112. Lelkészek, rend és szervezet
Némely lelkész abba a hibába esik, hogy csak akkor tud felszabadultan szólni, ha magas hangon, túl hangosan és gyorsan beszél. Az ilyenek értsék meg, hogy a zaj, és hangos, gyors beszéd nem bizonyíték Isten hatalmának jelenlétére. Nem a hangerő tesz tartós benyomást. A lelkészek legyenek bibliakutatók, s alaposan ismerjék meg hitünk és reménységünk okait, majd hangjuk és érzéseik feletti teljes uralommal, fejtsék ki ezeket oly modorban, hogy az emberek nyugodtan mérlegelhessék, és a bizonyítékok alapján dönthessenek. S amint a lelkészek érzik az érvek erejét, melyeket az igazság komoly, próbára tevő alakjában kifejtenek, akkor a megismerés szerint buzgóság és komolyság lesz bennük. Isten Lelke megszenteli lelkük számára a másoknak hirdetett igazságokat; s míg másokat öntöznek, maguk is öntözve lesznek.
Láttam, hogy némelyik lelkészünk nem tudja, hogyan takarékoskodjék erejével, hogy kimerülés nélkül a legtöbb munkát tudja elvégezni. Ne imádkozzanak oly hangosan és hosszasan, hogy kimerítsék erejüket. Nem szükséges torkot, tüdőt elkoptatni az imával. Isten füle mindig nyitva áll meghallgatni alázatos szolgáinak szívből fakadó kéréseit, s nem várja el, hogy hozzá kiáltva elnyűjék beszélőszervüket. A tökéletes bizalom, a szilárd rátámaszkodás, Isten ígéreteinek állandó igénylése, az egyszerű, őszinte hit, hogy ő él, és megjutalmazza azokat, akik szorgalmasan keresik őt, ez győz Istennél.
A lelkészek fegyelmezzék magukat, s tanulják meg, miként végezzék el a legtöbb munkát a rendelkezésükre álló rövid idő alatt, s mégis megőrizve elég erőt, hogy ha további erőfeszítésre van szükség, legyen elég tartalék erejük az alkalomra, melyet felhasználhatnak, anélkül, hogy ártanának maguknak. Olykor egy adott ponton teljes erejükre szükség van, s ha előzőleg kimerítették erőalapjukat, s nem tudnak elég erőt összeszedni erre az erőbevetésre, minden, amit tettek, kárba vész. Olykor az egész testi és szellemi erőt igénybe kell venni, hogy a legerősebb kiállást végezzék, a legvilágosabban felsorakoztatva az érveket. Ezeket élesen az emberek elé állítani, s a legerősebb felhívásokkal döntésre késztetni. Amint a lelkek azon a ponton állnak, hogy elhagyják az ellenség sorait, s az Úr oldalára jöjjenek, a tusa a legtüzesebb és leghevesebb. Sátán és angyalai vonakodnak átengedni bárkit, aki a sötétség lobogója alatt szolgált, hogy Immánuel fejedelem véráztatta zászlaja alá álljon át.
Az Úr megmutatott két szembenálló hadsereget a csata fájdalmas küzdelme után. Egyik sem vívta ki a győzelmet. Végül a hűek megértik, hogy erejük elfogy, képtelenek elhallgattatni az ellenfelet, hacsak meg nem rohanják őket, meghódítva hadi eszközeiket. Ekkor, életük kockáztatásával összeszedik minden erejüket, megrohanják az ellenfelet. Félelmetes tusa következik, de kivívják a győzelmet, beveszik az erődöket. Ha e válságos percen a sereg olyan gyönge kimerültségében, hogy lehetetlen megtenniük az utolsó rohamot, s ledönteni az ellenfél bástyáit, az egész napokig, hetekig, sőt hónapokig tartó tusa elveszett; sok életet feláldoztak, és mit sem nyertek vele.
Hasonló tusa áll előttünk. Sokan meggyőződtek, hogy nálunk az igazság, mégis vaspántok tartják fogva őket, nem merik kockáztatni az igazság mellé állás következményeit. Sokan vesztegelnek a döntés völgyében, ahol rendkívüli, vesékig ható, éles felhívások szükségesek, hogy letegyék harci eszközeiket, és az Úr oldalára álljanak. De épp ezen a válságos ponton Sátán a legerősebb béklyókat rögzíti e lelkekre. Ha Isten szolgái kimerültek, előzőleg felhasználva teljes testi és szellemi erejüket, ha úgy vélik, hogy többre nem képesek, gyakran teljesen elhagyják a mezőt, máshol kezdenek működni. S az egész, vagy csaknem az egész idő alatt javakat és erőt költöttek rá, semmiért. Igen, rosszabb, mintha el sem kezdték volna itt a munkát, mert miután Isten Lelke mélyen meggyőzte az embereket, elvezetve őket a döntésig, s most hagyják, hogy elveszítsék az érdeklődést, s ezek az érvek ellen döntenek, akkor nem lehet egyhamar oda vezetni őket, ahol értelmüket ismét erre a tárgyra terelhetnék. Sok esetben végleg döntöttek.
Ha a lelkészek erőt tartalékolnak, s mikor minden a legnehezebben látszik menni, a legnagyobb erőfeszítéssel a legerősebb felhívásokat intézik, s mint hős harcosok, a válságos percben megrohanják az ellenséget, akkor kivívják a győzelmet; s a lelkeknek lenne ereje megtörni Sátán bilincseit, s az örök élet mellett dönteni. A jókor végzett, jól irányított erőfeszítés eredményessé teszi a régen kipróbált módszert, holott, ha akár néhány napra is, de abbahagyják erőfeszítéseiket, sok esetben teljes csődöt okoznak. A lelkészek adják magukat hittérítőként a munkának, s tanulják meg, miként tegyék erőfeszítéseiket a legeredményesebbé.
Az előadássorozat kezdetén némely lelkész nagyon lelkes. Terheket vállal, melyeket Isten nem vár el tőle, hogy hordozzon. Kimeríti magát énekléssel és hosszas, hangos imával és beszéddel. Kimerülnek, és haza kell térniük megpihenni. Mit érnek el ilyen erőfeszítéssel? Gyakorlatilag semmit. A munkásokban volt lélek és buzgóság, de nem a megismerés szerint. Nem alkalmaztak bölcs hadvezetést. Az érzés harckocsiján robogtak, de egyetlen győzelmet sem arattak. Nem vették be az ellenség bástyáit.
Az Úr megmutatta, hogy Krisztus lelkipásztorai fegyelmezzék magukat a harcra. Isten művében nagyobb bölcsesség szükséges a hadvezetés terén, mint az országok közti háborúk hadvezéreinek. Isten által választott lelkészek végzik a nagyszerű hadvezetést. Nem csupán emberek ellen küzdenek, hanem Sátán és angyalai ellen is. Bölcs hadvezetésre van itt szükség. Biblia-kutatóvá kell válniuk, és teljesen a munkára szentelni magukat. Mikor hittérítésbe kezdenek valahol, tudják megindokolni hitüket, nem nagyhangúan, nem viharosan, hanem szelíden és félelemmel. A hatalom, mely meggyőz –A mai utolsó napok veszedelmei közepette Krisztus rátermett lelkészei szükségesek a hittérítéshez, akik jártasak az igében és tanításban, ismerik az írásokat, s értik hitünk okait. Ezekhez a szövegekhez irányítottak, melyek lényegét némely igehirdető nem értette meg: „Az Úr Istent szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számon kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelíden és félelemmel.” „A ti beszédetek mindenkor legyen kellemetes, sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy mi módon kell néktek kinek-kinek megfelelnetek.” „Az Úr szolgájának nem kell torzsalkodni, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes. Aki szelíden fenyíti az ellenszegülőket, ha talán adna nekik az Isten megértést az igazság megismerésére. És felocsúdnának az ördög tőréből, foglyokká tétetvén az Úr szolgája által az Isten akaratára.”
Isten emberétől, Krisztus szolgájától elvárják, hogy minden jócselekedetre alaposan felkészült legyen. Dagályos, fellengzős lelkészre, aki csupa méltóságteljesség, nincs szükség ebben a jó munkában. Odaillő, ünnepélyes viselkedés mégis szükséges a szószéken. Az evangélium örömüzenetének lelkésze ne viselkedjék hanyagul, illetlenül. Ha Krisztus képviselője, viselkedése, testtartása, mozdulatai olyanok legyenek, hogy ne keltsenek undort a hallgatókban. A lelkész legyen kifinomult, vessen le minden közönséges modort s viselkedést, mozdulatot. Ápolja magában a helyes magatartást. Öltözködjék hivatásához méltón. Beszéde minden tekintetben legyen komoly, ünnepélyes, jól megválasztott. Az Úr közölte, hogy helytelen nyers, tiszteletlen kifejezésekkel élni, tréfálkozni szórakoztatásul, vagy nevettető történetekkel megkacagtatni a hallgatóságot. Gúny, és az ellenfél szavainak kicsúfolása, mind Isten rendje ellenes. A lelkész ne képzelje, hogy nincs tere javítani hanghordozásán vagy modorán; tágas tér nyílik mindkettő előtt. A hangot úgy ki lehet művelni, hogy hosszas beszéd sem árt a hangszalagoknak.
FOLYTATÁS
FOLYTATÁS
Chapter 112—Ministers, Order, and Organization
Some ministers have fallen into the error that they cannot have liberty in speaking unless they raise their voices to a high pitch and talk loud and fast. Such should understand that noise and loud, hurried speaking are not evidence of the presence of the power of God. It is not the power of the voice that makes the lasting impression. Ministers should be Bible students, and should thoroughly furnish themselves with the reasons of our faith and hope, and then, with full control of the voice and feelings, they should present these in such a manner that the people can calmly weigh them and decide upon the evidences given. And as ministers feel the force of the arguments which they present in the form of solemn, testing truth, they will have zeal and earnestness according to knowledge. The Spirit of God will sanctify to their own souls the truths which they present to others, and they will be watered themselves while they water others. {1T 645.1}
I saw that some of our ministers do not understand how to preserve their strength so as to be able to perform the greatest amount of labor without exhaustion. Ministers should not pray so loud and long as to exhaust their strength. It is not necessary to weary the throat and lungs in prayer. God’s ear is ever open to hear the heartfelt petitions of His humble servants, and He does not require them to wear out the organs of speech in addressing Him. It is the perfect trust, the firm reliance, the steady claiming of the promises of God, the simple faith that He is and that He is a rewarder of all those who diligently seek Him, that prevails with God. {1T 645.2}
Ministers should discipline themselves and learn how to perform the greatest amount of labor in the brief period allotted them, and yet preserve a good degree of strength, so that if an extra effort should be required, they may have a reserve of vital force sufficient for the occasion, which they can employ without injuring themselves. Sometimes all the strength they have is needed to put forth effort at a given point, and if they have previously exhausted their fund of strength and cannot command the power to make this effort, all they have done is lost. At times all the mental and physical energies may be drawn upon to make the very strongest stand, to array evidences in the clearest light, and set them before the people in the most pointed manner, and urge them home by the strongest appeals. As souls are on the point of leaving the enemy’s ranks and coming up on the Lord’s side, the contest is most severe and close. Satan and his angels are unwilling that any who have served under the banner of darkness should take their position under the bloodstained banner of Prince Immanuel. {1T 645.3}
I was shown opposing armies who had endured a painful struggle in battle. The victory was gained by neither, and at length the loyal realize that their strength and force is wearing away, and that they will be unable to silence their enemies unless they make a charge upon them and obtain their instruments of warfare. It is then, at the risk of their lives, that they summon all their powers and rush upon the foe. It is a fearful struggle; but victory is gained, the strongholds are taken. If at the critical period the army is so weak through exhaustion that it is impossible to make the last charge and batter down the enemy’s fortifications, the whole struggle of days, weeks, and even months is lost; and many lives are sacrificed and nothing gained. {1T 646.1}
A similar work is before us. Many are convinced that we have the truth, and yet they are held as with iron bands; they dare not risk the consequences of taking their position on the side of truth. Many are in the valley of decision, where special, close, and pointed appeals are necessary to move them to lay down the weapons of their warfare and take their position on the Lord’s side. Just at this critical period Satan throws the strongest bands around these souls. If the servants of God are all exhausted, having expended their fund of physical and mental strength, they think they can do no more, and frequently leave the field entirely, to commence operations elsewhere. And all, or nearly all, the time, means, and labor have been spent for nought. Yes, it is worse than if they had never commenced the work in that place, for after the people have been deeply convicted by the Spirit of God, and brought to the point of decision, and are left to lose their interest, and decide against these evidences, they cannot as easily be brought where their minds will again be agitated upon the subject. They have in many cases made their final decision. {1T 646.2}
If ministers would preserve a reserve force, and at the very point where everything seems to move the hardest, then make the most earnest efforts, the strongest appeals, the closest applications, and, like valiant soldiers, at the critical moment make the charge upon the enemy, they would gain the victory. Souls would have strength to break the bands of Satan and make their decisions for everlasting life. Well-directed labor at the right time will make a long-tried effort successful, when to leave the labor even for a few days will in many cases cause an entire failure. Ministers must give themselves as missionaries to the work and learn how to make their efforts to the very best advantage. {1T 647.1}
Some ministers at the very commencement of a series of meetings become very zealous, take on burdens which God does not require them to bear, exhaust their strength in singing and in long, loud praying and talking, and then are worn out and must go home to rest. What was accomplished in that effort? Literally nothing. The laborers had spirit and zeal, but lacked understanding. They manifested no wise generalship. They rode upon the chariot of feeling, but there was not one victory gained against the enemy. His stronghold was not taken. {1T 647.2}
I was shown that ministers of Christ should discipline themselves for the warfare. Greater wisdom is required in generalship in the work of God than is required of the generals engaged in national battles. Ministers of God’s choosing are engaged in a great work. They are warring not merely against men, but against Satan and his angels. Wise generalship is required here. They must become Bible students and give themselves wholly to the work. When they commence labor in a place, they should be able to give the reasons of our faith, not in a boisterous manner, not with a perfect storm, but with meekness and fear. The power which will convince is strong arguments presented in meekness and in the fear of God. {1T 647.3}
Able ministers of Christ are required for the work in these last days of peril, able in word and doctrine, acquainted with the Scriptures, and understanding the reasons of our faith. I was directed to these scriptures, the meaning of which has not been realized by some ministers: “But sanctify the Lord God in your hearts: and be ready always to give an answer to every man that asketh you a reason of the hope that is in you with meekness and fear.” “Let your speech be alway with grace, seasoned with salt, that ye may know how ye ought to answer every man.” “And the servant of the Lord must not strive; but be gentle unto all men, apt to teach, patient, in meekness instructing those that oppose themselves; if God peradventure will give them repentance to the acknowledging of the truth; and that they may recover themselves out of the snare of the devil, who are taken captive by him at his will.” {1T 648.1}
The man of God, the minister of Christ, is required to be thoroughly furnished unto all good works. A pompous minister, all dignity, is not needed for this good work. But decorum is necessary in the desk. A minister of the gospel should not be regardless of his attitude. If he is the representative of Christ, his deportment, his attitude, his gestures, should be of such a character as will not strike the beholder with disgust. Ministers should possess refinement. They should discard all uncouth manners, attitudes, and gestures, and should encourage in themselves humble dignity of bearing. They should be clothed in a manner befitting the dignity of their position. Their speech should be in every respect solemn and well chosen. I was shown that it is wrong to make coarse, irreverent expressions, relate anecdotes to amuse, or present comic illustrations to create a laugh. Sarcasm and playing upon the words of an opponent are all out of God’s order. Ministers should not feel that they can make no improvement in voice or manners; much can be done. The voice can be cultivated so that quite lengthy speaking will not injure the vocal organs. {1T 648.2}
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése