11. bizonyságtétel (1867)
84. Lelkészeink
Az 1865. december 25-én Rochesterben nyert látomásban az Úr közölte, hogy a legkomolyabb feladat áll előttünk, amelynek fontosságát nem fogjuk fel. Mikor észrevettem a mindenhol elterjedt közönyt, megriadtam a lelkészek és gyülekezet tagjai miatt. Mintha bénulás szállt volna a jelen igazság ügyére. Isten munkája mintha megállt volna. Lelkészeink és gyülekezeti tagjaink nem készültek fel az időre, melyben élünk, és a jelen igazság alig néhány hitvallója érti meg a mára szóló előkészület munkáját. Jelen világi nagyravágyásuk állapotában, amikor nem szentelik magukat Istennek, hanem magukat istenítik, teljesen alkalmatlanok befogadni a késői esőt, miután mindent megtettek, hogy ellenálljanak Sátán haragjának, aki beavatkozásaival zátonyra igyekezik hajtani hitüket, valamely tetszetős ámításhoz kötözve őket. Azt képzelik, hogy minden a helyes mederben folyik, holott minden rosszul megy.
A lelkészeknek és az egyháztagoknak sokkal előrehaladottabbaknak kell lenniük a megújulás munkájában. Késedelem nélkül neki kell fogniuk, hogy kijavítsák helytelen szokásaikat az étkezés, ivás, öltözködés és munka területén. Láttam, hogy igen sok lelkipásztor nem ismeri fel a veszélyt e fontos ponton. Nem mindnyájan jutottak el, ameddig Isten szeretné, hogy eljussanak. A következmény, hogy némelyik alig terem gyümölcsöt. A lelkészek járjanak jó példával Isten nyája előtt. Azonban ők sincsenek biztonságban Sátán kísértéseitől. Pontosan őket igyekszik zsákmányul ejteni. Ha egyetlen lelkészt sikerül érzéki biztonságba ringatnia, ezzel elvezetni gondolatait a munkáról vagy megcsalni magát Isten szemében való állapota felől, akkor sokat ért el.
Láttam, hogy Isten ügye nem fejlődik, mint fejlődnie kellene. A lelkészek nem ragadják meg a munkát azzal a lendülettel és odaadással, és határozott kitartással, amit fontossága megkövetel. Éber ellenséggel kell vetekedniük, aki szorgoskodó, szívós és fáradhatatlan. Lelkészeink és gyülekezeti tagjaink lanyha igyekezetét össze sem lehet hasonlítani ellenségükével, az ördögével.
Egyfelől állnak a helyesért küzdő lelkészek, akiket Isten és a szent angyalok segítenek. Legyenek erősek, bátrak és teljesen odaadok az ügy iránt, amelyben dolgoznak. Semmi más se érdekelje őket. Ne kössék le őket a földi élet ügyei, és annak kedvében járhatnak, aki katonáinak választotta őket.
Másfelől Sátán, angyalai és összes földi eszköze mindent elkövetnek, s minden eszközt felhasználnak az ámítás és gonoszság terjesztésére, s hogy tetszetős álcába bujtassák irtóztató és nyomorék voltukat. Sátán a külsőséges, látszólagos igazság és igazságosság öltözékével takarja el az önzést, az álszenteskedést, az ámítás valamennyi válfaját, s diadalt ül, mert sikerül azoknak a lelkészeknek és egyháztagoknak is a fölébe kerekednie, akik állítják, hogy ismerik gonoszságait. Minél távolabb tartják magukat mindenható vezetőjüktől, Krisztustól, annál kevésbé hasonlít rá jellemük, életük, s annál inkább hasonlít erős ellenségük szolgáinak életére és jellemére; Sátán annál biztosabb benne, hogy végül az övéi lesznek. Bár Krisztus szolgáinak vallják magukat, a bűnt szolgálják. Némely lelkész túl sokat gondol fizetésével. Pénzért dolgoznak, szem elől tévesztve a munka szentségét és fontosságát. Némelyik fáradozása lanyha és hanyag. Végzik ugyan teendőiket, de igyekezeteik lanyhák, és meddők. Nem szívvel-lélekkel dolgoznak. Az igazság elmélete most világos. Sokan közülük nem vettek részt felkutatásában – kitartó tanulmányozással és buzgó imával – s mit sem tudnak abból eredő értékéről és becséről. Nem kényszerültek megvédeni álláspontjaikat az igazság ellenségeivel szemben. Nem tartják szükségesnek, hogy a munka iránt megőrizzék a teljes odaszentelődés lelkületét. Érdeklődésük megoszlik maguk, és a munka között.
Láttam, hogy mielőtt Isten ügye bármilyen határozott fejlődést elérhetne, a lelkészeknek meg kell térniük. Ha megtérnek, kevesebb súlyt fektetnek a fizetésre, és sokkal többet a fontos, szent és komoly munkára, melyet Isten kezéből elfogadtak, s melyről elvárja, hogy hűen és jól végezzék, mint akiknek szigorúan számot kell adniuk arról. A jegyző angyalok naponta pontosan feljegyzik valamennyi tettüket. Minden cselekedetük, sőt szándékuk és szívük célja hű feljegyzésre kerül. Minden fedetlen és nyílt annak mindent látó szeme előtt, kinek számadással tartozunk. Akik minden erejüket Isten ügyére fordítják, akik kimerészkedtek és befektettek valamit, tudják, hogy ők Isten ügyének részei, és nem csupán fizetésért fognak dolgozni. Nem lesznek csak szemre-szolgák, és maguk kedvtelésére törekedők, hanem odaszentelik magukat, és minden érdeklődésüket e komoly munkára.
Némelyeknek a gyülekezetekben végzett nyilvános munkáját az a veszély fenyegeti, hogy hibákat követnek el az alaposság terén. Saját javuk és az ügy java megköveteli, hogy alaposan vegyék szemügyre, és próbálják ki indítékaikat, és minden kétséget kizáróan szabaduljanak meg az önzéstől. Őrködjenek, hogy míg másoknak hirdetik a félreérthetetlen igazságot, maguk méltatlanná ne váljanak. Ne hagyják, hogy Sátán mással helyettesítse a szívük gyökeréig ható vizsgálatot. Végezzenek alapos kutatást magukban, s Isten művében, nehogy pénzért dolgozzanak, és szem elől tévesszék feladatuk fontosságát és fenséges jellegét. Ne hagyják, hogy Jézus helyett önzésük, énjük ragadja meg a gyeplőt. Vigyázzanak, nehogy azt mondják a Sionban bűnözőknek: jó sorsok lesz, holott Isten átkot küldött rájuk.
Lelkészeink ébredjenek és tanúsítsanak olyan életet, lelkesedést és odaadást, mely már jó ideje csaknem idegen volt nekik, mert nem jártak Istennel. Isten ügye sokfelé nem fejlődik. Fel kell ráznunk az embereket. Az egyháztagok szíve elnehezedik a tobzódásban, részegségben és az evilági gondok között. Egyre mélyebben süllyednek a világi vállalkozás lelkületébe. Nagyravágyón nyerészkedni akarnak. Ritka a lelkiség és az odaadás. Az uralkodó lelkület – dolgozni, gyűjteni, gyarapítani, amijük vall. Mi lesz ennek a vége? – ez kérdésem veleje.
Az értekezletek nem hoztak tartós javulást. Az összejövetelek résztvevői üzleti szellemet hoznak magukkal. A lelkészek és egyháztagok gyakran magukkal hozzák áruikat a népes összejövetelekhez, a szószékről elhangzó igazság pedig lepereg róluk. A lélek kardja, Isten igéje nem végzi el hivatott munkáját. Erőtlenül hull le a hallgatókról. Közönséges dolgokkal kapcsolják össze Isten magasztos munkáját.
A lelkészeknek meg kell térniük, mielőtt erősíteni tudnák testvéreiket. Ne magukat hirdessék, hanem Krisztust és igazságos tettét. Népünk körében megújulásra van szükség, de annak először Isten szolgái közt kell elkezdődnie. Ők Sion falának őrei, nekik kell figyelmeztetést harsogniuk a nemtörődömök és gyanútlanok fülébe, nekik kell ecsetelniük Sión álszentjeinek sorsát; úgy tűnik, mintha némely lelkészünk feledné, hogy Sátán még él, hogy oly kitartó, oly buzgó és oly agyafúrt, mint valaha is volt – még mindig törekszik lecsalogatni az embereket az igazságos tettek ösvényéről.
A lelkész szolgálatának egyik fontos része, hogy hűségesen bemutassák a gyülekezetnek az egészségügyi megújulást, amint az a harmadik angyal üzenetével összefügg, ugyanannak a munkának a szerves, elkülöníthetetlen részeként. Nekik is el kell fogadniuk, és sürgetniük kell mindazt, aki állítja, hogy hisz az igazságban.
A lelkészeknek ne legyen más érdekük, mint a lelkek igazsághoz vezetésének fontos munkája. Összes erejükre szükség van ehhez. Ezeken a fontos feladatokon kívül ne foglalkozzanak árusítással, házalással, vagy bármi más üzlettel. A Timótheusnak adott komoly megbízás ugyanolyan súllyal nyugszik rajtuk is, rájuk hárítja a legünnepélyesebb kötelességeket és a legfélelmetesebb felelősségeket. „Kérve kérlek Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélni fog eleveneket és holtakat, az ő eljövetelére, az országára: Hirdesd az igét. Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel!” „Maradj mindig meggondolt, viseld el a bajokat, lásd el az igehirdető munkáját, teljesítsd szolgálatodat!”
Rossz szokások csökkentik szellemi és testi képességeinket. Minden erőt, amire a helyes életmóddal szert tehetünk, és az által, hogy a helyesen viszonyulunk az egészséghez és élethez, fenntartás nélkül arra a munkára kell szentelnünk, melyet Isten ránk bízott. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a kevés, legyöngült, nyomorék erőnket ebédek felszolgálásra és arra fordítsuk, hogy összevegyítsük az árusítást az Isten által ránk bízott munkával. Eszünk és testünk minden képességére szükségünk van most. Isten munkájának van szüksége erre, és nem foglalkozhatunk a fontos, nagy munka mellett külön üzletekkel, anélkül, hogy időt, a szellem és a test erejét le ne kötné, így csökkentve Isten szolgálatában végzett munkánk lendületét és erejét. A lelkészek, akik azt teszik, nem rendelkeznek majd elég idővel az elmélyedésre és imára, s elég erővel és tiszta gondolkodással, mellyel rendelkezniük kell, hogy megértsék a segítségre szorulók helyzetét, s „hirdessék az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan.” Az alkalmas időben kimondott, helyes szó megmenthet valamely szegény, tévelygő, kétkedő, halódó lelket. Pál buzdította Timótheust: „Ezekben gyakorold, s ezekben szenteld meg magadat, hogy haladásod mindenki előtt nyilvánvaló legyen.”
Krisztus, amikor megbízta tanítványait, így szólt hozzájuk: „Amit megköttök a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit feloldotok a földön, a mennyben is feloldott lesz.” Ha ez Isten lelkészeinek félelmetesen felelősségteljes kötelessége, mily fontos teljesen annak szentelniük magukat, s úgy őrködniük, nehogy más jellegű, vagy önző érdek tolakodjék be, és vonja el őket a munkától! Némely lelkész otthon tölti idejét, szombaton pedig elrohan, majd visszatérve kimeríti magát gazdaságával vagy családi ügyeinek intézésével. Maguknak dolgoznak egész héten, azután kimerülten végzik Isten munkáját. Az ilyen lanyha igyekezet azonban nem kedves Istennek. Nem szabad a szellemi vagy testi erejük. Még ha a legjobban mennek is a dolgok, igyekezetük akkor is erőtlen. Mivel az egész hetet az élet gondjaival-bajaival foglalják el és hajszolják magukat, teljesen alkalmatlanok Isten magasztos, szent és fontos munkájára. Emberek sorsa függ viselkedésüktől és döntéseiktől. Mily fontos tehát, hogy nemcsak étkezésükben, hanem munkájukban s mindenben mértékletesek legyenek, hogy erejük teljes és szent hivatásuknak szentelt lehessen.
A jelenvaló igazság némely hitvallója hibát követ el, amikor a komoly összejövetelek szüneteiben árusításba fog, és adásvételével eltereli a gondolatokat az összejövetelek céljától. Ha Krisztus most a földön járna, kötéllel űzné ki ezeket a házalókat és kereskedőket, akár lelkészek, akár tagok, mint régen, mikor bement a templomba, „és kiűzte azokat, akik a templomban adtak-vettek, a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait pedig felforgatta. írva van, kiáltotta: Az én házam az imádság háza, ti pedig rablóbarlanggá tettétek.” A kereskedők azzal a mentséggel élhettek, hogy áruik az áldozati szolgálathoz kellenek. Céljuk azonban a haszon, pénzszerzés, harácsolás volt.
Az Úr közölte velem, hogy ha a lelkészek erkölcsi és szellemi képességei helytelen szokásaik miatt nem lennének ködösek, gyorsan felismerték volna a szent és köznapi dolgok elegyítésének áldatlan következményeit. Lelkészek a szószéken állnak, a legünnepélyesebb tárgyakról beszélnek, utána pedig behozzák áruikat, s Isten házában is a kereskedő szerepét játsszák. Ezzel elterelik hallgatóik figyelmét a nyert benyomásokról, s elpusztítják fáradozásuk gyümölcsét. Ha nem tompították volna el fogékonyságaikat, rájöttek volna, hogy a szent dolgokat hétköznapi ügyek színvonalára rántják le. Könyveink és folyóirataink árusítása ne háruljon a lelkészekre, akik igével és tanítással szolgálnak. Ne fordítsák idejüket és erejüket könyveink árusítására, amikor azok is kellő módon az emberek elé hozhatják, akikre nem hárul az igehirdetés felelőssége. Amikor új területekre lép, szükséges lehet, hogy a lelkész könyveket vigyen magával eladásra, és más körülmények között is előfordulhat, hogy könyveket is kell árusítania, vagy ügyeket intéznie a kiadó számára, de ha más akad, aki elvégezheti, mindig kerüljük el ezt.
A lelkészeknek elég a dolguk az igehirdetéssel. Miután sürgetik az embereket a komoly igazságok elfogadására, viselkedjenek szerény méltósággal, mint ez a fennkölt igazság hirdetőihez, az embereknek bemutatott igazság képviselőihez illik. Munkájuk végeztével pihenniük kell. Még a jelen igazság könyveinek árusítása is gondot okoz, kifárasztja gondolataikat, s bágyasztja testüket. Ha akad valaki, akinek marad ereje, és igénybe veheti anélkül, hogy ártana magának, fontos munka vár rájuk, ami az igehirdetés befejezésével kezdődik. Ezután jön a példamutatás igehirdetése, a vigyázó gondoskodás, jótettekre való törekvés, elbeszélgetés, házról-házra látogatás, és bekapcsolódás az előadás hallgatóinak gondolkodásába és lelki állapotába. Az egyiket buzdítaniuk, a másikat inteniük, a harmadikat kérlelniük, a gyászolókat, szenvedőket, s kétségbeesőket pedig vigasztalni és nyugtatniuk kell. Értelmük legyen a lehető legmentesebb a fáradtságtól, amennyire csak lehet, hogy őrállók lehessenek, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Engedelmeskedjenek a Timótheusnak nyújtott utasításnak: „Ezekről gondoskodjál, ezeken légy.”
Némelyek nagyon félvállról veszik felelősségüket. Azt képzelik, hogy ha leléptek a szószékről, munkájuk véget ért. Teher nekik a látogatás, a beszélgetés. Nincsenek azok áldására, nem elégítik ki azok szomját, akik igazán el kívánják nyerni az összes jót, ami rendelkezésükre áll, és akik szeretnének hallani és tanulni, hogy mindent tisztán lássanak. A lelkészek kimentik magukat, hogy fáradtak, mégis néhányan olyan munkával merítik ki értékes erejüket, töltik el idejüket, amit más valaki ugyanúgy elvégezhetne, mint ők. Vigyázniuk kellene erkölcsi és testi erejükre, hogy Isten hűséges munkásaiként teljesen be tudják tölteni szolgálatukat.
A fontos helységben raktárt kellene létrehoznunk a könyveknek és folyóiratoknak. Olyan valakinek kellene a könyveket eljuttatnia mindenkihez, aki el akarja olvasni, aki igazán értékeli az igazságot. Sok az aratnivaló, de kevés a munkás. Annak a néhány tapasztalt munkásnak, aki most a mezőben dolgozik, csakis az ige és a tanítás szolgálatával kellene foglalkozniuk. Emberek fognak támadni, akik áhítják, hogy Isten rájuk helyezze az igazság tanításának terhét. Ezeket meg kell vizsgálnunk, s ki kell próbálnunk. Nem kellene róluk azonnal fizetéssel gondoskodnunk, sem felelős állásokba helyeznünk őket. Hanem ha megérdemlik a bátorítást, bátorítsuk őket, hogy teljesen bebizonyítsák lelkészi hivatásukat. Nem lenne a legmegfelelőbb eljárás, ha mások munkájába állítanánk őket. Először dolgozzanak tapasztalt és körültekintő lelkész keze alatt, aki rövidesen meglátja, hogy tudnak-e üdvös hatást gyakorolni. Ifjú igehirdetőket, akikre sosem hárult fárasztó munka, sem szellemi és testi erejük kimerülése, ne bátorítsunk, hogy kétkezi munkájuktól függetlenítsük őket, mert ez csak kárukra lesz. Csalétek lesz, hogy belépjenek a munkába, anélkül, hogy eszükbe vennék annak terhét, vagy az Isten választott szolgáin nyugvó felelősséget. Az ilyenek máris alkalmasnak fogják tartani magukat mások tanítására, mikor még alig tanulták meg a fontos elveket.
Sok, noha vallja az igazságot, nem szentelődik meg, s nem merít bölcsességet abból. Nem Isten vezeti és tanítja őket. Isten népe jórészt világi gondolkodású, és eltávolodott az evangélium egyszerűségétől, őszinte odaadásától. Ez az oka a lelki megkülönböztető képesség súlyos hiányának a lelkészekkel való bánásmód terén. Ha a lelkész jó szónok, szemtől szembe dicsérik. Ahelyett, hogy a hirdetett igazságról elmélkednének, lelki hasznukra fordítanák azokat, ezzel bizonyítva, hogy nem feledékeny hallgatók, hanem cselekvői az igének, a szónokot dicsérik, azt emlegetik, amit tett. Emlegetik a szegény eszköz erényeit, de feledik Krisztust, aki az eszközt használja. Sátán bukása óta, aki maga is magasztalt angyal volt, mindig buknak el lelkészek a magasztalás miatt. Balga szombattartók azzal örvendeztetik az ördögöt, hogy dicsérik igehirdetőiket. Tudják-e, hogy Sátánt segítik munkájában? Ha tudnák, hogy mit tesznek, megriadnának. Megvakítottak, nem követik Isten tanácsát. Felemelem figyelmeztető szavam az igehirdetők dicsőítése és dicsérése ellen. Láttam ennek félelmetesen rossz következményeit. Sose ejts ki dicsérő szót a lelkész előtt. Istent dicsőítsd. Tiszteld a hű lelkészt; ismerd terheit, s könnyíts rajtuk, ha tudsz, de ne hízelegj neki, mert Sátán készen áll őrhelyén, hogy maga is ezt tegye.
A lelkészek ne hízelegjenek senkinek, és ne legyenek személyválogatók. Mindig fennállt és fennáll a nagy veszély, hogy kissé másként bánjunk a gazdagokkal, vagy még ha szóval nem is, különös figyelmességgel hízelegjünk nekik. Veszélyes dolog „hízelegni az embereknek”, mert veszélybe sodorjuk örök javukat. A lelkész valamelyik gazdag embernek lehet kedvence, igen bőkezű is lehet hozzá. Ez hízeleg a lelkésznek, majd ő árasztja el dicsérettel jótevőjének bőkezűségét. Nevét magasztalják, ha kinyomtatják, holott lehet, hogy a bőkezű adakozó közel sem méltó a bizalomra. Nagylelkűsége nem a vagyonával való jótétemény erős elvéből, nem abból ered, hogy fejlessze Isten ügyét, mert értékeli, hanem valamely önző indítékból, abból a kívánságból, hogy bőkezűnek tartsák. Lehet, hogy csak hirtelen ötletből adakozott, és bőkezűsége mögött nincs mély elv. Lehet, hogy megrázó igazság hallása után adott, amely kis időre meglazította erszénye zsinórját, mégis, mindent összevetve, nagylelkűségének nincs mélyebb indító oka. Hirtelen adakozó. Erszénye görcsszerűen nyílik és olyan bizonyosan be is zárul, ugyancsak görcsösen. Nem érdemel dicséretet, mert a szó valamennyi értelmében szűkkeblű. S ha alaposan meg nem tér, de erszényestül, hallani fogja a kárhoztatást: „Nosza immár ti gazdagok, sírjatok, jajgatván a ti nyomorúságaitok miatt, amelyek elkövetkeznek reátok. Gazdagságotok megrohadt, és a ruháitokat moly ette meg.” Ezek végül felébrednek a riasztó öncsalásból. Akik dicsérték akadozó, meg-megtorpanó bőkezűségüket, Sátánnak segítettek megcsalni, s arra a gondolatra késztetni őket, hogy nagylelkűek, áldozatosak, pedig mit sem tudtak a nagylelkűség és önfeláldozás főbb elveiről.
Némelyik férfi és nő elhiteti magával, hogy nem sokra értékeli e világ dolgait, hanem a földi nyereségnél többre becsüli az igazságot és az igazság fejlesztését. Végül sokan arra ébrednek, hogy csalódtak, ámítás áldozatai lettek. Valamikor talán becsülték az igazságot, a földi kincs az igazsághoz képest értéktelennek tűnhetett előttük, de idő múltával, amint földi kincsük gyarapodott, hitbuzgalmuk hanyatlása, s valamennyi tettük azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem elégedettek. Cselekedeteik tanúskodnak, hogy szívük összenőtt földi kincsükkel. Nyereség a jelszavuk. A család összes tagja erre a célra társult. Alig hagynak időt maguknak az áhítatra és imára. Korán kelnek, későn fekszenek. Beteges, gyönge asszonyok és erőtlen gyermekek felkorbácsolják lankadó nagyravágyásukat, felhasználják erejüket és törekvésüket, hogy elérjék céljukat, nyerseséghez jussanak, kissé több pénzt gyűjtsenek. Azzal áltatják magukat, hogy Isten ügyének megsegítéséért teszik. Rettentő csalódás! Sátán nézi őket, s nevet, mert tudja, hogy a nyereségvágyért lelküket és testüket viszik vásárra. Szüntelen átlátszó kifogásokkal állnak elő, amiért így eladják magukat a nyereségért. A világ istene megvakítja őket. Krisztus megvette őket a vérével, ők mégis megrabolják Krisztust, megrabolják Istent, összetörik magukat, és csaknem hasznavehetetlenek a társadalomnak.
Alig szentelnek időt értelmük csiszolására, alig a társas és családi örömökre. Alig szolgálják bárki javát. Életük szörnyű tévedés csupán. Akik így rongálják magukat, azt gondolják, hogy szűnni nem akaró munkájuk dicséretet érdemel. Ölik magukat hiábavaló munkájukkal. Pusztítják Isten templomát, mert a túlhajtott munkával szüntelen megszegik az egészség törvényeit, sőt, erénynek tartják ezt. Amikor Isten számadásra szólítja őket, amikor számon kéri tőlük – kamatostól – a kölcsön adott képességeket, mit tudnak majd felhozni? Milyen kifogással élhetnek? Elviselhetőbb lenne az esetük, ha pogányok lennének, akik mit sem tudnak az élő Istenről, és vak bálványimádó lelkesedésből Visnu istennő kocsija elé vetnék magukat. Noha ismerték a világosságot, figyelmeztetést figyelmeztetés után hallottak, hogy őrizzék meg testüket, amit Isten az ő templomának nevez, a lehető legegészségesebb állapotban, hogy őt dicsőíthessék testükben és lelkükben, mert mindkettő az övé. Semmibe veszik Krisztus tanítását: „Ne gyűjtsetek kincset a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol a kincsetek, ott a szívetek is.” Hagyják, hogy világi gondok fojtogassák őket. „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik.” Világi kincsüket imádják, mint a tudatlan pogány a bálványait.
Sokan azzal áltatják magukat, hogy nyereségvágyuk célja Isten ügyének megsegítése. Némelyek megígérik, hogy amikor bizonyos összeget elérnek, jót tesznek majd vele, és fejlesztik a jelen igazság ügyét. De mikor várakozásuk valóra válik, nem áldoznak többet az ügyre, mint azelőtt. Újra megígérik, hogy ha megvették és kifizették a szép házat vagy földet, akkor majd komolyan segítik Isten munkájának fejlesztését. De mikor szívük vágya teljesül, sokkal kevésbé adakozók, mint amikor nyomorogtak, és kevésbé segítik Isten ügyének fejlődését. „Amely mag a tövisek közé esett, ez az, aki hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csalárdsága elfojtja az igét, és gyümölcsöt nem terem.” Csalóka gazdagság vezeti őket lépésről lépésre, míg elvesztik minden szeretetüket az igazság iránt, noha áltatják magukat, hogy hisznek benne. A világot és a világ gazdagságát szeretik, Isten és az igazság szeretete viszont hiányzik belőlük.
Egy kis pénzkeresésért sokan szándékosan úgy intézik anyagi ügyeiket, hogy szükségszerűen sok nehéz munkát hárít mind a szabadban dolgozókra, mind a családjukra odahaza. Végsőkig igénybe veszik a csontokat, izmokat és eszüket. Rengeteg munka vár rájuk, és a kifogás az, hogy mindent el kell végezniük, amit csak lehet, másképp veszteség éri őket – valami eltékozlódik. Mindent meg kell menteniük, még ha beleszakadnak is. Mit nyernek vele? Lehet, hogy megóvják tőkéjüket, és nyernek is hozzá. De mit veszítenek vele? Egészségük tőkéje egyre csökken, pedig felbecsülhetetlenül értékes szegénynek és gazdagnak is. Az anya és gyermekei ismételten igénybe veszik egészségük és erejük tőkéjét, azt gondolva, hogy ez a meggondolatlan pazarlás soha ki nem meríti őket, míg végül meglepetten tapasztalják, hogy életerejük megcsappant. Nincs semmi tartalékuk az ínség idejére. Az élet édessége és boldogsága megkeseredik az éles fájdalmak és álmatlan éjszakák között. Mind testi, mind szellemi erejük elfogyott. A férj és apa, aki a nyereség kedvéért balgán intézte ügyeit - talán a feleség és anya teljes jóváhagyásával – következményként talán el is temeti az anyát, s egy vagy több gyermekét. Egészséget s életet áldoztak a pénz szerelméért. „Mert minden rossz gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, s magokat átszegezték sok fájdalommal.”
Komoly benső lelki munkát kell végeznünk a szombattartók közt. Feltétlenül nyissák ki szemüket, lássák meg valódi helyzetüket, legyenek buzgók és tartsanak bűnbánatot. Máskülönben elveszítik örök életüket. A világ lelkülete megszállta, és a sötétség hatalmasságai fogságba hurcolták őket. Nem engedelmeskednek Pál apostol intésének: „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”
Sokakban irigy, önző világi lelkület uralkodik, és csak az ő külön érdekeikkel törődnek. Az önző gazdag nem viseli szívén embertársai ügyeit, ha csak nem azért, hogy kihasználja őket. Szakítanak a nemes, istenfélő természettel – feláldozzák önző érdekeikért. Minden baj gyökere a pénz vágya. Megvakítja az embereket, és megakadályozza, hogy felismerjék Isten és felebarátaik iránti kötelességeiket.
Némelyek azzal áltatják magukat, hogy bőkezűek, mivel időnként nagylelkűek a lelkészekhez és az igazság fejlesztése iránt. Ám ezen úgynevezett nagylelkűek anyagi ügyeikben szűkkeblűek, készek rászedni az embereket. Nagy a vagyonuk, ami óriási felelősséget ró rájuk, mint Isten intézőire. Mégis, szegény, keményen dolgozó embertársuktól kicsikarják az utolsó fillért is. A szegény ember öröksége a szegény bánásmód. Ahelyett, hogy előnyben részesítené szegény testvérét, az agyafúrt, zsaroló gazdag kihasználja az összes előnyt, így gyarapítja a már úgyis szépen felhalmozódott vagyonát – mások kárára. Büszke a ravaszságára, holott gazdagságával súlyos átkot halmoz magára, s a botlás kövét helyezi testvére útjába. Zsugoriságával és szűkkeblű számításával elvágja a lehetőséget, hogy lelkiekben hasson testvérére. Mindez megmarad testvére emlékezetében, s a gazdag testvére ajkáról elhangzó legbuzgóbb ima, látszólag lelkes bizonyságtétel csak elszomorítja, s undorral tölti el. Álszentnek tekinti; felszökken a keserűség gyökere, s sokakat megfertőz. A szegény ember nem tudja feledni, hogy kihasználták. Azt sem, hogy szorult helyzetbe hozták, amiért kész volt a teher alá tenni a vállát, míg a gazdagnak mindig volt ürügye, hogy ne hordozzon terhet. A szegény embert mégis úgy átitathatta Krisztus lelkülete, hogy megbocsátja gazdag testvére visszaélését.
A gazdagok közt ritkán akadunk igazi, nemes, önzetlen jótettekre. Gazdagság utáni vágyukban nem veszik figyelembe az emberiség igényeit. Képtelenek átérezni nyomorgó testvérük szorult, kínos helyzetét, aki talán ugyanolyan keményen dolgozik, mint Ő. Káinnal együtt mondják: „Avagy őrizője vagyok-e én az én testvéremnek?” „Keményen megdolgoztam azért, amim van, meg kell tartanom.” Ahelyett, hogy így imádkoznának: „Segíts átérezni testvérem baját”, szüntelen feledni törekednek testvérük gondját, s együttérzésükre és nagylelkűségükre tartott bármi igényét.
Sok gazdag szombattartó bűne, hogy nyúzza s szegényeket. Azt képzelik tán, hogy szűkkeblűségük apró tettei elkerülik Isten figyelmét? Ha megnyílhatna a szemük, látnák, hogy angyal követi őket, mindenfelé, s pontosan feljegyzi tetteiket a családi körben, s üzleti ügyeiknél. Az Igaz Tanú nyomukban jár, kijelentve: „Ismerem tetteiket!” Mikor láttam a csalást, a kihasználást, a szűkkeblűséget a hitvalló szombattartók közt, gyötrődve kiáltottam fel. Ez a nagy gonoszság, ez a borzalmas átok körülveszi Isten utolsó időkben élő népének egyes tagjait, utálat tárgyaivá téve őket még a nemes lelkű hitetlenek körében is. Ez a nép állítólag az Úr eljövetelére vár.
Akad a szegény testvérek között egy csoport, akik nem mentesek a kísértéstől. Rossz gazdák. Kétbalkezesek. Anyagiakra szeretnének szert tenni anélkül, hogy várniuk kellene a kitartó munka lassú eredményére.
Némelyek annyira sietnek javítani helyzetükön, hogy különféle vállalkozásokba fognak anélkül, hogy kikérnék az értelmesebbek és tapasztaltabbak tanácsát. Várakozásuk ritkán valósul meg. Ahelyett, hogy nyernének, veszítenek, és ezt követi a kísértés, és a gazdagok irigylésére való hajlandóság. Valójában részt szeretnének gazdag testvéreik vagyonából és megpróbáltatásnak veszik, hogy ez nem lehetséges. Pedig nem érdemlik meg a segítséget. Bizonyíték áll rendelkezésükre, hogy igyekezeteik csődöt mondtak. Ügyeikben hanyagok, és tele vannak aggodalmakkal és gondokkal, ami kevés hasznot hoz. Hallgatniuk kellene a tapasztaltak tanácsára. Gyakran azonban ők az utolsók, akik tanácsot kérnek. Azt képzelik, hogy igen okosak, és nem hajlandók tanulni.
Gyakran épp ezek esnek áldozatul a ravasz, agyafúrt házalóknak, akik a szabadalmi jogokkal kereskednek, s akik sikere a rászedéstől függ. Ezek a testvérek tanulják meg, hogy ne bízzanak meg az ilyen házalókban. Ámde ezek a testvérek épp ott hiszékenyek, ahol gyanakodniuk és visszahúzódniuk kellene. Nem fogadják meg Pál Timótheusnak adott tanácsát: „De valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.”
A szegények ne gondolják, hogy csak a gazdagok irigyek. Míg a gazdagok irigyen ragaszkodnak tulajdonukhoz, még többet igyekezve szerezni, a szegényeket nagyon fenyegeti az a veszély, hogy irigyeljék a gazdag vagyonát. Nagyon kevés ember akad gazdag országunkban, aki annyira szegény lenne, hogy segítségre szoruljon. Ha helyesen járnának el, csaknem minden esetben felülkerekednének az ínségen. Felhívom a gazdagokat, legyenek bőkezűek szegény testvéreikkel, és használják vagyonukat Isten ügyének fejlesztésére. A derék szegény, akit balszerencse, vagy betegség tett ínségessé, méltó különleges gondoskodásotokra és segítségetekre. „Végezetre legyenek egyértelműek, rokonérzelműek, testvér szeretők, irgalmasok, kegyesek.”
Istenfélelmet valló férfiak és nők! Ti, akik remélitek, hogy elváltozva, a halál megkóstolása nélkül mentek a mennybe, figyelmeztetlek, legyetek kevésbé nyereségvágyók és magatokkal gondolok. Váltsátok meg istenfélő férfiúságotokat, nemes nőiségeteket az önzetlen jótettek nemes cselekedeteivel. Szívből utáljátok meg előbbi irigy lelkületeteket, és szerezzétek vissza lelketek igaz nemességét. Aszerint, amit Isten megjelentetett nekem, ha buzgón bűnbánatot nem tartotok, Krisztus ki fog vetni titeket szájából. A szombattartó adventisták Krisztus követőinek vallják magukat, számos adventista tettei mégis meghazudtolják hitvallásukat. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram, Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”
Felhívok mindenkit, aki állítja, hogy hisz az igazságban, gondolkodjanak el Isten Fiának jelleméről és életéről. Ő a példaképünk. Élete az önzetlen jótettek sora volt. Szerte járt, jót tett. Őt mindig meghatotta az emberek baja. Egész életében egyetlen önző tettet sem vitt véghez. Oly igen szerette a bukott emberiséget, annyira meg akarta menteni őket, hogy magára vette Atyja haragját, és kész volt elszenvedni a büntetést a törvénytaposásért, mely aljasodásba taszította a bűnös embert. „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” Más szavakkal: Bűn hordozójává tette azt, aki bűnt nem ismert, hogy általa Isten igazságosságának, isteni jellemének részesei lehessünk.
Némely gazdag nem tartja vissza javait a lelkészektől. Pontosan betartják a rendszeres jótékonyságot, és büszkék pontosságukra, bőkezűségükre, s véleményük szerint teljesítették kötelességüket. Ez rendjén is van eddig a pontig, ám kötelességüket mégsem teljesítették. Isten továbbra is igényt tart javaikra, és, amire nem gondolnak – a társadalom és embertársaik is igényt tartanak javaikra. Családjuk tagjai is igényt tartanak rájuk. Mindezeket az igényeket figyelembe kell venniük. Egyiket sem szabad elfelejteni. Némelyik ad a lelkészeknek, és adakozik a gyülekezet kincstárába, azzal az elégedettséggel, hogy ez jogot ad neki a mennyhez. Vannak, akik azt gondolják, hogy csak akkor tehetnek valamit Isten ügyéért, ha szüntelen, gyorsan gyarapodnak. Azt tartják, hogy semmiképp sem nyúlhatnak tőkéjükhöz. Ha Üdvözítőnk mondaná nekik, amit a gazdag ifjúnak mondott: „Add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt, és kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem” – szomorúan távoznának, inkább vállalnák a kockázatot, bálványaik, vagyonuk megtartását, minthogy megváljanak attól, s így kincset biztosítsanak maguknak a mennyben. A gazdag ifjú kijelentette, hogy fiatal kora óta megtartotta Isten összes parancsát. Hűségében, igazságosságában önhitten, azt gondolja, hogy tökéletes. De azért megkérdezi – mit kell még tennem? Jézus rögtön lerombolja biztonságának tudatát – bálványaira, birtokaira hivatkozik. Az ifjú fejedelemnek más istenei voltak az Úr előtt, melyeket becsesebbnek tartott az örök életnél. Hiányzott belőle Isten mindenekfeletti szeretete. így van ez némelyik emberrel, noha állítja, hogy hisz az igazságban. Azt képzelik, hogy tökéletesek, hogy semmi mást nem kell tenniük, noha távol állnak a tökéletességtől, és bálványokat melengetnek, amelyek ki fogják zárni őket a mennyből.
Sokan sajnálják a déli rabszolgákat, mert oda vannak kötve munkájukhoz. Ugyanakkor az ő családjukban is rabszolgaság van. Hagyják, hogy az anya s a gyermekek látástól vakulásig robotoljanak. Nincs valódi kikapcsolódásuk. Szüntelen munka áll előttük, szüntelen többet halmoznak rájuk. Kereszténynek vallják magukat, még sincs idejük elmélkedni, imádkozni, szellemi táplálékot venni magukhoz, hogy az a részük, amellyel Istent szolgálják, ne maradjon senyvedt. Isten felhív mindenkit, hogy az ő dicsőségére használják rájuk bízott képességeiket, így más képességeket is nyerjenek azok mellé. Isten kötelezettséget hárított ránk – legyünk mások javára. Másokért végzett munkánk nem ér véget, míg Krisztus ki nem jelenti a mennyben: „Aki igazságtalan, (gonosz) legyen igazságtalan ezután is; s aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is.”
Sokaknak nincs helyes fogalmuk Isten előtti felelősségükről. Az Úr elvárja tőlük, hogy erejüket megfeszítve törekedjenek bejutni a szűk kapun, mert sokan be akarnak lépni, de nem tudnak. A menny elvárja, hogy másokat is késztessenek, hogy erejüket megfeszítve törekedjenek belépni a szűk kapun. Munka vár fiatalra, idősre – dolgozzanak komolyan, hogy ne csak magukat, de másokat is mentsenek. Minden épeszű ember hatni tud másokra. Közönyükkel hátráltatják azokat, akik erejüket megfeszítve törekednek bejutni a szoros kapun. Vagy pedig komoly, kitartó, fáradhatatlan igyekezetük annak belátására késztet másokat, hogy szorgalmasan kell törekedniük bejutni a szűk kapun. Senki sincs semleges helyzetben. Valamennyien vagy bátorítjuk, vagy akadályozzuk az embereket. Krisztus mondja: „Aki nem gyűjt velem, tékozol.” Vigyázzatok magatokra fiatalok és idősek. Vagy Krisztus munkáját, a lélekmentést végzitek, vagy Sátánét, kárhozatba vezetve őket. „Úgy fényljék világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék mennyei Atyátokat.”
A fiatalok ha lemondanak büszkeségükről, önzésükről, s Istennek szentelik magukat, hatalmas jó hatást gyakorolhatnak. Ám a legtöbb fiatal nem hajlandó terheket hordozni másokért. Őket kell másnak hordozni. Eljött az idő, amikor Isten változást vár el e téren. Felhívja a fiatalt és időset, hogy legyenek buzgók, és tartsanak bűnbánatot. Ha megmaradnak langyos állapotukban, ki fogja vetni őket szájából. Az Igaz Tanú mondja: „Ismerem tetteidet.” Fiatal férfiak, fiatal nők! Isten ismeri tetteiteket, akár jók, akár rosszak. Gazdag vagy-e a jótettekben? Jézus mondja: „Azt tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy, fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenséged rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemedet, hogy láss.”
Chapter 84—Our Ministers
In the vision given me in Rochester, New York, December 25, 1865, I was shown that a most solemn work is before us. Its importance and magnitude are not realized. As I marked the indifference which was everywhere apparent, I was alarmed for ministers and people. There seemed to be a paralysis upon the cause of present truth. The work of God seemed stayed. Ministers and people are unprepared for the time in which they live, and nearly all who profess to believe present truth are unprepared to understand the work of preparation for this time. In their present state of worldly ambition, with their lack of consecration to God, their devotion to self, they are wholly unfitted to receive the latter rain and, having done all, to stand against the wrath of Satan, who by his inventions would cause them to make shipwreck of faith, fastening upon them some pleasing self-deception. They think they are all right when they are all wrong. {1T 466.1}
Ministers and people must make greater advancement in the work of reform. They should commence without delay to correct their wrong habits of eating, drinking, dressing, and working. I saw that quite a number of the ministers are not awake upon this important subject. They are not all where God would have them. The result is, some can show but little fruit of their labors. Ministers should be ensamples to the flock of God. But they are not safe from Satan’s temptations. They are the very ones whom he will seek to ensnare. If he can succeed in lulling one minister to carnal security, and by so doing divert his mind from the work, or deceive him with regard to his own true condition before God, he has accomplished much. {1T 466.2}
I saw that the cause of God was not progressing as it might and as it should. Ministers fail to take hold of the work with that energy, devotion, and decided perseverance which the importance of the work demands. They have a vigilant adversary to contend with whose diligence and perseverance are untiring. The feeble effort of ministers and people can bear no comparison with those of their adversary, the devil. On one side are the ministers who battle for the right and have the help of God and holy angels. They should be strong and valiant, and wholly devoted to the cause in which they are engaged, having no separate interest. They should not be entangled with the things of this life, that they may please Him who hath chosen them to be soldiers. {1T 467.1}
On the other side are Satan and his angels, with all his agents on earth, who make every effort and use every device to advance error and wrong, and to cover up their hideousness and deformity with a pleasing garb. Selfishness, hypocrisy, and every species of deception, Satan clothes with a garment of apparent truth and righteousness, and triumphs in his success, even with ministers and people who profess to understand his wiles. The greater distance they keep from Christ their great Leader, the less they are like Him in character, the more close is their resemblance in life and character to the servants of their great adversary, and the more sure is he of them at last. While they profess to be servants of Christ, they are servants of sin. Some ministers have their minds too much on the wages they receive. They labor for wages and lose sight of the sacredness and importance of the work. {1T 467.2}
Some become slack and negligent in their labor; they pass over the ground, but are weak and unsuccessful in their efforts. Their hearts are not in the work. The theory of truth is clear. Many of them had no part in searching out this truth by hard study and earnest prayer, and they know nothing of its preciousness and value by being compelled to sustain their positions against the opposition of its enemies. They do not see the necessity of preserving a spirit of entire consecration to the work. Their interest is divided between themselves and the work. {1T 467.3}
I saw that before the work of God can make any decided progress, the ministers must be converted. When converted they will place less estimate upon wages and far more value upon the important, sacred, solemn work which they have accepted at the hand of God to perform, and which He requires them to do faithfully and well, as those who must render to Him a strict account. A faithful record of all their works is daily made by the recording angels. All their acts, and even the intents and purposes of the heart, stand faithfully revealed. Nothing is hid from the all-seeing eye of Him with whom we have to do. Those who have thrown all their energies into the cause of God, and who have ventured out and invested something, will feel that the work of God is a part of them, and will not labor merely for wages. They will not be eyeservants and seek to please themselves, but will consecrate themselves and all their interests to this solemn work. {1T 468.1}
Some in their public labors with the churches are in danger of making mistakes from a lack of thoroughness. It is for their own interest and that of the cause that they should search closely, try their motives, and be certain to divest themselves of selfishness. They should watch lest, while they preach straight truths to others, they fail to live by the same rule, and allow Satan to substitute something else for the deep heartwork. They should be thorough with themselves and with the cause of God lest they work for wages and lose sight of the important and exalted character of the work. They should not let self rule instead of Jesus, and they should be careful not to say to the sinner in Zion, It shall be well with thee, when God has pronounced a curse upon him. {1T 468.2}
Ministers must arouse and manifest a life, zeal, and devotion to which they have for quite a length of time been almost strangers because they have failed to walk with God. The cause of God in many places is not improving. Soul work is needed. The people are overcharged with surfeiting and drunkenness and the cares of this life. They are entering deeper and deeper into a spirit of worldly enterprise. They are ambitious to get gain. Spirituality and devotion are rare. The spirit that prevails is to work, to accumulate, and to add to that which they already possess. “What will be the end of these things?” was the burden of my inquiry. {1T 469.1}
Conference meetings have accomplished no lasting good. Those who attend the meetings carry a spirit of traffic with them. Ministers and people frequently bring their merchandise to these large gatherings, and the truths spoken from the desk fail to impress the heart. The sword of the Spirit, the word of God, fails to do its office work; it falls tamely upon the hearers. The exalted work of God is made to connect too closely with common things. {1T 469.2}
The ministers must be converted before they can strengthen their brethren. They should not preach themselves, but Christ and His righteousness. A reformation is needed among the people, but it should first begin its purifying work with the ministers. They are watchmen upon the walls of Zion, to sound the note of warning to the careless, the unsuspecting; also to portray the fate of the hypocrite in Zion. It seemed to me that some of the ministers had forgotten that Satan was yet alive, as persevering, earnest, and artful as ever; that he was still seeking to allure souls from the path of righteousness. {1T 469.3}
One important part of the work of the ministry is to faithfully present to the people the health reform as it stands connected with the third angel’s message as part and parcel of the same work. They should not fail to adopt it themselves, and should urge it upon all who profess to believe the truth. {1T 469.4}
Ministers should have no separate interest aside from the great work of leading souls to the truth. Their energies are all needed here. They should not engage in merchandise, in peddling, or in any business aside from this one great work. The solemn charge given to Timothy rests with equal weight upon them, laying upon them the most solemn obligations and most fearful responsibilities. “I charge thee therefore before God, and the Lord Jesus Christ, who shall judge the quick and the dead at His appearing and His kingdom; Preach the word; be instant in season, out of season; reprove, rebuke, exhort with all long-suffering and doctrine.” “But watch thou in all things, endure afflictions, do the work of an evangelist, make full proof of thy ministry.” {1T 470.1}
Wrong habits of life have lessened our mental and physical sensibilities, and all the strength we can acquire by right living and placing ourselves in the best relation to health and life should be devoted unreservedly to the work which God has assigned us. We cannot afford to use the few enfeebled, crippled energies which we possess to serve tables or to mingle merchandise with the work God has committed to us. Every faculty of mind and body is now needed. The work of God requires this, and no separate business can be engaged in aside from this great work without taking time and strength of mind and body, and thus lessening the vigor and force of our labor in the cause of God. Ministers who do this will not have all that time for meditation and prayer, and all that strength and clearness of mind that they should have to understand the cases of those who need help, and to be prepared to “be instant in season, out of season.” A word fitly spoken at the right time may save some poor, erring, doubting, fainting soul. Paul exhorted Timothy: “Meditate upon these things; give thyself wholly to them; that thy profiting may appear to all.” {1T 470.2}
In Christ’s commission to His disciples He tells them: “Whatsoever ye shall bind on earth shall be bound in heaven: and whatsoever ye shall loose on earth shall be loosed in heaven.” If this is the fearfully responsible work of God’s ministers, how important that they give themselves wholly to it and watch for souls as they that must give an account. Should any separate or selfish interest come in here and divide the heart from the work? Some ministers linger about their homes, and run out on the Sabbath, and then return and exhaust their energies in farming or in attending to home matters. They labor for themselves through the week, and then spend the remnant of their exhausted energies in laboring for God. But such feeble efforts are not acceptable to Him. They have no mental or physical strength to spare. At best their efforts are feeble enough. But after they have been engrossed and entangled all through the laboring days of the week with the cares and perplexities of this life, they are wholly unfitted for the high, the sacred, the important work of God. The destiny of souls hangs upon the course they pursue and the decisions they make. How important then that they should be temperate in all things, not only in their eating, but in their labor, that their strength may be unabated and devoted to their sacred calling. {1T 471.1}
A great mistake has been made by some who profess present truth, by introducing merchandise in the course of a series of meetings and by their traffic diverting minds from the object of the meetings. If Christ were now upon earth, He would drive out these peddlers and traffickers, whether they be ministers or people, with a scourge of small cords, as when He entered the temple anciently “and cast out all them that sold and bought in the temple, and overthrew the tables of the money-changers, and the seats of them that sold doves, and said unto them, It is written, My house shall be called the house of prayer; but ye have made it a den of thieves.” These traffickers might have pleaded as an excuse that the articles they held for sale were for sacrificial offerings. But their object was to get gain, to obtain means, to accumulate. {1T 471.2}
I was shown that if the moral and intellectual faculties had not been clouded by wrong habits of living, ministers and people would have been quick to discern the evil results of mixing sacred and common things. Ministers have stood in the desk and preached a most solemn discourse, and then by introducing merchandise, and acting the part of a salesman, even in the house of God, they have diverted the minds of their hearers from the impressions received, and destroyed the fruit of their labor. If the sensibilities had not been blunted, they would have had discernment to know that they were bringing sacred things down upon a level with common. The burden of selling our publications should not rest upon ministers who labor in word and doctrine. Their time and strength should be held in reserve, that their efforts may be thorough in a series of meetings. Their time and strength should not be drawn upon to sell our books when they can be properly brought before the public by those who have not the burden of preaching the word. In entering new fields it may be necessary for the minister to take publications with him to offer for sale to the people, and it may be necessary in some other circumstances also to sell books and transact business for the office of publication. But such work should be avoided whenever it can be done by others. {1T 472.1}
Ministers have all that they ought to do to preach the word, and after they have urged solemn truth upon the people they should maintain a humble dignity as the preachers of exalted truth and as representatives of the truth presented to the people. After their labored effort they need rest. Even selling books upon present truth is a care, a tax to the mind, and a weariness to the body. If there are those who still have a reserve force and can be taxed without injury to themselves, there is important work for them to do, and it has but just commenced when they have spoken the truth to the people. Then come the exemplary preaching, the watchful care, the seeking to do good to others, the conversation, and visiting at the fireside from house to house, entering into the condition of mind and the spiritual state of those who listened to the discourse from their lips; exhorting this one, reproving that one, rebuking another, and comforting the afflicted, suffering, and desponding. The mind should be as free from weariness as possible that they may be minutemen, “instant in season, out of season.” They should obey the injunction given by Paul to Timothy: “Meditate upon these things; give thyself wholly to them.” {1T 472.2}
The responsibility of the work rests very lightly upon some. They feel that after they leave the desk their work is done. It is a burden to visit, a burden to talk; and the people who are really desirous of getting all the good there is for them, and who wish to hear and learn that they may see all things clearly, are not benefited and satisfied. Ministers excuse themselves because they are weary, and yet some exhaust their precious strength and spend their time in work which another could do just as well as they. They should preserve moral and physical vigor that as faithful workmen of God they may give full proof of their ministry. {1T 473.1}
In every important place there should be a depository for publications. And someone who really appreciates the truth should manifest an interest to get these books into the hands of all who will read. The harvest is great, but the laborers are few, and the few experienced laborers now in the field have all they should do to labor in word and doctrine. Men will arise who claim that God has laid upon them the burden of teaching the truth to others. All such should be proved and tried. They should not be relieved from all care, neither should they be lifted into responsible positions at once; but they should be encouraged if they deserve encouragement, to give full proof of their ministry. It would not be the best course for such ones to pursue, to enter into other men’s labors. Let them first labor in connection with one of experience and wisdom, and he can soon see whether they are capable of exerting an influence that will be saving. Young preachers who have never had wearing labor, nor felt the draft upon their mental and physical strength, should not be encouraged to hope for a support independent of their own physical labor, for this will only injure them and will be a bait to entice men to engage in the work who realize nothing of the burden of it or the responsibility resting upon God’s chosen ministers. Such will feel competent to teach others when they have scarcely learned the first principles themselves. {1T 473.2}
Many who profess the truth are not sanctified by it and are not endowed with wisdom; they are not led and taught of God. God’s people, as a general thing, are worldly-minded and have departed from the simplicity of the gospel. This is the cause of the great lack of spiritual discernment in the course they have pursued toward ministers. If a minister preaches with freedom, some will praise him to his face. Instead of dwelling upon the truths he uttered, and improving upon them, thus showing themselves to be not forgetful hearers, but doers of the work, they exalt him by referring to what he has done. They dwell upon the virtues of the poor instrument, but forget Christ who employed the instrument. Ever since the fall of Satan, who was once an exalted angel in glory, ministers have fallen through exaltation. Unwise Sabbathkeepers have pleased the devil well by praising their ministers. Were they aware that they were aiding Satan in his work? They would have been alarmed had they realized what they were doing. They were blinded, they were not standing in the counsel of God. I lift my voice of warning against praising or flattering the ministers. I have seen the evil, the dreadful evil, of this. Never, never speak a word in praise of ministers to their faces. Exalt God. Ever respect a faithful minister, realize his burdens and lighten them if you can; but do not flatter him, for Satan stands ready at his watchtower to do that kind of work himself. {1T 474.1}
Ministers should not use flattery or be respecters of persons. There ever has been, and still is, great danger of erring here, of making a little difference with the wealthy, or flattering them by special attention, if not by words. There is danger of “having men’s persons in admiration” for the sake of gain, but in doing this their eternal interests are endangered. The minister may be the special favorite of some wealthy man, and he may be very liberal with him; this gratifies the minister, and he in turn lavishes praise upon the benevolence of his donor. His name may be exalted by appearing in print, and yet that liberal donor may be entirely unworthy of the credit given him. His liberality did not arise from a deep, living principle to do good with his means, to advance the cause of God because he appreciated it, but from some selfish motive, a desire to be thought liberal. He may have given from impulse and his liberality have no depth of principle. He may have been moved upon by listening to stirring truth which for the time being loosed his purse strings; yet, after all, his liberality has no deeper motive. He gives by spasms; his purse opens spasmodically and closes just as securely spasmodically. He deserves no commendation, for he is in every sense of the word a stingy man, and unless thoroughly converted, purse and all, will hear the withering denunciation: “Go to now, ye rich men, weep and howl for your miseries that shall come upon you. Your riches are corrupted, and your garments are moth-eaten.” Such will awake at last from a horrible self-deception. Those who praised their spasmodic liberalities helped Satan to deceive them and make them think that they were very liberal, very sacrificing, when they knew not the first principles of liberality or self-sacrifice. {1T 475.1}
Some men and women make themselves believe that they do not consider the things of this world of much value, but prize the truth and its advancement higher than any worldly gain. Many will awake at last to find that they have been deceived. They may have once appreciated the truth, and earthly treasures in comparison with truth may have appeared to them valueless; but after a time, as their worldly treasure increased, they became less devotional. Although they have enough for a comfortable sustenance, yet all their acts show that they are in nowise satisfied. Their works testify that their hearts are bound up in their earthly treasure. Gain, gain, is their watchword. To this end every member of the family participates in their labor. They give themselves scarcely any time for devotion or for prayer. They work early and late. Sickly, diseased women and feeble children whip up their flagging ambition and use up the vitality and strength they have to reach an object, to gain a little, make a little more money. They flatter themselves that they are doing this that they may help the cause of God. Terrible deception! Satan looks on and laughs for he knows that they are selling soul and body through their lust for gain. They are continually making flimsy excuses for thus selling themselves for gain. They are blinded by the God of this world. Christ has bought them by His own blood; but they rob Christ, rob God, tear themselves to pieces, and are almost useless in society. {1T 476.1}
They devote but little time to the improvement of the mind, and but little time to social or domestic enjoyment. They are of but little benefit to anyone. Their lives are a terrible mistake. Those who thus abuse themselves feel that their course of unremitting labor is praiseworthy. They are destroying themselves by their presumptuous labor. They are marring the temple of God by continually violating the laws of their being through excessive labor, and yet they think it a virtue. When God calls them to account, when He requires of them the talents He has lent them, with usury, what can they say? What excuse can they make? Were they heathen who know nothing of the living God, and in their blind idolatrous zeal throw themselves under the car of Juggernaut, their cases would be more tolerable. But they had the light, they had warning upon warning to preserve their bodies, which God calls His temple, in as healthy a condition as possible that they might glorify Him in their bodies and spirits, which are His. The teachings of Christ they disregarded: “Lay not up for yourselves treasures upon earth, where moth and rust doth corrupt, and where thieves break through and steal: but lay up for yourselves treasures in heaven, where neither moth nor rust doth corrupt, and where thieves do not break through nor steal. For where your treasure is, there will your heart be also.” They let worldly cares entangle them. “But they that will be rich fall into temptation and a snare, and into many foolish and hurtful lusts, which drown men in destruction and perdition.” They worship their earthly treasure, as the ignorant heathen does his idols. {1T 476.2}
Many flatter themselves that their desire for gain is that they may help the cause of God. Some promise that when they have gained such an amount, then they will do good with it and advance the cause of present truth. But when they have realized their expectations, they are no more ready to help the cause than before. They again pledge themselves that after they purchase that desirable house or piece of land, and pay for it, then they will do a great deal with their means to advance the work of God. But as the desire of their heart is attained, they have far less disposition than in the days of their poverty to aid in the advancement of the work of God. “He also that received seed among the thorns is he that heareth the word; and the care of this world, and the deceitfulness of riches, choke the word, and he becometh unfruitful.” The deceitfulness of riches leads them on, step by step, until they lose all love for the truth, and yet they flatter themselves that they believe it. They love the world and the things of the world, but the love of God or of the truth is not in them. {1T 477.1}
In order to gain a little money, many deliberately arrange their business matters so that it necessarily brings a great amount of hard work upon those laboring out of doors, and upon their families in the house. The bone, muscle, and brain of all are taxed to the utmost; a great amount of work is before them to be done, and the excuse is, they must accomplish just all that they possibly can or there will be a loss, something will be wasted. Everything must be saved, let the result be what it may. What have such gained? Perhaps they have been able to keep the principal good and add to it. But, on the other hand, what have they lost? Their capital of health, which is invaluable to the poor as well as the rich, has been steadily diminishing. The mother and the children have made repeated drafts upon their fund of health and strength, thinking that such an extravagant expenditure would never exhaust their capital, until they are surprised at last to find their vigor of life exhausted. They have nothing left to draw upon in case of emergency. The sweetness and happiness of life is embittered by racking pains and sleepless nights. Both physical and mental vigor are gone. The husband and father, who, for the sake of gain, made the unwise arrangement of his business, it may be with the full sanction of the wife and mother, may, as the result, bury the mother and one or more of the children. Health and life were sacrificed for the love of money. “For the love of money is the root of all evil: which while some coveted after, they have erred from the faith, and pierced themselves through with many sorrows.” {1T 478.1}
There is a great work to be accomplished for Sabbathkeepers. Their eyes must be opened and they see their true condition, and be zealous and repent, or they will fail of everlasting life. The spirit of the world has taken possession of them, and they are brought into captivity by the powers of darkness. They do not heed the exhortation of the apostle Paul: “And be not conformed to this world: but be ye transformed by the renewing of your mind, that ye may prove what is that good, and acceptable, and perfect, will of God.” With many, a worldly spirit, with covetousness and selfishness, predominates. Those who possess it are looking out for their own special interest. The selfish rich man does not interest himself in the things of his neighbors, unless it be to study how he can advantage himself at their disadvantage. The noble and godlike in man is parted with, sacrificed for selfish interests. The love of money is the root of all evil. It blinds the vision and prevents people from discerning their obligations to God or to their neighbors. {1T 478.2}
Some flatter themselves that they are liberal because they at times donate freely to ministers and for the advancement of the truth. Yet these so-called liberal men are close in their deal and ready to overreach. They have abundance of this world, and this binds upon them great responsibilities as God’s stewards. Yet, when dealing with a poor, hard-laboring brother, they are exacting to the last farthing. The poor side to a bargain is the poor man’s legacy. Instead of favoring his poor brother, the sharp, exacting rich man takes all the advantage and adds to his already accumulated wealth by the misfortune of the other. He prides himself because of his shrewdness, but with his wealth he is heaping up to himself a heavy curse and laying a stumbling block in the way of his brother. By his meanness and close calculation he is cutting off his ability to benefit him with his religious influence. All this lives in the memory of that poor brother, and the most earnest prayers and apparently zealous testimonies from his rich brother’s lips will only have an influence to grieve and disgust. He looks upon him as a hypocrite; a root of bitterness springs up whereby many are defiled. The poor man cannot forget the advantages taken of him; neither can he forget how he has been crowded into difficult places because he was willing to bear burdens, while the wealthy brother ever had some excuse ready for not putting his shoulder under the load. Yet the poor man may be so imbued with the spirit of Christ as to forgive the abuses of his rich brother. {1T 479.1}
True, noble, disinterested benevolence is too rarely found among the wealthy. In their ambition for wealth they overlook the claims of humanity. They cannot see and feel the cramped, disagreeable position of their brethren in poverty, who perhaps have labored as hard as themselves. Like Cain they say: “Am I my brother’s keeper?” “I have worked hard for what I have; I must hold on to it.” Instead of praying, “Help me to feel my brother’s woe,” their constant study is to forget that he has any woes, any claims upon their sympathy or liberalities. {1T 480.1}
Many Sabbathkeepers who are wealthy are guilty of grinding the face of the poor. Do such think that God takes no notice of their little acts of meanness? If their eyes could be opened they would see an angel following them wherever they go, making a faithful record of all their acts in their families and at their places of business. The True Witness is on their track, declaring: “I know thy works.” As I saw this spirit of defrauding, of overreaching, of meanness, even among some professed Sabbathkeepers, I cried out in anguish of spirit. This great evil, this terrible curse, is folding around some of the Israel of God in these last days, making them a detestation to even noble-spirited unbelievers. This is the people professedly waiting for the coming of the Lord. {1T 480.2}
There is a class of poor brethren who are not free from temptation. They are poor managers, they have not wise judgment, they wish to obtain means without waiting the slow process of persevering toil. Some are in such haste to better their condition that they engage in various enterprises without consulting men of good judgment and experience. Their expectations are seldom realized; instead of gaining, they lose, and then come temptation and a disposition to envy the rich. They really want to be benefited by the wealth of their brethren, and feel tried because they are not. But they are not worthy of receiving special help. They have evidence that their efforts have been scattered. They have been changeable in business, and full of anxiety and cares which bring but small returns. Such persons should listen to the counsel of those of experience. But frequently they are the last ones to seek advice. They think they have superior judgment and will not be taught. {1T 480.3}
These are often the very ones who are deceived by those sharp, shrewd peddlers of patent rights whose success depends upon the art of deception. These should learn that no confidence whatever can be put in such peddlers. But the brethren are credulous in regard to the very things they should suspect and shun. They do not take home the instruction of Paul to Timothy: “But godliness with contentment is great gain.” “And having food and raiment let us be therewith content.” Let not the poor think that the rich are the only covetous ones. While the rich hold what they have with a covetous grasp, and seek to obtain still more, the poor are in great danger of coveting the rich man’s wealth. There are very few in our land of plenty who are really so poor as to need help. If they would pursue a right course, they could in almost every case be above want. My appeal to the rich is, Deal liberally with your poor brethren, and use your means to advance the cause of God. The worthy poor, those who are made poor by misfortune and sickness, deserve your special care and help. “Finally, be ye all of one mind, having compassion one of another, love as brethren, be pitiful, be courteous.” {1T 481.1}
Men and women professing godliness and expecting translation to heaven without seeing death, I warn you to be less greedy of gain, less self-caring. Redeem your godlike manhood, your noble womanhood, by noble acts of disinterested benevolence. Heartily despise your former avaricious spirit and regain true nobility of soul. From what God has shown me, unless you zealously repent, Christ will spew you out of His mouth. Sabbathkeeping Adventists profess to be followers of Christ, but the works of many of them belie their profession. “Ye shall know them by their fruits.” “Not everyone that saith unto Me, Lord, Lord, shall enter into the kingdom of heaven; but he that doeth the will of My Father which is in heaven.” {1T 482.1}
I appeal to all who profess to believe the truth, to consider the character and life of the Son of God. He is our example. His life was marked with disinterested benevolence. He was ever touched with human woe. He went about doing good. There was not one selfish act in all His life. His love for the fallen race, His desire to save them, was so great that He took upon Himself the wrath of His Father, and consented to suffer the penalty of that transgression which plunged guilty man in degradation. He bore the sins of man in His own body. “He hath made Him to be sin for us, who knew no sin; that we might be made the righteousness of God in Him.” {1T 482.2}
True generosity is too frequently destroyed by prosperity and riches. Men and women in adversity or in humble poverty will sometimes express very great love for the truth and special interest for the prosperity of the cause of God and for the salvation of their fellow men, and will tell what they would do if they only had the means. God frequently proves these; He prospers them, blesses them in basket and in store, far beyond their expectations. But their hearts are deceitful. Their good intentions and promises are like the rolling sand. The more they have the more they desire. The more they are prospered the more eager are they for gain. Some of these, who in their poverty were once even benevolent, become penurious and exacting. Money becomes their god. They delight in the power which money gives them, in the honor they receive because of it. Said the angel: “Mark ye how they stand the test. Watch the development of character under the influence of riches.” Some were oppressing the needy poor and would obtain their services for the lowest figure. They were overbearing; money was power to them. God’s eye, I saw, was upon them. They were deceived. “And, behold, I come quickly; and My reward is with Me, to give every man according as his work shall be.” {1T 482.3}
Some who are wealthy do not withhold from ministers. They keep up their systematic benevolence exactly and pride themselves upon their punctuality and generosity, and think their duty ends here. This is well as far as it goes, but their duty does not cease here. God has claims upon them that they do not realize. Society has claims upon them; their fellow men have claims upon them. Every member of their family has claims upon them. All these claims should be regarded; not one should be overlooked or neglected. Some men give to ministers and put into the treasury with as much satisfaction as though it would entitle them to heaven. Some think that they can do nothing to aid the cause of God unless they constantly have a large increase. They feel that they can in nowise touch the principal. Should our Saviour speak the same words to them that He did to the certain ruler, “Go and sell that thou hast, and give to the poor, and thou shalt have treasure in heaven: and come and follow Me,” they would go away sorrowful, choosing like him to run the risk of retaining their idols, riches, rather than to part with them to secure treasure in heaven. This ruler claimed that he had kept all the commandments of God from his youth up, and confident in his fidelity and righteousness, and thinking that he was perfect,
he asks: “What lack I yet?” Jesus immediately tears off his sense of security by referring to his idols, his possessions. He had other gods before the Lord, which were of greater value to him than eternal life. Supreme love to God was lacking. Thus it is with some who profess to believe the truth. They think they are perfect, think that there is no lack, when they are far from perfection and are cherishing idols which will shut them out of heaven. {1T 484.1}
Many pity the Southern slaves because they are bound down to labor, while slavery exists in their own families. Mothers and children are allowed to toil from morning till night; they have no recreation. A ceaseless round of labor is before them and crowded upon them. They profess to be Christ’s followers; but where is the time for them to meditate and pray, and obtain food for the intellect, that the mind, with which we serve God, may not be dwarfed in its growth? God calls upon every individual to use the talents He has committed to them to His glory, and by thus improving them to gain others also. God has laid obligations upon us to benefit others. Our work in this world for the good of others is not done until Christ shall say in heaven: “It is done.” “He that is unjust, let him be unjust still: and he which is filthy, let him be filthy still: and he that is righteous, let him be righteous still: and he that is holy, let him be holy still.” {1T 484.1}
Many seem to have no true sense of their responsibility before God. They are required to strive to enter in at the strait gate, because many shall seek to enter in and shall not be able. Heaven requires them to try to induce others also to strive to enter in at the strait gate. A work is before young and old to labor earnestly to save not only their own souls, but the souls of others. There are none who have reasoning faculties who have not some influence. By their indifference they use that influence to hinder souls from striving to enter in at the strait gate, or by their earnest, persevering, untiring efforts they urge upon them the necessity of striving diligently to enter there. No one occupies a neutral position, doing nothing to encourage others and doing nothing to hinder them. Says Christ: They that gather not with Me scatter abroad. Take heed, old and young; you are either doing the work of Christ, to save souls, or the work of Satan, to lead them to perdition. “Let your light so shine before men, that they may see your good works, and glorify your Father which is in heaven.” {1T 484.2}
The young can exert a powerful influence if they will give up their pride and selfishness, and devote themselves to God; but as a general thing they will not bear burdens for others. They have to be carried themselves. The time has come when God requires a change in this respect. He calls upon young and old to be zealous and repent. If they continue in their state of lukewarmness, He will spew them out of His mouth. Says the True Witness: “I know thy works.” Young man, young woman, your works are known, whether they be good or whether they be evil. Are you rich in good works? Jesus comes to you as a counselor: “I counsel thee to buy of Me gold tried in the fire, that thou mayest be rich; and white raiment, that thou mayest be clothed, and that the shame of thy nakedness do not appear; and anoint thine eyes with eyesalve, that thou mayest see.” {1T 485.1}
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése