113. További munkásságunk
...
Szombat délelőtt édesapád hirdetett igét, majd tíz perc múlva én szóltam, bizonyságot hordozva többeknek, akik dohányoztak, s Ball testvérnek, aki ellenségeinket erősítette, gúnyolva a látomásokat, s keserű dolgokat adva ki ellenünk a bostoni Válságban, s az iowai Izráel reménységében. Az esti összejövetelt Farnsworth testvéreknél beszéltük meg, s a gyülekezet jelen volt. Apád felszólította Ball testvért, fejtse ki ellenvetéseit a látomásokról, s adjon alkalmat a válaszra. Így telt el az esténk. Ball testvér merev és ellenkező lelkületet tanúsított. Elismerte, hogy néhány ponton meggyőződött, mégis mereven ragaszkodott álláspontjához. Andrews testvér s édesapád világosan szólt, kifejtve, amiket félreértett, helytelenített. Kifogásolta gonosz viselkedését a szombattartó adventistákkal szemben. Úgy éreztük, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt aznap, hogy gyöngítsük az ellenség erőit. Összejövetelünk tíz óra utánig tartott. Másnap reggel ismét az imaházban tartottunk összejövetelt. Délelőtt édesapád szólta az igét. De közvetlen beszéde előtt az ellenség késztetett egy szegény, gyönge testvért, hogy érezze, hogy a legelképesztőbb mondanivalója van a gyülekezet számára. Végigment a sorok közt, beszélt, nyögött, sírt, borzasztó valami volt rajta, amit senki sem látszott megérteni. Mi próbáltuk megértetni az igazság hitvallóival rémítő sötétségüket és visszaesésüket, s hogy alázatosan be kell vallaniuk ezeket, őszinte bűnbánattal visszatérve az Úrhoz, hogy ő is visszatérhessen, és meggyógyítsa álnokságaikat. Sátán iparkodott felhasználni ezt a szegény, idegbajos lelket, hogy megundorítsa azokat, akik értelmesen kívántak előrehaladni. Világos bizonyságot tettem neki. Két napja nem evett. Sátán elámította őt, kibillentette egyensúlyából.
Édesapád igehirdetése után én próbáltam szólni az egészség és öltözködés megújulásáról. Világos bizonyságot tettem a fiatalok és hitetlenek útjában állóknak. Isten segített világosan szólnom Ball testvérhez az Úr nevében, megmondani neki, hogy mit művel. Szavaim erősen hatottak rá.
Este ismét gyülekezést tartottunk Farnsworthéknál. Az összejövetel alatt vihar dühöngött. Ball testvér mégis egy gyülekezésről sem maradt el. Folytattuk viselkedésének felülvizsgálatát. Ha az Úr valaha segített valamit szólni, akkor azon az estén Andrews testvért segítette, amint a Krisztusért való szenvedés tárgyát fejtegette. Mózes esetét hozta fel, aki visszautasította, hogy fáraó lánya fiának nevezzék, inkább választva Isten népével a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való élvezetét. Többre becsülve Krisztus gyalázatát Egyiptom kincsénél a jutalomért. Rámutatott, hogy ez volt a számos esetek egyike, mikor többre becsülték Krisztus gyalázatát, mint a földi kincseket és megtiszteltetést, fellengzős rangokat, a kilátásba helyezett koronát és királyság dicsőségét. A hit szemét a dicső jövőre függesztve, a jutalmat értékesebbnek tekintette a világ legbecsesebb kincseinél, Isten gyermekei elviselték a gúnyt, gyalázatot, korbácsolást, béklyókat és bebörtönzést. Megkövezték, kettéfűrészelték, megkísértették őket. Bárány- s kecskebőrben bujdostak, nincstelenné, lesújtottá, megkínzottá váltak a reménység és hit által fenntartva, hogy ezeket könnyű szenvedésnek tudták nevezni. A jövő, örök élet oly értékesnek tűnt, hogy a jutalom értékéhez képest könnyűnek tekintették szenvedésüket.
Andrews testvér egy esetet, vértanúhalál előtt álló hű keresztényt említett, aki egy keresztény testvérével beszélgetett a keresztény hitről, hogy vajon elég erős-e rendületlennek tartani őt, miközben a lángok megemésztik testét. Barátja megkérte, hogy adjon jelt, ha a keresztény hit és reménység erősebb, mint a tomboló lángok. A halálra ítélt megígérte, hogy jelt ad. Miután meggyújtották a keresztény alatt a tüzet, barátja a szenvedőre függesztette szemét, érezve, hogy sok függ a jeltől. A tűz egyre lobogott A vértanú húsa feketére égett, de nem adott jelt. A figyelő nem vette le szemét a szörnyű látványról. A karja ropogósra sült már, s mintha nem is élt volna. Mindenki azt hitte, hogy a tűz elvégezte dolgát, s nem maradt benne élet. Ekkor a lángok közt a vértanú égre emelte karját. A keresztény testvér, akinek szíve már-már elalélt, meglátta az örömteli jelet. Egész lényén boldogság remegett át s megújult hittel, reménnyel és bátorsággal, örömkönnyeket sírt.
Amint Andrews testvér beszélt az elfeketedett, összezsugorodott kar felemeléséről a lángok között, ő is gyermekként zokogott. Csaknem az egész gyülekezet könnyezett. Ez az összejövetel tíz körül végződött. A sötétség fellegei meglehetősen szerteszakadoztak. Hemingway testvér felállt, elmondta, hogy ő teljesen visszaesett, dohányzott, szembeszállt a látomásokkal, gyötörve feleségét, aki hitt bennük, de mondta, nem teszi többé. Kérte felesége s valamennyiünk bocsánatát. Felesége meghatottan szólt. Lánya és többen mások is felálltak imára. A testvér kijelentette, hogy White testvérnő látomásai mintha egyenesen a királyi széktől jönnének, és sosem mer ellenük szólni többé.
Ball testvér azt mondta, hogyha úgy vannak a dolgok, amint mi szemléljük őket, akkor nagyon rosszul áll az ügye. Azt mondta, tudja, hogy évek óta visszaeső bűnös, s hogy elállta a fiatalok útját. Hálákat adtunk Istennek a beismerésért. Hétfőn kora reggel szándékoztunk utazni. De nagyon hideg, viharos, szeles idő volt, úgy döntöttünk hát, hogy maradunk, és folytatjuk a munkát Washingtonban, míg csak Ball testvér az igazság mellett, vagy ellen nem dönt, hogy a gyülekezet szabaduljon ettől a gondtól.
Hétfőn tízkor kezdtük a gyülekezést. Rodman és Howard testvér volt jelen. Elküldtünk Newel Mead testvérérért, aki nagyon gyönge és ideges volt, mint apád az elmúlt betegségében, hogy vegyen részt az összejövetelen. Ismét a gyülekezet állapotán időztünk s a legszigorúbb bírálatot mondtuk azokra, akik virágzásának útjában állnak. A legkomolyabb felhívásokat intéztük hozzájuk, hogy térjenek Istenhez, forduljanak vissza. Az Úr segítségünkre volt igyekezetünkben. Ball testvér értelme lassan mozdult. Felesége nagyon aggódott érte. Délelőtti összejövetelünk háromkor vagy négykor végződött. Ez idő alatt hol egyikünk, hol másikunk buzgón fáradozott a megtéretlen fiatalokért. Este hatra további gyülekezést tűztünk ki.
Közvetlenül az összejövetel előtt felújult bennem néhány jelenet, melyet régebben látomásban láttam, és szóltam erről Andrews, Rodman, Howard, Mead és több más jelenlevő testvérnek. Úgy tűnt előttem, hogy az angyalok széttépik a fellegeket, fénysugarakat küldenek a mennyből. Az oly megdöbbentőn bemutatott tárgy Mózes esete volt. Felkiáltottam: Bárcsak a festő tehetségével bírnék, hogy ecseteljem Mózes a hegyen jelenetet. Ereje teljében volt. Szeme nem homályosodott el az öregséggel, mégis meghalni volt a hegyen. Az angyalok eltemették őt, de Isten Fia rövidesen lejött, feltámasztotta őt a halálból, s magával vitte a mennybe, előbb megmutatva neki az ígéret földjét, Isten áldásával rajta. A második Éden látomásként vonult el szeme előtt. Látta Krisztus első eljövetelét. Látta, hogy a zsidó nemzet elveti őt; látta kereszthalálát. Azután látta Jézus második eljövetelét, az igazak feltámadását. Beszéltem a két Ádám találkozásáról. Ádám az első, és Krisztus a második Ádám: s mikor majd Éden ismét a földön virul. E fontos pontok részleteit a 14-es bizonyságtételben terveztem megírni. A testvérek azt kívánták, hogy az esti előadáson ismételjem el ezeket.
Összejövetelünk egész nap nagyon komoly volt. A vasárnap esti összejövetelen súlyos teher nehezedett rám, hogy fél órán át hangosan sírtam. Hétfőn komoly felhívások hangzottak el, s az Úr érvényt szerzett nekik. A keddi gyülekezésre már kissé megkönnyebbülten mentem. Egy órán át felszabadultan hirdettem az igét látomásban látott tárgyakról, melyekről már szóltam. Összejövetelünk is felszabadult volt. Hower testvér sírt, mint egy gyerek, s Rodman testvér is zokogott. Andrews testvér szólt szívhez szóló, megható módon, s ő is sírva. Ball testvér felállt, elmondta, hogy mintha két lélek lenne mellette. Az egyik ezt mondja: 'Kételkedhetsz-e benne, hogy White testvérnőnek ez a bizonyságtétele mennyei eredetű?' A másik szellem eszébe juttatta az ellenérveket, melyeket hitünk ellenségei előtt feltárt. 'Jaj, bárcsak kielégítő ellenérveket találnék ezekre a kifogásokra. Ha el lehetne távolítani azokat, úgy érezném, hogy súlyos bánatot okoztam White testvérnőnek. Nemrég küldtem egy cikket Izráel reménységének. Ha visszavonhatnám, miért nem adnám!' Nagyon fájt neki, és sokat sírt. Isten Lelke volt jelen a gyülekezésen. Isten angyalai nagyon közel látszottak húzódni, elűzve a gonosz angyalokat. A lelkészek és a nép gyerekként sírt. Úgy éreztük, teret nyertünk, s a sötétség hatalmasságai visszahúzódtak. Összejövetelünk áldásosán végződött.
Chapter 113—Further Labors
...
“Sabbath your father spoke in the forenoon, and after an intermission of about twenty minutes I spoke, bearing a testimony of reproof for several who were using tobacco, also for Brother Ball, who had been strengthening the hands of our enemies by holding the visions up to ridicule, and publishing bitter things against us in the Crisis, of Boston, and in the Hope of Israel, a paper issued in Iowa. The meeting for the evening was appointed at Brother Farnsworth’s. The church was present, and your father there requested Brother Ball to state his objections to the visions and give an opportunity to answer them. Thus the evening was spent. Brother Ball manifested much stiffness and opposition; he admitted himself satisfied upon some points, but held his position quite firmly. Brother Andrews and your father talked plainly, explaining matters which he had misunderstood, and condemning his unrighteous course toward the Sabbathkeeping Adventists. We all felt that we had done the best we could that day to weaken the forces of the enemy. Our meeting held until past ten. {1T 655.1}
“The next morning we attended meetings again in the meetinghouse. Your father spoke in the morning. But just before he spoke, the enemy made a poor, weak brother feel that he had a most astonishing burden for the church. He walked the slip, talked, and groaned, and cried, and had a terrible something upon him, which nobody seemed to understand. We were trying to bring those who professed the truth to see their state of dreadful darkness and backsliding before God, and to make humble confessions of the same, thus returning unto the Lord with sincere repentance, that He might return unto them, and heal their backslidings. Satan sought to hinder the work by pushing in this poor, distracted soul to disgust those who wished to move understandingly. I arose and bore a plain testimony to this man. He had taken no food for two days, and Satan had deceived him, and pushed him over the mark. {1T 656.1}
“Then your father preached. We had a few moments’ intermission, and then I tried to speak upon the health and dress reforms, and bore a plain testimony to those who had been standing in the way of the young and of unbelievers. God helped me to say plain things to Brother Ball, and to tell him in the name of the Lord what he had been doing. He was considerably affected. {1T 656.2}
“Again we held an evening meeting at Brother Farnsworth’s. The weather was stormy during the meetings, yet Brother Ball did not remain away from one of them. The same subject was resumed, the investigation of the course he had pursued. If ever the Lord helped a man talk, He helped Brother Andrews that night, as he dwelt upon the subject of suffering for Christ’s sake. The case of Moses was mentioned, who refused to be called the son of Pharaoh’s daughter, choosing rather to suffer affliction with the people of God than to enjoy the pleasures of sin for a season, esteeming the reproach of Christ greater riches than the treasures of Egypt; for he had respect unto the recompense of reward. He showed that this is one of many instances where the reproach of Christ was esteemed above worldly riches and honor, high-sounding titles, a prospective crown, and the glory of a kingdom. The eye of faith was fixed upon the glorious future, and the recompense of the reward was regarded of such value as to cause the richest things which earth can offer to appear valueless. The children of God endured mockings, scourgings, bonds, and imprisonments; they were stoned, sawn asunder, tempted, wandering about in sheepskins and goatskins, destitute, afflicted, tormented, and, sustained by hope and faith, they could call these light afflictions; the future, the eternal life, appeared of so great value that they accounted their sufferings small in comparison with the recompense of the reward. {1T 656.3}
“Brother Andrews related an instance of a faithful Christian about to suffer martyrdom for his faith. A brother Christian had been conversing with him in regard to the power of the Christian hope—if it would be strong enough to sustain him while his flesh should be consuming with fire. He asked this Christian, about to suffer, to give him a signal if the Christian faith and hope were stronger than the raging, consuming fire. He expected his turn to come next, and this would fortify him for the fire. The former promised that the signal should be given. He was brought to the stake amid the taunts and jeers of the idle and curious crowd assembled to witness the burning of this Christian. The fagots were brought and the fire kindled, and the brother Christian fixed his eyes upon the suffering, dying martyr, feeling that much depended upon the signal. The fire burned, and burned. The flesh was blackened; but the signal came not. His eye was not taken for a moment from the painful sight. The arms were already crisped. There was no appearance of life. All thought that the fire had done its work, and that no life remained; when, lo! amid the flames, up went both arms toward heaven. The brother Christian, whose heart was becoming faint, caught sight of the joyful signal; it sent a thrill through his whole being, and renewed his faith, his hope, his courage. He wept tears of joy. {1T 657.1}
“As Brother Andrews spoke of the blackened, burned arms raised aloft amid the flames, he, too, wept like a child. Nearly the whole congregation were affected to tears. This meeting closed about ten. There had been quite a breaking away of the clouds of darkness. Brother Hemingway arose and said he had been completely backslidden, using tobacco, opposing the visions, and persecuting his wife for believing them, but said he would do so no more. He asked her forgiveness, and the forgiveness of us all. His wife spoke with feeling. His daughter and several others rose for prayers. He stated that the testimony which Sister White had borne seemed to come direct from the throne, and he would never dare to oppose it again. {1T 658.1}
“Brother Ball then said that if matters were as we viewed them, his case was very bad. He said he knew he had been backslidden for years and had stood in the way of the young. We thanked God for that admission. We designed to leave early Monday morning, and had an appointment at Braintree, Vermont, to meet about thirty Sabbathkeepers. But it was very cold, rough, blustering weather to ride twenty-five miles after such constant labor, and we finally decided to hold on, and continue the work in Washington until Brother Ball decided either for or against the truth, that the church might be relieved in his case. {1T 658.2}
“Meeting commenced Monday at 10 a.m. Brethren Rodman and Howard were present. Brother Newell Mead, who was very feeble and nervous, almost exactly like your father in his past sickness, was sent for to attend the meeting. Again the condition of the church was dwelt upon, and the severest censure was passed upon those who had stood in the way of its prosperity. With the most earnest entreaties we pleaded with them to be converted to God and face rightabout. The Lord aided us in the work; Brother Ball felt, but moved slowly. His wife felt deeply for him. Our morning meeting closed at three or four in the afternoon. All these hours we had been engaged, first one of us, then another, earnestly laboring for the unconverted youth. We appointed another meeting for the evening, to commence at six. {1T 658.3}
“Just before going into the meeting, I had a revival of some interesting scenes which had passed before me in vision, and I spoke to Brethren Andrews, Rodman, Howard, Mead, and several others who were present. It seemed to me that the angels were making a rift in the cloud and letting in the beams of light from heaven. The subject that was presented so strikingly was the case of Moses. I exclaimed: ‘Oh, that I had the skill of an artist, that I might picture the scene of Moses upon the mount!’ His strength was firm. ‘Unabated,’ is the language of the Scripture. His eye was not dimmed through age, yet he was upon that mount to die. The angels buried him, but the Son of God soon came down and raised him from the dead and took him to heaven. But God first gave him a view of the land of promise, with His blessing upon it. It was as it were a second Eden. As a panorama this passed before his vision. He was shown the appearing of Christ at His first advent, His rejection by the Jewish nation, and His death upon the cross. Moses then saw Christ’s second advent and the resurrection of the just. I also spoke of the meeting of the two Adams—Adam the first, and Christ the second Adam—when Eden shall bloom on earth again. The particulars of these interesting points I design to write out for Testimony No. 14. The brethren wished me to repeat the same in the evening meeting. {1T 659.1}
“Our meeting through the day had been most solemn. I had such a burden upon me Sunday evening that I wept aloud for about half an hour. Monday, solemn appeals had been made, and the Lord was sending them home. I went into meeting Tuesday evening a little lighter. I spoke an hour with great freedom upon subjects I had seen in vision, which I have referred to. Our meeting was very free. Brother Howard wept like a child, as did also Brother Rodman. Brother Andrews talked in an earnest, touching manner, and with weeping. Brother Ball arose and said that there seemed to be two spirits about him that evening, one saying to him: Can you doubt that this testimony from Sister White is of heaven? Another spirit would present before his mind the objections he had opened before the enemies of our faith. ‘Oh, if I could feel satisfied,’ said he, ‘in regard to all these objections, if they could be removed, I would feel that I had done Sister White a great injury. I have recently sent a piece to the Hope of Israel. If I had that piece, what would I not give!’ He felt deeply, and wept much. The Spirit of the Lord was in the meeting. Angels of God seemed drawing very near, driving back the evil angels. Minister and people wept like children. We felt that we had gained ground, and that the powers of darkness had given back. Our meeting closed well. {1T 659.2}
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése