104. Harc és győzelem
Élmények 1867. április 26-tól 1867. október 20-ig
...
Régi rázós kocsink csaknem megölt bennünket és lovainkat. A hosszú kocsirázások, s az összejöveteleken a szolgálat túl sok volt számunkra. Attól tartottam, hogy nem végezzük jól a feladatot. Férjem bátorítani próbált; unszolt, hogy induljunk újra, tegyünk eleget a megbeszélésnek Orangeban, Greenbushban s Ithacaban. Végül elszántam magam, hogy elindulok, s ha nem leszek gyöngébb, folytatom a kocsizást. Tizenhat kilométert párnán térdelve utaztam, fejemet másik párnára fektetve férjem ölében. Hajtotta a kocsit és támogatott. Másnap reggel kissé jobban voltam, s úgy döntöttem, hogy tovább megyek. Isten segített meggyőző erővel szólnom a néphez Orangeban. Dicső munka lett elvégezve a visszaesőkért és bűnösökért, Greenbushban felszabadultan szóltam; az Úr erőt adott. Ithacaban az Úr támogatott bennünket, hogy népes csoporthoz szóljunk, akiket addig nem ismertünk.
Kölcsönvett pénzzel építettünk, ami aggasztott bennünket. Megtartottuk a megbeszélt igehirdetéseket, s a forró évszakon át nagyon keményen dolgoztunk. Anyagiak hiánya miatt mindketten a mezőn dolgoztunk, kapáltunk, kaszáltunk és szénát gereblyéztünk. Fogtam a vasvillát, és boglyát raktam, míg férjem a gyönge karjával feldobálta hozzám a szénát. Fogtam az ecsetet, s befestettem belülről a ház nagy részét. Ezzel túlságosan kifárasztottuk magunkat. Végül összeestem, nem bírtam tovább. Néhány délelőtt elájultam, s férjem kénytelen volt nélkülem megtartani a greenbushi összejöveteleket.
Régi rázós kocsink csaknem megölt bennünket és lovainkat. A hosszú kocsirázások, s az összejöveteleken a szolgálat túl sok volt számunkra. Attól tartottam, hogy nem végezzük jól a feladatot. Férjem bátorítani próbált; unszolt, hogy induljunk újra, tegyünk eleget a megbeszélésnek Orangeban, Greenbushban s Ithacaban. Végül elszántam magam, hogy elindulok, s ha nem leszek gyöngébb, folytatom a kocsizást. Tizenhat kilométert párnán térdelve utaztam, fejemet másik párnára fektetve férjem ölében. Hajtotta a kocsit és támogatott. Másnap reggel kissé jobban voltam, s úgy döntöttem, hogy tovább megyek. Isten segített meggyőző erővel szólnom a néphez Orangeban. Dicső munka lett elvégezve a visszaesőkért és bűnösökért, Greenbushban felszabadultan szóltam; az Úr erőt adott. Ithacaban az Úr támogatott bennünket, hogy népes csoporthoz szóljunk, akiket addig nem ismertünk.
Távollétünkben King Fargo és Maynard testvérek irántunk való irgalomból és a lovak kímélése végett úgy döntöttek, hogy könnyű, rugós kocsira váltsunk át. Úgyhogy visszatértünkkor elvitték férjemet Ioniaba, és ott megvették a kocsit, mely most a mienk. Éppen ilyenre volt szükségünk, és sok fáradságot megtakarított volna nekem a nyári hőségben. Ekkor meghívót kaptunk, hogy vegyünk részt a nagygyűlésen nyugaton. Mikor olvastuk a megható kérlelést, sírtunk felette. Férjem így szólt: „Ellen, nem tudunk részt venni ezeken a gyűléseken. Magamról is alig tudnék gondoskodni ilyen utazáson, s ha elájulnál, mit tudnék tenni? De, Ellen, mégis el kell mennünk.”
S amint így beszélt, meghatottság fojtogatta hangját. Gyöngeségünkre gondoltam, s az ügy nyugati állapotára. A tudat, hogy testvéreinknek szükségük van munkásságunkra, így feleltem. „Nem tudunk részt venni a gyülekezéseken nyugaton – mégis el kell mennünk.” Ekkor néhány hű testvérünk, látva gyöngeségünket, felajánlotta, hogy elkísér. Ez elég volt a kérdés eldöntéséhez. Új kocsinkon, augusztus 29-én elhagytuk Greenville-t, hogy részt vegyünk Wrightban az általános gyülekezésen. Négy kocsi követett bennünket. Az utazás kényelmes volt, a társaság igen kellemes a velünk érző testvérekkel. A gyülekezés a győzelem gyülekezése volt.
S amint így beszélt, meghatottság fojtogatta hangját. Gyöngeségünkre gondoltam, s az ügy nyugati állapotára. A tudat, hogy testvéreinknek szükségük van munkásságunkra, így feleltem. „Nem tudunk részt venni a gyülekezéseken nyugaton – mégis el kell mennünk.” Ekkor néhány hű testvérünk, látva gyöngeségünket, felajánlotta, hogy elkísér. Ez elég volt a kérdés eldöntéséhez. Új kocsinkon, augusztus 29-én elhagytuk Greenville-t, hogy részt vegyünk Wrightban az általános gyülekezésen. Négy kocsi követett bennünket. Az utazás kényelmes volt, a társaság igen kellemes a velünk érző testvérekkel. A gyülekezés a győzelem gyülekezése volt.
Szeptember 7-én és 8-án drága időt töltöttünk Monterey-ben a járási testvérekkel. Itt találkoztunk Loughborough testvérrel, aki érezni kezdte a Battle Creek-ben levő helytelenségeket, s gyászolta, hogy ő is szerepet játszott a gonoszságokban, melyek ártottak az ügynek, s kegyetlen terheket rótt ránk. Kérésünkre elkísért bennünket Battle Creek-be. De mielőtt elhagytuk volna Monterey-t, a következő álmot mondta el nekünk:
„Mikor White testvér és testvérnő Monterey-be jött szeptember hetedikén, kérték, hogy kísérjem el őket Battle Creek-be. Haboztam elmenni, úgy érezve, hogy Monterey-ben kötelességem folytatni a munkát úgy vélve, amint mondtam is nekik, hogy alig van ellenséges érzület ellenük Battle Creek-ben. Miután több napon át imádkoztam ezekről, este aggódva tértem nyugvóra, kérve Istent, világosítson fel ez ügy felől.
Azt álmodtam, hogy I-vel s a Battle Creek-i gyülekezet több tagjával vasúti kocsikon ültünk. A kocsik alacsonyak voltak, alig lehetett felállni bennük. Rosszul voltak szellőztetve. Olyan bűz volt, mintha hónapok óta nem szellőztettek volna. A sín, melyen haladtunk, nagyon rázós volt, s a kocsik rémítően dülöngéltek, olykor csomagjainkat rázva le, olykor pedig több utast is. Gyakran meg kellett állnunk, hogy felemeljük utasainkat és csomagjaikat, vagy kijavítsuk a síneket. Mintha sokáig dolgoztunk volna, s alig, vagy semmit sem haladtunk volna. Valóban sajnálatos kinézetű utasok voltunk.
Hirtelen forgató-asztalhoz értünk, elég nagyhoz, hogy az egész vonat ráférjen. White testvér és testvérnő ott állt, s mikor leléptem a vonatról, így szóltak. »Ez a vonat az ellenkező irányban halad. Meg kell fordítani.« Mindketten az asztal gépezetét hajtó fogantyúhoz nyúltak, s teljes erejükkel hajtották. Soha ember keményebben nem dolgozott, mint ők a forgatókaron. Álltam és néztem, míg észre nem vettem, hogy a vonat kezd elfordulni. Akkor így szóltam: Már mozdul – s én is segíteni kezdtem nekik. Alig figyeltem a vonatot, annyira lekötött az asztalfordítás erőlködése.
Mikor készen lettünk, feltekintettünk, s lám, az egész vonat elváltozott. Az alacsony, rosszul szellőztetett kocsik helyén széles, magas, jól szellőztetett kocsik álltak, nagy világos ablakokkal, az egész legragyogóbb módon szegélyekkel s aranyozottan, a legpompásabban legelőkelőbben, mint bármely palota, vagy szálló, melyet valaha láttam. A sín vízszintes, sima és szilárd volt. A vonat egyre jobban megtelt utasokkal, akiknek arca vidám és boldog volt, mégis a bizonyosság és ünnepélyesség kifejezésével. Mindenki teljesen elégedett volt az elért változással, s a legnagyobb bizalommal voltak a vonat sikeres célba érése iránt. Ezúttal White testvér és testvérnő is a vonaton volt, arcukat szent öröm világította be. Amint a vonat elindult, a túláradó örömtől felébredtem, azzal a benyomással, hogy az álom a Battle Creek-i gyülekezetre vonatkozott, s az ottani ügyekre. Tisztában voltam vele, hogy kötelességem Battle Creek-be menni, és segítő kezet nyújtani a munkában. Örülök most, hogy ott voltam, és láttam az Úr áldását, mely White testvér és testvérnő buzgó, kemény munkáját elkísérte a dolgok rendezésénél.
J. N. Loughborugh”
Monterey-ből való távozásunk előtt Loughborough testvér átadta nekem a másik álom leírását, melyben felesége halálakor részesült. Ez is bátorításul szolgált számomra.
„A látnok, aki álmot lát, beszélje el az álmot.” Jeremiás 23:28
„Egyik este, White testvér és testvérnő bajairól, s a harmadik angyal üzenetének munkájával való kapcsolatukról, s mulasztásomról gondolkodtam, hogy mellettük álljak lesújtottságukban. Miután igyekeztem bevallani helytelenségeimet az Úrnak s áldásáért esedeztem White testvérre és testvérnőre, nyugvóra tértem.
Álmomban azt gondoltam, hogy szülővárosomban voltam, egy hosszú domb lábánál. Nagyon komolyan szóltam: »Jaj, bárcsak megtalálnám azt a mindent gyógyító forrást!« Most egy szépséges ifjú jött arra, s nyájasan így szólt: »Elvezetlek a forráshoz.« Előre ment, s én követni iparkodtam. Végigmentünk a domboldalon, nagy nehezen átvergődtünk három mocsaras helyen, melyen iszapos vizű patakok folytak át. Nem lehetett másképp át jutni ezeken, csak gázolva. Ezen túljutva, jó szilárd talajhoz értünk, ott a partoldalban egy üreghez, melyből öblös forrás csillogó vize buzgott. Nagy tartály volt odaállítva, mint a Battle Creek-i egészség intézetnél. Cső futott a forrástól a tartályig, s a másik oldalán a víz túlfolyt. A nap tündöklőn ragyogott, a víz csillogott sugaraiban.
Amint közeledtünk a forráshoz, az ifjú nem szólt, csak felém nézett, elégedetten mosolygott, s karjával a forrásra mutatott, mintha ezt mondaná: »Azt hiszed, hogy ez a mindent gyógyító forrás?« Népes csoport, élükön White testvérrel és testvérnővel jött fel a forráshoz velünk szemben. Valamennyien nyájasan és derűsen néztek, mégis szent komolyság ült arcukon.
White testvér sokkal egészségesebbnek látszott, vidám és boldog volt, de fáradtnak tűnt, mint aki messziről jött. White testvérnőnek nagy csésze volt kezében, melyet a forrásba merített, ivott a vízből, s inni adott a többieknek is. Azt gondoltam, hogy White testvér egy csoporthoz szól, ezt mondva nekik: »Most láthatjátok majd e víz hatását.« Akkor ivott, és azonnal feléledt, amint a víz a többieket is felélesztette, akik ittak belőle. Arcuk élettel és erővel látszott megtelni. Azt gondoltam, hogy míg White testvér beszélt s időről-időre hörpintgetett belőle, kezét a kád szélére helyezte, és háromszor belemerítkezett. Mindannyiszor erősebben állt fel, mint annak előtte, de egész idő alatt beszélt, buzdította a többieket, hogy merítkezzenek meg a forrásban, amint nevezte, s igyanak gyógyító patakjából. Hangja, mint White testvérnő hangja is, dallamos volt. Örvendezés lelke töltött meg, hogy megtaláltam e forrást. White testvérnő egy csésze vízzel közeledett hozzám, hogy megigyam, de a boldogságtól felébredtem, mielőtt ittam volna a vízből.
Adja az Úr, hogy bőségesen ihassak ebből a vízből, mert hiszem, hogy az nem más, mint amiről Krisztus beszélt, mely örök életre buzgó vízforrás.
1867. szeptember 8. J. N. Loughborough”
*****
Chapter 104—Conflicts and Victory
Experiences from April 26, 1867 to October 20, 1867
We had the care of building with hired money, which caused perplexity. We kept up our appointments and labored extremely hard all through the hot weather. For want of means we went into the field together, hoeing, and cutting and raking hay. I took the fork and built the stack, while my husband, with his feeble arms, pitched the hay to me. I took the brush and painted the inside of much of our house. In these things we both wearied ourselves too much. Finally I suddenly failed and could do no more. For several mornings I fainted, and my husband had to attend the Greenbush grove meeting without me. {1T 599.2}
Our old, hard-riding carriage had been well-nigh killing us and our team. Long journeyings with it, the labor of meetings, home cares and labors, were too much for us, and I feared that my work was done. My husband tried to encourage me and urged me to start out again to fill our appointments at Orange, Greenbush, and Ithaca. Finally I resolved to start, and, if I was no worse, continue the journey. I rode ten miles kneeling in the carriage on a cushion and leaning my head upon another in my husband’s lap. He drove and supported me. The next morning I was some better and decided to go on. God helped us to speak in power to the people at Orange, and a glorious work was done for backsliders and sinners. At Greenbush I had freedom and strength given me. At Ithaca the Lord helped us to speak to a large congregation whom we had never met before. {1T 599.3}
In our absence, Brethren King, Fargo, and Maynard decided that in mercy to ourselves and team we should have a light, comfortable carriage; so on our return they took my husband to Ionia and purchased the one we now have. This was just what we needed and would have saved me much weariness in traveling in the heat of summer. {1T 600.1}
At this time we received earnest requests to attend the convocation meetings in the West. As we read these touching appeals we wept over them. My husband would say to me, “Ellen, we cannot attend these meetings. At best I could hardly take care of myself on such a journey, and should you faint, what could I do? But, Ellen, we must go;” and as he would thus speak, his tearful emotions would choke his utterance. In return, while pondering on our feeble condition, and the state of the cause in the West, and feeling that the brethren needed our labors, I would say: “James, we cannot attend these meetings in the West—but we must go.” At this point, several of our faithful brethren, seeing our condition, offered to go with us. This was enough to decide the matter. In our new carriage we left Greenville August 29 to attend the general gathering at Wright. Four teams followed us. The journey was a comfortable one and very pleasant in company with sympathizing brethren. The meeting was one of victory. {1T 600.2}
September 7 and 8 we enjoyed a precious season at Monterey with the brethren of Allegan County. Here we met Brother Loughborough, who had begun to feel the wrongs existing in Battle Creek and was mourning over the part he had acted in connection with these wrongs, which had injured the cause and brought cruel burdens upon us. By our request he accompanied us to Battle Creek. But before we left Monterey, he related to us the following dream: {1T 600.3}
“When brother and sister white came to monterey, September 7, they requested me to accompany them to battle creek. I hesitated about going, thinking that it might be duty to still follow up the interest in monterey and thinking, as I expressed to them, that there was but little opposition to them in battle creek. After praying over the matter several days, I retired one evening anxiously soliciting the Lord for light in the matter. {1T 600.4}
“I dreamed that I, with a number of others, members of the Battle Creek Church, was on board a train of cars. The cars were low—I could hardly stand erect in them. They were ill-ventilated, having an odor as though they had not been ventilated for months. The road over which they were passing was very rough, and the cars shook about at a furious rate, sometimes causing our baggage to fall off, and sometimes throwing off some of the passengers. We had to keep stopping to get on our passengers and baggage, or repair the track. We seemed to work some time and to make little or no headway. We were indeed a sorry-looking set of travelers. {1T 601.1}
“All at once we came to a turntable, large enough to take on the whole train. Brother and sister white were standing there and, as I stepped off the train, they said: ‘this train is going all wrong. It must be turned square about.’ They both laid hold of cranks that moved the machinery turning the table and tugged with all their might. Never did men work harder propelling a handcar than they did at the cranks of the turntable. I stood and watched till I saw the train beginning to turn, when I spoke out and said, ‘it moves,’ and laid hold to help them. I paid but little attention to the train, we were so intent upon performing our labor of turning the table. {1T 601.2}
“When we had accomplished this task, we looked up, and the whole train was transformed. Instead of the low, ill-ventilated cars on which we had been riding, there were broad, high, well-ventilated cars, with large, clear windows, the whole trimmed and gilded in a most splendid manner, more elegant than any palace or hotel car I ever saw. The track was level, smooth, and firm. The train was filling up with passengers whose countenances were cheerful and happy, yet wore an expression of assurance and solemnity. All seemed to express the greatest satisfaction at the change which had been wrought, and the greatest confidence in the successful passage of the train. Brother and sister white were on board this time, their countenances lit up with holy joy. As the train was starting, I was so overjoyed that I awoke, with the impression on my mind that that dream referred to the church at battle creek and matters connected with the cause there. My mind was perfectly clear in regard to my duty to go to Battle Creek and lend a helping hand in the work there. Glad am I now that I have been here to see the blessing of the Lord accompanying the arduous labors of brother and sister white in setting things in order. {1T 601.3}
“J. N. Loughborough.”
Before we left Monterey, Brother Loughborough handed me the following account of another dream which he had about the time of the death of his wife. This was also a matter of encouragement to me. {1T 602.1}
“‘The prophet that hath a dream, let him tell a dream.’ Jeremiah 23:28. {1T 602.2}
“One evening, after meditating upon the afflictions of brother and sister white, their connection with the work of the third angel’s message, and my own failure to stand by them in their affliction; and after trying to confess my wrongs to the Lord, and imploring his blessing upon brother and sister white, I retired to rest. {1T 602.3}
“I thought in my dream that I was in my native town, at the foot of a long sidehill. I spoke with considerable earnestness and said: ‘Oh, that I might find that all-healing fountain!’ I thought a beautiful, well-dressed young man came along and said very pleasantly: ‘I will conduct you to the spring.’ He led the way, and I tried to follow. We went along the hillside, passing with much difficulty three wet boggy places, through which small streams of muddy water were flowing. There was no way to cross these only by wading. Having accomplished this, we came to nice, hard ground and a place where there was a jog in the bank, and a large spring of the purest sparkling water was boiling up. A large vat was placed there, very much like the plunge tub at the health institute at battle creek. A pipe was running from the spring into one end of the vat, and the water was overflowing at the other. The sun was shining brightly, and the water sparkled in its rays. {1T 602.4}
“As we approached the spring, the young man said nothing, but looked toward me and smiled with an expression of satisfaction, and waved one hand toward the spring, as much as to say: ‘don’t you think that is an all-healing spring?’ Quite a large company of persons, with brother and sister white at their head, came up to the spring on the opposite side from us. They all looked pleasant and cheerful, yet a holy solemnity seemed to be on their countenances. {1T 603.1}
“Brother white seemed greatly improved in health, and was cheerful and happy, but looked tired as though he had been walking some distance. Sister white had a large cup in her hand, which she dipped into the spring, drinking of the water, and then passing it to the others. I thought that brother white was addressing the company and saying to them: ‘now you will have a chance to see the effects of this water.’ He then drank, and it instantly revived him, as it did all others who drank of it, causing a look of vigor and strength in their countenances. I thought that while brother white was talking and taking now and then a draft of water, he placed his hands on the side of the vat and plunged in three times. Every time he came up he was stronger than before, but he kept talking all the while and exhorting others to come and bathe in ‘the fountain,’ as he then called it, and drink of its healing stream. His voice, as well as that of sister white, seemed melodious. I felt a spirit of rejoicing that I had found the spring. Sister white was coming toward me with a cup of the water for me to drink, but I was so rejoiced that I awoke before I drank of the water. {1T 603.2}
“The Lord grant that I may drink largely of that water, for I believe that it is none other than that of which Christ spoke, which will ‘spring up unto everlasting life.’ {1T 604.1}
“J.N. Loughborough.
“Monterey, Michigan,
September 8, 1867.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése