110. Az Egészség Intézet
A bizonyságtételek első számaiban szóltam annak fontosságáról, hogy a hetedik napi adventisták alapítsanak intézményt a betegeknek, különösen a körünkben levő szenvedők és gyengélkedők számára. Szóltam népünk anyagi képességéről, hogy ezt megvalósítsák. Unszoltam, hogy annak fontosságára való tekintettel, hogy felkészüljön örömteli szívvel találkozni az Úrral, népünk érezze magát hivatottnak, képességük szerint javai egy részét ilyen intézetbe ruházni. Azokra a veszélyekre is rámutattam, amint az Úr elém tárta, melyek az orvosokat, munkavezetőket és másokat fenyegetne ilyen vállalkozás űzése közben, s reméltem, hogy a nekem megmutatott veszélyeket elkerüljük. Ugyanakkor ezen a ponton egy ideig reménységnek örvendeztem, csak azért, hogy csalódást és bánatot szenvedjek.
Figyelemmel kísértem az egészségügy megújulását; nagy reményeket táplálva az Egészség Intézet jóléte felől. Éreztem, amint más nem érezheti a felelősséget, hogy az Úr nevében szóljak testvéreinkhez az intézet felől, s kötelességükről, hogy a szükséges anyagiakról gondoskodjanak. Mély figyelemmel s aggodalommal figyeltem az ügy menetét. Mikor láttam a vezetőket nehézségekbe ütközni, melyeket az Úr megmutatott nekem, melyekre nyilvánosan, magánbeszélgetésekben s levelekben figyelmeztettem őket, rémítő teher nehezedett rám. A helyet, ahol a köztünk levő betegeket megsegítik, ahol vendégszeretetnek, önfeláldozásnak, hitnek és istenfélelemnek kellene az uralkodó elvnek lennie. De mikor minősítés nélküli felhívások hangzottak el nagy összegekért, a kísérő szöveggel, hogy a részvény magas százalékot jövedelmezne, mikor az intézetben a vezető testvérek kész örömmel fogadtak el nagyobb fizetéseket, mint amivel azok megelégedtek, akik más, ugyanolyan fontos állásokat töltöttek be az igazság és megújulás nagy művében; mikor szomorúan megtudtam, hogy az intézet népszerűvé tétele érdekében, hogy a nem a mi hitünkön levők közt is biztosítsa pártfogásukat, a megalkuvás szelleme nyert teret az intézetben, mely az úr, a kisasszony és nagyságos asszony megszólítás használatában nyilvánult meg a testvér s testvérnő helyett, s a népszerű szórakozásokban, az aránylag ártatlan pajzánkodásokban, melyekben mindenki részt vehetett – mikor láttam e jelenségeket, így szóltam: Az Úr nem ezt mutatta nekem, mint a betegek menedékét, mely Isten szemmel látható áldásának örvendezne. Ez valami más!
Mégis számításokat végeznek sokkal tágasabb épületekre, s nagy összegekre hangzottak el felhívások. Amint az intézetet vezetik, nem tehetek mást, mint átoknak tekintsem azt. Noha némelyeknek egészségére vált, a kórház befolyása a battle creeki gyülekezetre és az intézetet látogató testvérekre oly rossz volt, hogy felülmúlja az elért jót. S ez a hatás, ez a légkör kihat a többi gyülekezetre, a más államokban levőkre is, s pusztítja az Istenbe, s a jelen igazságba vetett hitet. Némelyek alázatos, odaszentelt, jóhiszemű keresztényként jöttek ide, s jóformán hitetlenként távoztak. A rossz állapotok sokakban előítéletet keltettek az egészség-megújulás ellen a legalázatosabb, legodaadóbb és legjobb testvéreink között, s pusztítja a bizonyságtételekbe és a jelen igazságba vetett hitet.
Az áldatlan állapotok az egészségügy megújulása, s az egészség-intézet körül meggyőztek, hogy a 13. bizonyságtételben kötelességem szólni, amint szóltam. Jól tudtam, hogy sokakból felháborodást és próbát fog kiváltani; s hogy a visszahatás előbb-utóbb beköszönt. Az intézet s a mű érdekében minél hamarább, annál jobb. Ha a rossz irányban haladtak a drága lelkek és a mű ártalmára, minél hamarább megállítjuk ezeket a dolgokat, s minél jobb irányítás köszönt be, annál jobb. De minél tovább folytatódnak, annál nagyobb a rombolás, nagyobb a visszahatás, és súlyosabb az általános csüggedés. A rosszul vezetett munkát meg kell torpantani. El kell jöjjön a tévedések helyesbítésének és a helyes irányba indulásnak ideje.
A múlt ősszel a Battle Creek-i gyülekezetekért és az egészség intézeti orvosokért, kisegítőkért és vezetőkért végeztünk áldásos tevékenységet. Alapos megújulás, az Úrhoz fordulás történt. A testvérek közt egyetértés lett minden téren az Egészség Intézet céljáról, s a vezetése módjáról. A sokféle tapasztalat az egy és több év után nem csupán a helytelen ösvényről, hanem a helyesről is – mindez több bizalmat kelt bennem, hogy az egészség megújulás és az Egészség Intézet az eddiginél eredményesebbnek fog bizonyulni. Hő vágyam az Egészség Intézetet virágozni látni, minden Úr által megadott szempontból. Ámde időbe kerül, míg helyesbítjük és kinőjük a múlt tévedéseit. Mégis, Isten áldásával, ezt el lehet, és el is fogjuk érni.
A mű vezetésében lévők felhívást intéztek népünkhöz anyagiak gyűjtésére azon az alapon, hogy az egészség megújulás a harmadik angyal üzenetével járó nagyszerű fáradozás része. Ezzel helyesen cselekedtek. Ez is ága Isten csodálatos, jótékony, nagylelkű, önfeláldozó, áldozatos munkájának. Akkor miért mondják a testvérek, hogy az Egészség Intézet részvényeinek magas lesz a haszna? Hogy jó beruházás, magas százalékot fizet?
Akkor miért nem szólnak kiadóink részvényeiről, hogy az is magas százalékot hoz? Ha ez a kettő egyazon nagyszerű, fontos szolgálat két ága – hogy felkészüljünk s felkészítsünk az Emberfiának eljövetelére –, miért nem teszik mindkettőt a nagylelkűség ügyévé? A mű barátaihoz intézett felhívások nem ígértek ilyen serkentő dolgokat. Akkor miért mutatják be úgy a gazdag, irigy szombattartóknak, hogy nagy sok jót tehetnek az Egészség Intézetbe való beruházással, de megtarthatják a tőkét is, és jókora járulékot is nyer az egyszerű használatból? Régebben felhívtuk a testvéreket az adakozásra a kiadó megalapításához, s ők nemesen és jókedvvel áldoztak az Úrnak, követve a felhívást intéző példáját. Akkor Isten áldása nyugodott meg a nagy mű ezen ágán. Most viszont félnünk kell, hogy Isten helytelenítése teljes mértékben megnyugszik az Egészség Intézeten míg csak nem helyesbítik ezt a helytelenséget. Mikor felhívtam a testvéreket az ily intézmény javára, a 11-es szám 492. oldalán (85. bizonyságtétel), ezt mondtam:
„Az Úr közölte velem, hogy a szombattartó adventisták között nincs hiány az anyagiakban. Jelenleg az a legnagyobb veszedelmük, hogy vagyont gyűjtenek. Némelyek folyton növelik gondjaikat és fáradtságos munkáikat; túlfeszítettek, túlhajszoltak. A következmény, hogy csaknem feledik Isten és ügyének szükségleteit; lelkileg halottak. Isten elvárja, hogy adakozást ajánljanak fel áldozatként. Az áldozat nem gazdagít, hanem szegényebbé tesz.”
Az anyagiakról az a nézetem, hogy adakozást, áldozatot kell hoznunk az Úrnak. Sosem részesültem más elgondolásban. De ha a tőke a részvényesek tulajdona marad, és hasznot húznak belőle, akkor hol a szegényebbé válás, vagy az égő, megemésztő áldozat? S az intézetbe való ruházásnál hogyan csökken a szombattartók veszedelme a jelen részvénytervezet által? Veszedelmeik ezzel csak növekednek. Ami további ürügy a pénzhajhászásra, a szűkkeblűségre. Ha adás-vevés alapján ruháznak be az egészségintézet részvényeibe, mint bármely más ingatlannál, ezzel nem hoznak áldozatot. Serkentésként magas százalékot ígérnek, így nem az áldozathozatal, hanem a nyerészkedő szelleme vezeti őket a nagyméretű beruházásra az intézet részvényeibe, ezért kevés, vagy semmi sem marad, hogy adjanak más, még fontosabb munkaágakra. Isten elvárja eme szűkmarkú, irigy, pénzéhes világiaktól, hogy áldozzanak a szenvedő emberiségre. Szólítja őket, hogy hagyják csökkenni földi birtokaikat a Jézusban s a jelen igazságban hívő lesújtottak javára. Adjunk alkalmat, hogy a végső ítélet teljes tudatában cselekedjenek, amint azt a királyok királyának tüzes szavai ecsetelik: „Akkor majd ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyám áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem. Mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg, s meglátogattatok; fogoly voltam, s eljöttetek hozzám. Akkor felelnek néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? Vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, s befogadtunk volna? Vagy mezítelen és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna. És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg. Akkor szól majd az ő balkeze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatatok ennem; szomjúhoztam, s nem adtatok innom. Jövevény voltam és nem fogadtatok be; mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel; beteg és fogoly voltam, s nem látogattatok meg. Akkor ezek is felelnek neki, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjúhoztál vagy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked? Akkor felel majd nekik mondván: Bizony mondom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg. És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.”
„Az Úr közölte velem, hogy a szombattartó adventisták között nincs hiány az anyagiakban. Jelenleg az a legnagyobb veszedelmük, hogy vagyont gyűjtenek. Némelyek folyton növelik gondjaikat és fáradtságos munkáikat; túlfeszítettek, túlhajszoltak. A következmény, hogy csaknem feledik Isten és ügyének szükségleteit; lelkileg halottak. Isten elvárja, hogy adakozást ajánljanak fel áldozatként. Az áldozat nem gazdagít, hanem szegényebbé tesz.”
Az anyagiakról az a nézetem, hogy adakozást, áldozatot kell hoznunk az Úrnak. Sosem részesültem más elgondolásban. De ha a tőke a részvényesek tulajdona marad, és hasznot húznak belőle, akkor hol a szegényebbé válás, vagy az égő, megemésztő áldozat? S az intézetbe való ruházásnál hogyan csökken a szombattartók veszedelme a jelen részvénytervezet által? Veszedelmeik ezzel csak növekednek. Ami további ürügy a pénzhajhászásra, a szűkkeblűségre. Ha adás-vevés alapján ruháznak be az egészségintézet részvényeibe, mint bármely más ingatlannál, ezzel nem hoznak áldozatot. Serkentésként magas százalékot ígérnek, így nem az áldozathozatal, hanem a nyerészkedő szelleme vezeti őket a nagyméretű beruházásra az intézet részvényeibe, ezért kevés, vagy semmi sem marad, hogy adjanak más, még fontosabb munkaágakra. Isten elvárja eme szűkmarkú, irigy, pénzéhes világiaktól, hogy áldozzanak a szenvedő emberiségre. Szólítja őket, hogy hagyják csökkenni földi birtokaikat a Jézusban s a jelen igazságban hívő lesújtottak javára. Adjunk alkalmat, hogy a végső ítélet teljes tudatában cselekedjenek, amint azt a királyok királyának tüzes szavai ecsetelik: „Akkor majd ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyám áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem. Mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg, s meglátogattatok; fogoly voltam, s eljöttetek hozzám. Akkor felelnek néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? Vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, s befogadtunk volna? Vagy mezítelen és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna. És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg. Akkor szól majd az ő balkeze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatatok ennem; szomjúhoztam, s nem adtatok innom. Jövevény voltam és nem fogadtatok be; mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel; beteg és fogoly voltam, s nem látogattatok meg. Akkor ezek is felelnek neki, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjúhoztál vagy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked? Akkor felel majd nekik mondván: Bizony mondom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg. És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.”
S ismét a 11-es bizonyságtétel 494. oldalán ezt írtam:
„Bő anyagi források vannak népünk közt, s ha mindnyájan átéreznék a hittérítés fontosságát, ez a nagyszerű vállalkozás anyagi zavarok nélkül törhetne előre. Mindnyájan viseljük szívünkön a vállalkozás eltartását. Különösen a jobb módúaknak kellene beruházniuk abba. A betegek befogadására megfelelő otthont kell berendeznünk, hogy helyes kezelés és Isten áldása segítségével megszabaduljanak bántalmaiktól, s megtanulják, hogyan vigyázzanak magukra, és ezzel megelőzzék a betegséget.
Az igazság sok vallója szűkkeblűvé és iriggyé kezd válni. Meg kellene riadniuk állapotuk miatt. Annyi a kincsük a földön, hogy szívük vagyonukon csügg. Kincsük java itt lenn van, a világon, s csak parányi része a mennyben. Így a mennyei örökség helyett világi birtokaikra ruházzák szeretetüket. Most ragyogó alkalom kínálkozik, hogy a szenvedő emberiség javára és az igazság fejlesztésére fordítsák pénzüket. Sose hagyjuk, hogy ez a vállalkozás nyomorral küszködjék. Az intézők, akikre Isten javakat bízott, használják javaikat Isten dicsőségére. Akik irigyen visszatartják javaikat, azok számára áldás helyett inkább átoknak fognak bizonyulni.
Akikre Isten javakat bízott, hozzanak létre alapítványt a méltó szegény betegek javára, akiknek nincs elég pénzük intézményünkben kezeltetni magukat. Akadnak becses, méltó szegények, akiknek jó hatása Isten ügyének javát szolgálja. Alapot kell létrehoznunk azon szegények kezeltetésére, akiket helyi gyülekezetük méltónak tart erre. Ha a jómódúak nem adakoznak kamatmentesen erre a célra, a szegények nem juthatnak ilyen intézmény nyújtotta előnyökhöz, ahol sokba kerül a gyógykezelés. Az ilyen intézménynek nem szabadna a kezdet kezdetén, mikor még életéért küzd, a javak szüntelen költése miatt anyagi zavarokba keveredniük, anélkül, hogy bevételük ne lenne belőle.”
Amit az Úr megmutatott nekem, s amit mondtam, arról nem részesültem más elgondolásban, minthogy az alapításhoz szükséges anyagiak a műnek eme ága számára a nagylelkűség ügye kell legyen, ugyanaz, mint a nagy mű más ágainak támogatása is. S noha a jelen elgondolástól olyanra térni át, melyet az Úr teljesen helyesel, nehézségekkel járhat, és időbe és munkába kerül, mégis úgy vélem, hogy meg lehet tenni kevés már megvásárolt részvényveszteséggel, s hogy eredménye az adományozott tőke jelentős növekedése lesz, hogy enyhítsék az emberiség szenvedését.
Sok részvényvásárlónak nem áll módjában odaajándékozni részvényét. Némelyek szenvednek a részvénybe ruházott pénz híján. Amint államról államra utazom, lesújtottakat, sír szélén állókat találok, akiknek egy időre az intézetbe kellene menniük, de nincs módjukban, mert pénzüket az intézet részvényeibe ruházták. Ezeknek nem kellene, hogy beruházott pénzük legyen.
Chapter 110—The Health Institute
In former numbers of Testimonies for the Church I have spoken of the importance of Seventh-day Adventists’ establishing an institution for the benefit of the sick, especially for the suffering and sick among us. I have spoken of the ability of our people, in point of means, to do this; and have urged that, in view of the importance of this branch of the great work of preparation to meet the Lord with gladness of heart, our people should feel themselves called upon, according to their ability, to put a portion of their means into such an institution. I have also pointed out, as they were shown to me, some of the dangers to which physicians, managers, and others would be exposed in the prosecution of such an enterprise; and I did hope that the dangers shown me would be avoided. In this, however, I enjoyed hope for a time, only to suffer disappointment and grief. {1T 633.1}
I had taken great interest in the health reform and had high hopes of the prosperity of the Health Institute. I felt, as no other one could feel, the responsibility of speaking to my brethren and sisters in the name of the Lord concerning this institution and their duty to furnish necessary means, and I watched the progress of the work with intense interest and anxiety. When I saw those who managed and directed, running into the dangers shown me, of which I had warned them in public and also in private conversation and letters, a terrible burden came upon me. That which had been shown me as a place where the suffering sick among us could be helped was one where sacrifice, hospitality, faith, and piety should be the ruling principles. But when unqualified calls were made for large sums of money, with the statement that stock taken would pay large per cent; when the brethren who occupied positions in the institution seemed more than willing to take larger wages than those were satisfied with who filled other and equally important stations in the great cause of truth and reform; when I learned, with pain, that, in order to make the institution popular with those not of our faith and to secure their patronage, a spirit of compromise was rapidly gaining ground at the Institute, manifested in the use of Mr., Miss, and Mrs., instead of Brother and Sister, and in popular amusements, in which all could engage in a sort of comparatively innocent frolic—when I saw these things, I said: This is not that which was shown me as an institution for the sick which would share the signal blessing of God. This is another thing. {1T 633.2}
And yet calculations for more extensive buildings were made, and calls for large sums of money were urged. As it was then managed, I could but regard the Institute, on the whole, as a curse. Although some were benefited healthwise, the influence on the church at Battle Creek and upon brethren and sisters who visited the Institute was so bad as to overbalance all the good that was done; and this influence was reaching churches in this and other states, and was terribly destructive to faith in God and in the present truth. Several who came to Battle Creek humble, devoted, confiding Christians, went away almost infidels. The general influence of these things was creating prejudice against the health reform in very many of the most humble, the most devoted, and the best of our brethren, and was destroying faith in my Testimonies and in the present truth. {1T 634.1}
It was this state of matters relative to the health reform and the Health Institute, with which other things were brought to bear, that made it my duty to speak as I did in Testimony No. 13. I well knew that that would produce a reaction and trial in many minds. I also knew that a reaction must come sooner or later, and, for the good of the Institute and the cause generally, the sooner the better. Had matters been moving in a wrong direction, to the injury of precious souls and the cause generally, the sooner this could be checked, and they be properly directed the better. The further the advance, the greater the ruin, the greater the reaction, and the greater the general discouragement. The misdirected work must have such a check; there must be time to correct errors and start again in the right direction. {1T 634.2}
The good work wrought for the church at Battle Creek last fall, the thorough reform and turning to the Lord by physicians, helpers, and managers at the Health Institute, and the general agreement of our brethren and sisters in all parts of the field relative to the great object of the Health Institute and the manner it should be conducted, to which is added the varied experience of more than one year, not only in the wrong course, but also in a right direction, give me more confidence that the health reform and the Health Institute will prove a success than I ever had before. I still fondly hope to see the Health Institute at Battle Creek prospering and in every respect the institute shown me. But it will take time to fully correct and outgrow the errors of the past. With the blessing of God this can and will be done. {1T 635.1}
The brethren who have stood at the head of this work have appealed to our people for means, on the ground that the health reform is a part of the great work connected with the third angel’s message. In this they have been right. It is a branch of the great, charitable, liberal, sacrificing, benevolent work of God. Then why should these brethren say: “Stock in the Health Institute will pay a large per cent,” “it is a good investment,” “a paying thing”? Why not as well talk of stock in the Publishing Association paying a large per cent? If these are two branches of the same great, closing work of preparation for the coming of the Son of man, why not? Or why not make them both matters of liberality? The pen and the voice that appealed to the friends of the cause in behalf of the publishing fund held out no such inducements. Why, then, represent to wealthy, covetous Sabbathkeepers that they may do great good by investing their means in the Health Institute, and at the same time retain the principal, and also receive large per cent for the simple use of it? The brethren were called upon to donate for the Publishing Association, and they nobly and cheerfully sacrificed unto the Lord, following the example of the one who made the call, and the blessing of God has been upon that branch of the great work. But it is to be feared that His displeasure is upon the manner in which funds have been raised for the Health Institute, and that His blessing will not be upon that institution to the full, till this wrong shall be corrected. In my appeal to the brethren in behalf of such an institution, in Testimony for the church, vol 1, No. 11, page 492, I said: {1T 635.2}
“I was shown that there is no lack of means among Sabbathkeeping Adventists. At present their greatest danger is in their accumulations of property. Some are continually increasing their cares and labors; they are overcharged. The result is, God and the wants of His cause are nearly forgotten by them; they are spiritually dead. They are required to make a sacrifice to God, an offering. A sacrifice does not increase, but decreases and consumes.” {1T 636.1}
My view of this matter of means was that there should be “a sacrifice to God, an offering;” and I never received any other idea. But if the principal is to be held good by stockholders, and they are to draw a certain per cent, where is the decrease, or the consuming sacrifice? And how are the dangers of those Sabbathkeepers who are accumulating property decreased by the present plan of holding stock in the Institute? Their dangers are only increased. And here is an additional excuse for their covetousness. In investing in stock in the Institute, held as a matter of sale and purchase like any other property, they do not sacrifice. As a large per cent is held out as an inducement, the spirit of gain, not sacrifice, leads them to invest so largely in the stock of the Institute that they have but little if anything to give to sustain other and still more important branches of the work. God requires of these close, covetous, worldly persons a sacrifice for suffering humanity. He calls on them to let their worldly possessions decrease for the sake of the afflicted ones who believe in Jesus and the present truth. They should have a chance to act in full view of the decisions of the final judgment, as described in the following burning words of the King of kings: {1T 636.2}
Matthew 25:34-46: “Then shall the King say unto them on His right hand, Come, ye blessed of My Father, inherit the kingdom prepared for you from the foundation of the world: for I was an hungered, and ye gave Me meat: I was thirsty, and ye gave Me drink: I was a stranger, and ye took Me in: naked, and ye clothed Me: I was sick, and ye visited Me: I was in prison, and ye came unto Me. Then shall the righteous answer Him, saying, Lord, when saw we Thee an hungered, and fed Thee? or thirsty, and gave Thee drink? When saw we Thee a stranger, and took Thee in? or naked, and clothed Thee? Or when saw we Thee sick, or in prison, and came unto Thee? And the King shall answer and say unto them, Verily I say unto you, Inasmuch as ye have done it unto one of the least of these My brethren, ye have done it unto Me. {1T 637.1}
“Then shall He say also unto them on the left hand, Depart from Me, ye cursed, into everlasting fire, prepared for the devil and his angels: for I was an hungered, and ye gave Me no meat: I was thirsty, and ye gave Me no drink: I was a stranger, and ye took Me not in: naked, and ye clothed Me not: sick, and in prison, and ye visited Me not. Then shall they also answer Him, saying, Lord, when saw we Thee anhungered, or athirst, or a stranger, or naked, or sick, or in prison, and did not minister unto Thee? Then shall He answer them, saying, Verily I say unto you, Inasmuch as ye did it not to one of the least of these, ye did it not to Me. And these shall go away into everlasting punishment; but the righteous into life eternal.” {1T 637.2}
Again on page 494 of Testimony for the church vol. 1, No. 11, page 494, I said: “There is a liberal supply of means among our people, and if all felt the importance of the work, this great enterprise could be carried forward without embarrassment. All should feel a special interest in sustaining it. Especially should those who have means invest in this enterprise. A suitable home should be fitted up for the reception of invalids that they may, by the use of proper means and the blessing of God, be relieved of their infirmities and learn how to take care of themselves and thus prevent sickness. {1T 638.1}
“Many who profess the truth are growing close and covetous. They need to be alarmed for themselves. They have so much of their treasure upon the earth that their hearts are on their treasure. Much the larger share of their treasure is in this world, and but little in heaven; therefore their affections are placed on earthly possessions instead of on the heavenly inheritance. There is now a good opportunity for them to use their means for the benefit of suffering humanity and also for the advancement of the truth. This enterprise should never be left to struggle in poverty. These stewards to whom God has entrusted means should now come up to the work and use their means to His glory. To those who through covetousness withhold their means, it will prove a curse rather than a blessing.” {1T 638.2}
In what I have been shown and what I have said, I received no other idea, and designed to give no other, than that the raising of funds for this branch of the work was to be a matter of liberality, the same as for the support of other branches of the great work. And although the change from the present plan to one that can be fully approved of the Lord may be attended with difficulties and require time and labor, yet I think that it can be made with little loss of stock already taken, and that it will result in a decided increase of capital donated to be used in a proper manner to relieve suffering humanity. {1T 638.3}
Many who have taken stock are not able to donate it. Some of these persons are suffering for the very money which they have invested in stock. As I travel from state to state, I find afflicted ones standing on the very verge of the grave, who should go to the Institute for a while, but cannot for want of the means they have in Institute stock. These should not have a dollar invested there.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése