Bizonyságtételek I. kötet - 9. bizonyságtétel - 70. Igehirdetőink

70. Igehirdetőink kötelességei és veszedelmei

Az Úr tudtomra adta, hogy jelenleg többet érhetünk el, ha ott dolgozunk, ahol már néhányan megtértek. Csak akkor terjeszkedjünk teljesen új területekre, ha nagyon kedvező alkalom kínálkozik. Az a néhány a városokban, kik igazán hisznek az igazságban, hathatnak az emberekre, s felkelthetik az érdeklődést hitük iránt. Ha életük példamutató, fényük ragyogni, hatásuk gyűjteni fog. De láttam olyan helységeket, ahol még nem hirdettük az igazságot, s ahova rövidesen behatolunk. Fő feladatuk azonban most az, hogy szent befolyást árasszanak. Nekik kellene vállalniuk a munkások szerepét. Fáradozzanak szomszédjaikért és barátaikért, bölcsen, körültekintőn, szeretettel. Nagyon tartózkodók. Nem ragadják meg két kézzel a keresztet, és nem hordozzák, amint kellene. Valamennyien éljenek annak tudatában, hogy ők testvéreik őrizői, és nagymértékben felelősek a körülöttük élőkért. A testvérek hibát követnek el, mikor mindent a lelkészekre hagynak. Az aratni való sok, de kevés a munkás. A jó hírnevűek, akiknek élete összecsendül hitükkel, munkálkodhatnak. Beszélgethetnek emberekkel, feltárhatják előttük az igazság fontosságát. Nem szabad a lelkészekre várniuk és elhanyagolniuk az Isten által félreérthetetlenül rájuk bízott kötelességet.

Néhány lelkészünkben nincs nagy hajlandóság, hogy vállukra vegyék Isten munkájának terhét, és olyan önzetlen jótékonysággal fáradozzanak, mely isteni Urunk életét jellemezte. Legtöbbször a gyülekezetek előbbre járnak, mint némelyik lelkész. Hisznek a bizonyságtételekben, melyeket Isten jónak látott küldeni, és követik azokat, ugyanakkor egyes igehirdetők messze lemaradtak. Azt mondják, hogy hisznek a bizonyságtételekben, s némelyik árt vele, amikor vasszabályként alkalmazza azokat olyanokra, akiknek nincs tapasztalata a bizonyságtételekkel. Ám maguk nem teljesítik azokat; teljesen semmibe veszik az ismételt bizonyságtételeket is. Ez következetlenség.

Isten népe általában egységesen szívén viseli az igazság terjesztését. Jókedvvel adnak az igével és tanítással szolgálók bőkezű eltartására. Láttam, hogy a javak szétosztói vigyázzanak, nehogy elpazarolják a gyülekezetek bőkezű adományait. E nagylelkű testvérek némelyike évek óta szétdúlt idegekkel, megtört testtel dolgozik. Túlzásba vitték a munkát, hogy kincset szerezzenek idelenn, és most, mikor bőkezűen adnak vagyonukból, mely oly sokba került nekik, az igével és tanítással szolgáló testvérek kötelessége lelkesen és önfeláldozón dolgozni, legalább annyira, mint ezek a testvérek dolgoztak.

Isten szolgáinak szabadon kell végezniük a munkát. Tudniuk kell, kiben bíznak. Krisztusban és üdvösségében hatalom él, hogy szabaddá tegye őket. Ha nem szabadok Krisztusban, képtelenek felépíteni gyülekezetét, és a lelkeket sem tudják betakarítani. Isten nem fog elküldeni valakit, kimenteni az embereket a Sátán csapdájából, ha az ő lába is a hálóba akadt. Isten szolgáinak nem szabad ingadozni. Ha lábuk megcsuszamlik, hogyan mondhatják a félénkeknek: Legyetek erősek! Isten azt akarja, hogy szolgái erősítsék a lankadó kezeket és megroggyant térdeket. Akik nem készek erre, jobban tennék, ha először magukkal törődnének, magukért imádkoznának, míg erőben nem részesülnek a magasból.Istennek nem tetsző, hogy egyik-másik szolgája nem önmegtagadó. Nem hordozzák a munka terhét. Mintha csak halálszerű álom telepedett volna rájuk. Isten angyalai nem győznek csodálkozni rajtuk, és szégyenkeznek önmegtagadásuk és kitartásuk eme hiánya miatt. Mikor üdvösségünk szerzője tevékenykedett és szenvedett értünk, megtagadta magát, és egész élete egyetlen, meg nem szűnő munka és nélkülözés volt. Henyéléssel és bőségben tölthette volna földi napjait, megszerezhette volna magának ez élet örömeit, de nem gondolt a maga kényelmével. Annak élt, hogy másokkal jót tegyen. Szenvedett, hogy másokat megmentsen a szenvedéstől. Mindvégig kitartott, s befejezte a rábízott munkát. Mindezt azért, hogy megmentsen minket a pusztulástól. Helyénvaló-e most, hogy mi, ily nagy szeretet méltatlan tárgyai, jobb helyzetre törekedjünk az életben, mint amelyben Urunknak része volt? Életünk minden percében nagy szeretete áldásaiban részesülünk, épp ezért meg sem érthetjük teljesen a tudatlanság és nyomor mélységét, melyből kimentett bennünket. Szemlélni tudjuk Krisztust, akit bűneinkért átvertek, s mégsem állunk készen kiinni vele a megaláztatás és szomorúság keserű poharát? Szemlélni tudjuk a megfeszített Krisztust, és ugyanakkor be kívánunk menni országába bármi más módon, mint sok nyomorúságon át!

Lelkészeink nem mindnyájan adják át magukat Isten munkájának, mint azt elvárja tőlük. Némelyek úgy vélekednek, hogy a lelkészeknek nehéz a sora, mert sokat távol kell lenniük családjuktól. Feledik, hogy valamikor még nehezebb volt a munka. Valamikor csak kevés barátja volt az ügynek. Feledik azokat, akikre a múltban Isten a mű terhét fektette. Alig néhányan voltak akkor, akik szívós munkájuk eredményeképp már befogadták az igazságot. Isten választott szolgái sírtak és imádkoztak, hogy világosan megértsék az igazságot és nélkülözéseket. Sok lemondást viseltek el, hogy el tudják azt juttatni másokhoz. Lépésről-lépésre haladtak, ahogy Isten gondviselése kedvező alkalmat nyitott. Nem törődtek kényelmükkel, nem riadtak vissza a nélkülözésektől. Általuk Isten elkészítette az utat, érthetővé tette az igazságot minden becsületesen gondolkodó ember előtt. Mindent odakészítettek azon lelkészek kezéhez, akik azóta fogadták el az igazságot. Némelyik mégsem veszi magára a munka terhét. Könnyebb életet keresnek; kevesebb lemondást követelő állást. Ez a föld nem a keresztény, s még kevésbé Isten választott lelkészeinek pihenőhelye. Felejtik, hogy Krisztus otthagyta kincseit s dicsőségét a mennyben, lejött a földre meghalni, hogy megparancsolja nekünk, hogy szeressük egymást, amint ő szeretett minket. Feledik azokat, akikre nem volt méltó a világ, akik bárány- és kecskebőrben jártak, és szenvedtek, gyötrődtek.

Megmutatták nekem a valdenseket, s hogy mit kellett elszenvedniük vallásukért. Lelkiismeretesen tanulmányozták Isten szavát, és a rájuk ragyogó világosság szerint éltek. Üldözték és kiűzték őket otthonaikból. Elvették tőlük fáradságos munkával szerzett javaikat, házaikat pedig leégették. Ekkor a hegyekbe menekültek, és hihetetlen nélkülözéseket szenvedtek el. Tűrték az éhséget, hideget és mezítelenséget. Állatbőr volt az egyetlen ruházat, amire szert tudtak tenni. Szétszórtan, mégis együttesen énekeltek és dicsőítették Istent, amiért méltónak találta őket, hogy Krisztus nevéért szenvedjenek. Bátorították és vidították egymást, s még nyomorúságos menedékükért is hálásak voltak. Gyermekeik közül sokan megbetegedtek és belehaltak a hidegbe, éhségbe. A szülők mégis pillanatra sem gondoltak vallásuk feladására. Sokkal többre becsülték Isten szeretetét, jóváhagyását, mint a földi kényelmet és evilági gazdagságot. Istentől kaptak vigasztalást, s előre örültek jutalmuknak.

Megmutatták nekem Luther Mártont is, akit Isten különleges feladat végzésére támasztott. Milyen nagyra becsülte az Isten szavában kinyilatkoztatott igazság ismeretét! Értelme bizonyosra éhezett, melyre ráépítheti reményeit, hogy Isten az Atyja lesz, a menny pedig otthona. Az új és becses világosság, melyre Isten igéjéből ráébredt, végtelenül értékes volt számára. Tudta, hogy ha hirdetni fogja, meg is győzi vele a világot. Szembeszállt a bukott egyház dühével, s erősítette azokat, akik együtt gyönyörködtek vele az Isten igéjében foglalt gazdag igazságokban. Luther Isten választott eszköze volt, hogy letépje a pápai egyházról az álszentség öltözékét, feltárja romlottságát. Lelkesen emelte fel hangját, s a Szentlélek erejével szembeszállt; megrótta a vezetők bűneit. Felhívásokat bocsátottak ki ellene, hogy öljék meg, ha rátalálnak. Úgy látszott, hogy a római egyház fejének engedelmeskedő, babonás emberek kénye-kedvére marad. Mégsem becsülte sokra életét. Luther tudta, hogy sehol sincs biztonságban, mégsem rettegett. A világosság, melyet látott, és melyben gyönyörködött, élet volt számára, és értékesebb, mint a föld minden kincse. Tudta, hogy a világi kincs elégtelen, de az értelme előtt megnyíló és szívén munkálkodó gazdag igazságok megmaradnak, és ha engedelmeskedik azoknak, halhatatlanságra vezetik őt.

Amikor Augsburgba idézték, hogy indokolja meg hitét, engedelmeskedett a parancsnak. E magányos férfit, aki magára bőszítette a papokat és a népet, azok előtt vádolták, akik előtt reszketett a világ; szelíd bárány a bősz oroszlánok között. Mégis bátran kiállt Krisztusért és az igazságért, és szent ékesszólással, amilyet csakis az igazság ihlet, felsorolta hitének okait. Ellenségei többféleképpen megkísérelték elhallgattatni az igazság merész védelmezőjét. Eleinte hízelegtek neki, magas állást és tisztességet ígértek. De az élet és a tisztség értéktelen volt előtte, ha az igazság feláldozása az ára. Isten igéje ragyogóbban és világosabban fénylett értelmére. Még élénkebben fogta fel a pápaság tévedéseit, romlottságait és álszenteskedését. Ellenségei ekkor megfélemlítéssel próbálták hitének megtagadására bírni őt, de Luther rettenthetetlenül kiállt hitének védelmében. Kész volt meghalni hitéért, ha Isten úgy akarja, de feladni soha. Isten megvédte életét. Angyalokat küldött kíséretül, hogy tévútra tereljék ellenségeinek dühét és szándékait, és sértetlenül vezessék őt át a viharos vitán, viszályon.

Luther nyugodt, nemes méltósága megalázta ellenségeit, és félelmetes csapást mért a pápaságra. A hatalom nagy és büszke emberei azt tervezték, hogy Luther végre tegye jóvá a kárt, melyet ügyüknek okozott. Kifőzték terveiket, de náluk hatalmasabb valaki vette védelmébe Luthert, mivel még nem fejezte be munkáját. Luther barátai siettették távozását Augsburgból. Éjjel lóháton hagyta el a várost kantár, fegyver, csizma és sarkantyú nélkül. Bár igen fáradt volt, addig folytatta útját, amíg barátai közé nem ért.

A pápaság felháborodása újra lángra lobbant. Eltökélték, hogy elhallgattatják az igazság rettenthetetlen védőjét. Wormsba rendelték, végsőkig elszántan, hogy megbosszulják oktalanságát. Gyöngélkedett, mégsem mentette ki magát. Nagyon is jól ismerte a veszélyeket, amelyeknek kiteszi magát. Tudta, hogy hatalmas ellenségei bármit képesek lennének elkövetni, hogy elhallgattassák. Mohón követelték vérét, akár a zsidók Krisztusét. Mégis bízott abban az Istenben, aki megóvta a három ifjút a tüzes kemencében. Nem maga miatt félt, nem magáról akart gondoskodni. Nem a maga könnyebbségét kereste, hanem azért aggódott szerfelett, nehogy a neki oly becses igazság ki legyen téve az istentelenek káromlásainak. Kész volt meghalni, mintsem az igazság ellenségeit hagyni diadalmaskodni. Mikor bevonult Wormsba, ezrek tolongtak körülötte és ezrek követték. Császárokat és a többi hatalmasokat sem kísérték nagyobb csoportok. Az izgalom a tetőpontra hágott, és a tömegben valaki átható, siralmas hangon gajdolta a halottas éneket, hogy figyelmeztesse Luthert arra, ami vár rá. De a hitújító számot vetett magával, és készen állt vérével pecsételni meg bizonyságtételét, ha Isten úgy rendelte. Luthernek a legtekintélyesebb gyűlés előtt kellett megjelennie, hogy megfeleljen hitéért. Hittel Istentől várta az erőt, aki rövid ideig próbára tette bátorságát és hitét. A veszedelmek valamennyi fajtája elvonult szeme előtt. Szomorúság fogta el. A gondok fellegei vették körül, és elrejtették előle Isten arcát. Vágyott a bizonyosságra, hogy Isten vele van. Nem elégítette ki semmi, csak ha Istennel lehet elrejtve. Megtört kiáltással küldte fel a mennybe kínos könyörgését. Lelke időnként mintha elalélt volna benne, mikor képzeletében ellenségei szaporodni látszottak. Reszketett a veszély miatt. Isten bölcs gondviselése – láttam – így készítette elő, hogy el ne feledkezzék, kiben kell bíznia, és hogy ne rohanjon vakmerőn a veszedelembe. Isten, mint eszközét készítette fel az előtte álló hatalmas feladatra.

Luther imája meghallgatásra lelt. Mire ellenségei elé állt, bátorsága és hite visszatért. Szelíden, akár a bárány, ott állt a föld nagyjainak gyűrűjében, akik éhes farkasként tapasztották rá szemüket, remélve, hogy hatalmukkal és nagyságukkal megfélemlítik. Luther azonban Isten erejébe kapaszkodott, és nem félt. Oly fenségesen és hatalmasan szólt, hogy ellenségei tehetetlenek voltak vele szemben. Lutheren át Isten beszélt. Azért hozott össze császárokat és állítólag okos embereket, hogy nyilvánosan megalázza okosságukat, és mindnyájan lássák, milyen erős és szilárd a gyönge ember, amikor Istenre, az örök sziklára támaszkodik.

Luther nyugodt viselkedése szembeszökő ellentéte volt az úgynevezett hatalmasok felszínre törő szenvedélyeinek és dühének. Nem tudták megijeszteni, hogy visszavonja az igazságot. Nemes egyszerűséggel és nyugodt szilárdsággal, akár a szikla, állt előttük. Ellenségeinek ellenzése, dühe és fenyegetései hatalmas hullámokként csapkodták, és ártalmatlanul hulltak lábához. Luther tántoríthatatlan maradt. Dühítette őket, hogy ez az alacsony származású ember így lenézi hatalmukat, akik előtt pedig királyok és nemesek reszkettek. Azzal szerették volna éreztetni vele haragjukat, hogy halálra kínoztatják. Azonban a föld hatalmasságainál erősebb valaki vigyázott e rettenthetetlen tanúra. Isten még munkát tartogatott számára. Még szenvednie kellett az igazságért. Meg kellett élnie az időt, amikor az igazság véres üldözésen lábal át. Látnia kelleti azt zsákruhában, a vakbuzgóság szégyenével fedetten. Élnie kellett, hogy lássa, amint az igazság diadalmaskodik, és leleplezi a pápaság tévtanait és babonáit. Luther győzelmet aratott Wormsban, és ez gyöngítette a pápaságot. A hír elterjedt más országokba és nemzetekhez is. Hatásos csapás volt ez a hitújítás mellett.

A jelen igazságot hirdető lelkészeket a hitújítás vezető férfijainak ellentéteként mutatták meg nekem. Különösen Luther odaadó, buzgó életét állították némely igehirdetőnk élete mellé. Az igazság iránti maradandó szeretetét bátorságával, nyugodt szilárdságával és önmegtagadással bizonyította. Megpróbáltatásokkal és áldozathozatallal került szembe, és időnként a legnagyobb lelki kínokon ment át, míg védte az igazságot; mégsem zúgolódott. Üldözték, akár a vad ragadozót, mégis mindent vidáman elviselt Krisztusért.

Isten mai alázatos, hűséges szolgáira bízta az utolsó kegyelmi üzenetet. Akik nem bújnak ki a felelősség alól, azokat Isten vezeti. Terheket rak rájuk, és rajtuk keresztül tárja népe elé a rendszeres jótékonykodás, adakozás tervét, melyben mindenki részt vehet, és amellyel karöltve dolgozhat. Létrehoztuk a rendszert, és csodálatosan működik is. Bőkezűen eltartja az igehirdetőket és az ügyet. Mikor a lelkészek beszüntették ellenzésüket, és félreálltak az útból, közösségünk szívesen eleget tett a felhívásnak, és meg is becsüli e rendszert. Mindent kényelmessé és könnyűvé tesz ez a lelkészek számára, hogy nyugodtan, anyagi zavarok nélkül dolgozhassanak. Népünk egy akarattal és szívvel-lélekkel megragadta, holott ezt egyetlen más csoportnál sem tapasztaljuk. Istennek nem tetsző, hogy akadnak panaszkodó igehirdetők, s hogy nem látnak minden erejükkel e mindennél fontosabb munkához. Nincs mentségük, mégis néhányan hagyják áltatni magukat; azt képzelik, hogy komoly áldozatokat hoznak, nehéz az életük, amikor valójában fogalmuk sincs a szenvedésről, önmegtagadásról vagy ínségről. Lehet, hogy gyakran fáradtak, de akkor is fáradtak lennének, ha kezük munkájával keresnék kenyerüket.

Akad, aki azt képzeli, hogy könnyebben megélhetne két keze után, s gyakran emlegetik is, hogy ezt választják. Nem tudják, miről beszélnek. Megcsalják magukat. Néhánynak népes, költséges családról kell gondoskodnia, és nem tudnak bánni a pénzzel. Nem gondolnak arra, hogy Isten ügyének köszönhetik otthonaikat és mindenüket. Nem gondolják meg, mibe kerül a megélhetés. Ha testi munkát vállalnak is, nem mentesülnének az aggodalomtól. Nem ülhetnének le – míg családjukért dolgoznak – a kályha mellé. A munkásember, akinek el kell tartania családját, csak néhány órát tölthet a családjával. Némelyik lelkész nem szívleli a szorgos munkát, s igen ésszerűtlenül, elégedetlen. Isten számon tart minden zúgolódó gondolatot, szót és érzületet. A gyöngeség, és az Isten ügye iránti odaadás hiányának kimutatásával a mennyet gyalázzák meg.

Némelyek szívesen hallgatják a kísértés hangját; hangot adnak hitetlenségüknek, és kárt tesznek az ügyben. Sátán jogot formál rájuk, mert nem küzdötték ki magukat csapdájából. Úgy viselkednek, mint gyermekek, akik nincsenek egészen tisztában a kísértő furfangjaival. Pedig elég tapasztaltak; fel kellene ismerniük mesterkedéseit. Kétségeket csempész gondolataikba, és a kétségek azonnali kiűzése helyett vitába és tárgyalásba bocsátkoznak a főcsalóval, meghallgatják érveléseit, mintha ama régi kígyó babonázta volna meg őket. Néhány szöveg, melyet nem tudnak kielégítően megmagyarázni, elégnek bizonyul, hogy megingassa az igazság egész épületét, és elfedje előttük Isten igéjének legvilágosabb tényeit. Ezek tévelygő halandók. Nincs bennük tökéletes bölcsesség, és nem ismerik az egész Szentírást. Egyes részek túl esnek az ember értelmén, amíg Isten bölcsessége jónak nem látja rávezetni őket. Sátán némelyeket oly nyomon vezet, amely biztosan hitetlenségbe torkollik. Megtűrik, hogy hitetlenségük elködösítse az igazság dicső láncolatát, és úgy viselkednek, mintha az ő feladatuk lenne megoldani a Szentírás minden egyes nehéz részét. S ha hitük nem képesíti őket erre, akkor téves.

Láttam, hogy akikben hitetlenségre hajló, gonosz szív lakik, kételkedni fognak, sőt nemesnek, erényesnek tartják Isten szavában való kételkedésüket. Akik erénynek tekintik a csűrés-csavarást, azoknak számtalan alkalmuk lesz kételkedni Isten szavának ihletettségében és igazságában, Isten senkit nem kényszerít a hitre. Aki akar, támaszkodjék a bizonyítékokra, melyeket Isten jónak látott nyújtani, vagy kételkedhet, akadékoskodhat, és elveszhet.

Tudtomra adták, hogy akit kétely és hitetlenség gyötör, ne munkálkodjék másokért. Ami a szíven, az a szájon is, és nem tudhatják, valamely célzásnak vagy a legkisebb kétely kifejezésének mekkora következménye lesz. Sátán szakállas nyilat kovácsol belőle. Lassú méregként hat, mely – mielőtt az áldozat felismerné a veszélyt – kihat az egész szervezetre, aláássa az egészséget, s végül halált okoz. Ugyanez a helyzet a Szentírás tényeivel kapcsolatos kétkedés és hitetlenség mérgeivel. Tekintélyes valaki azt sugallja másoknak, amit Sátán sugall neki: hogy az egyik bibliaszöveg ellentmond a másiknak, és így igen bölcs modorral, mintha csak valamely csodálatos titok nyitjára jött volna rá, amely mindez ideig rejtve volt a történelem korszakainak hívői és szentjei előtt, így éjféli sötétséget vet mások gondolkodására. Nem becsülik többé az igazságot; hitetlenné válnak. Mindez néhány kiejtett szó miatt, melyeknek rejtett hatalma volt, mivel titkokkal kapcsolatosnak látszottak.

Agyafúrt ördög munkája ez. Akiket kétségek gyötörnek, akiknek olyan kérdéseik vannak, amelyeket nem tudnak megválaszolni, ne rántsanak magukkal más, gyönge értelmeket is ugyanabba a tanácstalanságba. Van, aki sejteti vagy kifejezi kételyeit, majd továbbmegy, nem is álmodva a hatásról. Némely esetben a hitetlenség magja azonnal gyökeret ver, máskor sokáig rejtve marad, míg végül az illető helytelen útra tér, helyet ad az ellenségnek. így Isten világossága eltávozik tőle, s ő áldozatul esik Sátán erős kísértéseinek. Ekkor kel ki a hitetlenség régen elvetett magja. Sátán ápolja növényeit, s azok gyümölcsöt teremnek. Ami a lelkészek ajkáról elhangzik, óriási tekintéllyel bír, mivel a világosságban kellene járniuk. Mikor nem állnak Isten világos fényében, Sátán az ő eszközeinek használja őket. Velük juttatta el tüzes nyilait azok gondolkodásába, akik nem készek visszautasítani, amit a papjuk mond.

Láttam, hogy a lelkészekre is, a gyülekezet tagjaira is küzdelem vár. Krisztus hitvalló lelkészei félelmetes helyzetbe kerülnek, ha a kísértő szándékait szolgálják, vagyis ha meghallgatják susogásait s hagyják, hogy foglyul ejtse és irányítsa gondolataikat. Isten szemében az igehirdetők legsúlyosabb vétke, ha hangot adnak kételyeiknek, ha mások gondolkodását is azokba a sötét alagutakba vonják, s ezzel megengedik Sátánnak, hogy kísértéseivel megvalósítsa kettős szándékát. Sátán kisiklatja azok gondolkodását, akiknek eljárása kihívja kísértéseit. Aztán arra vezeti, hogy sokak gondolkodását megzavarja.

Eljött az ideje, hogy Sion falának őrállói megértsék küldetésük felelősségét és szentségét. Értsék meg, hogy jaj nekik, ha nem végzik Isten rájuk bízott munkáját. Ha hűtlenné válnak, veszélybe sodorják Isten nyáját, veszélyeztetik, és ellenségeink hahotájának teszik ki az igazság ügyét. Jaj, minő pusztítás ez! Aki így rombol, kétségkívül el fogja nyerni jutalmát. Némely lelkésznek, mint némely gyülekezeti tagnak, meg kell térnie. Darabokra kell szakadniuk, és újjá kell alakulniuk. A gyülekezetek körében végzett munkájuk rosszabb, mint semmi. Jelen gyönge, ingadozó állapotukban Istennek tetszőbb lenne, ha nem próbálnának lelkeken segíteni, hanem kétkezi munkát vállalnának, míg meg nem térnek. Akkor segíthetik testvéreiket.

A lelkészek ébredjenek fel. Állítják, hogy a nagy király seregének tisztjei, ám a lázadó vezérrel és annak seregével rokonszenveznek. Némelyek a lázadó sereg gyalázásának tették ki Isten ügyét, és igéjének szent igazságait. Levették vértezetük egy részét, és Sátán beléjük lőtte mérges nyilait. Támogatták a lázadó vezért, magukat pedig legyöngítették. Okot adtak Sátánnak és pokoli seregének, hogy diadalmasan emeljék magasra fejüket, s örülhessenek a győzelemnek, amelyhez hozzásegítették őt. Jaj, micsoda dőreség! Mekkora vakság! Mily balga vezetés – leggyöngébb oldalukat tenni ki leghalálosabb ellenségeiknek! Mennyire ellentéte Luther eljárásának. Luther készen állt feláldozni, ha kell, életét is, az igazságot azonban soha! Ezt mondta: „Csak arra ügyeljünk, hogy az evangéliumot ki ne tegyük az istentelenek ócsárlásainak. Inkább ontsuk vérünket védelmében, minthogy az istentelenek diadalmaskodjanak. Ki tudná megmondani, vajon életem, vagy halálom segítené inkább elő testvéreim megmentését?”

Isten ügyének haladása nem függ senki emberfiától. Most is támaszt és tanít embereket arra, hogy eljuttassák az üzenetet a világhoz. Az emberek gyöngeségével teljessé tudja tenni erejét. A hatalom Istentől származik. Szókészség, ékesszólás és nagyszerű tehetségek egyetlen lelket sem térítenek meg. A szószék erőfeszítései felébreszthetik a gondolatokat, a világos okfejtés meggyőző lehet, mégis Isten adja a növekedést. Istenfélő, hűséges, megszentelt emberek, akik mindennapi életükben megvalósítják, amit hirdetnek, üdvös hatással lesznek az emberekre. A szószékről hangzó hatásos érvelés benyomást tehet a gondolkodásra, de ha a lelkész kissé meggondolatlan, ha beszéde nem elég komoly, ha nem igazán istenfélő, ezzel megsemmisíti a hatást, és eltörli a jó benyomást, melyet tett. Aki megtér, neki tér meg. Sok esetben azután nem is igyekeznek magasabbra emelkedni, mint lelkipásztoruk. Szívük nem teljesen tér meg. Nem Istenhez térnek meg. A munka felületes, és hatásuk meg fogja sebezni azokat, akik igazán keresik az Urat.

A lelkész eredményessége jórészt attól függ, hogy miként viselkedik a szószéken kívül. Mikor befejezte az igehirdetést, s elhagyja a szószéket, munkája nem ér véget, hanem csak elkezdődik. Akkor kell megvalósítani, amit hirdet. Ne legyen meggondolatlan, vigyázzon magára, nehogy az ellenség kihasználhassa, amit tesz vagy mond, és szégyent hozzon vele Krisztus ügyére. A lelkész nem lehet túlságosan körültekintő, különösen a fiatalok előtt. Ne hagyja el ajkukat könnyelmű beszéd, tréfa és komolytalan szó. Ne feledjék, hogy Krisztus helyében állnak, s példájukkal Krisztus életének szemléltető ábráivá kell lenniük. „Mert Isten munkatársai vagyunk.” „Mint az ő munkatársai, figyelmeztetünk titeket, hogy Isten kegyelmét ne vegyétek hiába.”

Tudtomra adták, hogy a fiatal lelkészek hasznavehetőségét – akár nősek, akár nem – gyakran megrongálja a fiatal nők iránt mutatott érdeklődésük. Nem gondolják meg, hogy mások szeme rajtuk áll, és viselkedésük igen megrokkanthatja azoknak a lelkészeknek tekintélyét, akikre oly sok figyelmet szentelnek. Ha szigorúan betartanák a helyes viselkedés szabályait, sokkal jobb lenne nekik is, és az igehirdetőknek is, akit kellemetlen helyzetbe hoznak. A következmény az, hogy az emberek rossz megvilágításban látják őket. De – láttam – az ügy súlya magukra a lelkészekre nehezedik. Ki kell mutatniuk, hogy irtóznak ezektől a dolgoktól, s ha úgy viselkednek, amint Isten kívánja, nem sokáig zavarják őket. Tartózkodjanak mindentől, ami gonosznak látszik. Ha a fiatal nők nagyon barátságosak, az ő kötelességük tudtukra adni, hogy ez nincs kedvükre. Vissza kell utasítaniuk a tolakodást, még ha neveletlennek gondolják is őket emiatt. Vissza kell utasítaniuk az ilyen közeledéseket, hogy megóvják az ügyet a szégyentől. Az igazsághoz és Istenhez megtért fiatal nők hallgatni fognak a fenyítésre, és helyesbíteni fogják viselkedésüket.

A lelkészek folytassák nyilvános munkájukat személyes igyekezettel, fáradozzanak egyénenként az emberekért, amikor csak alkalom nyílik. Beszélgessenek velük a tűzhely körül, és kérleljék őket, hogy keressék azokat a dolgokat, amelyek békességet szereznek számukra. Munkánk itt hamarosan véget ér. Mindenki tettei szerint kap jutalmat. Megmutatták nekem a szentek jutalmát, él halhatatlan örökséget, láttam, hogy akik a legtöbbet viseltek el az igazságért, nem fogják azt gondolni, hogy nehéz a soruk, hanem, hogy a menny nagyon megéri a fáradságot.

*****

Chapter 70—Dangers and Duty of Ministers

I have been shown that more can now be accomplished by laboring in places where a few have been raised up, than in entirely new fields, unless the opening is very good. A few in different towns who really believe the truth will exert an influence and excite inquiry in regard to their faith; and if their lives are exemplary, their light will shine, and they will have a gathering influence. And yet I was shown places where the truth has not been proclaimed, which should be visited soon. But the great work now to be accomplished is to bring up the people of God to engage in the work and exert a holy influence. They should act the part of laborers. With wisdom, caution, and love, they should labor for the salvation of neighbors and friends. There is too distant a feeling manifested. The cross is not laid right hold of and borne as it should be. All should feel that they are their brother’s keeper, that they are in a great degree responsible for the souls of those around them. The brethren err when they leave this work all to the ministers. The harvest is great, and the laborers are few. Those who are of good repute, whose lives are in accordance with their faith, can be workmen. They can converse with others, and urge upon them the importance of the truth. They must not wait for the ministers and neglect a plain duty which God has left for them to perform.  {1T 368.2}

Some of our ministers feel but little disposition to take upon them the burden of the work of God and labor with that disinterested benevolence which characterized the life of our divine Lord. The churches, as a general rule, are farther advanced than some of the ministers. They have had faith in the testimonies which God has been pleased to give, and have acted upon them, while some of the preachers are far behind. They profess to believe the testimony borne, and some do harm by making them an iron rule for those who have had no experience in reference to them, but they fail to carry them out themselves. They have had repeated testimonies which they have utterly disregarded. The course of such is not consistent. {1T 369.1}

The people of God generally feel a united interest in the spread of the truth. They cheerfully contribute toward a liberal support for those who labor in word and doctrine. And I saw that it is the duty of those who have the responsibility of distributing means, to see that the liberalities of the church are not squandered. Some of these liberal brethren have been laboring for years with shattered nerves and broken-down constitutions, caused by excessive labor in the past to obtain possessions here, and now as they freely give a portion of the substance which has cost them so much, it is the duty of those who labor in word and doctrine to manifest a zeal and self-sacrifice at least equal to that shown by these brethren. {1T 369.2}

God’s servants must go out free. They must know in whom they trust. There is power in Christ and His salvation to make them free men; and unless they are free in Him, they cannot build up His church and gather in souls. Will God send out a man to rescue souls from the snare of Satan when his own feet are entangled in the net? God’s servants must not be wavering. If their feet are sliding, how can they say to those of a fearful heart: “Be strong”? God would have His servants hold up the feeble hands, and strengthen the wavering. Those who are not prepared to do this would better first labor for themselves and pray until they are endowed with power from on high.  {1T 369.3}

God is displeased with the lack of self-denial in some of His servants. They have not the burden of the work upon them. They seem to be in a deathlike stupor. Angels of God stand amazed and ashamed of this lack of self-denial and perseverance. While the Author of our salvation was laboring and suffering for us, He denied Himself, and His whole life was one continued scene of toil and privation. He could have passed His days on earth in ease and plenty, and appropriated to Himself the pleasures of this life; but He considered not His own convenience. He lived to do others good. He suffered to save others from suffering. He endured to the end and finished the work which was given Him to do. All this was to save us from ruin. And now, can it be that we, the unworthy objects of so great love, will seek a better position in this life than was given to our Lord? Every moment of our lives we have been partakers of the blessings of His great love, and for this very reason we cannot fully realize the depths of ignorance and misery from which we have been saved. Can we look upon Him whom our sins have pierced and not be willing to drink with Him the bitter cup of humiliation and sorrow? Can we look upon Christ crucified and wish to enter His kingdom in any other way than through much tribulation? {1T 370.1}

The preachers are not all given up to the work of God, as He requires them to be. Some have felt that the lot of a preacher was hard because they had to be separated from their families. They forget that once it was harder laboring than it is now. Once there were but few friends of the cause. They forget those upon whom God laid the burden of the work in the past. There were but a few then who received the truth as the result of much labor. God’s chosen servants wept and prayed for a clear understanding of truth, and suffered privation and much self-denial in order to carry it to others. Step by step they followed as God’s opening providence led the way. They did not study their own convenience or shrink at hardships. Through these men God prepared the way and made the truth plain to the understanding of every honest mind. Everything has been made ready to the hands of ministers who have since embraced the truth, yet some of them have failed to take upon them the burden of the work. They seek for an easier lot, a less self-denying position. This earth is not the resting place of Christians, much less for the chosen ministers of God. They forget that Christ left His riches and glory in heaven, and came to earth to die, and that He has commanded us to love one another even as He has loved us. They forget those of whom the world was not worthy, who wandered about in sheepskins and goatskins, and were afflicted and tormented.  {1T 370.2}

I was shown the Waldenses, and what they suffered for their religion. They conscientiously studied the word of God, and lived up to the light which shone upon them. They were persecuted, and driven from their homes; their possessions, gained by hard labor, were taken from them, and their houses burned. They fled to the mountains and there suffered incredible hardships. They endured hunger, fatigue, cold, and nakedness. The only clothing which many of them could obtain was the skins of animals. And yet the scattered and homeless ones would assemble to unite their voices in singing, and praising God that they were accounted worthy to suffer for Christ’s name. They encouraged and cheered one another, and were grateful for even their miserable retreat. Many of their children sickened and died from cold and hunger, yet the parents did not for a moment think of yielding their religion. They prized the love and favor of God far above earthly ease or worldly riches. They received consolation from God and with pleasing anticipations looked forward to the recompense of reward.  {1T 371.1}

Again, I was shown Martin Luther, whom God raised up to do a special work. How precious to him was the knowledge of truth revealed in the word of God! His mind was starving for something sure upon which to build his hope that God would be his Father, and heaven his home. The new and precious light which dawned upon him from the word of God was of priceless value, and he thought that if he went forth with it, he could convince the world. He stood up against the ire of a fallen church and strengthened those who with him were feasting upon the rich truths contained in the word of God. Luther was God’s chosen instrument to tear off the garb of hypocrisy from the papal church and expose her corruption. He raised his voice zealously and in the power of the Holy Spirit cried out against and rebuked the existing sins of the leaders of the people. Proclamations went forth to kill him wherever he might be found; he seemed left to the mercies of a superstitious people who were obedient to the head of the Roman Church. Yet he counted not his life dear unto himself. Luther knew that he was not safe anywhere, yet he trembled not. The light which he saw and feasted upon was life to him, and was of more value than all the treasures of earth. Earthly treasures he knew would fail; but the rich truths opened to his understanding, operating upon his heart, would live, and, if obeyed, would lead him to immortality. {1T 372.1}

When summoned to Augsburg to answer for his faith, he obeyed the summons. That one lone man who had stirred the rage of priests and people was arraigned before those who had caused the world to tremble—a meek lamb surrounded by angry lions; yet for the sake of Christ and the truth he stood up undaunted, and with holy eloquence, which the truth alone can inspire, he gave the reasons of his faith. His enemies tried by various means to silence the bold advocate for truth. At first they flattered him, and held out the promise that he should be exalted and honored. But life and honors were valueless to him if purchased at the sacrifice of the truth. Brighter and clearer shone the word of God upon his understanding, giving him a more vivid sense of the errors, corruptions, and hypocrisy of the papacy. His enemies then sought to intimidate him and cause him to renounce his faith, but he boldly stood in defense of the truth. He was ready to die for his faith, if God required; but to yield it—never. God preserved his life. He bade angels attend him and baffle the rage and purposes of his enemies, and bring him unharmed through the stormy conflict.  {1T 372.2}

The calm, dignified power of Luther humbled his enemies, and dealt a most dreadful blow to the papacy. The great and proud men in power meant that his blood should atone for the mischief he had done their cause. Their plans were laid, but a mightier than they had charge of Luther. His work was not finished. The friends of Luther hastened his departure from Augsburg. He left the city by night, mounted upon a horse without bridle, himself unarmed and without boots or spurs. In great weariness he pursued his journey until he was among his friends. {1T 373.1}

Again the indignation of the papacy was aroused, and they resolved to stop the mouth of that fearless advocate of truth. They summoned him to Worms, fully determined to make him answer for his folly. He was in feeble health, yet he did not excuse himself. He well knew the dangers that were before him. He knew that his powerful enemies would take any measures to silence him. They were crying for his blood as eagerly as the Jews clamored for the blood of Christ. Yet he trusted in that God who preserved the three worthies in the burning fiery furnace. His anxiety and care were not for himself. He sought not his own ease; but his great anxiety was that the truth, to him so precious, should not be exposed to the insults of the ungodly. He was ready to die rather than allow its enemies to triumph. As he entered Worms, thousands of persons pressed around and followed him. Emperors and others in high authority were attended with no greater company. The excitement was intense; and one in that throng, with a shrill and plaintive voice, chanted a funeral dirge to warn Luther of what awaited him. But the Reformer had counted the cost and was ready to seal his testimony with his blood if God so ordained.  {1T 373.2}

Luther was about to appear to answer for his faith before a most imposing assembly, and he looked to God in faith for strength. For a little time his courage and faith were tested. Perils in every form were presented before him. He became sad. Clouds gathered around him and hid from him the face of God. He longed to go forth with a confident assurance that God was with him. He could not be satisfied unless he was shut in with God. With broken cries he sent up his agonizing prayer to Heaven. His spirit at times seemed to faint, as his enemies, in his imagination, multiplied before him. He trembled at his danger. I saw that God in His wise providence prepared him in this way that he might not forget in whom to trust, and that he should not rush on presumptuously into danger. As His own instrument, God was fitting him for the great work before him. {1T 374.1}

Luther’s prayer was heard. His courage and faith returned as he met his enemies. Meek as a lamb he stood, surrounded by the great men of the earth, who, like angry wolves, fastened their eyes upon him, hoping to awe him with their power and greatness. But he had taken hold of the strength of God and feared not. His words were spoken with such majesty and power that his enemies could do nothing against him. God was speaking through Luther, and He had brought together emperors and professed wise men that He might publicly bring to nought their wisdom, and that they all might see the strength and firmness of feeble man when leaning upon God, his eternal Rock. {1T 374.2}

The calm bearing of Luther was in striking contrast to the passion and rage exhibited by those so-called great men. They could not frighten him into a recantation of the truth. In noble simplicity and calm firmness he stood like a rock. The opposition of his enemies, their rage and threats, like a mighty wave, surged against him and broke harmless at his feet. He remained unmoved. They were chagrined that their power, which had caused kings and nobles to tremble, should be thus despised by a humble man, and they longed to make him feel their wrath by torturing his life away. But One who is mightier than the potentates of earth had charge of this fearless witness. God had a work for him to do. He must yet suffer for the truth. He must see it wade through bloody persecutions. He must see it clothed in sackcloth and covered with reproach by fanatics. He must live to justify it and to be its defender when the mighty powers of earth should seek to tear it down. He must live to see it triumph and tear away the errors and superstitions of the papacy. Luther gained a victory at Worms which weakened the papacy, the news of which spread to other kingdoms and nations. It was an effectual blow in favor of the Reformation. {1T 375.1}

Ministers who are preaching present truth were held up to me in contrast with the leading men of the Reformation; especially was Luther’s devoted, zealous life placed beside the lives of some of our preachers. He proved his undying love for the truth by his courage, his calm firmness, his self-denial. He encountered trials and sacrifices, and at times suffered the deepest anguish of soul, while standing in defense of the truth; yet he murmured not. He was hunted like a wild beast of prey, yet for Christ’s sake he endured all cheerfully. {1T 375.2}

The last merciful message is entrusted to God’s humble, faithful servants of this time. God has led along those who would not shun responsibility, and has laid burdens upon them, and has through them presented to His people a plan of systematic benevolence in which all can engage and work in harmony. This system has been carried out and has worked like magic. It liberally sustains the preachers and the cause. As soon as the preachers ceased their opposition and stood out of the way, the people heartily responded to the call and prized the system. Everything is made convenient and easy for the preachers that they may work, free from embarrassment. Our people have taken hold with a will and an interest which is not to be found among any other class. And God is displeased with preachers who now complain and fail to throw their whole energies into this all-important work. They are without excuse; yet some are deceived and think that they are sacrificing much, and are having a hard time, when they really know nothing about suffering, self-denial, or want. They may often be weary; so would they be if they were dependent on manual labor for a support.  {1T 375.3}

Some have thought it would be easier to labor with their hands and have often expressed their choice to do so. Such do not know what they are talking about. They are deceiving themselves. Some have very expensive families to provide for, and they lack management. They do not realize that they are indebted to the cause of God for their homes and all that they have. They have not realized how much it costs to live. Should they engage in manual labor, they would not be free from anxiety and weariness. They could not, while laboring to support their families, be sitting down at their own firesides. It is only a few weary hours that a laboring man with a family dependent upon him for support can spend with his family at home. Some ministers do not love industrious labor, and they have cherished a feeling of dissatisfaction which is very unreasonable. God has marked every murmuring thought and word and feeling. Heaven is insulted by such an exhibition of weakness and lack of devotion to the cause of God.  {1T 376.1}

Some have given a willing ear to the tempter and have talked out their unbelief and wounded the cause. Satan has claims upon them, for they have not recovered themselves from his snare. They have conducted themselves like children who were wholly unacquainted with the wiles of the tempter. They have had sufficient experience and should have understood his workings. He has suggested doubts to their minds, and, instead of repelling them at once, they have reasoned and parleyed with the archdeceiver, and listened to his reasonings, as though charmed by the old serpent. A few texts which were not perfectly explainable to the satisfaction of their own minds have been sufficient to shake the whole structure of truth and to obscure the plainest facts of the word of God. These men are erring mortals. They have not perfect wisdom and knowledge in all the Scriptures. Some passages are placed beyond the reach of human minds until such a time as God chooses, in His own wisdom, to open them. Satan has been leading some on a trail which ends in certain infidelity. They have suffered their unbelief to becloud the harmonious, glorious chain of truth, and have acted as though it was their business to solve every difficult passage of Scripture, and if our faith did not enable them to do this, it was faulty. {1T 377.1}

I saw that those who have an evil heart of unbelief will doubt and will think it noble and a virtue to doubt the word of God. Those who think it a virtue to quibble can have plenty of room to disbelieve the inspiration and truth of God’s word. God does not compel any to believe. They can choose to rely upon the evidences He has been pleased to give, or doubt, and cavil, and perish. {1T 377.2}

I was shown that those who are troubled with doubts and infidelity should not go out to labor for others. That which 

is in the mind must flow out, and they realize not the effect of a hint or the smallest doubt expressed. Satan makes it a barbed arrow. It acts like a slow poison, which, before the victim is made sensible of his danger, affects the whole system, undermines a good constitution, and finally causes death. It is just so with the poison of doubt and unbelief of Scripture facts. One who has influence suggests to others that which Satan has suggested to him, that one scripture contradicts another; and thus, in a very wise manner, as though he had found out some wonderful mystery which had been hid from believers and the holy in every age of the world, he casts midnight darkness into other minds. They lose the relish they once had for the truth and become infidels. All this is the work of a few words spoken, which had a hidden power because they seemed involved in mystery. {1T 378.3}

This is the work of a cunning devil. Those who are troubled with doubts, and have difficulties which they cannot solve, should not throw other weak minds into the same perplexity. Some have hinted or talked their unbelief and have passed on, little dreaming of the effect produced. In some instances the seeds of unbelief have taken immediate effect, while in others they have lain buried quite a length of time, until the individual has taken a wrong course and given place to the enemy, and the light of God has been withdrawn from him, and he has fallen under the powerful temptations of Satan. Then the seeds of infidelity which were sown so long ago spring up. Satan nourishes them, and they bear fruit. Anything coming from ministers who should stand in the light has a powerful influence. And when they have not stood in the clear light of God, Satan has used them as agents and has through them transmitted his fiery darts to minds not prepared to resist what has come from their ministers. {1T 378.1}

I saw that ministers, as well as people, have a warfare before them to resist Satan. The professed minister of Christ is in a fearful position when serving the purposes of the tempter, by listening to his whisperings, and letting him captivate the mind and guide the thoughts. The minister’s most grievous sin in the sight of God is talking out his unbelief and drawing other minds into the same dark channel, thus suffering Satan to carry out a twofold purpose in tempting him. He unsettles the mind of the one whose course has encouraged his temptations and then leads that one to unsettle the minds of many.  {1T 378.2}

It is time that the watchmen upon the walls of Zion understood the responsibility and sacredness of their mission. They should feel that a woe is upon them if they do not perform the work which God has committed to them. If they become unfaithful, they are endangering the safety of the flock of God, endangering the cause of truth, and exposing it to the ridicule of our enemies. Oh, what a work is this! It will surely meet its reward. Some ministers, as well as people, need converting. They need to be torn to pieces and made over new. Their work among the churches is worse than lost, and in their present weak, tottering condition, it would be more pleasing to God for them to cease their efforts to help others, and labor with their hands until they are converted. Then they could strengthen their brethren. {1T 379.1}

Ministers must arouse. They profess to be generals in the army of the great King, and at the same time are sympathizers with the great rebel leader and his host. Some have exposed the cause of God, and the sacred truths of His word, to the reproaches of the rebel host. They have removed a portion of their armor, and Satan has hurled in his poisoned arrows. They have strengthened the hands of the rebel leaders, and weakened themselves, and caused Satan and his hellish clan to rear their heads in triumph, and exult on account of the victory they have let him gain. Oh, what a lack of wisdom! What blindness! What foolish generalship, to open their weakest points to their deadliest foes! How unlike the course pursued by Luther! He was willing to sacrifice his life, if need be, but the truth, never. His words are: “Let us only take care that the gospel be not exposed to the insults of the ungodly, and let us shed our blood in its defense, rather than allow them to triumph. Who will say whether my life or my death would contribute most to the salvation of my brethren?”  {1T 379.2}

God is not dependent upon any man for the advancement of His cause. He is raising up and qualifying men to bear the message to the world. He can make His strength perfect in the weakness of men. The power is of God. Ready speech, eloquence, great talents, will not convert a single soul. The efforts in the pulpit may stir up minds, the plain arguments may be convincing, but God giveth the increase. Godly men, faithful, holy men, who carry out in their everyday life that which they preach, will exert a saving influence. A powerful discourse delivered from the desk may affect minds; but a little imprudence upon the part of the minister out of the pulpit, a lack of gravity of speech and true godliness, will counteract his influence, and do away the good impressions made by him. The converts will be his; in many instances they will seek to rise no higher than their preacher. There will be in them no thorough heart work. They are not converted to God. The work is superficial, and their influence will be an injury to those who are really seeking the Lord. {1T 380.1}

The success of a minister depends much upon his deportment out of the desk. When he ceases preaching and leaves the desk, his work is not finished; it is only commenced. He must then carry out what he has preached. He should not move heedlessly, but set a watch over himself, lest something that he may do and say be taken advantage of by the enemy, and a reproach be brought upon the cause of Christ. Ministers cannot be too guarded, especially before the young. They should use no lightness of speech, jesting or joking, but should remember that they are in Christ’s stead, that they must illustrate by example the life of Christ. “For we are laborers together with God.” “We then, as workers together with Him, beseech you also that ye receive not the grace of God in vain.”  {1T 380.2}

I was shown that the usefulness of young ministers, married or unmarried, is often destroyed by the attachment shown to them by young women. Such do not realize that other eyes are upon them, and that the course pursued by them may have a tendency to very much injure the influence of the minister to whom they give so much attention. If they would strictly regard the rules of propriety, it would be much better for them and much better for their minister. It places him in a disagreeable position and causes others to look upon him in a wrong light. Yet I saw that the burden of the matter rests upon the ministers themselves. They should show a distaste for these things, and if they take the course which God would have them, they will not be troubled long. They should shun every appearance of evil, and when young women are very sociable, it is their duty to let them know that it is not pleasing. They must repulse this forwardness even if they are thought to be rude. Such things should be rebuked in order to save the cause from reproach. Young women who have been converted to the truth and to God will listen to reproof and will be reformed. {1T 381.1}

Ministers should follow up their public labors by private efforts, laboring personally for souls whenever there is an opportunity, conversing around the fireside, and entreating souls to seek for those things which make for their peace. Our work here is soon to close, and every man will receive his reward according to his own labor. I was shown the saints’ reward, the immortal inheritance, and saw that those who had endured the most for the truth’s sake will not think they have had a hard time, but will count heaven cheap enough. {1T 381.2}