Bizonyságtételek I. kötet - 14. bt. - 112. Lelkészek, rend és szervezet - 2. rész

112. Lelkészek, rend és szervezet

... 1. rész

A lelkész szeresse a rendet, fegyelmezze magát, akkor eredményesen figyelmeztetheti Isten gyülekezetét, s megtaníthatja őket egyetértésben fáradozni, mint egy katonacsapat. Ha a csatatéren fegyelemre és rendre van szükség az eredményes támadáshoz, sokkal nagyobb szükség van a hadviselésnél, melyet mi folytatunk, mert a cél értékesebb és magasztosabb jellegű, mint a csatamezőn. Ezekre sokkal nagyobb szükség van a mi hadviselésünknél, hiszen a cél értékesebb s magasztosabb, mint a csatatéren szembeálló ellenségeké. A hadviselésnél, melyet mi folytatunk, örök érdekek forognak kockán.

Az angyalok egyetértésben fáradoznak. Tökéletes rend jellemzi minden mozdulatukat. Minél szorosabban követjük az angyalsereg összhangját és rendjét, annál eredményesebb lesz a mennyei eszközök értünk tett erőfeszítése. Ha nem látják be az összecsendülő tettek szükséges voltát, ha fegyelmezetlenek, szervezetlenek, szétszórtak, akkor a teljesen megszervezett, tökéletes rendben cselekvő angyalok nem fáradozhatnak értünk eredményesen. Szomorúan elfordulnak, mert nincsenek felhatalmazva megáldani a zűrzavart, figyelmetlenséget, fegyelmezetlenséget. Aki a mennyei hírnökök együttműködését szeretné, egyetértésben kell fáradoznia velük. Aki felülről jött áldásnak, kenetnek örvend, minden igyekezetében bátorítani fogja a rendet, fegyelmet, egyesült igyekezetet, s akkor Isten angyalai együttműködnek velük. Ám a mennyei hírnökök soha, de soha jóvá nem hagyják a rendetlenséget, a szervezetlenséget és szabálytalanságot. Mindezek a gonosz dolgok Sátán erőlködésének a következményei, hogy gyöngítse hadainkat, pusztítsa bátorságunkat s megakadályozza az eredményességet.

Sátán jól tudja, hogy siker csak a rendet és egyetértő, együttműködő erőfeszítést kíséri. Jól tudja, hogy a mennyben minden tökéletes rendben folyik, hogy engedelmesség és alapos fegyelem jellemzi az angyalseregek mozdulatait. Szándékosan azon erőlködik tehát, hogy a lehető legtávolabb vigye a hitvalló keresztényeket a mennyei elrendezéstől. Ezért félrevezeti még Isten hitvalló népét is, és elhiteti velük, hogy a rend és fegyelem a lelkiség ellensége, s az egyedüli biztonság, ha mindenki a maga feje után megy, s nagyon is külön álló azoktól a keresztény testületektől, akik egységesek, és a fegyelem bevezetésén és egyetértő megmozdulásokon fáradoznak. A rend bevezetésére tett minden iparkodást veszélyesnek tartanak, a helyes szabadságjog korlátozásának, ezért rettegni kell tőle, mint a pápaságtól. Ezek a félrevezetett személyek erénynek tekintik dicsekedni szabadságukkal, hogy függetlenül gondolkodnak és cselekednek. Senki utasítására sem hallgatnak. Senkinek sem tartoznak számadással. Láttam, hogy Sátán arra a képzelgésre törekszik vezetni embereket, hogy Isten rendje szerinti, ha egyedül, testvéreiktől függetlenül fognak valamibe, ha a maguk útját választják.

Visszaterelték figyelmemet Izráel gyermekeire. Az egyiptomi kivonulás után nagyon hamar megszervezték őket, és alapos fegyelmet vezettek be. Isten különös gondviselése minősítette Mózest, hogy Izráel seregeinek fejénél álljon. Azelőtt hatalmas hadvezér volt, Egyiptom hadainak parancsnoka, s vezértehetségét senki sem vitatta. Az Úr nem hagyta, hogy szentsátrát bármelyik törzs szállíthatja, amint nekik tetszik. Annyira igényes volt, hogy előírta a rendet, melyet be kellett tartani a szent szövetségláda hordozásánál. Pontosan kijelölte a családot, melynek hordoznia kellett. Mikor a nép javát és Isten dicsőségét szolgálta, hogy valahol felverjék sátrukat, Isten azzal fejezte ki akaratát, hogy a felhőoszlop közvetlenül a szentsátor felett megállt, ahol meg is maradt, míg újra indítani nem akarta őket. Utazásaikban is tökéletes rendet várt el: Törzsenként, atyjuk házának jele alatt vertek sátrat. Mikor a frigyláda elindult, a sereg is menetelt, törzsenként jelvényük alatt. Az Úr a lévitákat jelölte ki a szent láda hordozására. Mózes és Áron haladt a frigyláda előtt, s Áron fiai a közelükben, kürttel a kezükben. Mózestől kapták utasításaikat, melyeket kürtjelek adtak a nép tudtára. A nép ismerte a jeleket, s vándorlásuk során azokhoz igazodtak.

Először a nép figyelmét felhívó kürtjel hangzott el. Akkor mindenki figyelt, és engedelmeskedett a kürtjeinek. Nem volt zavar a kürtjelekben, így nem volt mentség a seregmozdulatok zűrzavarára. Minden század parancsnokló tisztje határozott utasításokat adott, melyeknek eleget kellett tenniük, s aki ügyelt, tudhatta, mi a teendője. Ha valaki elmulasztott eleget tenni az Istentől Mózesnek, Mózes által a népnek adott utasításoknak, halállal lakolt. Nem hozhatták fel mentségül, hogy nem tudták mi a teendő, mert akkor csak szándékos tudatlanságukat bizonyították, s bűnük méltó büntetésében részesültek. Ha nem ismerték Isten rájuk vonatkozó akaratát az az ő mulasztásuk volt. Olyan jó lehetőségük volt ismerni azokat, mint bárki másnak, azért tudatlanságuk bűne oly súlyos volt, mintha hallották volna, s úgy vétkeztek volna.

Az Úr szándéka volt, hogy Lévi törzsén belül kijelölt egyik család hordozza a frigyládát. A többi lévitát a szentsátor és berendezése hordozásával, valamint a szentsátor felállításával és szétszedésével bízta meg, s ha bárki kíváncsiságból vagy rendetlenségből elhagyta helyét és megérintette a szentsátor bármely részét, vagy akár közel jött a munkásokhoz, azt meg kellett ölni. Isten nem hagyta szentsátra hordozását, felállítását és szétszedését válogatás nélkül bármelyik törzsre, aki ezt a tisztet magára venné, hanem olyan személyeket választott, akik tudatában éltek feladatuk szent voltának. A választottakat utasította, hogy értessék meg a néppel a frigyláda, s minden, ami azzal összefügg, különlegesen szent voltát, nehogy úgy tekintsék ezeket, hogy nem értik meg szent voltukat, s ki kelljen irtani őket Izráelből. A szenthellyel kapcsolatosan mindenre tisztelettel kellett tekinteniük.

Isten gyermekeinek vándorlását hűen lejegyezték. A szabadulást, melyben az Úr részesítette őket, a tökéletes rendet és szervezetet, Mózes elleni zúgolódásukat, s így Isten elleni bűneiket, lázadásukat büntetéseiket és a pusztában szétszórt holttestük hírét – amiért nem voltak hajlandók alávetni magukat Isten bölcs rendeléseinek –, ezt a hű képet figyelmeztetésül függeszti elénk, nehogy kövessük engedetlenségük példáját, s elhulljunk, mint ők. „De azoknak többségét nem kedvelé az Isten, mert elhullának a pusztában. Ezek pedig példáink lőnek, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amiképpen azok kívántak. Se bálványimádók ne legyetek, mint azok közül némelyek, amint meg van írva: Leüle a nép enni és inni, és fölkelének játszani. Se pedig ne paráználkodjunk mint azok közül paráználkodtak némelyek, és elestek egy napon huszonháromezren. Se Krisztust ne kísértsük, amint közülük kísértették némelyek, és elveszének a kígyók miatt. Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen ő közülük zúgolódának némelyek és elveszének a pusztító által. Mindezek példaképen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett. Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.”
Isten megváltozott volna a rend Istenéből? Már hogyan változott volna! Az Úr ugyanaz a mai üdvrendben, mint régen. Pál apostol írja: Isten nem a zűrzavar, hanem a békesség Istene. Ma is olyan rendszerető, mint akkor. S az a szándéka, hogy megtanuljuk a rend és szervezet leckéit abból a tökéletes rendből, melyet Mózes napjaiban iktatott be Izráel gyermekei javára.

Chapter 112—Ministers, Order, and Organization

Ministers should love order and should discipline themselves, and then they can successfully discipline the church of God and teach them to work harmoniously like a well-drilled company of soldiers. If discipline and order are necessary for successful action on the battlefield, the same are as much more needful in the warfare in which we are engaged as the object to be gained is of greater value and more elevated in character than those for which opposing forces contend upon the field of battle. In the conflict in which we are engaged, eternal interests are at stake. {1T 649.1}

Angels work harmoniously. Perfect order characterizes all their movements. The more closely we imitate the harmony and order of the angelic host, the more successful will be the efforts of these heavenly agents in our behalf. If we see no necessity for harmonious action, and are disorderly, undisciplined, and disorganized in our course of action, angels, who are thoroughly organized and move in perfect order, cannot work for us successfully. They turn away in grief, for they are not authorized to bless confusion, distraction, and disorganization. All who desire the co-operation of the heavenly messengers must work in unison with them. Those who have the unction from on high will in all their efforts encourage order, discipline, and union of action, and then the angels of God can co-operate with them. But never, never will these heavenly messengers place their endorsement upon irregularity, disorganization, and disorder. All these evils are the result of Satan’s efforts to weaken our forces, to destroy courage, and prevent successful action.  {1T 649.2}

Satan well knows that success can only attend order and harmonious action. He well knows that everything connected with heaven is in perfect order, that subjection and thorough discipline mark the movements of the angelic host. It is his studied effort to lead professed Christians just as far from heaven’s arrangement as he can; therefore he deceives even the professed people of God and makes them believe that order and discipline are enemies to spirituality, that the only safety for them is to let each pursue his own course, and to remain especially distinct from bodies of Christians who are united and are laboring to establish discipline and harmony of action. All the efforts made to establish order are considered dangerous, a restriction of rightful liberty, and hence are feared as popery. These deceived souls consider it a virtue to boast of their freedom to think and act independently. They will not take any man’s say-so. They are amenable to no man. I was shown that it is Satan’s special work to lead men to feel that it is in God’s order for them to strike out for themselves and choose their own course, independent of their brethren. {1T 650.1}

I was pointed back to the children of Israel. Very soon after leaving Egypt they were organized and most thoroughly disciplined. God had in His special providence qualified Moses to stand at the head of the armies of Israel. He had been a mighty warrior to lead the armies of the Egyptians, and in generalship he could not be surpassed by any man. The Lord did not leave His holy tabernacle to be borne indiscriminately by any tribe that might choose. He was so particular as to specify the order He would have observed in bearing the sacred ark and to designate a special family of the tribe of the Levites to bear it. When it was for the good of the people and for the glory of God that they should pitch their tents in a certain place, God signified His will to them by causing the pillar of cloud to rest directly over the tabernacle, where it remained until He would have them journey again. In all their journeyings they were required to observe perfect order. Every tribe bore a standard with the sign of their father’s house upon it, and each tribe was required to pitch under its own standard. When the ark moved, the armies journeyed, the different tribes marching in order, under their own standards. The Levites were designated by the Lord as the tribe in the midst of whom the sacred ark was to be borne, Moses and Aaron marching just in front of the ark, and the sons of Aaron following near them, each bearing trumpets. They were to receive directions from Moses, which they were to signify to the people by speaking through the trumpets. These trumpets gave special sounds which the people understood, and directed their movements accordingly.  {1T 650.2}

A special signal was first given by the trumpeters to call the attention of the people; then all were to be attentive and obey the certain sound of the trumpets. There was no confusion of sound in the voices of the trumpets, therefore there was no excuse for confusion in movements. The head officer of each company gave definite directions in regard to the movements they were required to make, and none who gave attention were left in ignorance of what they were to do. If any failed to comply with the requirements given by the Lord to Moses, and by Moses to the people, they were punished with death. It would be no excuse to plead that they knew not the nature of these requirements, for they would only prove themselves willingly ignorant, and would receive the just punishment for their transgression. If they did not know the will of God concerning them, it was their own fault. They had the same opportunities to obtain the knowledge imparted as others of the people had, therefore their sin of not knowing, not understanding, was as great in the sight of God as if they had heard and then transgressed. {1T 651.1}

The Lord designated a special family of the tribe of Levi to bear the ark; and others of the Levites were specially appointed of God to bear the tabernacle and all its furniture, and to perform the work of setting up and taking down the tabernacle. And if any man from curiosity or from lack of order got out of his place and touched any part of the sanctuary or furniture, or even came near any of the workmen, he was to be put to death. God did not leave His holy tabernacle to be borne, erected, and taken down, indiscriminately, by any tribe who might choose the office; but persons were chosen who could appreciate the sacredness of the work in which they were engaged. These men appointed of God were directed to impress upon the people the special sacredness of the ark and all that appertained thereunto, lest they should look upon these things without realizing their holiness and should be cut off from Israel. All things pertaining to the most holy place were to be looked upon with reverence. {1T 652.1}

The travels of the children of Israel are faithfully described; the deliverance which the Lord wrought for them, their perfect organization and special order, their sin in murmuring against Moses and thus against God, their transgressions, their rebellions, their punishments, their carcasses strewn in the wilderness because of their unwillingness to submit to God’s wise arrangements—this faithful picture is hung up before us as a warning lest we follow their example of disobedience and fall like them. {1T 652.2}

“But with many of them God was not well pleased: for they were overthrown in the wilderness. Now these things were our examples, to the intent we should not lust after evil things, as they also lusted. Neither be ye idolaters, as were some of them; as it is written, The people sat down to eat and drink, and rose up to play. Neither let us commit fornication, as some of them committed, and fell in one day three and twenty thousand. Neither let us tempt Christ, as some of them also tempted, and were destroyed of serpents. Neither murmur ye, as some of them also murmured, and were destroyed of the destroyer. Now all these things happened unto them for ensamples: and they are written for our admonition, upon whom the ends of the world are come. Wherefore let him that thinketh he standeth take heed lest he fall.” Has God changed from a God of order? No; He is the same in the present dispensation as in the former. Paul says: “God is not the author of confusion, but of peace.” He is as particular now as then. And He designs that we should learn lessons of order and organization from the perfect order instituted in the days of Moses for the benefit of the children of Israel.  {1T 652.3}