4}

“I think my health has suffered from keeping the Sabbath alone in my chamber, in the cold; but I did not think I could keep it where all manner of work and worldly conversation was the order of the day, as with Sundaykeepers. I think it is the most laborious working day with those who keep first day. Indeed, it does not seem to me that the best of Sundaykeepers observe any day as they should. Oh, how I long to be again with Sabbathkeepers! Sister White will want to see me in the reform dress. Will she be so kind as to send me a pattern, and I will pay her when I get there. I suppose I shall need to be fitted out when I get among you. I like it much. Sister Thompson thinks she would like to wear the reform dress. {1T 672.1}

“I have had a difficulty in breathing, so that I have not been able to sleep for more than a week, occasioned, I suppose, by the stovepipe’s parting and completely filling my room with smoke and gas at bedtime, and my sleeping there without proper ventilation. I did not, at the time, suppose smoke was so unwholesome, nor consider that the impure gas which generated from the wood and coal was mingled with it. I awoke with such a sense of suffocation that I could not breathe lying down, and spent the remainder of the night sitting up. I never before knew the dreadful feeling of stifling sensations. I began to fear I should never sleep again. I therefore resigned myself into the hands of God for life or death, entreating him to spare me if he had any further need of me in his vineyard; otherwise I had no wish to live. I felt entirely reconciled to the hand of God upon me. But I also felt that satanic influences must be resisted. I therefore bade Satan get behind me and away from me, and told the Lord that I would not turn my hand over to choose either life or death, but that I would refer it implicitly to Him who knew me altogether. My future was unknown to myself, therefore said I, Thy will is best. Life is of no account to me, so far as its pleasures are concerned. All its riches, its honors, are nothing compared with usefulness. I do not crave them; they cannot satisfy or fill the aching void which unperformed duty leaves to me. I would not live uselessly, to be a mere blot or blank in life. And though it seems a martyr’s death to die thus, I am resigned, if that is God’s will.  {1T 672.2}

“I had said to Sister Thompson the day previous, ‘Were I at Brother White’s, I might be prayed for, and healed.’ She inquired if we could send for you and Brother Andrews; but that seemed impracticable, as I could not, in all probability, live till you arrived. I knew that the Lord by His mighty power and with His potent arm could heal me here, were it best. To Him I felt safe in referring it. I knew He could send an angel to resist him that hath the power of death, that is, the devil, and felt sure He would, if best. I knew, also, that He could suggest measures, were they necessary, for my recovery, and I felt sure He would. I soon was better, and able to sleep some. {1T 673.1}

“Thus you see I am still a spared monument of God’s mercy and faithfulness in afflicting His children. He doth not willingly afflict nor grieve the children of men; but sometimes trials are needed as a discipline, to wean us from earth— And bid us seek substantial bliss
Beyond a fleeting world like this.  {1T 673.2}

“Now I can say with the poet: Lord, it belongs not to my care,
Whether I die or live.
If life be long, I will be glad
That I may long obey;
If short, yet why should I be sad?
This world must pass away.
Christ leads me through no darker rooms,
Than He went through before.
Whoe’er into His kingdom comes,
Must enter by His door.

Come, Lord, when grace has made me meet
Thy blessed face to see;
For, if Thy work on earth be sweet,
What must Thy glory be?
I’ll gladly end my sad complaints,
And weary, sinful days,
To join with the triumphant saints
That sing Jehovah’s praise.
My knowledge of that state is small,
My eye of faith is dim;
But ‘tis enough that Christ knows all,
And I shall be with Him. {1T 674.3}

Baxter.

“I had another wakeful season last night, and feel poorly today. Pray that whatever is God’s will may be accomplished in and through me, whether it be by my life or death. {1T 674.1}

“Yours in hope of eternal life,

“Hannah More.

“If you know of any way by which I can reach you sooner, please inform me. {1T 674.2}

H. M.”

She being dead yet speaketh. Her letters, which I have given, will be read with deep interest by those who have read her obituary in a recent number of the Review. She might have been a blessing to any Sabbathkeeping family who could appreciate her worth, but she sleeps. Our brethren at Battle Creek and in this vicinity could have made more than a welcome home for Jesus, in the person of this godly woman. But that opportunity is past. It was not convenient. They were not acquainted with her. She was advanced in years and might be a burden. Feelings of this kind barred her from the homes of the professed friends of Jesus, who are looking for His near advent, and drove her away from those she loved, to those who opposed her faith, to northern Michigan, in the cold of winter, to be chilled to death. She died a martyr to the selfishness and covetousness of professed commandment keepers. {1T 674.3}

Providence has administered, in this case, a terrible rebuke for the conduct of those who did not take this stranger in. She was not really a stranger. By reputation she was known, and yet she was not taken in. Many will feel sad as they think of Sister More as she stood in Battle Creek, begging a home there with the people of her choice. And as they, in imagination, follow her to Chicago, to borrow money to meet the expenses of the journey to her final resting place,—and when they think of that grave in Leelenaw County, where rests this precious outcast,—God pity those who are guilty in her case. {1T 674.4}

Poor Sister More! She sleeps, but we did what we could. When we were at Battle Creek, the last of August, we received the first of the two letters I have given, but we had no money to send her. My husband sent to Wisconsin and Iowa for means, and received seventy dollars to bear our expenses to those western convocations, held last September. We hoped to have means to send to her immediately on our return from the West, to pay her expenses to our new home in Montcalm County. {1T 675.1}

The liberal friends West had given us the needed means; but when we decided to accompany Brother Andrews to Maine, the matter was deferred until we should return. We did not expect to be in the East more than four weeks, which would have given ample time to send for Sister More after our return, and to get her to our house before navigation should close. And when we decided to remain in the East several weeks longer than we first designed, we lost no time in addressing several brethren in this vicinity, recommending that they send for Sister More and give her a home till we should return. I say: We did what we could. {1T 675.2}

But why should we feel interested in this sister, more than others? What did we want of this worn-out missionary? She could not do our housework, and we had but one child at home for her to teach. And, certainly, much could not be expected of one worn as she was, who had nearly reached three-score years. We had no use for her, in particular, only to bring the blessing of God into our house. There are many reasons why our brethren should have taken greater interest in the case of Sister More than we. We had never seen her, and had no other means of knowing her history, her devotion to the cause of Christ and humanity, than all the readers of the Review. Our brethren at Battle Creek had seen this noble woman, and some of them knew more or less of her wishes and wants. We had no money with which to help her; they had. We were already overburdened with care and needed those persons in our house who possessed the strength and buoyancy of youth. We needed to be helped, instead of helping others. But most of our brethren in Battle Creek are so situated that Sister More would not have been the least care and burden. They have time, strength, and comparative freedom from care.  {1T 675.3}

Yet no one took the interest in her case that we did. I even spoke to the large congregation before we went East last fall, of their neglect of Sister More. I spoke of the duty of giving honor to whom it is due; it appeared to me that wisdom had so far departed from the prudent that they were not capable of appreciating moral worth. I told that church that there were many among them who could find time to meet, and sing, and play their instruments of music; they could give their money to the artist to multiply their likenesses, or could spend it to attend public amusements; but they had nothing to give to a worn-out missionary who had heartily embraced the present truth and had come to live with those of like precious faith. I advised them to stop and consider what we were doing, and proposed that they shut up their instruments of music for three months and take time to humble themselves before God in self-examination, repentance, and prayer until they learned the claims which the Lord had upon them as His professed children. My soul was stirred with a sense of the wrong that had been done Jesus, in the person of Sister More, and I talked personally with several about it. {1T 676.1}

This thing was not done in a corner. And yet, notwithstanding the matter was made public, followed by the great and good work in the church at Battle Creek, no effort was made by that church to redeem the past by bringing Sister More back. And one, a wife of one of our ministers, stated afterward: “I do not see the need of Brother and Sister White’s making such a fuss about Sister More. I think they do not understand the case.” True, we did not understand the case. It is much worse than we then supposed. If we had understood it, we would never have left Battle Creek till we had fully set before that church the sin of suffering her to leave them as she did, and measures had been taken to call her back. {1T 677.1}

A member of that church in conversation about Sister More’s leaving as she did, has since said in substance: “No one feels like taking the responsibility of such cases now. Brother White always took the charge of them.” Yes, he did. He would take them to his own house till every chair and bed was full, then he would go to his brethren and have them take those whom he could not. If they needed means, he would give to them and invite others to follow his example. There must be men in Battle Creek to do as he has done, or the curse of God will follow that church. Not one man only, there are fifty there who can do, more or less, as he has done. {1T 677.2}

We are told that we must come back to Battle Creek. This we are not ready to do. Probably this will never be our duty. We stood under heavy burdens there till we could stand no longer. God will have strong men and women there to divide these burdens among them. Those who move to Battle Creek, who accept positions there, who are not ready to put their hands to this kind of work, would a thousand times better be somewhere else. There are those who can see and feel, and gladly do good to Jesus in the person of His saints. Let them have room to work. Let those who cannot do this go where they will not stand in the way of the work of God. {1T 677.3}

Especially is this applicable to those who stand at the head of the work. If they go wrong, all is wrong. The greater the responsibility, the greater the ruin in the case of unfaithfulness. If leading brethren do not faithfully perform their duty, those who are led will not do theirs. Those at the head of the work at Battle Creek must be ensamples to the flock everywhere. If they do this, they will have a great reward. If they fail to do this, and yet accept such positions, they will have a fearful account to give. {1T 678.1}

We did what we could. If we could have had means at our command last summer and fall, Sister More would now be with us. When we learned our real circumstances, as set forth in Testimony No. 13, we both took the matter joyfully and said we did not want the responsibility of means. This was wrong. God wants that we should have means that we may, as in time past, help where help is needed. Satan wants to tie our hands in this respect and lead others to be careless, unfeeling, and covetous, that such cruel work may go on as in the case of Sister More. {1T 678.2}

We see outcasts, widows, orphans, worthy poor, and ministers in want, and many chances to use means to the glory of God, the advancement of His cause, and the relief of suffering saints, and I want means to use for God. The experience of nearly a quarter of a century in extensive traveling, feeling the condition of those who need help, qualifies us to make a judicious use of our Lord’s money. I have bought my own stationery, paid my own postage, and spent much of my life writing for the good of others, and all I have received for this work, which has wearied and worn me terribly, would not pay a tithe of my postage. When means has been pressed upon me, I have refused it, or appropriated it to such charitable objects as the Publishing Association. I shall do so no more. I shall do my duty in labor as ever, but my fears of receiving means to use for the Lord are gone. This case of Sister More has fully aroused me to see the work of Satan in depriving us of means.  {1T 678.3}

Poor Sister More! When we heard that she was dead, my husband felt terrible. We both felt as though a dear mother, for whose society our very hearts yearned, was no more. Some may say, If we had stood in the place of those who knew something of this sister’s wishes and wants, we would not have done as they did. I hope you will never have to suffer the stings of conscience which some must feel who were so interested in their own affairs as to be unwilling to bear any responsibility in her case. May God pity those who are so afraid of deception as to neglect a worthy, self-sacrificing servant of Christ. The remark was made as an excuse for this neglect: We have been bitten so many times that we are afraid of strangers. Did our Lord and His disciples instruct us to be very cautious and not entertain strangers, lest we should possibly make some mistake and get bitten by having the trouble of caring for an unworthy person? {1T 679.1}

Paul exhorts the Hebrews: “Let brotherly love continue.” Do not flatter yourselves that there is a time when this exhortation will not be needed; when brotherly love may cease. He continues: “Be not forgetful to entertain strangers: for thereby some have entertained angels unawares.” Please read Matthew 25:31 and onward. Read it, brethren, the next time you take the Bible at your morning or evening family devotions. The good works performed by those who are to be welcomed to the kingdom were done to Christ in the person of His suffering people. Those who had done these good works did not see that they had done anything for Christ. They had done no more than their duty to suffering humanity. Those on the left hand could not see that they had abused Christ in neglecting the wants of His people. But they had neglected to do for Jesus in the person of His saints, and for this neglect they were to go away into everlasting punishment. And one definite point of their neglect is thus stated: “I was a stranger, and ye took Me not in.”  {1T 679.2}

These things do not belong alone to Battle Creek. I am grieved at the selfishness among professed Sabbathkeepers everywhere. Christ has gone to prepare eternal mansions for us, and shall we refuse Him a home for only a few days, in the person of His saints who are cast out? He left His home in glory, His majesty and high command, to save lost man. He became poor that we through His poverty might become rich. He submitted to insult, that man might be exalted, and provided a home that would be matchless for loveliness, and enduring as the throne of God. Those who finally overcome and sit down with Christ upon His throne will follow the example of Jesus, and from a willing, happy choice will sacrifice for Him in the person of His saints. Those who cannot do this from choice will go away into everlasting punishment. {1T 680.1}