szombat, február 13, 2016

Bizonyságtételek I. kötet - 2. bizonyságtétel 22-24.

2. bizonyságtétel (1856)

22. Két út
Az 1856. május 27-i Battle Creek-i értekezleten látomásban néhány gyülekezetre általánosan vonatkozó ügyet mutattak be nekem. Elvonult előttem Isten dicsősége és felsége. Az angyal így szólt: „Borzalmas az Úr az ő felségében, de ti mégsem értitek. Borzalmas a haragja, ti mégis naponta vétkeztek ellene. Minden erőtökkel törekedjetek, küzdjetek, bejutni a szűk kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz. És sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A két út nem azonos, hanem megkülönböztető, és ellenkező irányba vezet. Az egyik örök életre, a másik örök halálra. Láttam a különbséget a két út között, és a rajtuk utazók közötti különbséget is láttam. A két út ellentéte egymásnak. Az egyik széles és sima, a másik keskeny és göröngyös. Úgy a rajtuk utazóknak is ellentétes a jellemük, életük, ruházkodásuk, beszédjük.
A keskeny úton járók az út végén váró örömről és boldogságról beszélgetnek. Arckifejezésük gyakran szomorú, mégis sokszor szent örömtől sugárzik. Nem öltözködnek, nem beszélnek, és nem viselkednek a széles úton járók módján. Mintaképet kaptak. A fájdalmak férfija, aki tudta, mi a szenvedés, ő nyitotta meg az utat előttünk, s maga is végigjárta. Követői látják lábnyomát, és ez vigasztalja és vidítja őket. Uruk biztonságosan végighaladt rajta – követői is végigjárhatják, ha követik nyomdokait.
A széles úton mindenki saját személyével, ruhájával és élvezeteivel foglalkozik. Mélyen merülnek a hangos jókedvbe, vígságba, nem gondolnak útjuk végével, a biztos pusztulással ösvényük végén. Minden nappal közelebb kerülnek pusztulásukhoz, mégis egyre gyorsabban rohannak előre. Mily szörnyű látvány volt ez nekem!
Sokat láttam a széles úton haladni, akiken ezek a szavak álltak: „Meghalt a világnak. Minden dolgok vége elközelített. Te is légy készen.” Pontosan úgy néztek ki, ahogyan a körülöttük levő hiú emberek, kivéve arcuk szomorúságát, mely szemembe ötlött. Beszélgetésük ugyanolyan volt, mint a körülöttük lévő élvhajhászó meggondolatlanoké, de olykor mély megelégedéssel mutattak a ruhájukra varrt betűkre, és a többieket is felszólították, hogy ilyen hímzésük legyen, mégis azt állították, hogy a keskeny ösvényen utazókhoz tartoznak. A körülöttük haladók így szóltak: „Semmi különbség közöttünk. Egyformák vagyunk. Úgy öltözködünk, beszélünk és cselekszünk, mint ti.”

Majd visszairányítottak az 1843 és 1844-es évekbe. Akkor a megszentelődés lelkülete élt közöttünk. Az, ami ma hiányzik. Mi lelte Isten hitvalló, különleges népét? Láttam a világhoz alkalmazkodást, a vonakodást az igazságért szenvedéstől. Láttam, hogy nagyon hiányzik az Isten akaratának való alávetettség. Visszairányították gondolataimat Izráel gyermekeire, miután Egyiptomot maguk mögött hagyták. Isten könyörülete kihívta őket az egyiptomiak közül, hogy akadályok nélkül imádhassák őt. Sokszor tett csodát értük az úton, próbára tette és vizsgáztatta őket azzal, hogy szorult helyzetekbe vitte őket. Isten csodálatos tettei után, és miután olyan sokszor megmenekültek, mégis morogtak, hogy az Úr próbálta vagy vizsgálta őket. így szóltak: „Bár meghaltunk volna Úr keze által Egyiptom földjén.” Epekedtek a póréhagyma és hagyma után, amit maguk mögött hagytak.
Láttam, hogy sokan, akik azt állítják, hogy hisznek az utolsó napok igazságában, érthetetlennek tartják Izráel fiai zúgolódását vándorlásaik idején, hogy miután Isten oly csodálatosan gondoskodott róluk, annyira hálátlanok voltak, hogy elfeledték, amit értük tett. Az angyal megszólalt: „Ti még rosszabbul viselkedtek.” Láttam, hogy Isten olyan világos és egyszerű igazságot adott szolgáinak, mely ellenállhatatlan. Amerre csak járnak, bizonyos a győzelem. Ellenségeik képtelenek kitérni a meggyőző igazság elől. Isten szolgái oly tiszta világosságot kaptak, hogy bárhol felállhatnak, és hadd ragadja magához a győzelmet a világos, összefüggő igazság.
Ezt a nagy áldást nem értékelték, még csak észbe sem vették. Ha bármilyen próba teszi be a lábát, vannak, akik hátratekintgetnek, és azt képzelik, hogy nehéz a sorsuk. Néhány hitvalló Isten szolgája nem tudja, mi a tisztító megpróbáltatás. Olykor próbákat hoznak magukra, képzelt próbákat, s olyan könnyen elbátortalanodnak, könnyen megsértődnek, érzékenyek méltóságukra, hogy megsebzik magukat, megsebeznek másokat, és az ügyet is megsebzik. Sátán felfújja próbáikat, és oly gondolatokat ültet fejükbe, melyeknek, ha teret engednek, el fogják pusztítani áldásos hatásukat s hasznavehetőségüket.
Néhányan abba a kísértésbe estek, hogy odahagyják az ügyet, s kétkezi munkát vállalnak. Láttam, hogy ha Isten levenné róluk a kezét, és hagyná, hogy betegség és halál érje utol őket, majd megtudnák, hogy mit jelent a baj. Félelmes dolog Isten ellen zúgolódni. Nem tartják eszükben, hogy az út, melyen haladnak, göröngyös, lemondó, magukat keresztre feszítő út. S nem szabad elvárniuk, hogy minden olyan simán folyjon, mintha a széles utat járnák.
Láttam, hogy Isten néhány szolgája, még lelkipásztorok is, oly könnyen elcsüggednek, oly könnyen megsértődnek, hogy megvetettnek és lenézettnek képzelik magukat, mikor ilyesmiről szó sincs. Nehéznek vélik sorsukat. Nem értik meg, mi lenne velük, ha Isten visszavonná támogató karját, és lelki kínon kellene átesniük. Akkor tízszer oly keménynek tartanák életüket mint azelőtt, amíg Isten munkáját végezték. Próbákat és nélkülözéseket kellene elszenvedniük, és az Úr jóváhagyásának is híjával lennének.
Isten ügyének néhány munkása nem tudja, mikor könnyű a sorsa. Oly kevés nélkülözésben volt részük, oly kevés ínséggel, fárasztó munkával és lelki felelősséggel találkoztak, hogy mikor könnyű az életük, mikor kedvez nekik az élet, és csaknem mentesek a lelki kínoktól, akkor is súlyosaknak tartják a próbákat. Láttam, hogy ha nem lesznek igénytelenebbek és nem készek derűsen fáradozni, nem kímélve magukat, Isten elfogja bocsátani őket. Nem fogja elismerni őket önfeláldozó szolgáinak ha nem készek buzgón fáradozni, s akik tudják, mikor megy jól a sorsuk. Isten szolgáinak viselniük kell a lelkekért a felelősség terhét, sírniuk kell a tornác és az oltár között: „Légy kegyelmes, Uram a te népedhez.”
Isten néhány szolgája feláldozta életét Isten ügyéért, míg csak szervezetük össze nem omlott, s csaknem elkoptatta őket a szüntelen szellemi munka, a szakadatlan gond, a fáradozás és nélkülözések. Mások viszont nem hordtak, s nem is akarták hordani a terheket. Épp ezek képzelik, hogy nehéz a sorsuk, mivel sosem haladtak át igazi nehézségeken. Sohasem keresztelkedtek be azok közé, akik részt vállalnak Krisztus szenvedéseiből, s nem is fognak, amíg oly gyengeségről, kevés lelki erőről tesznek tanúságot, amíg oly igen szeretik a könnyű életet. Abból tudom, amit Isten megmutatott nekem, hogy a lelkipásztorok körében tisztogatásra van szükség, hogy a lustákat, a halogatókat és a magukkal törődőket kirostálja, hogy megmaradjanak a feddhetetlenek, a megbízhatók és igénytelenek, akik nem kényelmüket mérlegelik, hanem hűségesen szolgálnak igével és tanítással, készek elszenvedni s elviselni mindent Krisztusért, és menteni azokat, akikért meghalt. Ezek a szolgák tudják meg, hogy jaj nekik, ha nem hirdetik az evangéliumot, és ez elég. De nem mindnyájan gondolkodnak így.

23. Alkalmazkodás a világhoz
Megmutatták nekem, hogy némely hitvalló szombattartó a világhoz alkalmazkodik. Láttam, hogy ez meggyalázza hitvallásukat és Isten ügyét. Az ilyenek meghazudtolják hitvallásukat. Azt hiszik, hogy nem hasonulnak a világhoz, holott annyira azonosak a világiakkal ruházkodásban, beszédükben s tetteikben, hogy nincs is különbség. Láttam, ahogy díszítgetik szegény, halandó testüket, melyet Isten ujja bármely pillanatban megérinthet, és a szenvedés ágyára fektethet. Ó, mikor közelednek az utolsó változáshoz, halálos kínoktól vonaglik testük, és elébük mered a nagy kérdés: „Készen vagyok-e a halálra? Készen állok-e megjelenni Isten előtt, és átesni a nagy felülvizsgálaton?” Akkor kérdezzétek meg, mit gondolnak személyük díszítgetéséről. Ha van fogalmuk, mit jelent megjelenni Isten előtt, azt felelik, hogy ha vissza tudnák hozni, ha újra élhetnék a múltat, akkor megjavulnának, kitérnének a világ dőreségei elől, nem lennének hiúk és büszkék, szerényen öltözködnének. Példával járnának mindenki előtt, aki körülöttük él. Isten dicsőségére élnének.
Miért oly nehéz igénytelen, lemondó, alázatos életet élni? Mivel a hitvalló keresztények nem haltak meg a világnak. Könnyű az élet, ha már meghaltunk. Sokan epekednek Egyiptom póréhagymái és hagymái után. Beállítottságuk, hogy amennyire lehet, úgy öltözködni és cselekedni, mint a világ, s mégis bejutni a mennybe. Ezek valahová máshová kapaszkodnak Nem lépnek be a szűk kapun, a keskeny útra.
Megmutatták nekem az értekezleten jelenlevők csoportját. Az angyal így szólt: „Van, aki a férgek tápláléka, van, aki az utolsó hét csapás tárgya, és van, aki élve a földön marad, hogy elragadtasson Jézus eljövetelekor.”
Komoly volt az angyal szava. Megkérdeztem tőle, miért oly kevesen viselik szívükön örök jólétüket, miért készülnek oly kevesen a halálra? Így felelt: „A föld vonzza őket. A föld kincsei tűnnek értékesnek előttük.” Találnak eleget, ami lekösse értelmüket. Nincs idejük felkészülni a mennyre. Sátán mindig készen áll egyre mélyebbre vetni őket a nehézségekbe. Mikor az egyik gond és baj kimenne fejükből, azt a szentségtelen kívánságot ülteti beléjük, hogy többet kívánjanak a világ dolgaiból. Így múlik idejük, és csak későn veszik észre, hogy nem nyertek semmi érdemlegeset. Árnyékokat kergettek, az örök életet pedig elveszítették. Ezeknek nem lesz mentségük.
Sokan a világ szerint öltözködnek, hogy tekintélyük legyen. De ezzel szomorú és végzetes tévedést követnek el. Ha igaz és megmentő hatást szeretnének tenni, éljenek hitvallásuk szerint, igazságos tettek bizonyítsák hitüket, tegyék naggyá a különbséget a keresztény és a világ között. Láttam, hogy szavainknak, ruházatunknak és tetteinknek Istenről kell tanúskodni. Akkor majd szent hatás árad mindenkire, és mindenki tudni fogja, hogy Jézussal voltak. A hitetlenek látni fogják, hogy az igazságnak, melyet vallunk, szent hatalma van, s a Krisztus eljövetelébe vetett hit igazán hat a férfi vagy nő jellemére. Ha bárki azt kívánja, hogy viselkedése az igazság mellett tanúskodjék, éljen az igazság szerint, így kövessék az alázatos mintát.
Láttam, hogy Isten gyűlöli a büszkeséget, és minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma. Az a nap, mely elérkezik, lángra lobbantja őket. Láttam, hogy a harmadik angyal üzenetének még majd kovászként kell hatnia sok olyanra, aki állítja, hogy hisz abban. Ki kell tisztítani belőlük a megjelenés hiúságát, önzést, irigységet és a világ szerelmét.
Jézus hamarosan eljön, s világhoz alkalmazkodónak kell találnia a népét? Elismeri-e majd őket népének, akiket megtisztított magának? Szó sem lehet róla. Csakis a tisztát és a szentet ismeri majd el sajátjának. Azokat vallja majd övéinek, akik megtisztultak a szenvedések tűzében, és fehérré váltak, és akik elkülönültek, és tisztán őrizték meg magukat a világtól.
Mikor láttam az ijesztő tényt, hogy Isten népe a világhoz igazodik, és sokak között, aki a szelíd és alázatos szívű Jézus tanítványainak vallják magukat, nincs más különbség, csak a nevük – mély gyötrelem vett erőt lelkemen. Láttam, hogy megsebezték, és nyílt szégyennek tették ki Jézust. Az angyal, látva Isten hitvalló népének világ iránti szeretetét, világi lelkületét s világot követő divatjait, szomorúan szólalt meg: „Szakadjatok el! Vágjátok el magatokat tőlük! Nehogy a képmutatók és hitetlenek sorsára jussatok kint a városon kívül. Hitvallástok csak nagyobb kínokat zúdít fejetekre, és büntetésetek szigorúbb lesz, mert ismertétek, de nem cselekedtétek akaratát.”
Akik állítják, hogy hisznek a harmadik angyal üzenetében, könnyelműséggel, tréfákkal, gúnyolódással sebzik meg Isten ügyét. Láttam, hogy ez a gonoszság teljesen átjárja sorainkat. Meg kell alázkodnunk az Úr előtt. Isten Izráelének nem ruháit, hanem szívét kell megszaggatnia. Ritkán látunk gyermeki egyszerűséget, őszinte odaadást. Többet gondolunk az emberek jóváhagyásával, mint Isten helytelenítésével. Az angyal így szólt: „Rendezzétek szíveteket, nehogy meglátogasson büntetése, elvágva életetek törékeny szálát. Nehogy védtelenül, ítéletre készületlenül szánjatok sírotokba. Vagy ha nem is vettek ágyat a sírban, ha rövidesen nem békültök ki Istennel, s nem szakítjátok el magatokat a világtól, szívetek egyre keményedni fog, s hamis támasztékra, képzeletbeli előkészületre számítotok, s tévedéseteket túl későn veszitek észre, hogy jól megalapozott reményt biztosítsatok magatoknak.”
Láttam, hogy sok szombattartó rosszabbul tölt el órákat, mintha elpazarolta volna, ezt vagy azt a divatot tanulmányozva, hogy szegény halandó testüket díszítsék. Míg olyanná teszitek külsőtöket, mint a világ, s oly széppé, amilyenné csak tudjátok, ne feledjétek, hogy testetek néhány napon belül férgek eledele lehet. Míg ízlésetek szerint cicomázkodtok, hogy tetszetősek legyetek a szemnek, addig lelkileg haldokoltok. Isten gyűlöli hiú, gonosz hiúságotokat. Meszelt síroknak tekint benneteket, kívülről ékeseknek látszónak, de belül holtak csontjaival, és mindenféle undoksággal telinek.
Az anyák példát mutatnak hiúságban gyermekeinek, így magot vetve el, mely kikel, s gyümölcsöt terem. Az aratás bő és elkerülhetetlen lesz. Amit vetnek, azt is aratják. A termés el nem marad. Szülők! Láttam, hogy könnyebb kevélységre, mint alázatra tanítanotok gyermekeiteket. Sátán és angyalai közvetlen mellettetek állnak, hogy tetteiteket, kiejtett szavaitokat hathatóssá tegyék a cicomázásra buzdításban, és hogy hiúságukban szentségtelen társaságba keveredjenek. Kedves szülők, olyan tövist ültettek kebletekbe, mely sokszor meg fog kínozni. Mikor majd ellensúlyozni szeretnétek a gyermekeiteknek tanított szomorú leckét, meglátjátok, milyen nehéz lesz. Sőt, lehetetlen. Megtagadhatjátok nekik, ami kevélységüket legyezgeti, a hiúság mégsem hal meg szívükben, hanem epekedni fog a kielégülés után. Semmi sem tudja megölni a kevélységet, csak Isten erős és hatalmas Lelke. Ha majd utat talál szívükbe, kovászként hat rájuk, és gyökerestül kiírtja a hiúságot.
Láttam, hogy a fiatal, és az idős is elhanyagolja a Bibliát. Nem teszik tanulmányuk tárgyává, és életük kormányzójává, mint kellene. Különösen a fiatalok vétkesek e hanyagságban. Legtöbbjük készen áll, bőven talál időt csaknem bármi más könyv olvasására. De az örök élet útjára mutató könyvet nem olvassák, nem kutatják naponta. Alig tanulmányozzák ezt a becses, fontos könyvet, mely az utolsó napon megítéli őket. Figyelmesen olvasnak hiábavaló történeteket, de hanyagul mellőzik a Bibliát. Közeledik a nap, a felhők és sűrű sötétség napja, amikor majd mindenki kívánni fogja, bárcsak alaposan ismernék Isten szavának érthető, egyszerű igazságait, hogy szelíden, mégis határozottan megindokolhassák reménységüket. Láttam, hogy ismerniük kell hitük indokait, hogy megerősítsék lelküket a tüzes összecsapásra. Enélkül elégtelenek; nem lehetnek szilárdak és határozottak.
A szülők jobban tennék, ha elégetnék a divatos, üres történeteket és regényeket, amint azok házukba áramlanak, holott ezzel könyörületesek lennének gyermekeik iránt. Ha buzdítják őket e történetek olvasására, varázslatként hatnak rájuk. Megzavarják, megmérgezik gondolataikat. Szülők! Láttam, hogy hanem döbbentek rá gyermekeitek örökkévaló javára, kétségkívül elvesznek hanyagságotok miatt. Elenyésző a lehetősége, hogy a hűtlen szülők maguk is megmeneküljenek. A szülők legyenek példaadók. Legyenek szent hatással családjukra. Ruházkodjanak szerényen, üssenek el a körülöttük élő világtól. Ha értékesnek tartják gyermekeik örök javát, helytelenítsék bennük a kevélységet, hűségesen faragják le azt, és ne bátorítsák azt szóval és tettel. Jaj, Isten hitvalló népének mily nagy hiúságát mutatták meg nekem! A hiúság minden múló évvel növekedett, míg lehetetlenné nem vált különbséget tenni a hitvalló, szombattartó adventisták, és a körülöttük élő világ között. Láttam, hogy e hiúságot feltétlenül ki kell irtanunk családjainkból.
Sokat költünk kalapok szalagjaira és csipkéire, cifra gallérokra és más felesleges cikkekre, magunk díszítgetésére, holott Jézus, a dicsőség királya, aki életét adta megváltásunkért, töviskoronát hordott. Ez díszítette Mesterünk szent fejét. A „fájdalmak férfia volt, aki tudta, mi a szenvedés.” „A mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze, a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” Mégis pontosan azok öltöznek ki, díszítgetik szegény, halandó testüket, és merészelik állítani, hogy a szent, igénytelen, alázatos példakép követői, akik vallják, hogy megmosódtak Jézusnak értünk ontott vérében. Ó, bárcsak mindenki úgy látná ezt, amint Isten látja, és mint nekem megmutatta! Alig-alig bírtam elviselni lelkem kínját, mikor e látványon járt a szemem. Az angyal így szólt: „Isten népe, választott nép. Az Úr, magának tisztogatja őket.” Láttam, hogy a külső megjelenés belsőnk tükre. Mikor a külsőre szalagokat, gallérokat, fölösleges holmikat aggatnak, ez világosan mutatja, hogy ezek szeretete lakik belül. Ha nem tisztulnak meg romlottságuktól, soha meg nem látják Istent, mert ez csak a tiszta szívűek kiváltsága lesz.
Láttam, hogy fejszét kell helyeznünk a fa gyökerére, ilyen hiú kevélységet nem szabad megtűrnünk a gyülekezetben. Ezek a dolgok választják el Istent az ő népétől, ezek zárják el előlük a szövetség ládáját. Isten népe nem őrködik ébren saját soraiban a hiúság, a divat, a világhoz igazodás ellen. Havonta növekszik köztük a hiúság, büszkeség, irigykedés, önzés és a világ szeretete. Amikor majd megérinti szívüket az igazság, meg fognak halni a világnak. Ki fogják dobni a szalagokat, csipkéket és díszgallérokat. Ha énjük halott lesz, a hitetlenek kacaja, csúfolódása és megvetése nem fogja zavarni őket. Aggódva igyekeznek majd elkülönülni a világtól, mint Mesterük tette. Nem fogják utánozni a világ hiúságát, divatját vagy szokásait. Az a nemes cél lebeg majd szüntelen előttük, hogy Istent dicsőítsék, és elnyerjék a halhatatlan örökséget. Ez a kilátás elnyeli majd az összes, mellékes világi jellegű dolgot. Isten népe elkülönül majd a világtól, és megkülönböztethető lesz. Amikor bárkiben feltámad a vágy a világ divatjainak követésére, és nem zabolázza meg azonnal, Isten már nem is ismeri el őt gyermekének. A világ és a sötétség gyermeke. Epekednek az egyiptomi póréhagyma és hagyma után, vagyis vágynak a lehető legjobban hasonlítani a világra. A divat követésével, akik állítják, hogy magukra öltötték Krisztust, valójában levetik őt; nyilvánvalóvá teszik, hogy idegen nekik a kegyesség, a szentség, és idegen a szelíd és alázatos szívű Jézus is. Ha megismerték volna, hozzá méltóan járnának.

24. Lelkészfeleségek
Láttam, a lelkészfeleségeket. Néhányan nem segítik férjüket, noha vallják a harmadik angyal üzenetét. Többre tartják kívánságaikat s élvezeteiket, mint Isten akaratát, vagy hogy hű imáikkal és meggondolt viselkedésükkel erősítsék férjük kezét. Láttam, hogy többen akaratosak és önzők, ami Sátán eszközeivé teszik őket. Rajtuk keresztül tör férjük tekintélyének és hasznavehetőségének megsemmisítésére. Ha szorult helyzeteken kell áthaladniuk, jogosultnak tartják a panaszt, a morgást. Feledik az őskeresztények szenvedéseit az igazságért, s azt képzelik, hogy kívánságaiknak és akaratuknak teljesülni kell. Makacsságukat követik. Feledik mesterük, Jézus szenvedéseit. Feledik a fájdalmak férfiét, aki tudta, mi a szenvedés – kinek nem volt hová lehajtania a fejét. Nem akarnak emlékezni a töviskoronás, szent homlokra. Feledik azt, aki mikor a Kálvária felé tántorgott keresztjével, összeesett a teher alatt. Nem csupán a súlyos kereszt törte a vállát, hanem a világ bűneinek roppant terhe is. Feledik a könyörtelen szögeket, melyek átszakították gyönge kezét és lábát, feledik halódó, gyötrelmes kiáltásait: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” Miután Krisztus mindezt a szenvedést elviselte értük, ők mégis erősen húzódoznak, hogy szenvedjenek érte.
Ezek a nők – láttam – megcsalják magukat. Nincs részük, nincs örökségük az ügyben. Ők ugyan megragadták az igazságot, de az igazság nem ragadta meg őket. Mikor az igazság valóban belép életükbe, önzésük meg fog halni. Akkor majd nem így beszélnek: „Oda akarok menni, nem maradok itt”, hanem őszintén megkérdik: „Hová akar küldeni Isten? Hol dicsőíthetem meg legjobban őt, és egyesült igyekezetünk hol végezheti el a legtöbb jót?” Isten akaratának kell elnyelnie akaratunkat. Az önfejűség és a megszentelődés hiánya, amelyet néhány lelkészfeleség tanúsít, elállja a bűnösök útját. Emberek vére tapad majd ruhájukra. 
Néhány lelkészünk erőteljes bizonyságtételt hirdet a gyülekezet kötelességéről és helytelenségeiről, de nem éri el a kívánt eredményt, mert feleségük szorul rá elsősorban az összes, félreérthetetlen bizonyságtételre, és a dorgálás, igen csúfosan, saját fejükre hull vissza. Hagyták, hogy élettársuk befolyásolja, lehúzza őket, előítéletet keltsen gondolatukban, és így elveszítették tekintélyüket és hasznavehetőségüket. Elkeseredettek és csüggedtek, de nem döbbennek a baj igazi forrására, pedig közel van az, az otthonukban.
A lelkész feleségek, ha Isten elhívta férjüket a jelen igazság hirdetésére, szoros kapcsolatban állnak Isten munkájával. A lelkészek, ha valóban Isten hívta el őket, értékelni fogják az igazság fontosságát. Az élők és halottak között állnak, s őrködniük kell az emberek fölött, mert el kell számolniuk velük. Komoly a hivatásuk. Feleségük vagy áldás, vagy súlyos átok lehet számukra. Vidíthatják férjeiket, mikor elkeseredtek, megnyugtathatják őket, amikor levertek, bíztathatják őket, hogy emeljék föl tekintetüket és teljesen bízzanak Istenben, mikor hitük összeomlással fenyeget. De az ellenkező utat is választhatják. A dolgok sötét oldalát nézhetik, azt gondolhatják, hogy nehéz a sorsuk, kételkedhetnek Istenben, próbáikat és hitetlenségüket emlegethetik férjüknek, belemerülhetnek a panaszkodó, zúgolódó lelkületbe, és kölönc, sőt, átok lehetnek férjük nyakán.
Láttam, hogy a lelkészfeleségeknek segíteniük kell férjüket munkájukban, alkalmas és áldásos légkört árasszanak, mert figyelik őket, és többet várnak el tőlük, mint mástól. Ruházatuk legyen példaadó. Életük, beszédük legyen példamutató, inkább élettől, mint a haláltól illatozzék. Láttam, hogy alázatos, szelíd, mégis felemelő állást kell elfoglalniuk. Arról beszélgessenek, ami a mennyre tereli a gondolatokat. Komolyan kérdezzék: „Hogyan menthetem meg lelkemet, hogyan lehetek eszköz mások megmentésére?” Láttam, hogy Isten nem fogad el lagymatag munkát ezen a téren. Az egész embert, a teljes érdeklődést kéri, vagy semmit sem kér.
Tekintélyük hatni fog, kifejezetten, határozottan, félreérthetetlenül – az igazság mellett vagy ellene. Vagy Jézussal gyűjtenek, vagy szétszórják a gabonát. A meg nem szentelt feleség a legnagyobb átok, ami a lelkészt érheti. Istennek azok a szolgái, akik oly szerencsétlenek, hogy bénító befolyás működik otthonukban, kettőzzék meg imáikat és őrködésüket, álljanak ki szilárdan és határozottan. Ne hagyják, hogy a sötétség a nyakukra telepedjék. Kapaszkodjanak szorosabban Istenbe, legyenek szilárdak és határozottak, igazgassák jól családjukat, és éljenek úgy, hogy kivívják Isten tetszését és az angyalok gondos őrködését. De ha engednek megszenteletlen feleségük óhajának, Isten rosszalló tekintetét vonják otthonukra. Isten szövetség ládája nem lakhat a házukban, mert szentesítik s támogatják feleségük gonoszságait.
Istenünk féltőn szerető Isten. Félelmetes dolog gúnyt űznünk belőle. Az ősi időkben Akán megkívánta és elrejtette az arany rudat és babiloni köntöst, és egész Izráel bűnhődött emiatt. Ellenségeik megkergették őket. Amikor Józsué megkérdezte az okát, az Úr így felelt: „Kelj fel és tisztítsd meg a népet, és mondjad: Tisztítsátok meg magatokat holnapra, mert ezt mondá az Úr, Izráelnek Istene: Istennek szentelt dolog van közötted, Izráel. Nem állhatsz meg a te ellenségeid előtt, míg el nem távolítod közületek az Istennek szentelt dolgot.” Ákán vétkezett, ezért Isten elpusztította őt egész családjával, minden tulajdonával; kitörölte az átkot Izráelből.

Láttam, hogy Isten népének fel kell kelnie, megújítania erejét Istenben, vagyis felújítani és megtartani a vele kötött szövetséget. A szombattartók soraiban mindenfelé fellelhető a másé kívánása, az önzés, a pénz szerelme, és a világ szeretete. Ezek a bűnök Isten népe körében elpusztítják az áldozathozatal lelkületét. Akik a másét kívánják, nem is tudnak róla. Észrevétlenül hatalmasodott el rajtuk. S ha gyökerestül ki nem irtják, oly bizonyosan el fogja pusztítani őket, mint Ákánt. Sokan elvették az áldozatot Isten oltáráról. Szeretik a világot, a világ nyereségét és gazdagodását, és ha teljesen meg nem változnak, a világgal fognak elveszni. Isten javakat kölcsönzött nekik, ami nem az övék. Intézőivé tette őket. De ők magukénak mondják, és harácsolnak. De jaj, amikor Isten elveszi óvó kezét a javakról, gyorsan, pillanatok alatt elvész az egész. Áldozatokat kell hoznunk Istenért, meg kell tagadnunk magunkat az igazságért. Ó, mily gyenge és erőtlen is az ember! Mily rövid a karja! Láttam, hogy az ember önteltségét lerombolják, büszkeségét megalázzák. Királyok és nemesek, gazdagok és szegények, mindnyájan meg fognak hajolni, és Isten senyvesztő csapásai hullnak majd rájuk.

Number Two—Testimony for the Church
Chapter 22—The Two Ways
At the Conference at Battle Creek, May 27, 1856, I was shown in vision some things that concern the church generally. The glory and majesty of God were made to pass before me. Said the angel: “He is terrible in His majesty, yet ye realize it not; terrible in His anger, yet ye offend Him daily. ‘Strive to enter in at the strait gate;’ ‘for wide is the gate, and broad is the way, that leadeth to destruction, and many there be which go in thereat: because strait is the gate, and narrow is the way, which leadeth unto life, and few there be that find it.’” These roads are distinct, separate, in opposite directions. One leads to eternal life, the other to eternal death. I saw the distinction between these roads, also the distinction between the companies traveling them. The roads are opposite; one is broad and smooth, the other narrow and rugged. So the parties that travel them are opposite in character, in life, in dress, and in conversation. {1T 127.1}
Those who travel in the narrow way are talking of the joy and happiness they will have at the end of the journey. Their countenances are often sad, yet often beam with holy, sacred joy. They do not dress like the company in the broad road, nor talk like them, nor act like them. A pattern has been given them. A man of sorrows and acquainted with grief opened that road for them, and traveled it Himself. His followers see His footsteps, and are comforted and cheered. He went through safely; so can they, if they follow in His footsteps.  {1T 127.2}
In the broad road all are occupied with their persons, their dress, and the pleasures in the way. They indulge freely in hilarity and glee, and think not of their journey’s end, of the certain destruction at the end of the path. Every day they approach nearer their destruction; yet they madly rush on faster and faster. Oh, how dreadful this looked to me! {1T 128.1}
I saw many traveling in this broad road who had the words written upon them: “Dead to the world. The end of all things is at hand. Be ye also ready.” They looked just like all the vain ones around them, except a shade of sadness which I noticed upon their countenances. Their conversation was just like that of the gay, thoughtless ones around them; but they would occasionally point with great satisfaction to the letters on their garments, calling for the others to have the same upon theirs. They were in the broad way, yet they professed to be of the number who were traveling the narrow way. Those around them would say: “There is no distinction between us. We are alike; we dress, and talk, and act alike.” {1T 128.2}
Then I was pointed back to the years 1843 and 1844. There was a spirit of consecration then that there is not now. What has come over the professed peculiar people of God? I saw the conformity to the world, the unwillingness to suffer for the truth’s sake. I saw a great lack of submission to the will of God. I was pointed back to the children of Israel after they left Egypt. God in mercy called them out from the Egyptians, that they might worship Him without hindrance or restraint. He wrought for them in the way by miracles, He proved and tried them by bringing them into strait places. After the wonderful dealings of God with them, and their deliverance so many times, they murmured when tried or proved by Him. Their language was: “Would to God we had died by the hand of the Lord in the land of Egypt.” They lusted for the leeks and onions there.  {1T 128.3}
I saw that many who profess to believe the truth for these last days think it strange that the children of Israel murmured as they journeyed; that after the wonderful dealings of God with them, they should be so ungrateful as to forget what He had done for them. Said the angel: “Ye have done worse than they.” I saw that God has given His servants the truth so clear, so plain, that it cannot be resisted. Wherever they go, they have certain victory. Their enemies cannot get round the convincing truth. Light has been shed so clear that the servants of God can stand up anywhere and let truth, clear and connected, bear away the victory. This great blessing has not been prized, or even realized. If any trial arises, some begin to look back and think they have a hard time. Some of the professed servants of God do not know what purifying trials are. They sometimes make trials for themselves, imagine trials, and are so easily discouraged, so easily hurt, self-dignity is so quick to feel, that they injure themselves, injure others, and injure the cause. Satan magnifies their trials and puts thoughts into their minds that if given way to, will destroy their influence and usefulness. {1T 129.1}
Some have felt tempted to take themselves from the work, to labor with their hands. I saw that if the hand of God should be taken from them, and they be left subject to disease and death, then they would know what trouble is. It is a fearful thing to murmur against God. They do not bear in mind that the way which they are traveling is a rugged, self-denying, self-crucifying way, and they must not expect everything to move on as smoothly as though they were traveling in the broad road. {1T 129.2}
I saw that some of the servants of God, even ministers, are so easily discouraged, self is so quickly hurt, that they imagine themselves slighted and injured when it is not so. They think their lot hard. Such realize not how they would feel should the sustaining hand of God be withdrawn, and they pass through anguish of soul. They would then find their lot tenfold harder than it was before, while they were employed in the work of God, suffering trials and privations, yet withal having the Lord’s approbation. Some that are laboring in the cause of God know not when they do have an easy time. They have had so few privations and know so little of want or wearing labor or burden of soul that when they have an easy time, when they are favored of God and almost entirely free from anguish of spirit, they know it not and think their trials great. I saw that unless such have a spirit of self-sacrifice, and are ready to labor cheerfully, not sparing themselves, God will release them. He will not acknowledge them as His self-sacrificing servants, but will raise up those who will labor, not slothfully, but in earnest, and will know when they have an easy time. God’s servants must feel the burden of souls and weep between the porch and the altar, crying: “Spare Thy people, O Lord.”  {1T 129.3}
Some of the servants of God have given up their lives to spend and be spent for the cause of God, until their constitutions are broken down, and they are almost worn out with mental labor, incessant care, toil, and privations. Others have not had and would not take the burden upon them. Yet just such ones think they have a hard time, because they have never experienced hardships. They never have been baptized into the suffering part, and never will be as long as they manifest so much weakness and so little fortitude, and love their ease so well. From what God has shown me, there needs to be a scourging among the ministers, that the slothful, dilatory, and self-caring ones may be scourged out, and there remain a pure, faithful, and self-sacrificing company who will not study their ease, but will minister faithfully in word and doctrine, willing to suffer and endure all things for Christ’s sake, and to save those for whom He died. Let these servants feel the woe upon them if they preach not the gospel, and it will be enough; but all do not feel this.  {1T 130.1}
*****
Chapter 23—Conformity to the World
I was shown the conformity of some professed Sabbathkeepers to the world. Oh, I saw that it is a disgrace to their profession, a disgrace to the cause of God. They give the lie to their profession. They think they are not like the world, but they are so near like them in dress, in conversation, and actions, that there is no distinction. I saw them decorating their poor, mortal bodies, which are liable at any moment to be touched by the finger of God and laid upon a bed of anguish. Oh, then, as they approach their last change, mortal anguish racks their frames, and the great inquiry is: “Am I prepared to die? prepared to appear before God in judgment, and pass the grand review?” Ask them then how they feel about decorating their bodies, and if they have any sense of what it is to be prepared to appear before God, they will tell you that if they could take back and live over the past, they would correct their lives, shun the follies of the world, its vanity and pride, and would adorn the body with modest apparel, and set an example to all around them. They would live to the glory of God. {1T 131.1}
Why is it so hard to lead a self-denying, humble life? Because professed Christians are not dead to the world. It is easy living after we are dead. But many are longing for the leeks and onions of Egypt. They have a disposition to dress and act as much like the world as possible and yet go to heaven. Such climb up some other way. They do not enter through the strait gate and narrow way. {1T 131.2}
I was shown the company present at the Conference. Said the angel: “Some food for worms, [Sister Clarissa M. Bonfoey, who fell asleep in Jesus only three days after this vision was given, was present in usual health, and was deeply impressed that she was one who would go into the grave, and stated her convictions to others.] some subjects of the seven last plagues, some will be alive and remain upon the earth to be translated at the coming of Jesus.”  {1T 131.3}
Solemn words were these, spoken by the angel. I asked the angel why so few were interested in their eternal welfare, so few preparing for their last change. Said he: “Earth attracts them, its treasures seem of worth to them.” They find enough to engross the mind, and have no time to prepare for heaven. Satan is ever ready to plunge them deeper and deeper into difficulty; as soon as one perplexity and trouble is off the mind, he begets within them an unholy desire for more of the things of earth; and thus their time passes, and, when it is too late, they see that they have gained nothing substantial. They have grasped at shadows and lost eternal life. Such will have no excuse. {1T 132.1}
Many dress like the world, to have an influence. But here they make a sad and fatal mistake. If they would have a true and saving influence, let them live out their profession, show their faith by their righteous works, and make the distinction great between the Christian and the world. I saw that the words, the dress, and actions should tell for God. Then a holy influence will be shed upon all, and all will take knowledge of them that they have been with Jesus. Unbelievers will see that the truth we profess has a holy influence and that faith in Christ’s coming affects the character of the man or woman. If any wish to have their influence tell in favor of the truth, let them live it out and thus imitate the humble Pattern. {1T 132.2}
I saw that God hates pride, and that all the proud and all that do wickedly shall be stubble, and the day that cometh shall burn them up. I saw that the third angel’s message must yet work like leaven upon many hearts that profess to believe it, and purge away their pride, selfishness, covetousness, and love of the world.  {1T 132.3}
Jesus is coming; and will He find a people conformed to the world? and will He acknowledge these as His people that He has purified unto Himself? Oh, no. None but the pure and holy will He acknowledge as His. Those who have been purified and made white through suffering, and have kept themselves separate, unspotted from the world, He will own as His. {1T 133.1}
As I saw the dreadful fact that God’s people were conformed to the world, with no distinction, except in name, between many of the professed disciples of the meek and lowly Jesus and unbelievers, my soul felt deep anguish. I saw that Jesus was wounded and put to an open shame. Said the angel, as with sorrow he saw the professed people of God loving the world, partaking of its spirit, and following its fashions: “Cut loose! Cut loose! lest He appoint you your portion with hypocrites and unbelievers outside the city. Your profession will only cause you greater anguish, and your punishment will be greater because ye knew His will, but did it not.” {1T 133.2}
Those who profess to believe the third angel’s message often wound the cause of God by lightness, joking, and trifling. I was shown that this evil was all through our ranks. There should be a humbling before the Lord; the Israel of God should rend the heart, and not the garment. Childlike simplicity is rarely seen; the approbation of man is more thought of than the displeasure of God. Said the angel: “Set your heart in order, lest He visit you in judgment, and the brittle thread of life be cut, and ye lie down in the grave unsheltered, unprepared for the judgment. Or if ye do not make your bed in the grave, unless ye soon make your peace with God, and tear yourselves from the world, your hearts will grow harder, and ye will lean upon a false prop, a supposed preparation, and find out your mistake too late to secure a well-grounded hope.”  {1T 133.3}
I saw that some professed Sabbathkeepers spend hours that are worse than thrown away, in studying this or that fashion to decorate the poor, mortal body. While you make yourselves appear like the world, and as beautiful as you can, remember that the same body may in a few days be food for worms. And while you adorn it to your taste, to please the eye, you are dying spiritually. God hates your vain, wicked pride, and He looks upon you as a whited sepulcher, full of corruption and uncleanness within. {1T 134.1}
Mothers set the example of pride for their children, and, by so doing, sow seed that will spring up and bear fruit. The harvest will be plenteous and sure. That which they sow, they shall reap. There will be no failure in the crop. I saw, parents, that it is easier for you to teach your children a lesson of pride, than a lesson of humility. Satan and his angels stand right by your side to make the act of yours, or the word that you speak to them, effectual to encourage them to dress, and in their pride to mingle with society that is not holy. O parents, you plant in your own bosoms a thorn that you will often feel in anguish. When you would counteract the sad lesson you have taught your children, you will find it a hard thing. It is impossible for you to do this. You may deny them things that would gratify their pride, yet it still lives in the heart, longing to be satisfied; and nothing can kill this pride but the quick and powerful Spirit of God. When this finds its way to the heart, it will work like leaven there and root it out. {1T 134.2}
I saw that young and old neglect the Bible. They do not make that book their study and their rule of life as they should. Especially are the young guilty of this neglect. Most of them are ready, and find plenty of time, to read almost any other book. But the word that points to life, eternal life, is not perused and daily studied. That precious, important book that is to judge them in the last day is scarcely studied at all. Idle stories have been attentively read, while the Bible has been passed by neglected. A day is coming, a day of clouds and thick darkness, when all will wish to be thoroughly furnished by the plain, simple truths of the word of God, that they may meekly, yet decidedly, give a reason of their hope. This reason of their hope, I saw, they must have to strengthen their own souls for the fierce conflict. Without this they are wanting, and cannot have firmness and decision.  {1T 134.3}
Parents would better burn the idle tales of the day and the novels as they come into their houses. It would be a mercy to the children. Encourage the reading of these storybooks, and it is like enchantment. It bewilders and poisons the mind. Parents, I saw that unless you awake to the eternal interest of your children, they will surely be lost through your neglect. And the possibility that unfaithful parents will be saved themselves is very small. Parents should be exemplary. They should exert a holy influence in their families. They should let their dress be modest, different from the world around them. As they value the eternal interest of their children, they should rebuke pride in them, faithfully rebuke it, and encourage it not in word or deed. Oh, the pride that was shown me of God’s professed people! It has increased every year, until it is now impossible to designate professed advent Sabbathkeepers from all the world around them. I saw that this pride must be torn out of our families. {1T 135.1}
Much has been expended for ribbons and laces for the bonnets, for collars [The question has often been asked me if I believed it wrong to wear plain linen collars. My answer has always been No. Some have taken the extreme meaning of what I have written about collars, and have maintained that it is wrong to wear one of any description. I was shown expensively wrought collars, and expensive and unnecessary ribbons and laces, which some Sabbathkeepers have worn, and still wear for the sake of show and fashion. In mentioning collars, I did not design to be understood that nothing like a collar should be worn, or, in mentioning ribbons, that no ribbons at all should be worn. E. G. W., note to second edition.] and other needless articles to decorate the body, while Jesus the King of glory, who gave His life to redeem us, wore a crown of thorns. This was the way our Master’s sacred head was decorated. He was “a man of sorrows, and acquainted with grief.” “He was wounded for our transgressions, He was bruised for our iniquities: the chastisement of our peace was upon Him; and with His stripes we are healed.” Yet the very ones that profess to be washed by the blood of Jesus, spilled for them, can dress up and decorate their poor, mortal bodies, and dare profess to be followers of the holy, self-denying, humble Pattern. Oh, that all could see this as God sees it and showed it to me! It seemed too much for me to bear, to feel the anguish of soul that I felt as I beheld it. Said the angel: “God’s people are peculiar; such He is purifying unto Himself.” I saw that the outside appearance is an index to the heart. When the exterior is hung with ribbons, collars, and needless things, it plainly shows that the love for all this is in the heart; unless such persons are cleansed from their corruption, they can never see God, for only the pure in heart will see Him.  {1T 135.2}
I saw that the ax must be laid at the root of the tree. Such pride should not be suffered in the church. It is these things that separate God from His people, that shut the ark away from them. Israel have been asleep to the pride, and fashion, and conformity to the world, in the very midst of them. They advance every month in pride, covetousness, selfishness, and love of the world. When their hearts are affected by the truth, it will cause a death to the world, and they will lay aside the ribbons, laces, and collars; and, if they are dead, the laugh, the jeer, and scorn of unbelievers will not move them. They will feel an anxious desire to be separate from the world, like their Master. They will not imitate its pride, fashions, or customs. The noble object will be ever before them, to glorify God and gain the immortal inheritance. This prospect will swallow up all beside of an earthly nature. God will have a people separate and distinct from the world. And as soon as any have a desire to imitate the fashions of the world, that they do not immediately subdue, just so soon God ceases to acknowledge them as His children. They are the children of the world and of darkness. They lust for the leeks and onions of Egypt, that is, desire to be as much like the world as possible; by so doing, those that profess to have put on Christ virtually put Him off, and show that they are strangers to grace and strangers to the meek and lowly Jesus. If they had acquainted themselves with Him, they would walk worthy of Him.  {1T 136.1}
*****
Chapter 24—Wives of Ministers
I saw the wives of the ministers. Some of them are no help to their husbands, yet they profess the third angel’s message. They think more of studying their own wishes and pleasure than the will of God, or how they can hold up the hands of their husbands by their faithful prayers and careful walk. I saw that some of them take so willful and selfish a course that Satan makes them his instruments and works through them to destroy the influence and usefulness of their husbands. They feel at liberty to complain and murmur if they are brought through any strait places. They forget the sufferings of the ancient Christians for the truth’s sake and think that they must have their wishes and way, and follow their own will. They forget the suffering of Jesus, their Master. They forget the Man of Sorrows, who was acquainted with grief—He who had not where to lay His head. They do not care to remember that holy brow, pierced with a crown of thorns. They forget Him, who, bearing His own cross to Calvary, fainted beneath its burden. Not merely the burden of the wooden cross, but the heavy burden of the sins of the world, was upon Him. They forget the cruel nails driven through His tender hands and feet, and His expiring, agonizing cries: “My God, My God, why hast Thou forsaken Me?” After all this suffering endured for them, they feel a strong unwillingness to suffer for Christ’s sake.  {1T 137.1}
These persons, I saw, are deceiving themselves. They have no part nor lot in the matter. They have hold of the truth; but the truth has not hold of them. When the truth, the solemn, important truth, gets hold of them, self will die; then the language will not be, “I will go there, I will not stay here;” but the earnest inquiry will be, “Where does God want me to be? Where can I best glorify Him, and where can our united labors do the most good?” Their will should be swallowed up in the will of God. The willfulness and lack of consecration that some of the ministers’ wives manifest will stand in the way of sinners; the blood of souls will be upon their garments. Some of the ministers have borne a strong testimony in regard to the duty and the wrongs of the church; but it has not had its designed effect, for their own companions needed all the straight testimony that had been borne, and the reproof came back upon themselves with great weight. They let their companions affect them and drag them down, prejudicing their minds, and their usefulness and influence are lost; they feel desponding and disheartened, and realize not the true source of the injury. It is close at home. {1T 138.1}
These sisters are closely connected with the work of God if He has called their husbands to preach the present truth. These servants, if truly called of God, will feel the importance of the truth. They are standing between the living and the dead, and must watch for souls as they that must give an account. Solemn is their calling, and their companions can be a great blessing or a great curse to them. They can cheer them when desponding, comfort them when cast down, and encourage them to look up and trust fully in God when their faith fails. Or they can take an opposite course, look upon the dark side, think they have a hard time, exercise no faith in God, talk their trials and unbelief to their companions, indulge a complaining, murmuring spirit, and be a dead weight and even a curse to them.  {1T 138.2}
I saw that the wives of the ministers should help their husbands in their labors and be exact and careful what influence they exert, for they are watched, and more is expected of them than of others. Their dress should be an example. Their lives and conversation should be an example, savoring of life rather than of death. I saw that they should take a humble, meek, yet exalted stand, not having their conversation upon things that do not tend to direct the mind heavenward. The great inquiry should be: “How can I save my own soul, and be the means of saving others?” I saw that no half-hearted work in this matter is accepted of God. He wants the whole heart and interest, or He will have none. Their influence tells, decidedly, unmistakably, in favor of the truth or against it. They gather with Jesus, or scatter abroad. An unsanctified wife is the greatest curse that a minister can have. Those servants of God that have been and are still so unhappily situated as to have this withering influence at home, should double their prayers and their watchfulness, take a firm, decided stand, and let not this darkness press them down. They should cleave closer to God, be firm and decided, rule well their own house, and live so that they can have the approbation of God and the watchcare of the angels. But if they yield to the wishes of their unconsecrated companions, the frown of God is brought upon the dwelling. The ark of God cannot abide in the house, because they countenance and uphold them in their wrongs. {1T 139.1}
Our God is a jealous God. It is a fearful thing to trifle with Him. Anciently, Achan coveted a golden wedge and a Babylonish garment, and secreted them, and all Israel suffered; they were driven before their enemies. And when Joshua inquired the cause, the Lord said: “Up, sanctify the people, and say, Sanctify yourselves against tomorrow: for thus saith the Lord God of Israel, There is an accursed thing in the midst of thee, O Israel: thou canst not stand before thine enemies, until ye take away the accursed thing from among you.” Achan had sinned, and God destroyed him and all his household, with all they possessed, and wiped the curse from Israel. {1T 140.1}
I saw that the Israel of God must arise and renew their strength in God by renewing and keeping their covenant with Him. Covetousness, selfishness, love of money, and love of the world, are all through the ranks of Sabbathkeepers. These evils are destroying the spirit of sacrifice among God’s people. Those that have this covetousness in their hearts are not aware of it. It has gained upon them imperceptibly, and unless it is rooted out, their destruction will be as sure as was Achan’s. Many have taken the sacrifice from God’s altar. They love the world, love its gain and increase, and, unless there is an entire change in them, they will perish with the world. God has lent them means; it is not their own, but God has made them His stewards. And because of this, they call it their own and hoard it up. But, oh, how quick, when the prospering hand of God is removed from them, it is all snatched away in a moment! There must be a sacrificing for God, a denying of self for the truth’s sake. Oh, how weak and frail is man! How puny his arm! I saw that soon the loftiness of man is to be brought down, and the pride of man humbled. Kings and nobles, rich and poor, alike shall bow, and the withering plagues of God shall fall upon them. {1T 140.2}

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése