Bizonyságtételek I. kötet - 13. Bt. - 102. Tapasztalataink 2. rész

13. bizonyságtétel (1867)

102. Tapasztalataink

(1866. december 19-től 1867. április 25-ig)

ELSŐ RÉSZ ITT

... Néhány nap múlva, három havi távollét után ismét Battle Creek-ben voltunk. Szombaton, március 16-án, férjem igét hirdetett a megszentelődésről, amelyet gyorsírással lejegyeztek, és a Szemlében ki is adtak (29. kötet 18. szám). Világosan hirdette az igét délután és vasárnap délelőtt is. Én is szokásos felszabadultan tettem bizonyságot. 23-án, szombaton Newtonban hirdettünk igét, s a következő szombaton és vasárnap Cornish-ban fáradoztunk a gyülekezetért. Úgy terveztük, hogy visszatérünk északra, s el is kocsiztunk ötven kilométerre, de az utak rossz állapota miatt kénytelenek voltunk visszafordulni. Férjem borzasztó csalódott volt a Battle Creek-i hideg-rideg fogadtatás miatt, s én is bánkódtam emiatt. Úgy döntöttünk, hogy nem hordozhatjuk bizonyságunkat e gyülekezetnek, míg bizonyítékát nem nyújtják, hogy kívánják szolgálatunkat, s Cornishban terveztünk fáradozni, míg az utak jobbak nem lesznek A következő két szombatot Cornishban töltöttük, s bizonyítékát láttuk, hogy áldásos szolgálatot végeztünk, amint a legjobb gyümölcsök láthatók most.

Fáradt gyermekként tértem haza Battle Creek-be, kinek vigasztaló szavakra és bátorításra van szüksége. Fáj megállapítanom itt, hogy testvéreink fagyosan fogadtak, akiktől három hónapja tökéletes egységben váltam el, kivéve távozásunk kérdését. Az első Battle Creek-i éjszakán azt álmodtam, hogy nagyon keményen fáradoztam, népes gyülekezésre utaztam s igen fáradt voltam. Testvérnők fésülték hajamat és igazgatták ruhámat, s én elaludtam. Felébredve felháborodva találtam, hogy levették öltözékemet, és avítt rongyokat aggattak rám, paplancafatokat csomózva és öltve össze. így szóltam: „Mit műveltetek velem? Ki követte el ellenem a gyalázatos tettet, hogy levette rólam ruhámat s koldusrongyokat öltött rám helyette?” Letéptem a rongyokat és eldobtam magamtól. Bánkódtam, és gyötrődve kiáltottam: „Adjátok vissza huszonhárom éve viselt öltözékemet, melyet egyszer sem gyaláztam meg. Ha nem adjátok vissza, a néphez fordulok, s ők majd összeadják a rávalót, s visszaadják huszonhárom éve viselt ruhámat.”

Láttam az álom beteljesedését, Battle Creek-en láttam az ártalmunkra terjesztett, de teljesen alaptalan híreket. Néhány ideiglenesen az egészség intézetben tartózkodó személy leveleket írt, s mások, akik Battle Creek-re jöttek, a michigani gyülekezethez, s más államokban is, fenntartásokat, kétségeket és célzásokat terjesztettek felőlünk. Bánat töltött el, hallva a vádat lelkésztársamtól, akit tiszteltem, hogy mindenfelől hallják, hogy a Battle Creek-i gyülekezet ellen szóltam. Annyira bánkódtam, hogy felelni sem tudtam. Erősen vádló szellemmel találtuk szemben magunkat. Mikor tudatára ébredtünk az ellenséges érzületnek, honvágyat éreztünk. Annyira csalódottak és szomorúak voltunk, hogy megmondtam két vezető testvérünknek, hogy nem érezzük magunkat otthon, mivel az örömteli viszontlátás és bátorítás helyett bizalmatlanul és kifejezett ridegséggel fogadtak; hogy még nem tanultam meg. hogy ez a helyes magatartás azok iránt, akik összeroppantak a túlmunkától s Isten ügye iránti odaadásuktól. Majd azt mondtam, hogy elköltözünk Battle Creek-ből; nyugalmasabb helyet keresünk. Mérhetetlenül bánkódó lélekkel otthon maradtam, félve bárkihez menni a gyülekezetben, hogy megbántanak. Végül, mivel senki sem igyekezett enyhíteni szomorúságomon, kötelességemnek éreztem összehívni néhány tapasztalt testvért és testvérnőt, s szembe nézni a felőlünk terjesztett hírekkel. Leterhelten, leverten, sőt gyötrődően szembeszálltam a vádakkal, beszámolva egy évvel ezelőtti keleti utazásomról, s az ezzel járt fájdalmas körülményekről.

Felszólítottam a jelenlevőket, ítéljék meg, hogy Isten munkájában és művéhez fűződő kapcsolataim arra vezetnének-e, hogy felelőtlenül szóljak a Battle Creek-i gyülekezetről, melytől a legkevésbé sem voltam elhidegülve. Nem olyan igen szívemen viseltem-e Isten ügyét és munkáját, mint amennyire ők viselhetik? Egész lelki életem és szolgálatom összeszövődött vele. Mindent ebbe a műbe ruháztam. Semmi áldozatot sem tartottam túl nagynak, hogy előre segítsem azt. Nem engedtem, hogy szeretett kicsinyeim visszatartsanak kötelességemtől, amint Isten elvárta művében. Az anyai szeretet olyan erősen lángol bennem, mint bármely anya szívében, mégis elhagytam kisbabámat, s hagytam, hogy anyja helyett más legyen anyja. Félreérthetetlen bizonyítékát adtam, hogy Isten ügyét szívemen viselem, s odaadó vagyok iránta. Tetteimmel bizonyítottam, hogy drága az nekem. Tud-e bárki nagyobb odaadást bizonyítani, mint én? Buzgók voltak Isten ügyében? Én még inkább. Odaadok voltak iránta? Én még jobban. Életemet sem tartottam drágának. Nem bújtam ki a gyalázkodás, szenvedés és nélkülözés alól. Mikor barátaim és rokonaim életemet féltették, mert betegség emésztett, férjem karjában vitt a hajóra vagy kocsira. Egy ízben éjfélig utazva Bostonban találtuk magunkat fillér nélkül.

Két vagy három ízben addig gyalogoltunk, míg erőm engedte, majd térdre hulltunk, további erőért könyörögve. Erőt nyertünk, s az Úr képesített buzgón munkálkodnunk a lelkek áldására. Semmi akadálynak sem hagytuk, hogy visszatartson kötelességünktől, vagy elválasszon a szolgálattól.

Az összejövetelen tanúsított szellem nagyon lesújtott. Hazatértem, még mindig leterhelten, s a jelenlevők nem iparkodtak enyhíteni rajtam, mondva, hogy meggyőződtek, hogy rosszul ítéltek meg. Nem tudtak elítélni, de nem is igyekeztek enyhíteni rajtam.

Férjem tizenöt hónapig olyan gyönge volt, hogy nem hordta magával óráját, erszényét, s még lovait sem tudta hajtani. De most már magához vette óráját, erszényét. Az erszényt üresen, sok kiadásunk miatt, s most már hajtotta a lovakat is. Betegsége alatt többször visszautasított összegeket testvéreitől, mintegy ezer dollárt, azzal, hogy ha ínséget lát, szólni fog. Végül fillér nélkül maradtunk. Férjem, mielőtt kért volna, kötelességének érezte eladni mindenét, amit nélkülözni tudott. Kevés holmija volt a kiadóban, s a testvérek közt szétszórtan, amit eladhatott. Eladtunk százötven dollárt érő bútort. Férjem megpróbálta eladni heverőnket az imaháznak, tíz dollárt felajánlva az árából adakozásra, de nem sikerült. Ekkor múlt ki egyedüli és nagyon értékes tehenünk. Férjem első ízben úgy érezte, hogy elfogadna segítséget. Levelet írt a testvéreknek, hogy ha a gyülekezet szívesen tenné, megtéríthetné a kimúlt tehén árát. De semmi sem történt azon kívül, hogy férjemet kikiáltották a pénz bolondjának. A testvérek elég jól ismerték, hogy csak a legnagyobb szorultságban kért segítséget. S most, hogy megtette, képzelhetitek érzéseit, s az enyémet is, mikor mit sem tettek az ügy rendezésére, csupán megbántottak bennünket súlyos ínségünkben és mély lesújtottságunkban.

Az összejövetelen férjem alázatosan bevallotta, hogy tévedett némely ilyen jellegű ügyben, amit sohasem követett volna el, csak testvéreitől való félelmében, s hogy teljesen igazságos, és a gyülekezettel egységes legyen. Ezek arra vezették bántalmazóit, hogy megvessék őt. Egészen porig aláztak bennünket, s kimondhatatlanul megbántottak. A dolgok ilyetén állapota mellett kezdtünk eleget tenni ígéretünknek Monterey-ben. Az utazás alatt lelkem súlyosan sajgott. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy testvéreink miért nem értik meg munkámat. Bizonyosnak tartottam, hogy mikor találkozunk, tudni fogják, milyen lelkület él bennünk. A bennük levő Isten Lelke egyet fog érteni a bennünk, alázatos szolgáiban élő Lélekkel, s akkor együtt fogunk érezni, s szeretni fogjuk egymást. Ehelyett bizalmatlanul, s gyanakodva figyeltek, ami a valaha is érzett legsúlyosabb tanácstalanságot szülte bennem. Ezeken tépelődve, az 1865. december 25-i látomás jutott eszembe, s elmondtam férjemnek.

Elmondtam, hogy körben álló fákat láttam. Szőlőtő kapaszkodott a fákra, rájuk támaszkodva, lugast képezve. Majd láttam, hogy a fák ide-oda hajlongnak, mintha erős szél rázná őket. A szőlőtő egyik ága a másik után a földre rázódott támaszáról, míg az alsó ágakba kapaszkodó pár inda is le nem vált róluk leszakítva. Valaki jött ekkor, s levágta a fákról a maradék kocsányokat. A szőlő elterülve hevert a földön. Gyötrelmem leírhatatlan volt, amint a szőlőt a földön heverni láttam. Sokan elmentek mellette, szánakozva tekintve rá. Szorongva vártam, hogy baráti kéz felemeli, de senki sem ajánlott fel segítséget. Megkérdeztem, miért nem akad kéz, felemelni a szőlőt. Majd láttam, hogy angyal jött a látszólag elhagyott szőlőhöz. Kitárt karjával a szőlő alá nyúlt, felegyenesítette, s így szólt: „Állj a menny felé. Indáidat erősítsd Istenre. Az emberi támasztékok lefejtődtek. Isten erejével állni tudsz, segítség nélkül virágozni. Sohasem fogsz hiába támaszkodni, ő sohasem ráz le.” Kimondhatatlan megkönnyebbülést éreztem, boldogság töltött el, amint láttam az elhagyott szőlőről gondoskodást. Megkérdeztem az angyalt, hogy mit jelent ez. Ezt felelte: „Te vagy a szőlő. Mindezt megtapasztalod, s akkor megérted a jelképet. Isten lesz jelen segítséged a nyomorúság idején.” Ettől kezdve bizonyos voltam kötelességem felől, és felszabadultabb, mint valaha, hogy bizonyságot hordozzak népünknek. Ha valaha éreztem az Úr karját, amint fenntart, akkor az ezen az összejövetelen volt. Férjem is felszabadult volt, s világosan hirdette az igét. Mindenki bizonyságot tett, hogy áldásos gyülekezésben volt részük.

Monterey-ből visszatérve kötelességemnek tartottam, hogy ismét csoportot hívjak össze, mivel testvéreim nem enyhítettek érzéseimen. Elhatároztam, hogy az Úr erejével haladok előre. Ismét kifejezem érzéseimet, s megszabadítom magamat az ártalmunkra terjesztett gyanakvásoktól és híresztelésektől. Hordoztam bizonyságtételemet, s elmondtam a dolgokat, melyeket az Úr megmutatott nekem némelyek életéből, figyelmeztetve őket veszedelmeikre, s megdorgálva helytelen viselkedésüket. Megmondtam, hogy a legkellemetlenebb helyzetbe juttattak. Mikor látomásban családokat és egyéneket hoztak elém, gyakran magánjellegű dolgokat mutattak meg, titkos bűnöket róva meg. Némelyekkel hónapokig fáradoztam oly helytelenségek miatt, melyekről mások mit sem tudtak. Amint testvéreim szomorúnak látták őket, s hallották kételyeiket, hogy Isten elfogadja-e őket, s csüggedezéseik kifejezéseit, engem vádoltak, mintha én lennék az ok a bűnösök próbáiért. Akik így elítéltek, fogalmuk sem volt, miről beszélnek. Tiltakoztam, hogy ítélőszéket üljenek felettem viselkedésemért. Magánbűnök megfeddése volt kellemetlen feladatom. Ha a gyanakvás és féltékenykedés megelőzésére megmagyaráznám a dolgokat, nyilvánosságra hozva, amit magánügynek kellett volna megtartani, bűnt követnék el Isten ellen, és helytelenséget az egyének ellen. A magánjellegű bűnök megrovását titokban kellett tartanom. ítéljenek mások, amint tetszik, sosem árulom el a bizalmat, melyet a tévedő és bűnét bánó belém helyezett, más előtt nem tárnom ki, amit egyedül a vétkezők elé kell teregetnem. Megmondtam az összegyűlteknek, hogy el a kezekkel, hagyjanak szabadon cselekedni, Isten félelmében. Súlyos tehertől szabadulva távoztam onnan.

In a few days we found ourselves again at Battle Creek after an absence of about three months. On the Sabbath, March 16, my husband delivered before the church the sermon on “Sanctification” phonographically reported by the editor of the Review and published in Volume 29, No. 18. He also spoke with clearness in the afternoon and on first-day forenoon. I bore my testimony with usual freedom. Sabbath, the 23d, we spoke with freedom to the church in Newton and labored with the church at Convis the following Sabbath and first day. We designed to return north and went thirty miles, but were obliged to turn back on account of the condition of the roads. My husband was terribly disappointed at the cold reception which he met at Battle Creek, and I also was grieved. We decided that we could not bear our testimony to this church till they gave better evidence that they wished our services, and concluded to labor in Convis and Monterey till the roads should improve. The two following Sabbaths we spent at Convis and have proof that a good work was done, as the best of fruits are now seen. {1T 579.1}

I came home to Battle Creek like a weary child who needed comforting words and encouragement. It is painful for me here to state that we were received with great coldness by our brethren, from whom, three months before, I had parted in perfect union, excepting on the point of our leaving home. The first night spent in Battle Creek, I dreamed that I had been laboring very hard and had been traveling for the purpose of attending a large meeting, and that I was very weary. Sisters were arranging my hair and adjusting my dress, and I fell asleep. When I awoke I was astonished and indignant to find that my garments had been removed, and there had been placed upon me old rags, pieces of bedquilts knotted and sewed together. Said I: “What have you done to me? Who has done this shameful work of removing my garments and replacing them with beggars’ rags?” I tore off the rags and threw them from me. I was grieved, and with anguish cried out: “Bring me back my garments which I have worn for twenty-three years and have not disgraced in a single instance. Unless you give me back my garments I shall appeal to the people, who will contribute and return me my own garments which I have worn twenty-three years.”  {1T 579.2}

I have seen the fulfillment of this dream. At Battle Creek we met reports which had been put in circulation to injure us, but which had no foundation in truth. Letters had been written by some making a temporary stay at the Health Institute, and by others living in Battle Creek, to churches in Michigan and other states, expressing fears, doubts, and insinuations in regard to us. I was filled with grief as I listened to a charge from a fellow laborer whom I had respected, that they were hearing from every quarter things which I had spoken against the church at Battle Creek. I was so grieved that I knew not what to say. We found a strong, accusing spirit against us. As we became fully convinced of the existing feelings we felt homesick. We were so disappointed and distressed that I told two of our leading brethren that I did not feel at home, as we met distrust and positive coldness instead of welcome and encouragement, and that I had yet to learn that this was the course to pursue toward those who had broken down among them by overexertion and devotion to the work of God. I then said that we thought we should move from Battle Creek and seek a more retired home. {1T 580.1}

Grieved in spirit beyond measure, I remained at home, dreading to go anywhere among the church for fear of being wounded. Finally, as no one made an effort to relieve my feelings, I felt it to be my duty to call together a number of experienced brethren and sisters, and meet the reports which were circulating in regard to us. Weighed down and depressed, even to anguish, I met the charges against me, giving a recital of my journey east, one year since, and the painful circumstances attending that journey.  {1T 580.2}

I appealed to those present to judge whether my connection with the work and cause of God would lead me to speak lightly of the church at Battle Creek, from whom I had not the slightest alienation of feeling. Was not my interest in the cause and work of God as great as it was possible for theirs to be? My whole experience and life were interwoven with it. I had no separate interest aside from the work. I had invested everything in this cause, and had considered no sacrifice too great for me to make in order to advance it. I had not allowed affection for my loved babes to hold me back from performing my duty as God required it in His cause. Maternal love throbbed just as strongly in my heart as in the heart of any mother that lived, yet I had separated from my nursing children and allowed another to act the part of mother to them. I had given unmistakable evidences of my interest in, and devotion to, the cause of God. I have shown by my works how dear it was to me. Could any produce stronger proof than myself? Were they zealous in the cause of truth? I more. Were they devoted to it? I could prove greater devotion than anyone living engaged in the work. Had they suffered for the truth’s sake? I more. I had not counted my life dear unto me. I had not shunned reproach, suffering, or hardships. When friends and relatives had despaired of my life, because disease was preying upon me, I had been borne in my husband’s arms to the boat or cars. At one time, after traveling until midnight, we found ourselves in the city of Boston without means. On two or three occasions we walked by faith seven miles. We traveled as far as my strength would allow and then knelt on the ground and prayed for strength to proceed. Strength was given, and we were enabled to labor earnestly for the good of souls. We allowed no obstacle to deter us from duty or separate us from the work.  {1T 581.1}

The spirit manifested in this meeting distressed me greatly. I returned home still burdened, as those present made no effort to relieve me by acknowledging that they were convinced that they had misjudged me and that their suspicions and accusations against me were unjust. They could not condemn me, neither did they make any effort to relieve me. {1T 582.1}

For fifteen months my husband had been so feeble that he had not carried his watch or purse, or driven his own team when riding out. But with the present year he had taken his watch and purse, the latter empty in consequence of our great expenses, and had driven his own team. He had, during his sickness, refused at different times to accept money from his brethren to the amount of nearly one thousand dollars, telling them that when he was in want he would let them know it. We were at last brought to want. My husband felt it his duty, before becoming dependent, to first sell what we could spare. He had some few things at the office, and scattered among the brethren in Battle Creek, of little value, which he collected and sold. We disposed of nearly one hundred and fifty dollars worth of furniture. My husband tried to sell our sofa for the meetinghouse, offering to give ten dollars of its value, but could not. At this time our only and very valuable cow died. My husband then for the first time felt that he could receive help, and addressed a note to a brother, stating that if the church would esteem it a pleasure to make up the loss of the cow they might do so. But nothing was done about it only to charge my husband with being insane on the subject of money. The brethren knew him well enough to know that he would never ask for help unless driven to it by stern necessity. And now that he had done it, judge of his feelings and mine when no notice was taken of the matter only to use it to wound us in our want and deep affliction.  {1T 582.2}

At this meeting my husband humbly confessed that he was wrong in several things of this nature, which he never should have done and never would have done but for fear of his brethren and a desire to be just right and in union with the church. This led those who were injuring him to apparently despise him. We were humbled into the very dust and distressed beyond expression. In this state of things we started to fill an appointment at Monterey. On the journey I suffered the keenest anguish of spirit. I tried to explain to myself why it was that our brethren did not understand in regard to our work. I had felt quite sure that when we should meet them they would know what spirit we were of, and that the Spirit of God in them would answer to the same in us, His humble servants, and there would be union of feeling and sentiment. Instead of this we were distrusted and suspiciously watched, which was a cause of the greatest perplexity I ever experienced. As I was thus thinking, a portion of the vision given me at Rochester, December 25, 1865, came like a flash of lightning to my mind, and I immediately related it to my husband: {1T 583.1}

I was shown a cluster of trees standing near together, forming a circle. Running up over these trees was a vine which covered them at the top and rested upon them, forming an arbor. Soon I saw the trees swaying to and fro, as though moved by a powerful wind. One branch after another of the vine was shaken from its support until the vine was shaken loose from the trees except a few tendrils which were left clinging to the lower branches. A person then came up and severed the remaining clinging tendrils of the vine, and it lay prostrated upon the earth. {1T 583.2}

The distress and anguish of my mind as I saw the vine lying upon the ground was beyond description. Many passed and looked pityingly upon it, and I waited anxiously for a friendly hand to raise it; but no help was offered. I inquired why no hand raised the vine. Presently I saw an angel come to the apparently deserted vine. He spread out his arms and placed them beneath the vine and raised it so that it stood upright, saying: “Stand toward heaven, and let thy tendrils entwine about God. Thou art shaken from human support. Thou canst stand, in the strength of God, and flourish without it. Lean upon God alone, and thou shalt never lean in vain, or be shaken therefrom.” I felt inexpressible relief, amounting to joy, as I saw the neglected vine cared for. I turned to the angel and inquired what these things meant. Said he: “Thou art this vine. All this thou wilt experience, and then, when these things occur, thou shalt fully understand the figure of the vine. God will be to thee a present help in time of trouble.” From this time I was settled as to my duty and never more free in bearing my testimony to the people. If I ever felt the arm of the Lord holding me up, it was at that meeting. My husband was also free and clear in his preaching, and the testimony of all was: We have had an excellent meeting.  {1T 583.3}

After we returned from Monterey, I felt it my duty to call another meeting, as my brethren made no effort to relieve my feelings. I decided to move forward in the strength of God and again express my feelings and free myself from the suspicions and reports circulated to our injury. I bore my testimony and related things which had been shown me in the past history of some present, warning them of their dangers and reproving their wrong course of action. I stated that I had been placed in most disagreeable positions. When families and individuals were brought before me in vision, it was frequently the case that what was shown me in relation to them was of a private nature, reproving secret sins. I have labored with some for months in regard to wrongs of which others knew nothing. As my brethren see these persons sad, and hear them express doubts in regard to their acceptance with God, also feelings of despondency, they have cast censure upon me, as though I were to blame for their being in trial. Those who thus censured me were entirely ignorant of what they were talking about. I protested against persons’ sitting as inquisitors upon my course of action. It has been the disagreeable work assigned me to reprove private sins. Were I, in order to prevent suspicions and jealousy, to give a full explanation of my course, and make public that which should be kept private, I should sin against God and wrong the individuals. I have to keep private reproofs of private wrongs to myself, locked in my own breast. Let others judge as they may, I will never betray the confidence reposed in me by the erring and repentant, or reveal to others that which should only be brought before the ones that are guilty. I told those assembled that they must take their hands off and leave me free to act in the fear of God. I left the meeting relieved of a heavy burden.  {1T 584.1}