péntek, március 18, 2016

Bizonyságtételek I. kötet - 10. bizonyságtétel - 80. Meg nem szentelt igehirdetők

80. Meg nem szentelt igehirdetők
A harmadik angyal üzenetét hirdető lelkészeknek dolgozniuk kellene, mert tudják, hogy Isten helyezte rájuk a munka terhét. Lelkészeinket kiemeltük az ínségből, ha kissé takarékosak. Ha hiányt szenvednek, hiányt fognak szenvedni bármely más állásban. Ha a legjobb fizetést adjuk nekik, el fognak költeni mindent, amijük van. Ez történt Hull vénnel. Az ilyennek csaknem kimeríthetetlen tőkére lenne szüksége, hogy elégedett legyen.
Akik nem tudják bölcsen igazgatni világi ügyeiket; azok általában lelki hiánnyal is küzdenek. Nem építik fel a gyülekezetei. Lehetnek velük született tehetségeik, és ragyogó szónoknak nevezhetik őket, mégis hiányzik belőlük az erkölcsi érték. Zsúfolásig tölthetik a gyülekezetei, és jókora izgalmat válthatnak ki, de ha a gyümölcsöt keresed, nagyon keveset vagy semmit sem találsz. Az ilyenek gyakran a munka fölé emelkednek, s elvesztik szeretetüket az örömhír egyszerűsége iránt. Nem elégítik ki őket az igazságok, melyeket hirdetnek. Ez történik Hull vénnel. Hiányzik belőle a kegyesség, mely megalapozza az ember lelkét, felemeli, nemesíti jellemét. Jó, ha a szív megalapozott a kegyességben. Ez állhatatosságunk alapja.
Azokon a helyeken, ahol Hull vén előadássorozatot tart, az embereknek tetszik a szellemessége, igehirdetésének különös módja, fáradozása nyomán mégis kevesen fogadják el az igazságot. S azok nagyobb része is rövidesen hátat fordít az igazságnak. Sokan csalódottak, mert kevés gyümölcs látható tevékenysége nyomán. Megmutatták nekem az okát. Hiányzik belőle az alázat, az őszinte odaadás egyszerűsége, a tisztaság és szentség. Azt gondolja, hogy választékos munkája felbecsülhetetlen, és hogy az ügy alig létezne, ha ő elszakadna attól. De ha tudná, hogy mennyit szenvednek miatta az aggodalomtól az ügy igazi munkásai, akik segíteni akartak rajta, akkor nem becsülte volna oly nagyra a munkáját. Viselkedése meg nem szűnő teher a műnek, ami jobban felvirágzott volna a testvér hatása nélkül. Testvérei sóvárogtak megóvni őt az eleséstől, így túl sokat tettek érte anyagiak terén. Szerették igehirdető képességét, s némelyek tapintatlanul égig magasztalták. Jobban szerették, mint bármely igehirdetőt, akinek jó hatása bárhol meglátszott volna az ügyön. Ez ártott neki. Nem volt benne elég alázat vagy Isten kegyelme, hogy ne vegye tudomásul testvérei hízelgéseit. Segítse Isten ezeket a testvéreket, hogy hibájuk tudatára ébredjenek, és soha többé ne vétkezzenek fiatal lelkész dicsőítésével.
Aki eltávolodik Isten maradék népétől, s követi romlott szíve hajlamait, az szívesen Sátán karjaiba veti magát, és ezt az előjogot fenn is tartja. Mások is veszélyben forognak közöttünk. Nagyra tartják képességeiket, holott hatásuk sok szempontból alig volt jobb, mint Hull véné. Ha alaposan meg nem változnak, az ügy jobban fejlődne nélkülük. A meg nem szentelt igehirdetők kárt tesznek az ügyben, és csak súlyos terhek testvéreik nyakán. Másoknak kell követni őket, helyrehozni hibáikat, felegyenesíteni és megerősíteni azokat, akiket meggyöngített s levett lábáról ártalmas hatásuk. Féltékenyek a mű terhét viselő testvérekre, akik, ha az ügy fejlesztése megkívánná, életüket is feláldoznák. A maguk alacsony indítékai szerint ítélik testvéreiket. Ha magas fizetést adunk az így Sátán kísértése alatt álló lelkészeknek, csak kárt okozunk nekik, és pazaroljuk a pénzt. Tekintélyt kölcsönöz ez nekik, és olyan helyzetet teremt számukra, amelyben legmélyebben megsebezhetik testvéreiket és Isten ügyét.
Az Úr közölte velem, hogy az álláspontunk igazságát és Isten szavának ihletettségét érintő kifejezett kétségeknek semmi alapjuk, mint azt sokan feltételezik. A nehézségek nem annyira a Bibliából, vagy hitünk bizonyítékaiból, hanem a szívükből fakadnak. Isten szavának követelményei túl szigorúak megszenteletlen természetüknek. „Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.” Ha nem tartjuk kordában meg nem szelídített szívünk gondolatait, s nem vetjük alá a hit által nyert isteni kegyelem megszentelő hatásának, akkor azok nem lesznek tiszták és szentek. Az üdvösség Isten igéjében leírt feltételei ésszerűek, világosak és építők, semmivel sem kevesebbek, mint az Isten akaratával való tökéletes megegyezés, az pedig a szív és az élet tisztasága. Meg kell feszítsük magunkat, a bennünk levő kéjvággyal együtt. Tisztítsuk meg magunkat testünk és lelkünk minden szennyétől, és Isten félelmében tegyük teljessé megszentelésünket.
Csaknem minden esetben azért kezd valaki kételkedni Isten szava ihletettségében, mert megszenteletlen az élete, és az írás ezt elítéli. Nem kedvelik azokat, akik meg szeretnék őket téríteni és fékezni. A nehézségek és a kétségek, amelyek megzavarják az erkölcstelen szívet, szertefoszlanak az előtt, aki az igazság tiszta elveit gyakorolja.
Sok tehetséges ember akad, akikkel sok jó eredményt érnénk el, ha megszentelődnének, és Krisztus ügyéért használnák képességüket. Vagy súlyos kárt tehetnek, ha a hitetlenség és Sátán szolgálatába állnak.
Maguk, s különböző vágyaik kielégítése kiforgatja tehetségeiket eredeti rendeltetésükből, s áldás helyett átokká teszik. Sátán, a főcsaló, csodálatosan tehetséges. Valamikor fennkölt angyal volt, Krisztus után a legelső. Önfelmagasztalás miatt elbukott, lázadást szított a mennyben, ez okozta, a magáéval együtt sokak bukását. Attól kezdve tehetségeit és ügyességét Isten kormányzata ellen használj a, hogy akit csak hatása alá kerít, megvesse a menny tekintélyét. Akiket Sátán megigéz, azt választhatják, hogy kövessék bukott angyalait, s végül megosszák vele a sorsát.
A tiszta élet kifinomít, és aki tisztán él, egyre inkább visszariad a durvaságtól és a zülléstől. Az ilyenek nem hagyják magukat félrevezetni az igazságtól, s nem adják át magukat Isten igéjének ihletettsége felőli kétségeknek. Ellenkezőleg. Naponta egyre növekvő figyelemmel tanulmányozzák a szent igét, és a kereszténység és ihletettség bizonyítékai bevésik magukat gondolataikba és életükbe. Aki szereti a bűnt, elfordul a Bibliától, szereti a kétkedést, és elvei meggondolatlanná válnak. Befogadják és terjesztik a hamis elméleteket. Az ilyenek a körülményekre hárítják az ember bűnét, és ha valaki súlyos bűnt követ el, sajnálni fogják, ahelyett, hogy büntetésre méltó bűnözőnek tekintenék, ami mindig megfelel a romlott szívnek, mely idővel kifejleszti a bukott természet elveit. Az emberek valamely bizonytalan folyamattal egy csapásra eltörlik a bűnt, hogy elkerüljék az egyéni megújulás és erőfeszítés kényelmetlen szükségét. A jelen igyekezet kötelességét lerázandó, sokan értéktelennek, semmisnek jelentik ki életük összes igyekezetét és erőfeszítését, amint akkor tették, mikor követték Isten szavának szent elveit. Hull vén bölcseleti szüksége szíve romlottságaiban gyökerezik. Isten embereket támaszt, hogy dolgozni menjenek a búzamezőkre, s ha alázatosak, odaadok és istenfélők, övék lesz a korona, melyet a hitükben megromlott lelkészek veszítenek el.
1862. november 5-én az Úr közölte, hogy némelyek félreismerik hivatásukat. Azt gondolják, hogy ha valaki nem jó kétkezi munkás, és tehetségtelen üzletember, akkor lelkész lehet belőle. Sokan nagyon tévednek ezen a téren. Akiben nincs üzleti érzék, lelkész lehet, de hiányozni fognak belőle a képességek, melyekkel minden lelkésznek rendelkeznie kell, hogy okosan intézze a gyülekezet dolgait, és építse az ügyet. De ha valamelyik kitűnő szónok, és akár Hull vén, két balkezes az ügyvezetésben, az sose járjon egyedül. Menjen vele valaki, aki betölti a hiányt és rendet tart helyette. Még ha megalázónak tartja is, hallgasson társa okosságára és tanácsára, amint a vak követi azt, aki lát. Ezzel sok veszélyt elkerül, amelyek ha magára hagynák, végzetesnek bizonyulhatnak.
Isten ügyének jóléte nagyon is azoktól a lelkészektől függ, akik az evangélium mezején dolgoznak. Az igazság tanítói legyenek imádkozó, önfeláldozó, istenfélő emberek, akik értenek dolgukhoz, és szertejárnak, jót tesznek, mert tudják, hogy Isten hívta el őket munkára. Olyanok, akik tudatában vannak a lelkek értékének, s készek terheket és felelősségeket viselni. Tökéletes munkájáról ismerik fel a jó munkást.
Alig néhány igehirdető van köztünk. Mivel úgy látszik, mintha Isten ügye oly igen segítségre szorulna, némelyek véleménye szerint csaknem bárkit el kellene fogadnunk, aki lelkésznek tartja magát. Némelyek véleménye szerint, ha valaki szava készen tud imádkozni és beszélni az összejövetelen, már alkalmas arra, hogy munkásként dolgozzék. Mielőtt megvizsgálnák, és munkájuknak bármi jó gyümölcsét mutatnák, némely tapasztalatlan testvér bátorít és dicsőít olyan embereket, akiket Isten nem hívott el. A munkás értékét a végzett munka mutatja meg. Tékozolnak és megzavarnak, ahelyett, hogy betakarítanának és építenének. Néhányan elfogadhatják munkájuk nyomán az igazságot, de ezek általában nem emelkednek magasabbra, mint akiktől tanultak. Ugyanazok a hiányosságok látszanak meg megtérítettjeiken, mint rajtuk.
Ügyünk sikere nem a lelkészek nagy számától függ. Az azonban igen-igen fontos, hogy az Isten ügyében dolgozók igazán érezzék át annak a munkának terhét és szent voltát, amelyre hívattattak. Kisszámú önfeláldozó, istenfélő, a maguk szemében kicsiny ember sokkal több jót végezhet el, mintha sokkal többen lennének, mégis némelyek, noha alkalmatlanok a munkára, magabízók; s dicsekednek, hogy milyen tehetségesek. Néhány munka mezején tevékenykedő, akik alkalmasabbak lennének valamely foglalkozásra lakóhelyükön, szükségessé teszik, hogy a megbízható lelkészek csaknem minden idejüket azzal töltsék, hogy nyomukban járjanak és helyrehozzák az előbbiek rossz hatását. A fiatal igehirdetők jövőbeni hasznavehetősége javarészt attól függ, hogyan lépnek munkába. A testvérek, akik szívükön viselik Isten ügyét, annyira szeretnék látni az igazság előretörését, hogy az a veszély fenyegeti őket, hogy túl sokat tesznek a ki nem próbált lelkészekért, túl bőkezűek hozzájuk, s túlzott tekintéllyel ruházzák fel őket. Az evangélium mezejére lépőket hagyni kell, hogy maguk szerezzenek maguknak jó hírnevet, még ha megpróbáltatásokba és szűkölködésekbe kerül is nekik. Először teljesen be kell bizonyítaniuk lelkészi hivatásukat.
A tapasztalt testvérek legyenek elővigyázatosak, és ahelyett, hogy elvárnák a fiatal lelkészektől, hogy azok segítsék és vezessék őket, tartsák kötelességüknek szárnyuk alá venni a fiatal lelkészeket. Tanítsák, tanácsolják, vezessék, és vegyék atyai gondoskodásuk alá őket. A fiatal lelkészek legyenek módszeresek, szilárd szándékúak és munkaszeretők, hogy ne egyék ingyen senki kenyerét. Ne járják a helységeket, ne hirdessék hitünk valamely előreláthatólag előítéletet keltő pontját úgy, hogy azután tovább mennek, mielőtt akár félig is bemutatták volna a jelen igazság bizonyítékait. A fiatal férfiak, akik hiszik, hogy kötelességük részt venni a munkában, ne vegyék magukra az igazság hirdetésének felelősségét, míg nem részesülnek az előjogban, hogy olyan tapasztalt igehirdető szárnya alatt tehetik, akik alaposak a munkában. Úgy tanuljanak tőle, mint tanuló tanulna tanítójától. Ne róják a helységeket határozott cél vagy a munkavégzés értelmes tervei nélkül.
Néhányan, noha alig rendelkeznek tapasztalattal, s a legkevésbé képesek hirdetni az igazságot, ha tanácsot kell kérni tapasztalt testvéreiktől, leghátul kullognak. Megjátsszák a lelkipásztort, egy szintre helyezik magukat próbát kiállt, hosszú tapasztalattal rendelkező testvérekkel; s csak akkor elégedettek, ha ők vezethetnek. Azt gondolják, hogy mivel lelkészek, mindent tudnak, amit tudni érdemes. Ezek nem ismerik magukat eléggé. Hiányzik belőlük a kellő szerénység, s nagyra tartják képességeiket. A tapasztaltak, akik tudatában élnek a munka szentségének, s átérzik a mű felelősségét, nem bíznak magukban. Kiváltságnak tartják kikérni testvéreik tanácsát, s nem sértődnek meg, ha munkatervük vagy beszédmódjuk felől kiigazítják őket.
A más felekezetekből áttért, a három angyal üzenetét magukévá tevő lelkészek gyakran tanítani szeretnének, mikor tanulniuk kellene. Sok régi tanítást kell elfelejteniük, mielőtt alaposan megtanulnák a jelen igazság elveit. Ezek a lelkészek, ha lélekmentésbe fognak, súlyos kárt tesznek Isten ügyében, mert előbb olyan munkát kell elvégezni értük, mint amilyet ők szeretnének végezni a hitetlenekért. Ha nem minősítettek az igehirdetésre, két-három megbízható lelkésznek kell majd utánuk járni, és helyrehozni helytelen hatásukat. Végső soron kevesebbe kerülne Isten ügyének, ha megfelelő fizetést adnának nekik, hogy maradjanak otthon, ne okozzanak kárt a munka mezején.
Némelyek azt tartják, hogy a lelkészeket különleges ihletettség vezeti, mivel közegek csupán, melyeken át az Úr szól. Ha az öregek és a tapasztaltak hibákat látnak a lelkészben, s hasznos módosításokat javasolnak beszédmódján, hanghordozásán vagy taglejtésén, néha fáj neki, s azzal érvel, hogy Isten úgy hívta el, amint van, hogy az erő Istentől, s nem tőle származott, hogy nem ember bölcsessége szerint hirdeti az igét, és a többi. Téves a nézet, hogy nem lehet igét hirdetni, csak ha a szónok lázba jön. Akik így érzelmeiktől függnek, jó igehirdetők lehetnek, amikor kellő hangulatban vannak, de sosem lesz belőlük jó teherviselő munkás. Mikor a munka nehezen halad, s minden csüggesztő oldalára fordul, az izgulékony, az érzéseire támaszkodó, nem kész viselni a teher rá eső részét. A csüggedés és sötétség napjaiban igen fontos, hogy akadjanak higgadtan gondolkodó emberek, akik bíznak Istenben, és olyan jól folytatják tevékenységüket a sötétben, mintha nappal lenne. Akkor meglátjuk, hogy a férfiak, akik elvből szolgálják Istent, bár hitük kegyetlenül próbára kerülhet, biztosan fognak támaszkodni az Úr soha sem gyengülő karjára.
A fiatal lelkészek, és akik valamikor lelkészek voltak – akiknek durva s faragatlan a modoruk, olyan kifejezéseket használnak, melyek nem tökéletesen szemérmesek és tiszták – nem alkalmasak erre a munkára, míg bizonyítékát nem nyújtják, hogy teljesen átalakultak. Egyetlen meggondolatlan szó súlyosabb kárt okozhat, mint amennyi jót egész előadássorozatuk tehet. Az igazság zászlóját, melyet mindig magasan kell lobogtatnunk, porba ejtik az emberek szeme láttára. Megtértjeik többnyire nem emelkednek magasabbra, mint a lelkész emeli előttük a zászlót. Akik az élők és a holtak között állnak, teljesen alkalmasnak kell lenniük. A lelkész pillanatra se legyen elővigyázatlan. Mások felemeléséért fáradoznak, hogy az igazság alapzatához vezessék őket. Mutassa meg az embereknek, mit tett érte az igazság. Lássa be a meggondolatlan, durva, közönséges kifejezések gonoszságát, félre kellene tennie, s megvetnie az effélét. Máskülönben megtérítettjei róla vesznek mintát. Mikor megbízható lelkészek jönnek utánuk, és igyekeznek helyrehozni a megtérteknek a hibáit, a lelkészre hivatkozva mentik ki magukat. Ha elítéled a viselkedést, meg fogják kérdezni, hogy miért támogatták, és kölcsönöztek tekintélyt nekik azzal, hogy elküldtétek őket igét hirdetni a bűnösöknek, míg maguk is bűnösök?
A munka, melyet végzünk, felelősségteljes és magasztos. Akik igével és tanítással szolgálnak, a jótettek példaképeivé kell válniuk. Legyenek példásan megszentelődöttek, tiszták és rendszeretők. Isten szolgájának megjelenése, a szószéken és azon kívül, életerős lelkipásztor kinézete legyen. Sokkal többet elérhet istenfélő példamutatásával, mintha csak igét hirdet a szószékről, de a szószéken kívül nem nyújt követendő példát. A műben munkálkodók a legmagasztosabb igazságot hirdetik a világnak, melyet valaha is halandókra bíztak. Akiket Isten hívott el ügyében munkálkodni, be fogják bizonyítani magasztos hivatásukat, s legfőbb kötelességüknek tartani a növekedést és tökéletesedést, míg csak rátermett munkások nem lesznek. Amint buzgalomról tesznek tanúságot, vagyis felhasználják az Isten által rájuk bízott talentumokat, akkor értelmesen segítenünk kell őket. Bátorításunk mégse legyen hízelgés ízű, mert ebből eleget végez Sátán. Akiknek meggyőződése, hogy hivatásuk az igehirdetés, azoknak ne hagyjuk, hogy magukat és családjukat is azonnal a testvérek támogatására utalják. Nem jár ez ki nekik, csak majd ha meg tudják mutatni munkájuk jó gyümölcseit. Fennáll a veszély, hogy a fiatal lelkészeknek s a kevésbé tapasztaltaknak ártunk, ha hízelgünk nekik, s ha levesszük vállukról az élet gondjait. Mikor nem hirdetik az igét, dolgozzanak, amit tudnak, az eltartásukért. Ez a legjobb módja, hogy kipróbáljuk igehirdető elhívatásukat. Ha csupán azért akarják hirdetni az igét, hogy lelkészekként eltartsák őket, akkor, ha a gyülekezet értelmesen viselkedik, rövid időn belül levetik a terhet, és elhagyják az igehirdetést a jövedelmezőbb foglalkozások kedvéért. Pál nem nézte le a munkát, pedig igen nagy szónok-tehetség volt, Isten csodálatosan térítette meg, hogy különleges feladatot bízzon rá. Ő mondja: „Mindez ideig éhezünk is, szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is, bujdosunk is. Fáradozunk is, tulajdon kezünkkel munkálkodván: ha szidalommal illettettünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük.” 1Korintus 4:11-12. „Sem ingyen kenyeret nem ettünk senkinél, hanem munkával és fáradsággal, éjjel nappal dolgozva, hogy közületek senkinek ne legyünk terhére.” 2Thessalonika 3:8.
Az Úr közölte, hogy sokan nem helyesen értékelik a sorainkban élő képességeket. Némely testvér nem érti, miféle igehirdető tehetség válna leginkább az igazság ügyének javára, hanem csak érzéseik közvetlen kielégítésével gondolnak. Ha nem veszik fontolóra az ügyet, jobban fogják kedvelni azt a szónokot, aki jó adag lelkesedést visz igehirdetésébe, társalgásába viszont vidám, fülcsiklandozó történeteket fűz. Ezek pillanatra ugyan élénkítik a gondolatokat, de nem tesznek tartós benyomást. Ugyanakkor kevéssé becsülik azt a lelkészt, aki imádkozó szívvel tanulmányozott, hogy higgadtabban s összefüggőbben tárhassa a gyülekezet elé álláspontunk indokolását. Nem becsülik fáradozását, és gyakran közönyösen bánnak vele.
Szónokolhat valaki lelkesen, cirógathatja a fület, de ezzel nem közöl új gondolatot vagy eredeti értesülést. Az ilyen igehirdetésen nyert benyomás csak addig tart, míg a szónok hangja hallik. Mikor az ilyen fáradozás gyümölcsét keressük, édeskeveset találunk. Ezek a feltűnő tehetségek nem annyira üdvösek, nem segítik annyira elő az igazság ügyét, mint amelyre a kemény és nehéz helyzetben számítani lehet. Az igazság hirdetésénél szükséges, hogy az Ige bizonyítékaival jól alátámasszuk álláspontunk fontos vonásait.
Nagyhangú bizonygatások elhallgattathatják a hitetleneket, de nem győzik meg őket. A hívők nem az egyetlen csoport, amelyért a munka mezejére küldik a munkásokat. A fő cél az üdvösségre vezetés.
Néhány testvérünk hibát követett el e téren. Azt gondolták, hogy C. testvér volt a megfelelő ember a vermonti munkára, s többet el tud érni, mint bármelyik másik lelkész abban az államban. Ezek nem a helyes szemszögből nézik a dolgokat. C. testvér fel tudja kelteni a gyülekezet érdeklődését, s ha ez lenne minden, ami az eredményes lelkészséghez kell, akkor e testvérek és testvérnők egyik csoportja helyesen értékelte volna őt. De C. testvér nem alapos munkás, és nem is megbízható. A gyülekezet próbáiban nem számíthatnak rá. Nincs tapasztalata, okossága és ítélőképessége a próba idején, mely a gyülekezet javára lehetne. Nem alapos a világi ügyekben, s bár csak kis családja van, többé-kevésbé segítségre szorul. Ugyanazt a hiányosságot látjuk benne lelki ügyekben is, mint világi ügyeinél. Ha igehirdetése kezdetén helyesen bántunk volna vele, mára már valamelyes hasznát látna az ügy. Testvérei kárt tettek benne, mert túlbecsülték, s mert alig hagytak neki valamit az élet gondjaiból, míg csak arra a következtetésre nem jutott, hogy munkája csaknem nélkülözhetetlen. Hagyta, hogy vermonti testvérei viseljék terheit, neki pedig semmire sincs gondja. Nem dolgozott eleget, hogy izmai edzettek és erősek lennének, és egészsége is jó legyen.
Nem tud felépíteni gyülekezeteket. Ha majd belátja, hogy jaj neki, ha nem hirdeti az evangéliumot, mint az önfeláldozó igehirdetők tették az elmúlt időkben, akkor, mint ők, kész lesz ideje egy részét kétkezi munkával tölteni, hogy megkeresse családja kenyerét, és azután elindul, nemcsak igét hirdetni, hanem lelkeket menteni. Az ily szellemben végzett igyekezet eredményes lesz. Saját szemében fontos ember, egyenlőnek tartja magát bármelyik vermonti munkással. Szerinte őt is közéjük kell sorolni, és ki kell kérni nézeteit a gyülekezet pénzügyeiről is, pedig nem vívott ki magának jó hírnevet, s nem bizonyította be, hogy alkalmas. Miféle önfeláldozást vagy odaadást tanúsított a gyülekezet iránt? Milyen veszedelmeket vagy nehéz időket viselt el, mellyel megnyerte volna a testvérek bizalmát, mint olyan munkás, akire támaszkodni lehet, akinek befolyása mindig áldásos lesz, bárhova megy? Amíg teljesen más lelkületet nem érlel, s önzetlenül nem cselekszik, jobb lenne, ha lemondana az igehirdetés gondolatáról.
Vermonti testvéreink figyelmét elkerülte az olyan emberek erkölcsi értéke, mint Bourdeau, Pierce és Stone testvérek, akik mély tapasztalattal rendelkeznek, s jó hatásuk megnyerte a közönség bizalmát. Szorgalmuk és következetes életük életerős, gyakorlati igehirdetővé tette őket. Munkásságuk jókora előítéletet is eltávolított. Ezek a testvérek gyűjtöttek s építettek. Mégis némely testvér nem becsülte meg hármuk tevékenységét, másrészt azzal voltak elégedettek, aki nem állja ki a vizsgát, s a próbát, és alig tud felmutatni olyan gyümölcsöt, mely munkájának eredménye lenne.
Chapter 80—Unconsecrated Ministers
Ministers who preach the third message should labor because they feel that God has laid upon them the burden of the work. Our ministers are placed above want, if they exercise any degree of economy. If they lack, they will be in want in any position in which they may be placed. Give them the most favorable chance and they would spend all they receive. This has been the case with Elder Hull. Such need an almost inexhaustible fund to draw from in order to be satisfied. {1T 438.1}
Those who fail to manage wisely in temporal matters, generally lack in spiritual things. They fail to build up the church. They may possess natural talents and be called smart speakers, and yet lack moral worth. They may draw large congregations and raise considerable excitement; but when the fruit is sought for, there is very little, if any, to be found. Such men frequently get above the work and lose their love for the simplicity of the gospel. They are not sanctified through the truths they preach. This has been the case with Elder Hull. He has lacked that grace which establishes the soul and elevates and ennobles the character of the man. It is a good thing that the heart be established with grace. This is the ground of our steadfastness. {1T 438.2}
In places where Elder Hull has given a course of lectures, the people have been pleased with his witticisms and his peculiar style of preaching, yet but few have embraced the truth as the result of his labors; and even of these quite a proportion soon renounce the faith. Many have been disappointed that there was so little fruit to be found after his labor. I was shown the reason. Humility, simplicity, purity, and holiness of life were lacking. He has thought that his smart labor was invaluable, and that the cause would hardly exist if he should be disconnected from it; but if he could have known the anxiety which the real laborers in the cause, who have tried to help him, have suffered on his account, he would not have had so high an estimate of his own labors. His course has been a continual burden to the cause, and it would have prospered better without his influence. The anxiety of his brethren to save him from falling has led them to do too much for him in point of means. They have been pleased with his preaching talent, and some have been so indiscreet as to extol him and show a decided preference for him above other preaching brethren whose influence would tell for the advancement of the cause anywhere. This has hurt him. He had not sufficient humility or enough of the grace of God to stand against the flattery of his brethren. May God help these brethren to feel over their mistake and never again to be guilty of injuring a young minister by flattery.  {1T 438.3}
All who desire to draw away from God’s remnant people in order to follow their own corrupt hearts would throw themselves willingly into Satan’s hands, and should have the privilege. There are others among us who are in danger. They have an exalted opinion of their own ability, while their influence in many respects has been but little better than that of Elder Hull. Unless they thoroughly reform, the cause would be better off without them. Unsanctified ministers injure the cause and are a heavy tax upon their brethren. They need someone to follow after them to correct their mistakes and to straighten up and strengthen those who have been weakened and torn down through their influence. They are jealous of those who have borne burdens in the work, those who would sacrifice even their lives if necessary to advance the cause of truth. They judge their brethren to have no higher motives than they have had. Doing much for ministers who are thus subject to Satan’s temptations injures them and is a waste of means. It gives them influence, and thus places them where they can wound their brethren and the cause of God most deeply. {1T 439.1}
I have been shown that the doubts expressed in regard to the truthfulness of our position and the inspiration of the word of God are not caused as many suppose them to be. These difficulties are not so much with the Bible or with the evidences of our faith as with their own hearts. The requirements of God’s word are too close for their unsanctified natures. “The carnal mind is enmity against God: for it is not subject to the law of God, neither indeed can be.” If the feelings of the natural heart are not restrained and brought into subjection by the sanctifying influence of the grace of God received through the channel of faith, the thoughts of the heart are not pure and holy. The conditions of salvation brought to view in the word of God are reasonable, plain, and positive, being nothing less than perfect conformity to the will of God and purity of heart and life. We must crucify self with the lusts thereof. We must cleanse ourselves from all filthiness of the flesh and spirit, perfecting holiness in the fear of God. {1T 440.1}
In almost every case where persons become unsettled in regard to the inspiration of the word of God, it is on account of their unsanctified lives, which that word condemns. They will not receive its reproofs and threatenings because these reflect upon their wrong course of action. They do not love those who would convert and restrain them. Difficulties and doubts which perplex the vicious heart will be cleared away before the one practicing the pure principles of truth. {1T 440.2}
Many possess talents which would accomplish much good if sanctified and used in the cause of Christ, or much harm if employed in the service of unbelief and Satan. The gratification of self and its various lusts will pervert the talents and make them a curse instead of a blessing. Satan, the archdeceiver, possesses wonderful talents. He was once an exalted angel, next to Christ. He fell through self-exaltation, and created a rebellion in heaven, and caused many to fall with him. Then his talents and skill were employed against the government of God, to cause all whom he could control to despise the authority of heaven. Those who are charmed with his Satanic majesty may choose to imitate this fallen general and share with him his fate at last.  {1T 440.3}
Purity of life imparts refinement, which will lead those possessing it to shrink more and more from coarseness and indulgence in sin. Such will not be led away from the truth or be given up to doubt the inspiration of the word of God. On the contrary, they will engage in the daily study of the sacred word with ever-increasing interest, and the evidences of Christianity and inspiration will stamp their impress on the mind and life. Those who love sin will turn away from the Bible, will love to doubt, and will become reckless in principle. They will receive and advocate false theories. Such will ascribe man’s sins to his circumstances, and when he commits some great sin they make him a subject of pity instead of looking upon him as a criminal to be punished. This will always suit a depraved heart, which in course of time will develop the principles of fallen nature. By some general process, men abolish sin at once to avoid the unpleasant necessity of individual reformation and exertion. In order to free themselves from the obligation of present effort, many are ready to declare of no account all the labor and effort of their lives while following the sacred principles of God’s word. Elder Hull’s philosophical necessity has its stronghold in the corruptions of the heart. God is raising up men to go forth to labor in the harvest field, and if they are humble, devoted, and godly, they will take the crowns which those ministers lose who concerning the faith are reprobate. {1T 441.1}
November 5, 1862, I was shown that some men mistake their calling. They think that if a man cannot labor with his hands, or if he is not a business character, he will make a minister. Many make a great mistake here. A man who has no business tact may make a minister, but he will lack qualifications that every minister must possess in order to deal wisely in the church and build up the cause. But when a minister is good in the pulpit, and, like Elder Hull, fails in management, he should never go out alone. Another should go with him to supply his lack and manage for him. And although it may be humiliating, he should give heed to the judgment and counsel of this companion, as a blind man follows one who has sight. By so doing he will escape many dangers that would prove fatal to him were he left alone.  {1T 441.2}
The prosperity of the cause of God depends much upon the ministers who labor in the gospel field. Those who teach the truth should be devotional, self-sacrificing, godly men who understand their business and go about doing good because they know that God has called them to the work, men who feel the worth of souls and will bear burdens and responsibilities. A thorough workman is known by the perfection of his work. {1T 442.1}
There are but few preachers among us. And because the cause of God seemed to need help so much, some have been led to think that almost anyone claiming to be a minister would be acceptable. Some have thought that because persons could pray and exhort with a degree of freedom in meeting, they were qualified to go forth as laborers. And before they were proved, or could show any good fruit of their labors, men whom God has not sent have been encouraged and flattered by some brethren lacking experience. But their work shows the character of the workman. They scatter and confuse, but do not gather in and build up. A few may receive the truth as the fruit of their labors, but these generally rise no higher than those from whom they learned the truth. The same lack which marked their own course is seen in their converts. {1T 442.2}
The success of this cause does not depend upon our having a large number of ministers, but it is of the highest importance that those who do labor in connection with the cause of God should be men who really feel the burden and sacredness of the work to which He has called them. A few self-sacrificing godly men, small in their own estimation, can do a greater amount of good than a much larger number if a part of these are unqualified for the work, yet self-confident and boastful of their own talents. A number of these in the field, who would better fill some calling at home, would make it necessary that nearly all the time of the faithful ministers be spent in following after them to correct their wrong influence. The future usefulness of young preachers depends much upon the manner in which they enter upon their labors. Brethren who have the cause of God at heart are so anxious to see the truth advance that they are in danger of doing too much for ministers who have not been proved, by helping them liberally to means and giving them influence. Those who enter the gospel field should be left to earn themselves a reputation, even if it must be through trials and privations. They should first give full proof of their ministry.  {1T 442.3}
Brethren of experience should be guarded; and instead of expecting these young preachers to help and lead them, should feel a responsibility upon them to take charge of these young preachers, to instruct, advise, and lead them, to have a fatherly care for them. Young ministers should have system, a firm purpose, and a mind to work, that they may eat no man’s bread for nought. They should not go from place to place, and introduce some points of our faith calculated to stir up prejudice, and leave before the evidences of present truth are half presented. Young men who think that they have a duty to do in connection with the work should not take the responsibility of teaching the truth until they have availed themselves of the privilege of being under the influence of some experienced preacher who is systematic in his work; they should learn of him as a pupil at school would learn of his teacher. They should not go hither and thither, with no definite object or matured plans to carry out in their labor.  {1T 443.1}
Some who have but little experience, and are least qualified to teach the truth, are the last to ask advice and counsel of their experienced brethren. They put on the minister, and place themselves on a level with those of long and tried experience, and are not satisfied unless they can lead, thinking that because they are ministers, they know all that is worth knowing. Such preachers certainly lack a true knowledge of themselves. They do not possess becoming modesty and have altogether too high an opinion of their own abilities. Ministers of experience, who realize the sacredness of the work, and feel the weight of the cause upon them, are jealous of themselves. They consider it a privilege to advise with their brethren and are not offended if improvements are suggested in their plans of labor or in their manner of speaking. {1T 444.1}
Those ministers who have come out from the different denominations to embrace the third angel’s message often wish to teach when they should be learners. Some have a great share of their former teaching to unlearn before they can fully learn the principles of present truth. Ministers will injure the cause of God by going forth to labor for others when there is as great a work to be done for them to fit them for their labors as they may wish to do for unbelievers. If they are unqualified for the work, it will require the labor of two or three faithful ministers to follow after and correct their wrong influence. In the end it would be cheaper for the cause of God to give such ministers a good support to remain at home and do no injury in the field. {1T 444.2}
Preachers have been regarded by some as especially inspired, as being only mediums for the Lord to speak through. If the aged and those of long experience see failings in a minister and suggest improvements in his manners, in the tone of his voice, or in his gestures, he has sometimes felt hurt, and has reasoned that God called him just as he was, that the power was of God and not of himself, and that God must do the work for him, that he did not preach according to man’s wisdom, etc. It is a mistake to think that a man cannot preach unless he becomes wrought up to a high degree of excitement. Men who are thus dependent upon feeling may be of use in exhortation when they feel just like it; but they will never make good, burden-bearing laborers. When the work moves hard and everything assumes a discouraging aspect, the excitable and those dependent upon feeling are not prepared to bear their share of the burdens. In times of discouragement and darkness how important to have calm-thinking men, who are not dependent on circumstances, but who trust God and labor on in the darkness as well as in the light. Men who serve God from principle, although their faith may be severely tried, will be seen leaning securely upon the never-failing arm of Jehovah.  {1T 444.3}
Young preachers, and men who have once been ministers, who have been coarse and rough in their manners, making expressions in their conversation which were not perfectly modest and chaste, are not fit to engage in this work until they give evidence of an entire reform. One word spoken unadvisedly may do more harm than a series of meetings held by them will do good. They leave the standard of truth, which should be ever exalted, lowered to the dust before the community. Their converts generally come up no higher than the standard raised for them by the ministers. Men who are standing between the living and the dead should be just right. The minister should not be off his guard for a single moment. He is laboring to elevate others by bringing them up upon the platform of truth. Let him show to others that the truth has done something for him. He should see the evil of these careless, rough, vulgar expressions, and should put away and despise everything of this character. Unless he does this, his converts will pattern after him. And when faithful ministers shall follow after and labor with these converts to correct their wrongs, they will excuse themselves by referring to the minister. If you condemn his course, they will turn to you and ask: Why do you uphold and give influence to men by sending them out to preach to sinners while they are sinners themselves?  {1T 445.1}
The work in which we are engaged is a responsible and exalted work. Those who minister in word and doctrine should themselves be patterns of good works. They should be examples in holiness, cleanliness, and order. The appearance of the servant of God, out of the pulpit and in, should be that of a living preacher. He can accomplish far more by his godly example than by merely preaching in the desk, while his influence out of the desk is not worthy of imitation. Those who labor in this cause are bearing to the world the most elevated truth that was ever committed to mortals. {1T 446.1}
Men who are chosen of God to labor in this cause will give proof of their high calling and will consider it their highest duty to grow and improve until they shall become able workmen. Then, as they manifest an earnestness to improve upon the talent which God has entrusted to them, they should be helped judiciously. But the encouragement given them should not savor of flattery, for Satan himself will do enough of that kind of work. Men who think that they have a duty to preach should not be sustained in throwing themselves and their families at once upon the brethren for support. They are not entitled to this until they can show good fruits of their labor. There is now danger of injuring young preachers, and those who have but little experience, by flattery, and by relieving them of burdens in life. When not preaching they should be doing what they can for their own support. This is the best way to test the nature of their call to preach. If they desire to preach only that they may be supported as ministers, and the church pursue a judicious course, they will soon lose the burden and leave preaching for more profitable business. Paul, a most eloquent preacher, miraculously converted of God to do a special work, was not above labor. He says: “Even unto this present hour we both hunger, and thirst, and are naked, and are buffeted, and have no certain dwelling place; and labor, working with our own hands: being reviled, we bless; being persecuted, we suffer it.” 1 Corinthians 4:11, 12. “Neither did we eat any man’s bread for nought; but wrought with labor and travail night and day, that we might not be chargeable to any of you.” 2 Thessalonians 3:8.  {1T 446.2}
I have been shown that many do not rightly estimate the talents which are among them. Some brethren do not understand what preaching talent would be the best for the advancement of the cause of truth, but think only of the present gratification of their feelings. Without reflection they will show preference for a speaker who manifests considerable zeal in his preaching and relates anecdotes which please the ear and animate the mind for a moment, but leave no lasting impression. At the same time they will put a low estimate upon a preacher who has prayerfully studied that he may present before the people the arguments of our position in a calm manner and in a connected form. His labor is not appreciated, and he is often treated with indifference. {1T 447.1}
A man may preach in a spirited manner and please the ear, but convey no new idea or real intelligence to the mind. The impressions received through such preaching last no longer than while the speaker’s voice is heard. When search is made for the fruit of such labor, there is little to be found. These flashy gifts are not as beneficial, and well calculated to advance the cause of truth, as a gift that can be trusted in hard, difficult places. In the work of teaching the truth it is necessary that the important points of our position be well fortified with Scripture evidences. Assertions may silence the unbeliever, but will not convince him. Believers are not the only ones for whose benefit laborers are sent into the field. The salvation of souls is the great object.  {1T 447.2}
Some brethren have erred in this respect. They have thought that Brother C was the right man to labor in Vermont and that he could accomplish more than any other minister in that state. Such do not view matters from a right standpoint. Brother C can speak in a manner to interest a congregation, and if this were all that is necessary to make a successful preacher, then a class of brethren and sisters would be right in their estimation of him. But he is not a thorough workman; he is not reliable. In church trials he is of no account. He has not experience, judgment, and discernment to be of any benefit to the church when in trial. He has not been a thoroughgoing man in temporal matters, and although he has but a small family, he has needed assistance more or less. The same lack is manifested in spiritual things as in temporal affairs. Had the right course been pursued toward him in the commencement of his preaching, he might now be of some use in this cause. His brethren injured him by making too much of him and by leaving him to bear but few of the burdens of life, until he has thought that his labors were of the greatest consequence. He has been willing that brethren in Vermont should bear his burdens while he was relieved from care. He has not had a suitable amount of exercise to give tone and strength to his muscles, and for the good of his health. {1T 448.1}
He is not capable of building up churches. When he feels the woe upon him if he preach not the gospel, as self-sacrificing preachers have felt it in the past, then like them he will be willing to labor with his hands a part of the time to earn means to support his family that they may not be burdensome to the church, and then he will go forth, not merely to preach, but to save souls. Efforts made with such a spirit will accomplish something. He has been exalted in his own estimation, has thought himself equal to any of the laborers in Vermont, and has felt that he should be ranked with them and should be consulted in business matters of the church, when he has not earned a reputation nor proved himself worthy. What self-sacrifice or devotion has he manifested for the church? What perils or hardships has he endured, that the brethren can have their confidence established in him as a laborer whom they can trust, whose influence will be good wherever he goes? Until he possesses an entirely different spirit and acts from unselfish principles, he would better give up the idea of preaching.  {1T 448.2}
Brethren in Vermont have overlooked the moral worth of men like the Brethren Bourdeau, Pierce, and Stone, who have a depth of experience and whose influence has been such as to gain the confidence of the community. Their industrious and consistent lives have made them daily, living preachers, and their labors have removed a great amount of prejudice and have gathered and built up. Yet brethren have not appreciated the labor of these men, while they have been pleased with that of some who will not bear to be tested and proved, and who can show but little fruit of their labor. {1T 449.1}

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése