Bizonyságtételek I. kötet - 10. bizonyságtétel - 81-82.

81. A lelkipásztor felesége

1863. június 5-én az Úr közölte, hogy Sátán nem szűnik meg elcsüggeszteni és tévútra vezetni lelkészeinket, akiket Isten választott az igazság hirdetésére. A legeredményesebb út, melyen ezt elérheti, a családi helyzeten, megszenteletlen élettársakon át. Ha ellenőrizni tudja a feleségek gondolkodását, rajtuk keresztül könnyebben férjükhöz férkőzhet, aki igével és tanítással szolgálva igyekszik lelkeket menteni. Felhívták figyelmemet Isten gyakran elismételt figyelmeztetéseire, s a lelkészfeleségek kötelességeire. Ám a figyelmeztetéseknek nem volt tartós hatásuk. A bizonyságtételek csak rövid ideig változtattak a helyzeten, s csak részben követték a világosságot. Az Isten iránti engedelmesség, odaadás feledve áll. Sokan semmibe veszik a rajtuk nyugvó szent kötelességet, hogy kiaknázzák a nyert világosságot, kiváltságokat, s a világosság gyermekeiként viselkedjenek. Ha fellebbenthetnék a fátylat, s pontosan látnák, mint ítélik meg tetteiket a mennyben, akkor újjáélednének, s félve kérdeznék: Mit tegyek, hogy elnyerhessem az üdvösséget?

Az Istenhez nem ragaszkodó lelkészfeleség nem segítség férje számára. Míg férje emlegeti a gyülekezetben a keresztviselés szükségét, s hangsúlyozza az igénytelenség fontosságát, felesége mindennapi élete gyakran ellentmond annak, amit férje hirdet; elpusztítja az igehirdetés erejét, így nagy akadállyá válik, gyakran elvonja férjét Istentől és kötelességétől; nem tudva, mekkora bűnt követ el. Ahelyett, hogy törekedne hasznos lenni, s igaz szeretettel kutatna a lelkek után, segítene, ahol segítség kell, visszariad a feladattól, jobban kedveli a haszontalan életet. Nem szorongatja Krisztus szeretete, sem az önzetlen, megszentelt elvek. Nem választja Isten akaratának teljesítését, nem választja, hogy férje, az angyalok, s Isten munkatársa legyen. Mikor a lelkészfeleség elkíséri férjét a lélekmentés küldetésébe, súlyosat vétkezik, ha hátráltatja őt munkájában a boldogtalan elégedetlenség leplezetlen kimutatásával. Ahelyett, hogy szívvel-lélekkel belevetné magát férje munkájába, igyekezne minden alkalommal egyesíteni tevékenységét s érdeklődését férje tevékenységével és odaadásával; gyakran kizárólag arra gondol, miként könnyíthetne, tehetné kellemesebbé helyzetét. Ha a környezet nem olyan barátságos, mint szeretné (s ez előfordul), ne merüljön honvágyba, ne legyen lehangolt, ne gyötörje férjét panaszaival, nehezítse férje munkáját. Elégedetlenségével talán visszatartja onnét, ahol jót tehetne. Ne terelje el férje figyelmét és szívét a lélekmentéstől, hogy az ő gyöngélkedését sajnálgassa, s kielégítse raplis elégedetlenségét. Ha a feleség elfeledkezne magáról, s mások javára élne, beszélgetne és imádkozna a szegény lelkekkel, s úgy viselkedne, mintha üdvösségük mindennél fontosabb lenne, nem maradna ideje a honvágyra. Napról-napra érezné az édes megelégedést, mint önzetlen munkájának jutalmát. Nem nevezhetem áldozatnak, mert némely lelkészfeleség nem tudja, mi az önföláldozás; s az igazságért való szenvedést sem ismerik.

A korábbi években a lelkészfeleségek nyomort és üldözést viseltek el. Amikor férjüket bebörtönözték, és néha meg is ölték, ezek a nemes, önfeláldozó asszonyok velük szenvedtek, s jutalmuk egyenlő lesz férjük jutalmával. Mrs. Boardman and Mrs. Judsons szenvedett az igazságért – élettársukkal együtt. A szó valamennyi értelmében feláldozták otthonukat és barátaikat, hogy segítsék élettársukat a sötétben veszteglők felvilágosításának munkájában, s hogy feltárják előttük Isten szavának rejtett titkait. Életük szüntelen veszélyben forgott. Fő céljuk a lélekmentés volt, s ezért jókedvűen tudtak szenvedni.

Megmutatták nekem Krisztus életét. Amikor összehasonlítjuk igénytelenségét és áldozathozatalát némely lelkészfeleség áldozathozatalával, minden, amit áldozatnak nevezhetnek, jelentéktelenné csökken. Ha a lelkészfeleség elégedetlen és csüggesztő szavakat szól, bátortalanítón hat férjére, megrokkantja őt munkájában, különösen, ha eredményessége külső jó hatásoktól függ. Ilyen esetben meg kell-e rokkannia Isten szolgájának, vagy elszakadnia munkamezejétől, hogy kielégítse felesége érzéseit, melyek abból erednek, hogy a nő nem végzi kötelességét? A feleség szabja kívánságait és élvezeteit a kötelességhez, Krisztus és az igazság kedvéért hagyja el önző érzelmeit. Sok köze van Sátánnak e lelkészek munkájának ellenőrzéséhez élettársuk önző, kényelemszerető hatásán keresztül.

Ha lelkész felesége elkíséri férjét utazásaiban, ne menjen külön élvezete kedvéért látogatni, hogy kiszolgálják, hanem hogy férjével dolgozzék. Ő is tegyen jót férjével együtt. Ha a családi gondok megengedik, kísérje el szívesen férjét, segítse igyekezetében, hogy lelkeket mentsen. Szelíden és alázatosan, de mégis nemes önállósággal legyen irányító tekintélye környezetének gondolkodására. Vegye ki részét az összejöveteleken, a családi oltárnál és a tűzhely melletti beszélgetésekből, s viselje keresztjét és terhét. A gyülekezet elvárja ezt, és joga van hozzá. Ha nem elégíti ki a várakozást, férje munkájának nagyobb felét elpusztítja. A lelkész felesége, ha akar, sokat tehet. Ha él benne az önfeláldozás lelkülete, és szereti az embereket, csaknem annyi jót tehet, mint férje.

Az igazság ügyének női munkása megérthet és elérhet olyan eseteket, különösen testvérnőink közt, melyet a lelkész nem tud. Felelősség nyugszik a lelkész feleségén, melyet nem szabadna, s nem is tud könnyen lerázni. Isten kamatostól várja el tőle a neki kölcsönzött talentumot. Dolgozzék buzgón, hűségesen s egyesült erővel, férjével a lélekmentésért. Sose gyötörje kívánságaival és óhajaival, sose jöjjön ki a száján, hogy nem érdekli férje munkája, s ne időzzék honvágyán és elégedetlenségén. Le kell győznie ezeket az ösztönös érzéseit. Legyen életcélja, melyet rendíthetetlenül követ. Mi van, ha az összeütközik érzéseivel, szórakozásával és természetes ízlésével? Vidáman, készségesen áldozza fel őket, hogy jót tegyen, lelkeket mentsen.

A lelkészfeleségek éljenek odaadó, imádkozó életet. Ám némelyik olyan vallást szeretne, ahol nincsenek keresztek, mely nem várja el az önmegtagadást s igyekezetet. Ahelyett, hogy nemesen megállnának a maguk lábán, Istenre támaszkodva erőért, viselve egyéni felelősségüket, többnyire másokra támaszkodnak, tőlük szívják el lelki életüket. Ha készek lennének hittel és gyermeki bizalommal Istenre támaszkodni, szeretetüket Jézusra összpontosítanák, Krisztustól, az életerős szőlőtőtől szívva életet, mennyi jót tehetnének, mily nagy segítség lehetnének másoknak, milyen támaszték férjüknek, és milyen jutalom lenne végül az övék? „Jól van, te hűséges, derék szolga” – hangzana édes dallamként fülükbe, „menj be urad örömébe!” Ez ezerszeresen visszafizetné az összes szenvedést és próbát, melyet a drága lelkek megmentése közben elviseltek.

Akik nem használják ki az Istentől nyert talentumokat, elveszítik az örök életet. Akiknek vajmi kevés hasznuk volt a világon, úgy is kapják jutalmukat, munkájuk szerint. Míg minden simán megy, viszi őket az ár, de mikor komolyan és fáradhatatlanul kell használni az evezőt, szembeszegülve széllel, árral – mintha nem lenne erő keresztény jellemükben. Nem akarnak dolgozni, hanem leteszik az evezőt, és elégedetten hagyják, hogy az ár lefelé sodorja őket. így maradnak legtöbbnyire, míg valaki nem vállalja terhüket, és nem dolgozik komolyan és erőteljesen, hogy az árral szembe hozza őket. Valahányszor utat engednek az ilyen lustaságnak, veszítenek erejükből, és kevesebb kedvük van Isten művében dolgozni. Csak a hűséges, hódító nyeri el az örök dicsőséget.

A lelkész feleségének mindig irányadó hatással kell lennie azok gondolataira, akikkel érintkezik, és nagy segítség lesz vagy nagy teher. Vagy Krisztussal gyűjt, vagy tékozol. Lelkészeink élettársaiból hiányzik az önfeláldozó hittérítő lelkület. Maguk jönnek először, és Krisztus csak másodjára, sőt harmadszorra. A lelkipásztor sose vigye magával feleségét, csak ha tudja, hogy lelki segítsége lesz, ha tudja, hogy felesége tud tűrni, elviselni, szenvedni azért, hogy jól tegyen Krisztus kedvéért, és az emberek áldására legyen. Akik elkísérik férjüket, fáradozzanak együtt vele. Nem várhatták el, hogy mentesek legyenek a próbáktól és csalódásoktól. Ne gondoljanak sokat a kellemes érzésekre. Mi köze az érzéseknek a kötelességhez?

Megemlítették nekem Ábrahám esetét. Isten azt mondta neki: „Vedd a fiadat, ama egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondok néked.” Ábrahám engedelmeskedett Istennek. Nem beszélte meg a dolgot érzéseivel, hanem Istenbe vetett nemes hittel és bizalommal felkészült az útra. Kínok szaggatták szívét, mikor látta a büszke és szerető anyát cirógató gyöngédséggel tekinteni az ígéret fiára. De azért elvezette a szeretett gyermeket. Ábrahám szenvedett, mégsem hagyta, hogy akarata zúgolódva lázadjon Isten akarata ellen. Kötelesség, szigorú kötelességérzet uralkodott rajta. Nem mert érzéseire hallgatni, és pillanatra sem tett engedményeket nekik. Az egyetlen fiú, mikor komoly, szerető, szenvedő apja mellett lépkedett, megnyerőn beszélgetett, újra meg újra kiejtette szeretett apja nevét, majd megkérdezte: „Hol a bárány az áldozathoz?” Jaj, micsoda próba a hű apa számára! Angyalok tekintettek kellemes meglepetéssel a jelenetre. Isten hű szolgája meg is kötözte szeretett fiát, s ráfektette az oltáron a fára. Magasra emelte a kést, de angyal kiáltott rá: Ábrahám, Ábrahám ... ne nyújtsd ki kezedet a legényre!

Láttam, hogy nem könnyű kereszténynek lenni. Könnyű vallani a keresztény nevet, de magasztos és szent dolog keresztény életet élni. Már csak kevés idő maradt arra, hogy biztosítsuk a halhatatlan koronát, s hogy a jótettek és teljesített kötelességek jó bizonyítványára tegyünk szert a mennyben. Minden fát a gyümölcséről ítélnek meg. Mindenkit tettei, nem pedig hitvallása, vagy hite szerint ítélnek meg. Sosem fogják megkérdezni, hogy mennyire hitvalló? Hanem, milyen gyümölcsöt termett? Ha a fa romlott, romlott a gyümölcse is. Ha a fa jó, nem teremhet rossz gyümölcsöt.

82. Szabadalmi jogok

Testvéreink közül sokan belemerülnek sokat ígérő új vállalkozásokba, de rövid idő múlva csalódnak, elvesztik vagyonukat, amit családjuk fenntartására és a jelen igazság ügyének fejlesztésére kellett volna használniuk. Azután jön a lelkiismeret furdalás és önvád. Némelyik lelkiismeretes ember elveszti önbizalmát és lelki örömét, és egészségük is megsínyli a kínos gondokat.

Az igazság hívői legyenek takarékosak, táplálkozzanak egyszerűen és egészségesen, és mindig addig nyújtózkodjanak, amíg takarójuk ér. A testvérek sose vágjanak új vállalkozásokba a tapasztaltabbak megkérdezése nélkül. Azok megkérdezése nélkül, akik jól igazgatják világi és lelki ügyeiket. Ezzel sok súlyos fejfájást megtakarítanak maguknak.

A testvérek jobban tennék, ha megelégednének alacsonyabb jövedelemmel, és meggondoltan bánnának a kevéssel, mint hogy helyzetük javítása érdekében kockázatokat vállaljanak, és szüntelen veszítsenek rajtuk. Néhány szombattartó a szabadalmi jogok árusításába kezdett, testvérei között ügynökösködik, hogy megtakarítsa költségeit, és ráveszi őket, hogy ruházzák be javaikat a szabadalmi jogokba, Az ilyenek addig nem állnak tisztán Isten előtt, míg jóvá nem tették a veszteséget, amelyet testvéreiknek okoztak.

24. bizonyságtétel: Lelkészfeleségek

*****

Chapter 81—The Minister’s Wife

June 5, 1863, I was shown that Satan is ever at work to dishearten and lead astray ministers whom God has chosen to preach the truth. The most effectual way in which he can work is through home influences, through unconsecrated companions. If he can control their minds, he can through them the more readily gain access to the husband, who is laboring in word and doctrine to save souls. I was referred to the warnings which God has repeatedly given, and to the duties which have been pointed out as belonging to the wife of a minister; yet these warnings have not had a lasting influence. The testimonies given have had effect but a short time. The light has been but partially followed. Obedience and devotion to God have been forgotten, many have disregarded the sacred obligation resting upon them to improve the light and privileges given, and walk as children of the light. If the veil could be parted and all could see just how their cases are regarded in heaven, there would be an awakening, and each would with fear inquire, What shall I do to be saved?  {1T 449.2}

The minister’s wife who is not devoted to God is no help to her husband. While he dwells upon the necessity of bearing the cross and urges the importance of self-denial, the daily example of his wife often contradicts his preaching and destroys its force. In this way she becomes a great hindrance and often leads her husband away from his duty and from God. She does not realize what a sin she is committing. Instead of seeking to be useful, seeking with true love for souls to help such as need help, she shrinks from the task and prefers a useless life. She is not constrained by the power of Christ’s love and by unselfish, holy principles. She does not choose to do the will of God, to be a co-worker with her husband, with angels, and with God. When the wife of the minister accompanies her husband in his mission to save souls, it is a great sin for her to hinder him in his work by manifesting unhappy discontent. Yet instead of entering heartily into his labors, seeking every opportunity to unite her interest and labor with his, she often studies how she can make it more easy or pleasant for herself. If things around them are not as agreeable as she could wish (as they will not always be), she should not indulge homesick feelings, or by lack of cheerfulness and by spoken complaints harass the husband and make his task harder, and perhaps by her discontent draw him from the place where he could do good. She should not divert the interest of her husband from laboring for the salvation of souls, to sympathize with her ailments and gratify her whimsical, discontented feelings. If she would forget herself and labor to help others, talk and pray with poor souls, and act as if their salvation was of higher importance than any other consideration, she would have no time to be homesick. She would feel from day to day a sweet satisfaction as a reward for her unselfish labor; I cannot call it sacrifice, for some of our ministers’ wives do not know what it is to sacrifice or suffer for the truth’s sake.  {1T 450.1}

In former years the wives of ministers endured want and persecution. When their husbands suffered imprisonment, and sometimes death, those noble, self-sacrificing women suffered with them, and their reward will be equal to that bestowed on the husband. Mrs. Boardman and the Mrs. Judsons suffered for the truth, suffered with their companions. They sacrificed home and friends in every sense of the word to aid their companions in the work of enlightening those who sat in darkness, to reveal to them the hidden mysteries of the word of God. Their lives were in constant peril. To save souls was their great object, and for this they could suffer cheerfully. {1T 451.1}

I was shown the life of Christ. When His self-denial and sacrifice is compared with the trials and sufferings of the wives of some of our ministers, it causes anything which they may call sacrifice to sink into insignificance. If the minister’s wife speaks words of discontent and discouragement, the influence upon the husband is disheartening and tends to cripple him in his labor, especially if his success depends upon surrounding influences. Must the minister of God in such cases be crippled or torn from his field of labor to gratify the feelings of his wife, which arise from an unwillingness to yield inclination to duty? The wife should conform her wishes and pleasures to duty, and give up her selfish feelings for the sake of Christ and the truth. Satan has had much to do with controlling the labors of the ministers through the influence of selfish, ease-loving companions. {1T 451.2}

If a minister’s wife accompanies her husband in his travels, she should not go for her own special enjoyment, to visit, and to be waited upon, but to labor with him. She should have a united interest with him to do good. She should be willing to accompany her husband, if home cares do not hinder, and she should aid him in his efforts to save souls. With meekness and humility, yet with a noble self-reliance, she should have a leading influence upon minds around her, and should act her part and bear her cross and burden in meeting, and around the family altar, and in conversation at the fireside. The people expect this, and they have a right to expect it. If these expectations are not realized, the husband’s influence is more than half destroyed. The wife of a minister can do much if she will. If she possesses the spirit of self-sacrifice and has a love for souls, she can with him do almost an equal amount of good. {1T 452.1}

A sister laborer in the cause of truth can understand and reach some cases, especially among the sisters, that the minister cannot. A responsibility rests upon the minister’s wife which she should not and cannot lightly throw off. God will require the talent lent her, with usury. She should work earnestly, faithfully, and unitedly with her husband to save souls. She should never urge her wishes and desires, or express a lack of interest in her husband’s labor, or dwell upon homesick, discontented feelings. All these natural feelings must be overcome. She should have a purpose in life which should be unfalteringly carried out. What if this conflicts with the feelings, and pleasures, and natural tastes? These should be cheerfully and readily sacrificed in order to do good and save souls. {1T 452.2}

The wives of ministers should live devoted, prayerful lives. But some would enjoy a religion in which there are no crosses and which calls for no self-denial and exertion on their part. Instead of standing nobly for themselves, leaning upon God for strength and bearing their individual responsibility, they have much of the time been dependent upon others, deriving their spiritual life from them. If they would only lean confidingly, in childlike trust, upon God, and have their affections centered in Jesus, deriving their life from Christ, the living Vine, what an amount of good they might do, what a help they might be to others, what a support to their husbands, and what a reward would be theirs in the end! “Well done, good and faithful servants,” would fall like sweetest music upon their ears. The words, “Enter thou into the joy of thy Lord,” would repay them a thousand times for all suffering and trials endured to save precious souls.  {1T 452.3}

Those who will not improve the talent which God has given them will fail of everlasting life. Those who have been of but little use in the world will be rewarded accordingly, as their works have been. When everything goes smoothly, they are borne along on the wave; but when they need earnestly and untiringly to apply the oar, and row against wind and tide, there seems to be no energy in their Christian character. They will not take the trouble to work, but lay down their oars and contentedly let the current carry them downstream. Thus they generally remain until someone takes the burden and labors earnestly and energetically to pull them upstream. Every time they yield to such indolence they lose strength and have less inclination to work in the cause of God. It is only the faithful conqueror who wins eternal glory. {1T 453.1}

A minister’s wife should ever have a leading influence on the minds of those with whom she associates, and she will be a help or a great hindrance. She either gathers with Christ or scatters abroad. A self-sacrificing missionary spirit is lacking among the companions of our ministers. It is self first, and then Christ secondly, and even thirdly. Never should a minister take his wife with him unless he knows that she can be a spiritual help, that she is one who can bear, and endure, and suffer, to do good, and to benefit souls for Christ’s sake. Those who accompany their husbands should go to labor unitedly with them. They must not expect to be free from trials and disappointments. They should not think too much of pleasant feelings. What have feelings to do with duty?  {1T 453.2}

I was cited the case of Abraham. God said to him, “Take now thy son, thine only son Isaac, whom thou lovest, and get thee into the land of Moriah; and offer him there for a burnt offering upon one of the mountains which I will tell thee of.” Abraham obeyed God. He did not consult his feelings, but with a noble faith and confidence in God he prepared for his journey. With a heart rent with anguish he beheld the proud and loving mother gazing with fond affection upon the son of promise. But he led that loved son away. Abraham suffered, yet he did not let his will rise in rebellion against the will of God. Duty, stern duty, controlled him. He dared not consult his feelings or yield to them for one moment. His only son walked by the side of the stern, loving, suffering father, talking engagedly, uttering over and over the fond name of father, and then inquiring: “Where is the sacrifice?” Oh, what a test for the faithful father! Angels looked with pleased wonder upon the scene. The faithful servant of God even bound his beloved son and laid him upon the wood. The knife was raised, when an angel cried out: “Abraham, Abraham.... Lay not thine hand upon the lad.” {1T 454.1}

I saw that it is no light thing to be a Christian. It is a small matter to profess the Christian name; but it is a great and sacred thing to live a Christian life. There is but a little time now to secure the immortal crown, to have a record of good acts and fulfilled duties recorded in heaven. Every tree is judged by its fruit. Everyone will be judged according to his deeds, not his profession or his faith. The question will never be asked, How much did he profess? but, What fruit did he bear? If the tree is corrupt, the fruit is evil. If the tree is good, it cannot produce evil fruit. {1T 454.2}

Chapter 82—Patent Rights

Many of our brethren involve themselves by engaging in new enterprises which look flattering; but in a short time they find themselves disappointed and their means gone, which should have been used to support their families and advance the cause of present truth. Then come remorse, regret, and self-reproach; and some conscientious ones cast away their confidence, and lose their spiritual enjoyment, and in consequence of mental distress their health also suffers. {1T 455.1}

Those who believe the truth should practice economy, live upon plain, wholesome food, always making it a rule to live within their means. Brethren should never engage in new enterprises without consulting those of experience who are good managers in temporal and spiritual matters. By doing this they would save themselves much perplexity. {1T 455.2}

Brethren would better be contented with a small income, and handle that little prudently, rather than run risks to better their condition, and suffer continual losses thereby. Some Sabbathkeepers who have engaged in the sale of patent rights, have traveled among their brethren to save expense, and have induced them to invest their means in patent rights. Such will not be clear before God until they have made up the loss which these brethren have sustained. {1T 455.3}