1861. augusztus 3-án az Úr megmutatta nekem, hogy néhányan gyülekezetük Babilonná válásától tartanak, ha egyházszervezetet hozna létre. A közép-new-yorkiak azonban már most tökéletes Babilonok, teljes náluk a zűrzavar. Ha e gyülekezetek meg nem szervezkednek, hogy rendet teremtsenek, és rendet tartsanak, semmi reményük sincs a jövőre – elkerülhetetlenül darabokra fognak szakadozni. Előző tanítások bátorították a megoszlás elemeit. Oly lelkületet tápláltak, mely figyel és vádol, ahelyett, hogy építene. Ha Isten szolgái közös álláspontra helyezkednének, és szilárdan ragaszkodnának az álláspontokhoz, Isten munkájában összetartó erők jönnének létre. Forgáccsá zúznák az elkülönítő sorompókat. A szívek egybeolvadnának és egyesülnének, akár a vízcseppek. Akkor hatalom és erő járulna a szombattartók soraihoz, messze túlszárnyalva mindent, aminek eddig tanúi voltunk.
Isten szolgáinak szívét elszomorítja, ha gyülekezetről gyülekezetre utazva szemben találják magukat más szolgálattevő igehirdető testvéreik ellenkező befolyásával. Egyesek készen állnak szembeszegülni minden haladó lépéssel, melyet Isten népe tett. A bátran kiállók szívét elszomorítják, és kétségbe ejtik munkatársaik egységének a hiánya.
Komoly időket élünk. Sátán és gonosz angyalai hatalmas erővel tevékenykednek, és a világ az ő oldalukon van, őket segíti. Hitvalló szombattartók, noha állítják, hogy hisznek a komoly, fontos igazságban, a sötétség összefogó erőivel egyesítik erejüket, hogy kisiklassák és lerombolják, amit Isten építeni akar. Tevékenységüket úgy jegyzik fel, mint akik visszatartják Isten népe közt a lelki megújulás haladását.
A szervezet tárgyát körülvevő izgatás felszínre hozta a jelen igazságot hirdető lelkészek erkölcsi bátorságának nagy hiányát. Néhányan, akik hittek a szervezés helyességében, nem álltak ki bátran, nem kardoskodtak mellette. Néhánynak tudtára adták, hogy helyeslik, de Isten többet vár el tőlük. Nincs megelégedve gyáva hallgatásukkal és tétlenségükkel. Féltek a kárhoztatástól s ellenzéstől. Nyitva tartották fülüket, hogy kipuhatolják a testvérek nézeteit, mielőtt férfi módra kiálltak volna amellett, amit helyesnek tartottak. A testvérek kedvelt lelkészeik hangjára vártak, s mivel nem hallottak tőlük szervezést pártoló szót, arra a következtetésre jutottak, hogy a szervezés helytelen.
Így némely lelkész tekintélye a gyülekezet szervezete ellen hatott, annak ellenére, hogy helyeslik azt. Attól féltek, hogy elvesztik népszerűségüket. Holott valakiknek ki kell állni, felelősséget vállalni, kockáztatni tekintélyét. Mivel a kiálló hozzáedződött a bírálathoz és kárhoztatáshoz, hagyják, hogy ő tartsa a hátát. Munkatársai, akiknek mellette kellene állniuk, viselniük a teher rájuk eső részét, figyelik, hogyan sikerül neki a magányosan vívott csata. Isten azonban megjegyzi szorult helyzetét, kínjait, könnyeit, kedve szegését és oly erős kétségbeesését, melyek gondolkodását csaknem az elviselhetőség határáig szorítják. Mikor készen áll összerogyni, Isten fölemeli, rámutat a megfáradtak pihenőjére, a hűek jutalmára, s ő újra a súlyos teher alá igazítja vállát. Láttam, hogy mindenki a szerint kap jutalmat, amint kötelességét végzi. Aki kihúzza magát a felelősség alól, azt végül veszteség éri. Akkor kell az igehirdetőknek összetartaniuk, amikor súlyos a küzdelem.
58. Kötelességünk a szegények iránt
Többször kérdeznek, mi a kötelességünk a harmadik angyal üzenetét elfogadó szegények iránt. Mi is régóta szerettük volna tudni, hogyan bánjunk a szombatot elfogadó szegény családokkal. 1861. augusztus 3-án, Roosevelten, az Úr tudomásomra hozott néhány dolgot a szegények felől.
Isten nem várja el testvéreinktől, hogy az üzenetet elfogadó összes szegény családról gondoskodjanak. Ha ezt tennék, lelkészeink nem hatolhatnának be új területekre, mert kiürülne a kincstár. Sokan azért szegények, mert nincs bennük szorgalom, nem tudják beosztani jövedelmüket, nem tudják helyesen használni javaikat. Ha segítenénk őket, csak ártanánk nekik. Van, aki mindig is szegény marad. Ha a legjobb lehetőségek nyílnának előttük, az sem segítene rajtuk. Képtelenek számot vetni kiadásaikkal, s mindent elköltenének, ami kezük ügyébe kerül, akár sok, akár kevés. Némelyek mit sem tudnak az igénytelenségről és takarékosságról, hogy el ne adósodjanak, s félretegyenek a szűkös időkre. Ha a gyülekezet segítségükre sietne, ahelyett, hogy erejükre hagyná őket, csak ártana nekik, mert a gyülekezettől várnák a segítséget. Ha gondoskodunk róluk, igényesek és pazarlók lesznek. Ha nem kapnak segítséget rendszeresen, Sátán megkísérti őket, irigyek és testvéreik lelkiismerete lesznek, attól tartva, hogy a testvérek elmulasztanak mindent megtenni értük. Holott a hibát ők követik el. Hagyják áltatni magukat. Nem ők az Úr szegényei.
Isten igéjének szegények segítéséről szóló utasításai sem ilyenekre vonatkoznak, hanem a szerencsétlenekre és lesújtottakra. Isten gondviselése megpróbáltatást bocsát némelyekre, hogy megvizsgáljon és kipróbáljon másokat. Az özvegyek és betegek azért vannak a gyülekezetben, hogy áldásnak bizonyuljanak. Azoknak az eszközöknek egyike ők, amiket Isten választ Krisztus hitvalló követői igaz jellemének alakítására, s hogy tettekre serkentse bennük szánakozó Üdvözítőnk becsese jellemvonásait.
Sokan, akik alig tudják megkeresni betevő falatjukat, elhatározzák, hogy megnősülnek, és családot alapítanak, holott tudják, hogy nincs mivel eltartani őket. Ami még ennél is rosszabb, nem osztják be jövedelmüket. Családjukban minden tettük követi a laza, hanyag szokásokat. Vajmi kevés az önuralmuk. Szenvedélyesek, türelmetlenek, ingerlékenyek. Mikor elfogadják az igazságot, azt gondolják, hogy joggal várhatják gazdagabb testvéreik segítségét. S ha várakozásukban csalódnak, panaszkodnak a gyülekezetre, s vádolják, hogy nem hitük szerint élnek. Kinek kell megszenvednie ezt a helyzetet? Ki kell talán szipolyoznunk Isten ügyét, s kimerítenünk a különböző területek kincstárát, hogy ezekről a nagy, szegény családokról gondoskodhassunk? Semmi esetre sem. A szülőknek kell megszenvedniük a dolgot. Legtöbbször nem sínylődnek jobban, mint mielőtt elfogadták volna a szombatot.
"Az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig."
(Példabeszédek 4,18)
"A felfelé vezető út lehet rögös és meredek. Jobbra-balra szakadékok tátonghatnak. Útközben számos akadállyal kell megküzdenünk, dolgoznunk kell akkor is, amikor már fáradtan a nyugalom után vágyunk, vagy harcolnunk kell akkor is, amikor az erőnk már elfogyott és bíznunk kell, amikor a reményünk szertefoszlott.,, Az élet meredek útján mégis, mindenütt fellelhetők az öröm forrásai, amelyek a bölcsesség útján haladó, fáradt vándorokat felüdítik. A szenvedések közepette is vidáman kitartanak, mert Krisztus - akit lelkük szeret - láthatatlanul halad mellettük. Minden egyes felfelé vezető lépésnél határozottabban érzik kezének érintését, minden egyes lépésnél újabb sugarakat vetít ösvényükre a láthatatlan Úr, és dicsénekük mind magasabbra szárnyal. Így haladnak mindig feljebb és feljebb, míg végül dicshimnuszuk egyesül az Isten trónusa köré sereglett angyalok énekével."
(Gondolatok a Hegyibeszédről, Szoros az a kapu c. fejezet)
Isten a rabszolgaság súlyos vétkéért bünteti nemzetünket, északot, amiért oly sokáig eltűrte, hogy a déliek túljárjanak az eszén, és fejére nőjenek.
Az 1861. augusztus 3-án a New York állambeli Rooseveltben tartott értekezleten, amikor testvéreink megalázkodásra, böjtre és imára gyűltek össze az elkülönített napon, az Úr Lelke nyugodott meg rajtunk, s én látomásban ragadtam el. Megmutatták nekem a rabszolgaság bűnét, amely hosszú ideje átka nemzetünknek. A menekült rabszolgák törvénye szándékosan azt akarja elérni, hogy kiirtsa az emberből a szeretet minden nemes gondolatát, mely az elnyomott és szenvedő rabszolga iránt támadna szívében. E törvény homlokegyenest ellenkezik Krisztus tanításával. Isten ostora most észak hátán csattog, amiért oly sokáig alávetették magukat a rabszolgatartás térhódításának. Nagy az északi rabszolgatartást pártoló emberek bűne. Támogatták dél bűnét – jóváhagyták a rabszolgatartás kiterjesztését. Oroszlánrészük volt abban, hogy a jelenlegi nyomorúságos helyzetbe juttassák a nemzetet.
Megmutatták nekem, hogy sokan nem tudják, mekkora veszedelem tört ránk. Azzal áltatják magukat, hogy hamarosan rendezik a nemzet nehézségeit, hogy hamarosan véget ér a zűrzavar és háború. Holott mindenki meg fog győződni róla, hogy nagyobb horderejű az ügy, mint gondolták. Sokan északra tekintettek, hogy majd síkra száll, és véget vet a vitának.
Az Úr felhívta figyelmemet az ősi Izráelre, amikor Egyiptom szolgaságban tartotta őket. Az Úr Mózesen és Áronon át küzdött szabadításukért. Csodákat tettek a fáraó előtt, meggyőzni őt, hogy e két férfit kifejezetten azért küldte, hogy szólítsák fel a fáraót Izráel szabadon bocsátására. De a fáraó szíve megkeményedett Isten hírnökei ellen. Bebeszélte magának, hogy nem történtek csodák. Ezért az egyiptomiaknak bőrükön kellett érezniük Isten büntetéseit. Csapások zúdultak rájuk, s míg a csapások súlya alatt nyögtek, a fáraó beleegyezett, hogy útjára engedi Izráelt. De mihelyt szenvedésük oka elmúlt, szíve újra megkeményedett. Tanácsadói és főemberei megkeményítették magukat Isten ellen, és természetes okokkal magyarázták a csapásokat. Minden következő csapás súlyosabb volt az előzőnél, mégsem engedték el Izráel gyermekeit, míg az Úr angyala le nem vágta az egyiptomiak elsőszülöttét. A király trónjától kezdve a legszerényebb emberig mindenki sírt, gyászolt. A fáraó ekkor megparancsolta, hogy bocsássák el Izráelt. De miután eltemették halottjaikat, megbánta, hogy futni hagyta őket. Tanácsadói és főemberei igyekeztek magyarázatot találni gyászuk okozójára. Nem ismerték el, hogy a csapás Istentől jött, ezért üldözőbe vették Izráel gyermekeit.
Nagyobb nyomorúságot láttam a földön, mint aminek valaha is tanúi voltunk. Hallottam a szomorúság nyögéseit, sikoltásait, s nagy tömegeket láttam hadakozni. Hallottam az ágyúk dörgését, a fegyverek, a kézi tusák zaját, és a haldoklók nyöszörgését s imáit. Sebesültek és halottak borították a földet. Láttam a feldúlt, kétségbeesett családokat, és a fojtogató nyomort sok családban. Most is sok család nyomorog, de ez növekedni fog. Sok ember arca meggyötört, sápadt és éhségtől lesoványodott volt.
Láttam, hogy Isten népének keresztény közösségben és szeretetben kell szorosan összefognia. Nemzeti szerencsétlenségeinknek ebben az idejében csakis Isten lehet pajzsunk és erőnk. Isten népének fel kellene ébrednie. Ki kell használniuk az örömhír terjesztésének alkalmait, mert hamarosan véget érnek. Szorongást, zavart és éhínséget láttam a földön. Sátán most arra tör, hogy tétlenül lássa Isten népét, és megakadályozza, hogy az igazság terjesztése terén megtegyék kötelességüket, hogy végül – amikor megmérik őket a mérlegen – híjával találják őket.
מנא מנא תקל ופרסין
Isten népe szívlelje meg a figyelmeztetést, és ismerje fel az idők jeleit. Krisztus jövetelének jelei túl világosak ahhoz, hogy kételkedjünk bennünk. Ezek fényénél az igazság hitvalói legyenek erőteljes igehirdetők. Isten mindenkit felhív – a lelkészeket és a gyülekezet tagjait is –, hogy ébredjenek. Az egész mennyben lázas tevékenység folyik. A történelem hatalmas léptekkel közeleg végéhez. Az utolsó idők veszedelmei között élünk. Nagy veszedelmek küszöbén állunk, s mi mégis alszunk. Ijesztő ez a tétlenség, a buzgalomnak ez a hiánya Isten ügyében. Ez a halálszerű álom Sátántól ered. Ő uralkodik a meg nem szentelt életű szombattartókon, és veszi rá őket egymás irigylésére, a vádaskodásra és bírálgatásra. Fő célja, hogy a megszenteletlen szombattartók lekössék Isten szolgáinak erejét, munkáját, s azzal kelljen tölteniük drága idejüket, hogy jelentéktelen civódásokat rendezzenek, ahelyett, hogy a hitetleneknek hirdetnék az igazságot.
1862. január 24-én az Úr megmutatott nekem néhány dolgot nemzetünk felől. A déli lázadásra terelte figyelmemet. Dél tüzes csatákra készül, míg északnak fogalma sincs dél valódi szándékáról. Mielőtt Lincoln elnök átvette volna a hatalmat, dél már nagy előnyökre tett szert. Az előző kormány dél érdekében tervezett és rendezte az ügyet, hogy megfossza északot a hadi felszereléstől. Két céllal tették ezt. Elszánt lázadást terveztek, és fel kellett készülniük rá. Másrészt a lázadás pillanatában észak teljesen készületlen legyen. Ezzel időt nyernek, és erőszakos fenyegetéseikkel, kegyetlen módszereikkel annyira megfélemlíteni remélték északot, hogy kénytelen legyen engedni nekik; hagyni, hogy azt tegyenek, amit akarnak.
Észak nem értette meg dél keserű, szörnyű gyűlöletét irántuk. Dél messzemenő összeesküvése készületlenül érte őket. Észak dicsekedett erejével, és kinevette az ötletet, hogy dél ki akar lépni az államszövetségből. Akaratos, csökönyös gyerek handabandázásainak vették fenyegetéseit, s azt gondolták, hogy majd megjön az esze, megcsömörlik az elszakadástól, és alázatos bocsánatkérések közt visszatér a szövetséghez. Északnak nem volt világos fogalma az átkozott rabszolgarendszer erejéről. Ez, és csakis ez a háború oka. Dél egyre követelődzőbb lett. Teljesen helyénvalónak tartják az emberekkel való kereskedést, a rabszolgák adás-vevését, az ember-üzérkedést. Felbőszülnek, amiért nem igényelhetik az összes területet, amit szeretnének. Ha tudnák, eltörölnék a határokat, és mindenüvé elvinnék rabszolgáikat, ahová akarják. Rabszolgamunkával átkozzák meg a földet. Dél egyre arcátlanabbul harsog, és észak nem tesz megfelelő lépéseket elhallgattatásukra.
Kedves K. testvér és testvérnő! Legutóbbi látomásomban az Úr tudomásomra hozott néhány dolgot családotok felől. Isten könyörületesen gondol rátok, s nem fog elhagyni, ha ti sem hagyjátok el őt. L. és M. se hideg, se meleg állapotban él. Ébredjenek fel, s törekedjenek az üdvösségre, másképp elveszítik örök életüket. Éljenek felelősségük tudatában, és tegyenek szert tapasztalatra. Isten Lelke munkálkodjék szívükben, ami szeretetre, s arra vezeti őket, hogy minden más társaságnál jobban kedveljék Isten népének közösségét, s különüljenek el azoktól, akik nem kedvelik a lelki dolgokat. Jézus tökéletes áldozatot kér – teljes odaszentelődést. L. és M., ti nem veszitek tudomásul, hogy Isten elvárja osztatlan szereteteteket. Szent hitvallást tettetek, mégis a közönséges hitvallók színvonalára süllyedtetek. Szeretitek azoknak a fiataloknak a társaságát, akik nem tisztelik az általatok vallott szent igazságokat. Úgy ruházkodtok, mint barátaitok; megelégedtek annyi vallással, amennyi az emberek előtt elfogadhatóvá tesz, s nem hívja ki senki bírálatát.
Krisztus mindent kér. Ha kevesebbet kívánna, túl drága, túl nagy volt áldozata, hogy csak ennyire emeljen fel. Szent hitünk hangosan kiált: Szakadjatok el! Nem szabad a világhoz, vagy halott, lelketlen hitvallókhoz szabnunk magunkat. „Alakuljatok át gondolkodástok megújulásával.” Ez az önmegtagadó, lemondó, igénytelenség út. Mikor azt gondoljátok, hogy ez az út túl szoros, hogy ezen a keskeny ösvényen túl sok az önmegtagadás, mikor azt mondjátok, hogy mily nehéz minderről lemondani, vessétek fel a kérdést: Mi mindenről mondott le Krisztus értem? Ez a kérdés mindent elhomályosít, amit mi önmegtagadásnak nevezünk. Nézzétek a kertben, amint vércseppeket izzadt. Csupán egyetlen angyalt küldenek a mennyből Isten Fia megerősítésére. Kövessétek őt a bíróságra, ahol a felbőszült tömeg kineveti, kigúnyolja és sértegeti. Nézzétek az öreg, lila színű palástban. Hallgassátok a nyers tréfákat és maró gúnyt. Nézzétek, mikor nemes homlokára nyomják a töviskoszorút, majd bottal sújtanak fejére, hogy halántékba mélyedjenek a tüskék, s vér folyjék a szent homlokon. Hallgassátok a gyilkos tömeget, mely mohón követeli Isten Fiának vérét. Kiszolgáltatják nekik őt, és elvezetik a nemes szenvedőt, sápadtan, annyira legyengülten, hogy ájulás környékezi – a keresztre feszítéshez. Ráfeszítik a fa keresztre, szögeket vernek gyöngéd kezébe, lábába. Nézzétek, ott a kereszten a kín rettenetes óráin át. Az angyalok elfedik arcukat a szörnyű jelenet elől, a nap elrejti fényét, nem bír odanézni. Gondoljatok ezekre, s vessétek fel a kérdést: Túl szoros-e az út? Dehogy az; jaj, dehogy.
Láttam, hogy az Úr a múlt ősszel különös módon irányította férjemet, hogy nyugatra utazzon, és ne keletre, amint tervezte. Wisconsinban helytelenség várt helyesbítésre. Sátán munkája gyökeret kezdett verni, és ha nem utasították volna rendre, lelkeket pusztított volna el. Az Úr jónak látta olyan valakit választani, akinek már volt tapasztalata a vakbuzgóság terén, aki már tanúja volt Sátán erős mesterkedésének. Akik elfogadták ez Isten választotta eszközt, helyrejöttek, s lelkek menekültek ki a Sátán állította csapdából.
Láttam, hogy Sátánnak ez az ámítása nem eredt volna meg oly könnyen Wisconsinban, ha Isten népének értelme és szíve egy akaraton lett volna, ha összhangban álltak volna a művel. Némelyekben még mindig ott élt a féltékenység és gyanú lelkülete. Nem irtották ki teljesen az Igazság Hírnöke csoport által elvetett magot. Bár állították, hogy befogadták a harmadik angyal üzenetét, mégsem adták fel régebbi nézeteiket és előítéleteiket. Hitük nem volt tiszta, és készen álltak Sátán csalására. Akik ittak az Igazság Hírnöke lelkületéből, azoknak alapos munkát kell végezniük, ki kell irtaniuk a legutolsó maradványokat, és befogadni a harmadik angyal üzenetét. Ha nem teszik ezt, hozzájuk fog tapadni, mint a lepra, és könnyen elszakadnak a jelen igazságban hívő testvéreiktől. Könnyen azt gondolhatják, hogy – független kis csoport – egyedül mehetnek a mennybe, holott könnyen eshetnek Sátán csapdájába is. Sátán sehogy sem akarja feladni támaszpontját Wisconsinban. Más ámításokat is tartogat azoknak, akik nem forrnak egybe a testülettel.
Láttam, hogy akiket annyira körül özönlött a sötétség és ámítás, hogy Sátán nemcsak eszükön, de testükön is uralkodott, azoknak Isten egyházában a legszerényebb hellyel kell megelégedniük. Isten nem fogja balga pásztorokra bízni nyájának gondjait, akik tévedésből egészséges étel helyett méreggel etetnék őket. Isten olyan férfiakra bízta nyáját, akik jól megrostált, tiszta elemózsiával etetik őket. Jaj, milyen foltot, mily szégyent hoztak Isten ügyére ezek a vakbuzgó mozgalmak! Akik oly igen ragaszkodtak a sötét vakbuzgóság lelkületéhez, annak ellenére, hogy világos bizonyítékát kapták, hogy az Sátán műve volt, azokra nem szabad támaszkodnunk, s véleményüket is teljesen figyelmen kívül kell hagynunk. Isten elküldte szolgáit G. testvérhez s testvérnőhöz, de megvetették az intést, és a maguk útját választották. G. testvér féltékeny és makacs volt, s a jövőben igen alázatosnak kell lennie, mert bebizonyította, hogy nem méltó Isten népe bizalmára. Szíve nincs összhangban Istennel, mégpedig hosszú idő óta.
Láttam, hogy az Sátán célja Wisconsinban, hogy mély vakbuzgóságba vezesse az embereket. Ő ellenőrizte értelmüket, és olyan tettekre vette rá őket, melyek egyeznek a csalással, amelyben leledztek. Mikor elérte célját, és végigfutották a pályát, amelyet kijelölt nekik, nem bánta, ha elismerik hibájukat. Ekkor a másik végletbe igyekezett taszítani. Tagadni Isten Lelkének ajándékait és tevékenységét. Sátán kihasználta, hogy G. testvér és testvérnő nem egyesültek a testülettel. Független úton akartak járni, s vezetni, ahelyett hogy vezetni hagyták volna magukat. G. testvér féltékeny természetű, ami függetlenségével karöltve félre húzta őt, mert ilyen lelkülettel lehetetlen igét szolgáló testvérei igatársának lennie. G. testvérnő is féltékeny természetű, és igen-igen nyakas. Nincs lelki tapasztalata, nem megalapozott a hitben, és távol tartja magát a testülettől. Föllázadt a gyülekezetben a Lélek ajándékai ellen. A Szemlébe küldött cikkeiből hiányzott a szelídség és alázat.
Isten maradék népének névválasztásáról hoztak tudomásomra szempontokat. Két csoportot mutattak. Az egyik felölelte a hitvalló keresztények nagy testületeit. Ezek lábbal tapossák Isten törvényét, és meghajoltak a pápaság intézménye előtt. A hét első napját tartják meg az Úr nyugalom napjaként. A másik, igen kicsiny csoport, a nagy törvényadó előtt hajt térdet. Megtartja a negyedik parancsolatot. Hitük különleges, és uralkodó vonása a hetedik nap megünneplése, és az Úr megjelenésére várakozás.
A vita Isten és a fenevad követelményei közt folyik. A kétszarvú fenevad kötelezővé fogja tenni az első napot, a pápaság intézményét, amely ellenkezik a negyedik parancsolattal. Ugyanakkor Isten félelmetes figyelmeztetése kihirdeti a büntetést a fenevad és képe imádásáért – inni fognak Isten haragjának tüzes borából, amelyet színtisztán töltött haragjának kelyhébe.
Csakis olyan név felel meg, mely összhangban áll hitvallásunkkal, kifejezi hitünket, és különleges népnek jelöl meg minket. A hetediknapi adventista név meg nem szűnő intés a protestáns világ számára. Itt a válaszvonal Isten imádói és azok között, akik a fenevadat imádják, és felveszik jegyét. A nagy vita Isten parancsolatai és a fenevad követelményei között folyik. A sárkány azért visel hadat a szentek ellen, mert megtartják Istennek mind a tíz parancsát. Ha lebocsátják a lobogót, s feladják hitük különleges vonásait, a sárkány békében fogja hagyni őket. De felkeltik haragját, mert magasra merészelik emelni a zászlót, s ki merik bontani a lobogót a pápaság intézményét imádó protestáns világ ellen.
A hetednapi adventista név kiemeli hitünk vonásait, és meggyőzi az érdeklődőt. Akár az Úr íjáról kilőtt nyíl, meg fogja sebezni Isten törvényének taposóit, Isten előtti bűnbánatra, és Urunk, Jézus Krisztusba vetett hitre vezet.
Az Úr megmutatta nekem, hogy a legtöbb szülő helytelenül neveli gyermekeit. Nem fékezik meg őket, mint kellene, hanem hagyják, hogy belemerüljenek a hiúságba, s kövessék hajlandóságiakat. Az ősi időkben tiszteletben tartották a szülők tekintélyét. A gyermekek a szülők felügyelete alatt álltak, tisztelték és félték a szülőket. Az utolsó időkben azonban a rend visszájára fordul. Némely szülő gyermekeinek felügyelete alatt áll. Félnek keresztezni gyermekeik akaratát, ezért meghajlanak kívánságaik előtt. De míg a gyermekek a szülők fedele alatt élnek, amíg eltartottak, alá kell vetniük magukat a szülők felügyeletének. A szülők legyenek határozottak, követeljék meg, hogy gyermekeik kövessék a szülők helyesről vallott nézeteit.
Éli megfékezhette volna gonosz fiait, de tartott neheztelésüktől. Eltűrte, hogy addig folytassák lázadásukat, amíg Izráel átkává nem lettek. Isten elvárja a szülőktől, hogy fékezzék meg gyermekeiket. A gyermekek üdvössége jórészt szüleik útirányától függ. Téves szeretetből, kényeztető gyöngédségből sok szülő elnéző, s ez a gyermekek ártalmára van. Melengetik hiúságukat, díszeket és ékességeket aggatnak rájuk, ami hiúvá teszi őket, és úgy vélik, hogy a ruha teszi az embert. De ha együtt vagyunk velük, meggyőződhetünk róla, hogy a külső megjelenés nem rejti el a keresztény erények híjával levő szívet, mely önszeretettel, kevélységgel, zabolátlan szenvedélyekkel teljes. Akik szeretik a szelídséget, alázatot és erényt, kerüljék az ilyen társaságot, még ha szombattartók gyermekeiről is van szó. Társaságuk mérgező. Légkörük halálba vezet. A szülők nem értik meg, hogy a mag, amelyet vetnek, pusztító hatású. Később majd kikel, és olyan gyümölcsöt terem, amely a gyermekeket a szülők tekintélyének megvetésére készteti.
Még mikor a gyermekek felnőttek is, várjuk el tőlük a szülők tiszteletét, s hogy gondoskodjanak a szülők jólétéről. Hallgassák meg az istenfélő szülők tanácsát, s ne gondolják, hogy mert néhány évvel idősebbek lettek, kinőttek a szülők iránti kötelességekből. Isten parancsot adott erre, amely ígéretet is tartalmaz annak, aki tiszteli anyját és apját. Eme utolsó időkben a gyermekek engedetlensége és tiszteletlensége oly égbekiáltó, hogy Isten külön felhívja a figyelmet rá. A vég közelségének ez az egyik jele. Azt bizonyítja, hogy Sátán csaknem teljesen hatalma alá hajtotta a fiatalok értelmét. Sokan nem tisztelik többé az idősebbeket. Régi módinak tartják az öregek tiszteletét. Pedig az Ábrahám idejéig nyúlik vissza. Isten mondja: „Tudom róla, hogy megparancsolja fiainak és háza népének őutána.”
Az ősi időkben a fiatalok nem házasodtak meg szüleik beleegyezése nélkül. Ők választották ki gyermekeik élettársát. Bűnnek tartották, ha a fiatalok saját felelősségükre kötöttek házasságot. A szülők elé vitték az ügyet, azoknak kellett megfontolniuk, vajon derék személy-e, aki közeli rokonuk lesz, és vajon a házasodó felek gondoskodni tudnak-e majd családjukról. A legfontosabb dolognak azt tartották, hogy ők, akik az igaz Istent imádták, ne házasodjanak össze bálványimádókkal, nehogy családjuk hátat fordítson Istennek. Még miután megházasodtak is, a gyermekek ünnepélyes kötelezettséggel tartoztak szüleiknek. Nem tartották elég megbízhatónak ítélőképességüket. Kikérték a szülők tanácsát, akik elvárták tőlük, hogy tiszteljék kívánságaikat, és ha nem ütköztek Isten követelményeibe, engedelmeskedjenek nekik.
Kedves testvéreim. Irgalmában az Úr újra meglátogatott a gyász és szenvedés időszakában. 1860. december 23-án látomásba ragadott el, s egyének ügyünkre kiható hibáit láttam. Nem merem elhallgatni a gyülekezet előtt a bizonyságtételt csak azért, hogy némelyek érzékenységét kíméljem.
Láttam Isten népének erőtlen állapotát. Láttam, hogy nem Isten hagyta el őket, hanem ők hagyták el Istent, váltak langymeleggé. Náluk az igazság elmélete, mégis hiányzik belőlük üdvözítő, megmentő hatalma. Amint közeledünk az idők végéhez, az ördög nagy haraggal száll le közénk, mert tudja, hogy kevés ideje van. Különösen a maradék ellen fordítja hatalmát. Hadat visel ellenük, megosztásukra és széthúzásokra fog törekedni, hogy legyöngüljenek, s le tudja győzni őket. Isten népe viselkedjék körültekintőn, húzzák az igát egyesült erővel. Legyenek egy akaraton, egy véleményen, akkor igyekezetük nem tékozol, hanem erőteljesen láthatóvá válik. Építeni fogják a jelen igazság ügyét. Rendet kell tartanunk, és közösen kell rendet tartanunk, máskülönben Sátán kihasználja a lehetőséget.
Láttam, hogy az ellenség minden elképzelhető módon beözönlik elcsüggeszteni Isten népét, megzavarni, gyötörni őket. Viselkedjenek értelmesen, készüljenek Sátán támadásaira. Nem szabad rendezetlenül hagynunk a gyülekezet ügyeit. Tegyünk lépéseket, hogy ingatlanokat biztosítsunk Isten ügye számára, hogy a munka ne veszítse el lendületét, s az Isten ügyének szentelt összegek ne kerüljenek az ellenség kezébe. Láttam, hogy Isten népének okosan kell cselekednie, és mindent elkövetni a gyülekezet biztos alapokra helyezéséért. Miután mindent megtettek, bízzanak az Úrban, hogy gyakorolja értük hatalmát, nehogy Sátán kihasználja Isten maradék népét. Ez az idő Sátán tevékenységének az ideje. Viharos jövő előtt állunk. A gyülekezet legyen ébren, tegyen megelőző lépéseket, hogy biztosan álljon Sátán tervei ellen. Ideje a tettek mezejére lépnünk. Istennek nem tetszik, ha népe rendezetlenül hagyja a gyülekezet ügyeit, ha megtűri, hogy az ellenségé legyen minden előny, és úgy intézze az ügyüket, ahogy neki a legjobban tetszik.
Az Úr megmutatta B. testvérnek a Szemlében az egyházszervezet kérdésében elfoglalt helytelen álláspontját, s annak romboló hatását. Nem fontolta meg eléggé a dolgot. Cikkei tökéletesen kiszámítottak voltak a rendszertelenség előmozdítására. Helytelen következtetésekre vezetnek, és sokakat megerősítenek Isten ügye igazgatásáról alkotott lanyha elképzeléseikben. Akik nem érzik át az ügy felelősségét, nem tartják szükségesnek, hogy megalapozzák a gyülekezet rendjét. A felelősséget régóta hordozók előre tekintenek, megfontolják a dolgokat. Meggyőződésük, hogy lépéseket kell tennünk, biztosabb mederbe terelnünk a gyülekezet ügyeit. Ezzel kirekesztjük Sátánt, és nem hagyjuk, hogy kihasználja a helyzetet. B. atyafi cikkei arra késztetik a rendtől félőket, hogy bizalmatlanul fogadják azok javaslatait, akiket a gyülekezet fontos ügyei felől Isten gondviselése ihlet. Mikor látta, hogy álláspontja tarthatatlan, nem ismerte be nyíltan tévedését, s nem törekedett helyrehozni a rossz benyomást.
Láttam, hogy sokan, akikre Isten javakat bízott, megengedhetőnek tartják, hogy két kézzel magukra költsék. Kellemes otthont rendeznek be maguknak. De amikor az örökkévalóságban lakozó hatalmas Isten imádására építenek házat, nincs miből visszaadni Isten nekik kölcsönzött javait. Nem mindenki törekszik erejét megfeszítve túltenni a többieken, hogy azzal mutassák ki Isten iránti hálájukat az igazságért, hogy minden tőlük telhetőt megtennének megfelelő imaházak építéséért. Néhányan a lehető legkevesebbet teszik. Kidobott pénznek tartják, amit arra a helységre költenek, ahol a magasságos Isten meglátogatja őket. Az így hozott áldozat nyomorék, nem kedves Istennek. Láttam, hogy sokkal jobban kedve telne benne, ha népe olyan okosságról tenne tanúságot, amikor neki épít házat, mint amikor a maguk házát tervezik. Isten megparancsolta Izráel fiainak, hogy áldozataik hibátlanok, szeplőtlenek, a nyáj legjava legyenek. Mindenkinek részt kellett vállalnia. Isten jelenlegi műve nagy kiterjedésű lesz. Ha házat építesz az Úrnak, ne kicsinyeld le sánta áldozataiddal. A legjobbat hozd Istennek épülő házába. Legyen az legjava annak, amid van. Viseld szíveden, hogy az imádság háza megfelelő és szép legyen. Többek szerint ez lényegtelen, mert az idő rövid. Ez esetben tedd ugyanazt otthon, és világi ügyeidben is.
Láttam, hogy Isten az ember hozzájárulása nélkül is fejleszteni tudná művét, de nem ez a szándéka. A jelen világ célja, hogy az ember próbaidejének színtere legyen. Azért él, hogy jellemet alakítson, melyet magával visz az örökkévaló világba. Az Úr elébe teszi a jót és a rosszat, és jövő sorsuk választásuktól függ. Krisztus eljött megváltoztatni az ember gondolatainak és szeretetének irányát. Fejtse le szeretetét világi kincseiről, s ruházza mennyeiekre. Lemondással dicsőíteni tudja Istent, aki súlyos áldozatot hozott az emberért. Most megvizsgálja, és próbára teszi, hogy lássa, követi-e Jézus példáját – áldoz-e embertársaira. Sátán és angyalai összefognak Isten népe ellen. Jézus viszont magának igyekszik megszentelni őket. Elvárja, hogy fejlesszék művét. Terve az, hogy amit rájuk bízott, használják értelmesen. „Adjátok el, amitek van, és adjatok alamizsnát” – ezt olvassuk szent igéjében. Isten szolgái keljenek fel, kiáltsanak teli torokból, ne kíméljék magukat, hirdessék népének hűtlenségét, Jákob házának bűneit. Isten művének terjeszkednie kell, és ha népe megfogadja tanácsát, nem marad nagy vagyonuk, a végső tűzözönre. Addigra mindnyájan ott gyűjtöttek kincset, ahol se moly, se rozsda nem emészt. Egyetlen lánc sem rögzíti szívüket a földhöz.
35. A példázatok tanulságai
5. A példázatok tanulságai
Tudtomra adták, hogy nem egészen értjük a talentumok példázatát. A tanítványok azért kapták e fontos tanítást, hogy az utolsó időkben élő keresztények okuljanak belőle. E talentumok nem csupán a szónoklás és Isten szava magyarázatának képességét jelképezik. Vonatkoznak a világi javakra is, melyet népére bízott. Akik az öt és két talentumot kapták, kereskedtek s megkettőzték, amit rájuk bíztak. Isten elvárja, hogy a jómódúak adják ki pénzüket kamatra Istenért – fektessék a műbe, hogy terjessze az igazságot. Ha az igazság befogadója életerős, akkor segít a vagyonával, hogy másokhoz is eljuttassák az igét. Így erőfeszítései, tekintélye és javai segítségével mások is elfogadják az igazságot, majd ők is munkálkodni kezdenek Istenért. Láttam, hogy Isten népe közül néhányan úgy tesznek, mint aki elásta pénzét. Nem adják oda javaikat, hogy Isten művében jót tegyenek. Sokan mondják, hogy az az övék, joguk van azt tenni vele, amit tetszik, és nem mentenek lelkeket az Úr pénzével tett okos igyekezetükkel. Az angyalok pontosan feljegyzik tetteiket, s mikor ítélet hangzik el Isten háza felett, mindenki ítéletét neve mellé jegyzik; és angyalokat bíznak meg, hogy az öldöklés idején ne kíméljék, hanem vágják le a hűtlen szolgákat. Amit rájuk bíztak, elveszik tőlük. Földi kincsük akkor el lesz söpörve, és mindent elveszítenek. A koronákat, melyeket viselhettek volna, ha hűségesek, azok fejére helyezik, akiket a hű szolgák megmentettek, mert ezek folyvást Istenért használták javaikat. Mindenkiért, akinek megmentését elősegítették, csillagot kapnak dicső koronájukra, és növelik örök jutalmukat.
Azt is láttam, hogy tanulságot kell levonnunk a hűtlen intéző példázatából is. „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak az örök hajlékokba.” Ha a földön Isten dicsőségére fordítjuk javainkat, kincseket gyűjtünk a mennyben, és amikor földi vagyonuk elfogyott, a hű intézőnek Jézus és az angyalok lesznek barátai, hogy befogadják őt az örök hajlékba.
Kedves testvéreim! Nagy kegyelmében az Úr újra meglátogatott. Az elmúlt néhány hónapban nagy beteg voltam. Súlyos betegség nehezedett rám. Évek óta vízkór és szívbetegség igyekszik elnyomni lelkemet, elpusztítani hitemet és bátorságomat. A laodiceaiakhoz intézett üzenet nem váltotta ki Isten népe között a buzgó bűnbánatot, amit reméltem, s ez igen nyugtalanított. Betegségem egyre súlyosbodni látszott, és azt gondoltam, sírba kell szállnom. Nem kívántam élni, ezért nem tudtam hitembe kapaszkodni, gyógyulásért esedezni. Mikor este nyugovóra tértem, gyakran tudtam, hogy még virradat előtt el állhat a lélegzetem. Ilyen állapotban egyik éjfélkor elájultam. Hívták Andrews és Loughborough testvéreket, és buzgón könyörögtek értem Istenhez. A nyomás, a súlyos teher elmúlt sajgó szívemből, és látomásba ragadtattam el. Amit láttam, most közlöm veletek.
Láttam, hogy Sátán csüggedésbe és kétségbeesésbe igyekezett kergetni, hogy az élet helyett a halált kívánjam. Az Úr megmutatta, hogy nem egyezne akaratával, ha abbahagynám munkámat, és koporsóba feküdnék, mert akkor hitünk ellenségei diadalmaskodnának, Isten gyermekeire pedig szomorúság borulna. Láttam, hogy gyakran kell gyötrődnöm, és sokat szenvednem. Mégis azt az ígéretet kaptam, hogy környezetem buzdítani és segíteni fog, hogy míg az ördög oly kegyetlenül ostoroz, bátorságom és erőm el ne hagyjon.
Láttam, hogy a laodiceai bizonyságtétel most vonatkozik Isten népére, és azért nem ér el nagyobb eredményeket, mert kemény a szívük. Isten azonban időt ad az üzenetnek, hogy elvégezze a feladatát. Meg kell tisztítanunk szívünket a bűnöktől, ahonnét oly hosszú ideje kizártuk Jézust. Ez a félelmetes üzenet el fogja végezni feladatát. Mikor legelőször tárult elénk, szívünk alapos vizsgálatára vezetett. Bevallottuk bűneinket, és Isten népe mindenhol felbuzdult. Csaknem valamennyien hitték, hogy ez az üzenet a harmadik angyal hangos kiáltásában fog végződni. De mivel nem látták a hatalmas munka gyors befejezését, sokan elvesztették az üzenet hatását. Láttam, hogy az üzenet nem fogja elvégezni hatását néhány rövid hónap alatt. Célja az, hogy felrázza Isten népét, felfedje előttük álnokságukat, és buzgó bűnbánatra vezesse őket, hogy Jézus jelenlétével tüntethesse ki őket, és készen álljanak a harmadik angyal hangos kiáltására. Amint az üzenet megtette rájuk a hatását, és Isten előtti mély alázatra vezette őket, angyalokat küldött szét mindenfelé, előkészíteni a nem hívőket az igazság elfogadására. Isten ügye fejlődésnek indult, és népe felismerte állapotát. Ha teljesen megfogadták volna az igaz tanú tanácsát, Isten hatalmasan síkra szállt volna értük. Az üzenet közlése óta tett erőfeszítésekre mégis Isten áldása szállt, és sok lelket vezettek ki a tévedésből és sötétségből, hogy örvendezzenek az igazságnak.
1857. november 20-án megmutatták nekem Isten népét, és láttam, hogy erősen meg voltak rázva. Néhányan erős hittel és gyötrődve könyörögtek Istenhez. Arcuk sápadt, mély aggodalomtól elgyötört volt, s elárulta benső küzdelmüket. Rettenthetetlenség és mély komolyság ült arcukon, s nagy verejtékcseppek peregtek homlokukról. Arcuk olykor fölvidult Isten jóváhagyásától, majd az előbbi komoly, buzgó, aggódó kifejezés tért vissza.
„Fújjátok meg a harsonát a Sionon, szenteljetek böjtöt, hirdessetek gyűlést! Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet, hívjátok egybe a véneket. A tornác és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái és mondják: Légy kegyelmes, óh Uram, a te népedhez, és ne bocsásd szidalomra a te örökségedet, hogy uralkodjanak rajtuk a pogányok. Miért mondanák a népek között: Hol az ő Istenük?” Jóel 2:15-17.
„Engedelmeskedjetek azért az Istennek, álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek. Közeledjetek Istenhez és közeledni fog hozzátok Tisztítsátok meg kezeteket ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveteket ti kétszívűek! Szomorkodjatok és gyászoljatok és sírjatok, a ti nevetésetek gyászra forduljon, és örömötök szomorúságra. Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.” Jakab 4:7-10.
„Térjetek eszetekre, és eszméljetek fel, ti arcátlan nemzet, mielőtt szülne a végzés (mint a polyva száll tova az a nap) míg rátok nem jön az Úr haragjának tüze, míg rátok nem jön az Úr haragjának napja! Keressétek az Urat mindnyájan, e föld alázatosai, akik az ő ítélete szerint cselekedtek, keressétek az igazságot,keressétek az alázatosságot: talán megoltalmaztatok az Úr haragjának napján!” Sofóniás 2:3.
Gonosz angyalok sürgölődtek körülöttük, sötétségüket igyekezve rájuk erőltetni, el próbálták takarni tekintetük elől Jézust, és a környező sötétségre terelni szemüket, hogy ne bízzanak Istenben, majd morogjanak ellene. Egyetlen biztonságuk az volt, ha fölfelé tekintettek. Angyalok vigyáztak Isten népére, s amint az ördög angyalai ezekre az aggódókra sűrítették a mérgező légkört, a mennyei angyalok szüntelen legyeztek fölöttük szárnyukkal, hogy eloszlassák a sűrű sötétséget.
1857. október 8-án a michigani Monterey-ben látomásban az Úr megmutatta, hogy számos szombattartó állapota olyan, mint azé az ifjúé volt, aki Jézushoz jött tudakozódni, mit tegyen, hogy elnyerje az örök életet.
„Hozzájővén egy ember, monda neki: Jó mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek? Ő pedig monda neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat. Monda néki: Melyeket? Jézus pedig monda: Ne ölj; ne paráználkodjál; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tégy; tiszteld atyádat és anyádat és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Monda néki az ifjú: Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem? Monda neki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyben; és jer és kövess engem. Az ifjú e beszédeket hallván, elméne megszomorodva; mert sok jószága volt. Jézus monda a tanítványainak: Bizony mondom nektek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyeknek országába. Ismét mondom nektek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogy nem a gazdagnak az Isten országába bejutni. A tanítványok ezeket hallván, felettébb álmélkodnak, mondván: Kicsoda üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nekik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Máté 19:16-26)
Jézus megemlített ötöt az utolsó hat parancsolat közül az ifjúnak, és a második nagy parancsolatot, melytől az utóbbi hat parancsolat függ. Az ifjú azt gondolta, hogy ezeket megtartotta. Jézus nem említette az Isten iránti kötelességünket tartalmazó első négy parancsolatot. Az ifjú kérdésére: „Mit kell még tennem?” Jézus így felelet: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el minden vagyonodat, s árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben.”
Ez hiányzott belőle. Nem tartotta meg az első négy parancsolatot, de az utolsó hatot sem. Nem szerette felebarátját, mint magát. Jézus mondta: oszd szét a szegények közt. Vagyonát érintette. „Add el minden vagyonodat, és az árát oszd szét a szegények közt.” Ezzel a közvetlen hivatkozással rámutatott az ifjú bálványára. Mindennél jobban szerette a gazdagságot, ezért lehetetlen volt Istent szeretnie teljes szívéből, teljes lelkéből s teljes elméjével. Gazdagságának e mindenek fölötti szeretete vakká tette felebarátjai ínsége iránt. Nem szerette felebarátját, mint magát, ezért nem tartotta meg az utolsó hat parancsot. Szíve kincséhez húzott; elnyelték földi kincsei. Jobban szerette birtokait, mint Istent, jobban, mint a mennyei kincset. Hallotta a feltételeket Jézus szájából. Ha eladná mindenét, és szétosztaná a szegények között, kincse lenne a mennyben. Ez volt a vizsga. Mennyivel becsüli többre az örök életet, mint gazdagságát. Két kézzel kapott-e az örök élet után? Megfeszítette-e erejét, elmozdítani az akadályt, mely közte és a mennyei kincsek között állt? Sajnos, nem. „Szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.”
1857. július 6-án Ulyssesben (Pennsylvania) bepillantás kaptam az ...-i, s más New York állami helységekben uralkodó állapotokról.
Mivel oly sok fegyelmi eljárás folyt le a gyülekezetben a testvérek között New York államban, és mivel Istennek a legkisebb köze sem volt hozzájuk, a gyülekezet elvesztette erejét, és nem tudják, miként szerezzék vissza. Eltűnt az egymás iránti szeretet – a hibakeresés és vádoló lelkület vált uralkodóvá. Erénynek tekintik, ha mindent kiszimatolnak egymás felől, ami helytelennek látszik. Nem él közöttük a könyörület lelkülete, amely szeretettel és szánalommal vágyik testvérei után. Némelyek vallása gáncsoskodásból, és abból áll, hogy mindenbe belekötnek, ami helytelen előttük, míg lelkük nemes érzelmei el nem sorvadnak. Emeljük fel gondolatainkat az örökkévaló jelenetekhez; a mennyen, annak kincsein, dicsőségein legeltessük, és a Biblia igazságaiban kellene édes és szent kielégülést találnunk. Szeretnünk kellene az Isten igéje becses ígéreteiből való táplálkozást, megnyugvást kellene nyernünk belőlük, és felemelkednünk a jelentéktelen dolgok fölé. A súlyos, örökkévaló dolgokhoz.
De jaj, mennyire másképp használják értelmüket! Szalmaszálakban botlanak meg! A gyülekezet összejövetelei, amint azokat New Yorkban tartották, sokaknak átok volt. Ezek a mondvacsinált fegyelmi eljárások szabad teret adtak az aljas gyanúsítgatásnak. Táplálták az irigykedést. Közöttük él a gyűlölet, és nem is tudnak róla. Némelyek helytelen elgondolásból ridegen rónak meg másokat, másokra kényszerítik elképzeléseiket, hogy mi helyes. Kíméletlenek, téglarakásként zuhannak másokra.
1857. augusztus 22-én a Monterey imaházban (Michigan állam) az Úr megmutatta nekem, hogy sokan még nem hallották meg Jézus hangját, a megmentő üzenet nem vert gyökeret lelkükben és nem hozott megújulást életükben. Sok fiatalban nem él Jézus lelkülete. Nem lakik szívükben Isten szeretete, ezért Isten Lelke és a megváltás helyett, sokféle bűnös, önző gyöngeségük győzedelmeskedik.
Akikben valóban Jézus vallása él, azok nem szégyellik azt, és nem félik hordozni a keresztet a tapasztaltabbak előtt. Ha őszintén vágyódnak igazak lenni, vágyni fognak mindenféle segítségre, amit az idősebb keresztényektől kaphatnak. Örülni fognak, ha az idősebbek segítenek nekik. Akinek szívét Isten Lelke tüzesíti át, azokat jelentéktelen ügyek nem fogják hátráltatni keresztény ösvényükön. Kimondják, amit Isten Lelke munkál bennük. Énekelni és imádkozni is fogják. A vallás hiánya, a szent élet hiánya az, ami visszatartja a fiatalokat a fejlődésben. Életük elítéli őket. Tudják, hogy nem élnek keresztények módjára, azért nincs önbizalmuk Isten vagy a gyülekezet előtt.
Miért fesztelenebbek a fiatalok, mikor az idősebbek nincsenek jelen? – Mert hasonlóak között vannak. Mindegyik azt gondolja, hogy van olyan jó, mint a többi. Egyikük se üti meg a mértéket, de egymáshoz mérik, egymással hasonlítják össze magukat, és nem gondolnak az egyetlen, tökéletes, igaz mértékkel. Jézus az igaz minta. Önfeláldozó élete a példaképünk.
Kedves fivéreim, nővéreim! Az Úr látomásban megmutatott néhány dolgot a gyülekezet jelenlegi langymeleg állapotáról, és ezt most elmondom nektek. Az angyal így szólt a gyülekezethez: „Jézus szól hozzátok. Buzdulj fel és tarts bűnbánatot.” Amint láttam, komolyan neki kell gyürkőzniük ennek a feladatuknak. Van miért bűnbánatot tartani. A világias gondolkodás, az önzés és az irigység elemésztették Isten népében a lelkiséget és az életet.
Isten népének veszedelme az elmúlt néhány évben a világ szeretete volt. Ebből fakad az önzés és irigység bűne. Minél többet markolnak a világból, annál inkább megszeretik; s még több után nyújtják kezüket. Az angyal így szólt: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogy nem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Mégis sokan, noha vallják, hogy hiszik, hogy náluk a világhoz szóló utolsó figyelmeztetés hangja, mégis minden erejüket megfeszítve olyan helyzetet törekszenek teremteni maguknak, amikor könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint nekik bejutni a mennybe.
A földi kincsek, ha helyesen használjuk fel – áldások. A tulajdonosaiknak tudniuk kellene, hogy Istentől kapták kölcsön, és jókedvűen kellene költeniük javaikat az ügy elősegítésére. Jutalmuk nem marad el idelenn. Isten angyalai jó véleménnyel lesznek róluk, és kincseket is gyűjtenek a mennyben.
Láttam, hogy az igazságot vallók közül Sátán szemmel tart néhány különös, önző, irigy természetű embert, és azzal fogja kísérteni őket, hogy jólétet helyez eléjük, felajánlva nekik a föld gazdaságát. Tudja, hogy ha felül nem kerekednek bűnös hajlamaikon, megbotlanak a pénz szeretetében – bálványuk imádásában.
Gyakran el is éri célját. A világ szeretete legyőzi, elnyeli az igazság szeretetét. A világ országait ajánlja nekik, s ők mohón magukhoz ragadják kincsüket, és azt hiszik, hogy csodálatosan boldogulnak. Sátán diadalt ül, mert terve sikerült. A világ szeretetéért feladták Isten szeretetét.
Láttam, hogy az így boldogulók keresztezni tudják Sátán tervét, ha legyőzik önző irigységüket, ha Isten oltárára helyezik összes tulajdonukat. Mikor látják, hogy valahol anyagiakra van szükség az igazság ügyének fejlesztésére, az özvegyek, árvák, és lesújtottak segítésére, akkor adakozzanak jókedvűen, így gyűjtve kincseket a mennyben.
Az 1856. május 27-i Battle Creek-i értekezleten látomásban néhány gyülekezetre általánosan vonatkozó ügyet mutattak be nekem. Elvonult előttem Isten dicsősége és felsége. Az angyal így szólt: „Borzalmas az Úr az ő felségében, de ti mégsem értitek. Borzalmas a haragja, ti mégis naponta vétkeztek ellene. Minden erőtökkel törekedjetek, küzdjetek, bejutni a szűk kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz. És sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A két út nem azonos, hanem megkülönböztető, és ellenkező irányba vezet. Az egyik örök életre, a másik örök halálra. Láttam a különbséget a két út között, és a rajtuk utazók közötti különbséget is láttam. A két út ellentéte egymásnak. Az egyik széles és sima, a másik keskeny és göröngyös. Úgy a rajtuk utazóknak is ellentétes a jellemük, életük, ruházkodásuk, beszédjük.
A keskeny úton járók az út végén váró örömről és boldogságról beszélgetnek. Arckifejezésük gyakran szomorú, mégis sokszor szent örömtől sugárzik. Nem öltözködnek, nem beszélnek, és nem viselkednek a széles úton járók módján. Mintaképet kaptak. A fájdalmak férfija, aki tudta, mi a szenvedés, ő nyitotta meg az utat előttünk, s maga is végigjárta. Követői látják lábnyomát, és ez vigasztalja és vidítja őket. Uruk biztonságosan végighaladt rajta – követői is végigjárhatják, ha követik nyomdokait.
A széles úton mindenki saját személyével, ruhájával és élvezeteivel foglalkozik. Mélyen merülnek a hangos jókedvbe, vígságba, nem gondolnak útjuk végével, a biztos pusztulással ösvényük végén. Minden nappal közelebb kerülnek pusztulásukhoz, mégis egyre gyorsabban rohannak előre. Mily szörnyű látvány volt ez nekem!
Sokat láttam a széles úton haladni, akiken ezek a szavak álltak: „Meghalt a világnak. Minden dolgok vége elközelített. Te is légy készen.” Pontosan úgy néztek ki, ahogyan a körülöttük levő hiú emberek, kivéve arcuk szomorúságát, mely szemembe ötlött. Beszélgetésük ugyanolyan volt, mint a körülöttük lévő élvhajhászó meggondolatlanoké, de olykor mély megelégedéssel mutattak a ruhájukra varrt betűkre, és a többieket is felszólították, hogy ilyen hímzésük legyen, mégis azt állították, hogy a keskeny ösvényen utazókhoz tartoznak. A körülöttük haladók így szóltak: „Semmi különbség közöttünk. Egyformák vagyunk. Úgy öltözködünk, beszélünk és cselekszünk, mint ti.”
Láttam, hogy a szülőn súlyos felelősség nyugszik. Ne gyermekeik vezessék őket, hanem ők irányítsák, gyermekeiket. Ábrahámra hívták fel figyelmemet – hűséges volt a családjában. Megparancsolta háza népének ő utána – és Isten megemlékezett róla.
Ezután Éli esetére terelték figyelmemet. Nem fékezte meg gyermekeit, így gonosszá, aljassá váltak; hitványságukkal rossz útra vezették Izráelt. Mikor Isten Sámuel tudtára adta bűneiket, s a rájuk váró súlyos átkot, amiért Éli nem fékezte meg gyermekeit, azt mondta, hogy Éli házának bűneiért sem véres sem ételáldozat nem engesztel ki. Mikor Sámuel megmondta Élinek, amit az Úr megmutatott neki, Éli nem lázadozott, hanem így szólt: „Ő az Úr, cselekedjék úgy, amint néki jónak tetszik.” Isten átka rövidesen bekövetkezett. Levágták e gonosz papokat, és velük együtt harmincezer izraelitát is. Isten szövetségének ládája is az ellenség kezére került. Mikor Éli meghallotta, hogy a szövetség ládája elveszett, hanyatt esett, és szörnyethalt. Mindez a rossz abból származott, hogy Éli nem fegyelmezte fiait. Láttam, hogy ha Isten ennyire igényes volt, ily mértékben fölfigyelt erre az ősi időkben, akkor a mai, utolsó napokban sem lesz kevésbé igényes.
A szülőknek feltétlenül irányítaniuk kell gyermekeiket, helyesbíteni, lecsillapítani szenvedélyeiket, indulatosságukat, vagy Isten egészen bizonyosan el fogja pusztítani a gyermekeket tüzes haragjának napján, s a szülők, akik nem uralkodtak gyermekeiket, nem lesznek bűntelenek. Különösen Isten szolgáinak kell kezükben tartani családjuk gyeplőjét, és igazgassák megfelelőn őket. Láttam, hogy nem készek ítélni vagy határozni a gyülekezet ügyeiben, csak ha jól kormányozzák családjukat. Először otthon teremtsenek rendet, s akkor majd döntésük és tekintélyük erős lesz a gyülekezetben.
Láttam, hogy a látomások azért ritkábbak a közelmúltban, mert a gyülekezet nem értékelte őket. Az egyház csaknem elveszítette lelkiségét, hitét. A feddéseknek és figyelmeztetéseknek alig volt hatásuk. Sokan, noha vallják, hogy hisznek az intésekben, nem engedelmeskednek nekik.
Néhányan botor útra léptek – mikor hitükről szóltak a hitetleneknek, és hitük bizonyítékát követelték tőlük, a látomásokat vették elő, ahelyett, hogy a Bibliához fordultak volna bizonyítékért. Láttam, hogy ez az eljárás következetlen, és előítéletet támaszt a hitetlenekben, az igazság ellen. A látomásoknak nem lehet súlyuk azok szemében, akik sohasem látták azokat, s mit sem tudnak jellegükről. Ilyen esetekben nem lenne szabad hivatkozni rájuk.
Chapter 18—Parental Responsibility
I saw that great responsibility rests upon parents. They must not be led by their children, but must lead them. I was referred to Abraham. He was faithful in his house. He commanded his household after him, and it was remembered of God. {1T 118.2}
1855. november 20-án, míg imádkoztam, az Úr Lelke hirtelen és hatalmasan rám szállt, és látomásba ragadott el. Láttam, hogy az Úr Lelke kihalóban van a gyülekezetből. Az Úr szolgái túlságosan bíznak az érvelések erejében, és nem támaszkodnak szilárdan Istenre, mint kellene. Láttam, hogy az igazság puszta indoklása nem késztet embereket a maradékkal foglalni állást, mert az igazság népszerűtlen. Isten szolgáinak lelkükben kell hordozniuk az igazságot. Az angyal így szólt: „Frissen kell azt meríteniük a dicsőségből, keblükben hordozni, lelkük melegével és őszinteségével kell kiöntetni azok elé, akiknek van fülük.” Néhány lelkiismeretes ember kész dönteni a bizonyíték súlya alatt. Sokakat azonban lehetetlen megmozdítanunk az igazság puszta elméletével. Az igazságnak hatalommal kell párosulnia, élő bizonyságétellé válnia, hogy megmozdítsa őket.
Láttam, hogy az ellenség fáradhatatlanul pusztítja a lelkeket. Büszkeség férkőzött sorainkba – nagyobb alázatra van szükségünk. A hírnökök között túlságosan felütötte fejét a függetlenség, önállósodás lelkülete. Ezt a lelkületet félre kell tenniük, és Isten szolgáinak közelebb húzódni egymáshoz. Túl sokan kérdezik: „Testvérem őrizője vagyok?” Az angyal így szólt: „Igenis, őrizője vagy. Őrködj nyitott szemmel testvéred fölött, gondoskodj jólétéről, táplálj iránta szerető, jóindulatú lelkületet. Tartsatok össze, tartsatok össze!” Isten terve szerint az ember legyen nyílt, becsületes, színlelés nélküli, szelíd, alázatos és egyszerű, őszintén odaadó. Ez a menny elve, Isten rendelte így. De a sajnálatra méltó, gyarló ember mást talált ki magának. A maga útját járja, s gondosan őrködik érdekei fölött.
Megkérdeztem az angyalt, hogy miért zárták ki a nyíltságot a gyülekezetből, s miért engedték be a hiúságot, az önfelmagasztalást? Láttam, hogy e miatt estünk már-már ellenségünk kezébe. Az angyal ezt felelete: Nézz körül, és látni fogod, hogy ez a lelkület kerekedett felül: „Talán őrizője vagyok testvéremnek?” Újra hangsúlyozta: „Igen, testvéred őrizője vagy! Hitvallásod, hited megkövetelik, hogy tagadd meg magadat, és áldozz Istennek, másképp méltatlan leszel az örök életre. Mert nagy áron vették azt meg neked: Isten Fiának kínszenvedésével, gyötrelmével és vérével.”
Láttam, hogy sokfelé, keleten is, nyugaton is gazdaságot gazdaság mellé, földet föld mellé, s házat házhoz vesznek, és Isten ügyét hozzák fel kifogásnak. Azt mondják, azért teszik ezt, hogy segíteni tudják az ügyet. Van, aki földet vesz, és teljes erejével dolgozik, hogy ki tudja fizetni. Annyira lekötik magukat, hogy alig marad idejük imára, Isten szolgálatára, arra, hogy erőt kapjanak Istentől gyönge oldalaik legyőzésére. Eladósodtak, s mikor Isten ügye rájuk szorul, képtelenek segíteni, mivel először adósságaiktól kell megszabadulniuk. Mikor végre rendezték adósságaikat, még messzebb állnak az ügy segítésétől, mint azelőtt, mert újra birtokaik bővítéséhez látnak. Azzal áltatják magukat, hogy a helyes ösvényt tapossák, hogy majd az ügyre fordítják a hasznot, pedig lényegében kincseket gyűjtenek idelenn. Szájukkal szeretik az igazságot, nem tetteikkel. Pontosan annyira szeretik az ügyet, mint tetteiken látszik. Jobban szeretik a világot, Isten ügyét pedig kevésbé. A világhoz vonzódásuk erősödik, csökken a menny iránti vonzalmuk. Szívük kincsükkel van. Példájukkal hirdetik környezetüknek, hogy itt szándékoznak maradni, ez a világ az otthonuk. Az angyal így szólt: „Testvéred őrizője vagy!”
Annak ellenére, hogy férjem élete munkával, gondokkal és felelősségekkel volt tele, hatvanadik életévét mégis szellemileg élénken, testileg tevékenyen érte meg. Háromszor sújtotta le bénulás. Természettől erős szervezete, Isten áldása, s a természet törvényeihez való szigorú ragaszkodása segítségével össze tudta szedni magát. Újra a régi lelkesedéssel és lendülettel utazott, hirdette az igét és írt. Vállvetve fáradoztunk Krisztus ügyéért harminchat éven át, és reméltük, hogy együtt láthatjuk meg diadalmas befejezését. Isten akarata azonban nem ez volt. Elvette mellőlem ifjúságom választott védelmezőjét, életem társát, tevékenységeim és szeretetem részesét, és magamra maradtam, hogy befejezzem feladatomat, és egyedül küzdjek tovább.
1881 tavaszát és nyár elejét együtt töltöttük Battle Creek-i otthonunkban. Férjem azt remélte, hogy a Csendes-óceán partjára költözhetünk, s az írásnak szentelhetjük magunkat. Úgy gondolta, hogy helytelenül tettük, mikor engedtünk a mű vélt igényének, testvéreinek kérlelésének, és tevékeny igehirdetéssel töltöttük időnket, holott írnunk kellett volna. Férjem a megváltás dicső tárgyát szerette volna alaposabban kifejteni, én pedig már régóta fontos könyvek megírását forgattam fejemben. Mindketten azon a véleményen voltunk, hogy addig kellene befejeznünk e könyveket, míg ép szellemi erőnk, hogy kötelességünk magunk és Isten ügye iránt, hogy megpihenjünk a csata hevétől, és átadjuk népünknek az Isten által előttünk feltárt becses igazságot.
1855-ben a michigani testvérek lehetővé tették, hogy kiadóhivatalunk Battle Creek-be költözzék. Férjemnek ekkor két-háromszáz dollár adóssága volt. Összes vagyona könyvei voltak, és hátralékai könyvekért, de ezek egy része bizonytalan volt. Az ügy látszólag holtpontra jutott. Nagyon kevés, és kis összegre szóló rendelések érkeztek. Attól tartott, hogy adósságokkal fog meghalni. Michiganben a testvérek segítségével házhelyet vettünk, és házat építettünk. A telekkönyvet az én nevemre írták, hogy férjem halála után tetszés szerint eladhassam.
James és Ellen White háza 1856-1863 között.
1856-ban építették kb. 500 dollárért. 2001-ben restaurálták.
Szomorú napok voltak ezek. Úgy tekintettem három kis fiamra, mint akik rövidesen apa nélkül maradnak. Efféle gondolatok kényszerítették rám magukat: férjem belehal a jelen igazság ügyében végezett túlmunkába. Ki törődik vele, hogy mennyit szenvedett, ki gondol a tervekre, melyeket évekig hordozott, a súlyos gondokra, melyek megtörték lelkét, tönkretették egészségét, korai halálba hajtották, és nyomorra függőségre hagyják családját. Gyakran megfordult fejemben a kérdés: Törődik-e Isten ezekkel a dolgokkal? Úgy megy-e el e kérdések mellett, hogy észre sem veszi őket? Megnyugtatott a tudat, hogy van valaki, aki igazságosan ítél, és a mennyben pontosan feljegyeznek minden áldozatot, minden lemondást, az Istenért elviselt minden kínt. S végül megkapjuk jutalmunkat. Az Úr napja ki fog jelenteni, és napvilágra fog hozni oly dolgokat, melyek most még nem nyilvánvalók.
Az Úr megmutatta nekem, hogy Isten szándéka fokozatosan felépíteni férjemet, hogy szilárdan kell hinnünk, mert Sátán kíméletlenül fog támadni minket minden igyekezetünkben; hogy ne tekintsünk külső látszatra, és higgyünk. Naponta háromszor járultunk Isten elé, s buzgón esedeztünk férjem gyógyulásáért. Gyakran valamelyikünket leterítette Isten ereje. Az Úr kegyelmesen meghallotta buzgó kiáltásainkat, és férjem a gyógyulás útjára lépett. Hónapokon át naponta háromszor szállt imánk az égre egészségéért, hogy végezni tudja Isten akaratát. A könyörgésnek ezek az órái igen becsesek voltak. Szent közelségre és édes közösségre hoztak Istennel. Nem tudom jobban kifejezni gondolataimat, mint a Howland testvérnőnek írt leveleim részletei:
1849. júliusában lehetőségünk nyílt, hogy Rocky Hillt nevezzük valameddig otthonunknak. Itt született meg július 28-án második fiunk, James Edson.
Itt vált férjem meggyőződésévé, hogy kötelessége írni a jelen igazságról, s kiadni írásait. Mikor ezt elhatározta, nagyon nekibátorodott, és áldásban részesült, de később újra kételyei támadtak, bizonytalankodott, mert semmi pénze sem volt. Akadtak ugyan jobb módú testvérek, de azok, amijük volt, maguknak tartották meg. Végül csüggedten feladta ötletét, és elhatározta, hogy kaszálást vállal. Mikor kilépett a házból, a felelősség súlya nehezedett rám, és elájultam. Imádkoztak értem, s az Úr áldása szállt rám. Látomásba ragadtattam. Láttam, hogy az elmúlt évben az Úr megáldotta s megerősítette férjemet, hogy tudjon a mezőn dolgozni. Ha helyesen használja fel keresetét, százszor annyija lesz az életben, s ha hű marad, Isten országában gazdag jutalmat kap. Azt is láttam, hogy az Úr most nem ad neki erőt a mezei munkához, mert más feladat vár rá, hogy hittel vágjon bele, írjon a jelen igazságról, és írásait adja ki. Azonnal hozzá is fogott, s mikor nehéz részekhez ért, kértük az Urat, hogy értesse meg velünk igéjének valódi jelentését.
Ekkor kezdte el kiadni a Jelenvaló Igazság című kicsiny lapot. A kiadó Middletownban volt, 13 kilométerre Rocky Hilltől, és gyakran gyalog ment át, bár ekkoriban sántított. Mikor az első számot hazahozta a nyomdából, mindnyájan a lap köré térdeltünk, és alázatos szívvel, sok könnyhullatással kértük az Urat, hogy áldása nyugodjon meg szolgáinak erőtlen igyekezetén. Azután megcímezte a lapot, s mindenkinek elküldte, akiről gondolta, hogy elolvassa. Minden számot hazahozott Midletownból Rocky Hill-be, s mindig, mielőtt postára készítette volna elő, az Úr elé terítettük, és buzgó imával és könnyezve könyörögtünk, hogy kísérje áldás a csöndes hírnököt. Hamarosan levelek érkeztek adományokkal, amiből tovább kiadhattuk a lapot, és a jó hírrel, hogy sokan elfogadták az igazságot.
Mikor a folyóiratot kiadtuk, nem szüntettük be az igazság hirdetését, hanem helységről helységre utazva tovább hirdettük a tanításokat, melyek oly nagy fényt s örömet hoztak nekünk. Bátorítottuk a hívőket, helyesbítettük a tévelygéseket, rendet teremtettünk a gyülekezetben. Hogy folytathassuk a kiadást, és továbbra is tevékenykedhessünk a különböző területeken, folyóiratunkat időről időre máshova helyeztük át.
1850-ben, Parisben (Maine állam) adtuk ki. Bővítettünk rajta, és nevét a mostanira változtattuk: Advent Szemle (Adventist Review) és Szombat Hírnök. Kevesen voltak az ügy támogatói, világi javakban pedig szegények.
Még mindig nyomorral és nagy hátrányokkal voltunk kénytelenek küzdeni. A túl sok munka, gond, aggódás, a jó és tápláló ételek hiánya, a hideg időjárás, hosszas téli utazgatásaink, túl sok volt férjemnek, aki leroskadt a teher alatt. Annyira elgyöngült, hogy alig tudott elgyalogolni a nyomdába. Hitünk a legnehezebb próbának volt kitéve. Szívesen tűrtük az ínséget, fáradságot és szenvedést. Indítékainkat mégis félremagyarázták, bizalmatlanul és irigyen néztek ránk. Akikért fáradoztunk, úgy tűnt, kevesen értékelik igyekezetünket. Túl sok gondunk volt, hogy aludni és pihenni tudjunk. Üdítő alvás helyett gyakran azzal töltöttük az éjszakát, hogy hosszan válaszoltunk az irigység sugallta levelekre. Míg mások aludtak, órákat töltöttünk fájó könnyek között, gyászolva az Úr előtt. Végül férjem így szólt: „Feleség, nincs értelme, hogy tovább küszködjünk. E dolgok összetörnek és rövidesen sírba visznek. Nem bírom tovább. írok az új kiadónak, hogy nem adunk ki több lapot.” Mikor az ajtón kilépett, hogy a levelet a nyomdába vigye, elájultam. Visszajött, és imádkozott értem. Imája meghallgatásra talált, és rosszullétem megenyhült.
Másnap reggel, családi áhítatunk alatt látomásban ragadtattam el, és felvilágosítást kaptam eme ügyekről. Láttam, hogy férjemnek nem szabad abbahagyni az újság kiadást, mert Sátán épp erre akar kényszeríteni, ezért használja ellenünk eszközeit. Láttam, hogy feltétlenül folytassuk a kiadást; az Úr támogatni fogja. Akik bűnös módon ily terheket raktak ránk, azoknak meg kell látniuk a kegyetlen módszerük következményét, be kell vallaniuk gonoszságukat, vagy számolniuk kell az Úr helytelenítésével. Láttam, hogy nemcsak ellenünk szóltak és tettek, hanem az Úr ellen, aki elhívott bennünket, hogy betöltsük a kijelölt helyet, s összes gyanúsításukat, irigységüket és titkos hántásukat feljegyzik a mennyben. Nem is törlik ki, míg mindenki, aki részt vett ebben, be nem látja helytelen eljárását, és minden bántalmat jóvá nem tesz.
A Szemle második száma Saratoga Springs-nél jelent meg. 1852 áprilisában Rochesterbe (New York állam) költöztünk. Hit által kellett megtennünk minden lépést. Még mindig nyomasztó nyomor volt osztályrészünk. Kénytelenek voltunk a legszigorúbb takarékosságot és lemondást gyakorolni. Röviden idézek a Howland testvérhez, 1852. április 16-án kelt levelünkből: „Most rendezkedtünk be Rochesterben. Kibéreltünk egy öreg házat, évi 175 dollárért. A nyomda a házban van. Ha nem itt lenne, hanem irodahelyiséget is bérelnénk, az évi ötven további dollárba kerülne. Mosolyognátok, ha látnátok bútorainkat. Két öreg ágyat vettünk, huszonöt centért darabját. Férjem hat széket hozott haza, mindegyik más-más alakú. Egy dollárba került a hat, majd még négy lyukas széket vett 62 centért. A keretek erősek, az üléseket meg forgáccsal töltöttem meg. A vaj olyan drága, hogy nem veszünk, és burgonyára sem telik. Rántást használunk vaj helyet, burgonya helyett pedig répát. Első ebédünket két üres lisztes hordóra tett deszkáról ettük. Szívesen tűrjük az ínséget, ha elősegíthetjük az Úr művét. Hisszük, hogy az Úr vezetett ide minket. Sok az aratás, de kevés az arató. A múlt szombaton áldásos összejövetelünk volt. Az Úr jelenlétével üdített fel minket."
Időről-időre értekezletre utaztunk a terület különböző részeibe. Férjem hirdette az igét, könyveket árusított, és igyekezett bővíteni a folyóiratunk vevőkörét. Magánfuvarral utaztunk. Délben megálltunk megetetni a lovakat, s ebédelni. Ebéd után férjem az elemózsiás kosarunkon, vagy kalapja tetején cikkeket irt a Szemlébe és a Tanítóba. Az Úr nagyon megáldotta munkánkat, és az igazság sokak szívét megérintette.
1853 nyarán utaztunk első ízben Michigan államba. Nyilvánosságra hoztuk munkatervünket, de férjemet láz vette le lábáról. Imádkoztunk érte, de - noha jobban lett - még mindig igen erőtlen volt. Tanácstalanok voltunk. Testi betegségek fognak kiűzni minket a munkából? Megengedné az Úr a Sátánnak, hogy fölébünk kerekedjék, magáénak követelje hasznavehetőségünket s életünket, míg e világon vagyunk? Tudtuk, hogy Isten határt tud szabni Sátánnak. Megengedi, hogy átessünk a tűzön, hogy a munkára annál alkalmasabban vezessen ki belőle.
Egyedül öntöttem ki lelkem Isten előtt imában, hogy dorgálja meg a betegséget, erősítse meg férjemet az utazás elviselésére. Az ügy halaszthatatlan volt, és hitem szilárdan megragadta Isten ígéreteit. Ott, azonnal meg is kaptam a biztosítékot, hogy ha folytatjuk utunkat Michiganbe, Isten angyala fog kísérni utunkon. Mikor elmondtam férjemnek gondolataimat, azt felelte, hogy ő is erre gondolt. Elhatároztuk, hogy az Úrban bízva folytatjuk utunkat. Minden magunk mögött hagyott mérfölddel erősebb lett. Az Úr tartotta fenn őt, s míg az igét hirdette, biztos voltam, hogy Isten angyalai állnak mellette, és támogatják.
Utazásaink során férjem sokat elmélkedett a spiritizmusról. Röviddel visszatérésünk után könyv írásába fogott, Idők jelei címmel. Még mindig erőtlen volt, és csak keveset tudott aludni, de az Úr támogatta őt. Mikor értelme bizonytalankodva kínlódott, Isten elé borultunk, hozzá kiáltottunk bajunkban. Az Úr meghallgatta buzgó imánkat, s gyakran megáldotta férjemet úgy, hogy felfrissült lélekkel folytatta a munkát. Naponta többször mentünk így, buzgó imával az Úr elé. Azt a könyvet férjem nem a maga erejéből írta.
Akkor télen és tavasszal sokat gyötört a szívbajom. Fekve nehezen tudtam lélegezni, s csak ülő helyzetben tudtam aludni. Lélegzetem gyakran elállt, és sokszor elájultam. Bal szemhéjamon ráknak látszó daganat nőtt. Több mint egy éve növekedett, míg igen fájdalmas nem lett, zavarva látásomat. Ha írtam, vagy olvastam, be kellett kötni a fél szememet. Attól tartottam, hogy elpusztítja a rák. Visszatekintettem a nappalokra és estékre, mikor a kefelenyomatokat olvastam, és arra gondoltam, hogy ha elveszítem szememet és életemet, legalább Isten ügyére áldoztam.
Ekkoriban híres orvos látogatott el Rochesterbe, aki ingyen adott tanácsot. Elhatároztam, hogy megvizsgáltatom vele szememet. Az volt a véleménye, hogy rákos a daganat. De mikor kitapintotta érverésemet, így szólt: „Nagyon beteg, és agyvérzésben fog meghalni, mielőtt a daganat elmérgesedne. Veszélyesen rossz a szíve.” Nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy ha gyorsan nem segítenek rajtam, sírba kell szállnom. Két másik asszony is megvizsgáltatta magát, akik ugyanebben a betegségben szenvedtek. Az orvos azt mondta, hogy állapotom veszélyesebb, mint a másik két nőé, és három héten belül szívszélhűdést kapok. Megkérdeztem, használni fog-e a gyógyszere, de nem sok jóval bíztatott. Megpróbáltam gyógyszereit, de nem segítettek.
Három héttel később elájultam; a padlóra zuhantam, s harminchat órán át feküdtem eszméletlenül. Azt hitték, hogy nem élem túl, de imára feleletül magamhoz tértem. Hét nap múlva bal felemen sokkot kaptam. Furcsán hideg és érzéketlen volt a fejem, és nagyon fájt a halántékom. Nyelvem nehéz és érzéketlen volt. Nem tudtam tisztán beszélni. Azt hittem, hogy haldoklom, és szenvedésem közepette nagyon vágyódtam az Úr szeretetének bizonyítékára. Hónapok óta szünet nélkül fájt a szívem, és állandóan levert voltam. Igyekeztem elvből szolgálni az Urat, de érzéketlen voltam. De most igen szomjaztam az Úr szabadítására; testi szenvedésem ellenére vágytam áldására.
A testvérek összejöttek, hogy esetemet az ima különleges tárgyává tegyék. Vágyam beteljesedett. Isten áldásában és bizonyosságban részesültem, hogy szeret. De nem hagyott el a fájdalom: óráról órára gyöngültem. A testvérek újra összejöttek, hogy az Úr elé tárják ügyemet. Gyöngeségemben nem tudtam hangosan imádkozni. Olyan rosszul néztem ki, hogy gyöngítettem a körülöttem lévők hitét. Akkor elvonultak előttem Isten ígéretei, amint még sosem láttam őket. Úgy látszott, hogy Sátán minden áron el akar szakítani férjemtől, gyermekeimtől, és síromba akar fektetni. Ezek a kérdések támadtak bennem: Hiszel-e Isten ígéreteiben? Föl tudsz-e kelni hit által, akármilyen súlyosnak tűnik is a dolog? Hitem újjá éledt. Odasúgtam férjemnek: „Hiszem, hogy meggyógyulok." Azt felelte: „Bárcsak én is hinni tudnám!" Estére sem javult állapotom, mégis szilárd bizalommal támaszkodtam Isten ígéreteire. Nem tudtam aludni, hanem magamban imádkoztam, és semmim se fájt. Elmúlt szívemből a nyomás. Igen boldog voltam. Ó, micsoda változás! Úgy tűnt, mintha Isten angyala érintett volna, míg aludtam. Tele voltam hálával. Isten dicsérete volt ajkamon. Felköltöttem férjemet, és elmondtam neki, milyen csodálatos munkát végzett értem az Úr. Eleinte alig értette a dolgot. De mikor felkeltem, felöltöztem és körbejártam a szobákat, ő is velem dicsérte Istent. Beteg szemem sem fájt. Néhány nap alatt a daganat eltűnt, látásom teljesen helyrejött. A gyógyulás tökéletes volt.
Újra elmentem az orvoshoz, és mikor megtapogatta ütőeremet, rögtön így szólt: „Asszonyom, az ön szervezetében teljes változás ment végbe, míg a másik két asszony, akikkel együtt vizsgáltam, már meghalt." Megmondtam neki, hogy nem az orvossága gyógyított meg, mert be sem tudtam venni. Mikor kimentem, az orvos így szólt ismerősömhöz: „Ez az eset érthetetlen titok előttem."
Nemsokára újra Michiganbe látogattunk. Elviseltem a hosszú, fárasztó utazásokat, a rázós rönk-utakon, saras mocsarakon át. Erőm nem hagyott el. Hittük, hogy az Úr elvárja, hogy ellátogassunk Wisconsinba, s este tíz órai vonattal szándékoztunk odautazni Jacksonból.
Mielőtt vonatra szálltunk, nagyon komolyak voltunk. Elhatároztuk, hogy imádkozunk. Amint Istennek ajánlottuk magunkat, nem tudtuk visszafojtani a sírást. Komoly gondolatokkal mentünk az állomásra. Mikor felszálltunk, az első személykocsiba mentünk, ahol magas támlájú ülések voltak. Reméltük, hogy majd alhatunk valamelyest az éjjelen. A kocsi azonban tele volt utassal.
Visszamentünk a második kocsiba, ahol kaptunk helyet. Nem vettem le szalagkötős kalapomat, mint éjjeli utazásoknál szoktam, hanem táskámat is kezemben tartottam, mintha várnék valamire. Mindketten szokatlan érzéseinket vitattuk meg. Mikor vagy öt kilométerrel magunk mögött hagytuk Jacksont, a vonat hirtelen rángatózni kezdett előre-hátra, végül pedig megállt. Kinyitottam az ablakot, és láttam, hogy az egyik kocsi csaknem ütközőjén állt. Fájdalmas nyöszörgéseket hallottam. Nagy volt a kavarodás. A mozdony kisiklott. A mi kocsink a sínen maradt, és harminc méterrel hátrább állt a többitől. A postakocsinak nem lett nagy baja; nagy láda könyvünk is sértetlen volt. A másodosztályú kocsi összezúzódott, a kocsi törmeléke az utasokkal együtt a vágány mindkét oldalán hevert. Amelyik kocsiban helyet akartunk kapni, igen megrongálódott, s a kocsi eleje a többi roncsra ágaskodott. A csatlakozás nem szakadt el, hanem lekapcsolódott az előző kocsiról, mintha angyal választotta volna ketté a vonatot. Négy halott és súlyos sebesült volt, és sok más sérült. Nem gondolhattunk másra, minthogy Isten elküldte angyalát megóvni életünket.
Visszatértünk Jacksonba, s másnap utaztunk el Wisconsinba. Isten megáldotta látogatásunkat az államban. Igyekezetünk következtében néhányan megtértek. Az Úr megerősített, hogy elviseljem a fárasztó utat.
1854. augusztus 29-én további felelősséggel növekedett családunk: megszületett Willie. Ekkoriban kaptuk a megtévesztően Az igazság hírnökének nevezett újság első számát. Akik az újságban rágalmaztak minket, előzőleg intéseket kaptak hibáik és tévedéseik miatt. Nem tudták elviselni a megrovást, s eleinte titkon, majd nyíltabban ellenünk használták befolyásukat. Mi elviseltük volna, de néhányan, akikben megbíztunk, s akik előzőleg elismerték, hogy Isten feltűnően megáldotta munkánkat, elfordultak tőlünk, és viszonylag ismeretlen idegeneket részesítettek bizalmukban. Akiknek mellettünk kellett volna állni, gonosz emberek hatása alá kerültek.
Az Úr megmutatta nekem e csoport jellegét, végső kibontakozását, s hogy helytelenítőn tekint az újság szerkesztőire, és keze ellenük van. S bár egy ideig virulni látszanak, s félrevezetnek néhány embert, mégis az igazság fog diadalmaskodni. Minden becsületes lélek el fog szakadni az ámításoktól, melyek fogva tartják őket. Teljesen el fognak különülni a gonosz emberektől. Mivel Isten keze ellenük van, el kell bukniuk.
Férjem megint gyöngélkedni kezdett. Köhögött a tüdeje fájt, és idegrendszere is kimerült. Aggodalma, és a Rochesterben hordozott terhek, kiadói munkássága, betegségek és halálesetek a családban, azok hidegsége, akiknek meg kellett volna osztaniuk vele a fáradtságot, utazásai és igehirdetése túl sok volt gyengeségének. Úgy látszott, hogy gyorsan halad lefelé a tüdőbaj sírjába. Néha a fény pár sugara áttörni látszott a sűrű fellegeken, másképp teljesen kétségbe estünk volna. Időnként úgy látszott, hogy elhagyott az Úr.
A Hírnök-csoport hazugságokat koholt ellenünk. Gyakran élénken eszembe lettek juttatva a zsoltáros szavai: „Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irigykedjél a gonosztevőkre. Mert hirtelen levágattatnak, mint a fű, s mint a gyönge növény, elfonnyadnak." A lap néhány írója még férjem betegsége fölött is diadalt ült. Azt írták, hogy Isten majd elbánik vele, és félreteszi őt az útból. Mikor betegágyán ezt olvasta, hite újjáéledt és fölkiáltott: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit. Lehet, hogy én mondom majd fölöttük a gyászbeszédet!"
A legsötétebb fellegek látszottak tornyosulni fölöttünk. Sátán parancsnoksága alatt álló, istenfélelmet valló gonosz emberek hazugságokat gyártottak, és ellenünk fordították erejüket. Ha Isten ügye csupán a mi ügyünk lett volna, talán reszkettünk volna, de annak kezében volt, aki így szólhat: Senki ki nem ragadhatja kezemből. Tudtuk, hogy Jézus él és uralkodik. Az Úr elé álltunk, és így szóltunk: Az ügy a tied, és tudod, hogy nem mi választottuk a ránk eső részt, hanem te parancsoltad.
Chapter 12—Publishing and Traveling
In June, 1849, the way was opened for us to make our home for a time at Rocky Hill, Connecticut. Here, on the 28th of July, our second child, James Edson, was born. {1T 87.1}
While we were living at this place, my husband was impressed that it was his duty to write and publish the present truth. He was greatly encouraged and blessed as he decided thus to do. But again he would be in doubt and perplexity, as he was penniless. There were brethren who had means, but they chose to keep it. He at length gave up in discouragement, and decided to look for a field of grass to mow. As he left the house, a burden was rolled upon me, and I fainted. Prayer was offered for me, and I was blessed, and taken off in vision. I saw that the Lord had blessed and strengthened my husband to labor in the field one year before; that he had made a right use of the means there earned; and that he would have a hundredfold in his life, and, if faithful, a rich reward in the kingdom of God; but that the Lord would not now give him strength to labor in the field, for He had another work for him; that he must walk out by faith, and write and publish the present truth. He immediately commenced to write, and when he came to some difficult passage, we would call upon the Lord to give us the true meaning of His word. {1T 87.2}
About the same time he began to publish a small sheet entitled, The Present Truth. The office of publication was at Middletown, eight miles from Rocky Hill, and he often walked this distance and back again, although he was then lame. When he brought the first number from the printing office, we all bowed around it, asking the Lord, with humble hearts and many tears, to let His blessing rest upon the feeble efforts of His servant. He then directed the papers to all he thought would read them, and carried them to the post office in a carpetbag. Every number was taken from Middletown to Rocky Hill, and always before preparing them for the post office, we spread them before the Lord, and with earnest prayers mingled with tears, entreated that His blessing might attend the silent messengers. Very soon letters came bringing means to publish the paper, and the good news of many souls embracing the truth. {1T 88.1}
With the beginning of this work of publishing, we did not cease our labors in preaching the truth, but traveled from place to place, proclaiming the doctrines which had brought so great light and joy to us, encouraging the believers, correcting errors, and setting things in order in the church. In order to carry forward the publishing enterprise, and at the same time continue our labors in different parts of the field, the paper was from time to time moved to different places. {1T 88.2}
In 1850 it was issued at Paris, Maine. Here it was enlarged, and its name changed to that which it now bears, The Advent Review and Sabbath Herald. The friends of the cause were few in numbers and poor in worldly wealth, and we were still compelled to struggle with poverty and great discouragement. Excessive labor, care, and anxiety, a lack of proper and nourishing food, and exposure to cold in our long winter journeys, were too much for my husband, and he sank under the burden. He became so weak that he could scarcely walk to the printing office. Our faith was tried to the utmost. We had willingly endured privation, toil, and suffering; yet our motives were misinterpreted, and we were regarded with distrust and jealousy. Few of those for whose good we had suffered, seemed to appreciate our efforts. We were too much troubled to sleep or rest. The hours in which we should have been refreshed with sleep, were often spent in answering long communications occasioned by envy; and many hours while others were sleeping we spent in agonizing tears, and mourning before the Lord. At length my husband said: “Wife, it is of no use to try to struggle on any longer. These things are crushing me, and will soon carry me to the grave. I cannot go any farther. I have written a note for the paper stating that I shall publish no more.” As he stepped out of the door to carry it to the printing office, I fainted. He came back and prayed for me; his prayer was answered, and I was relieved. {1T 89.1}
The next morning, while at family prayer, I was taken off in vision, and was shown concerning these matters. I saw that my husband must not give up the paper; for such a step was just what Satan was trying to drive him to take, and he was working through agents to do this. I was shown that we must continue to publish, and that the Lord would sustain us; that those who had been guilty of casting upon us such burdens would have to see the extent of their cruel course, and come back confessing their injustice, or the frown of God would be upon them; that it was not against us merely that they had spoken and acted, but against Him who had called us to fill the place He wished us to occupy; and that all their suspicion, jealousy, and secret influence was faithfully chronicled in heaven, and would not be blotted out until everyone who had taken a part in it should see the extent of his wrong course, and retrace every step. {1T 89.2}
The second volume of the Review was published at Saratoga Springs, New York. In April, 1852, we moved to Rochester, New York. At every step we were obliged to move out by faith. We were still crippled by poverty, and compelled to exercise the most rigid economy and self-denial. I will give a brief extract from a letter to Brother Howland’s family, dated April 16, 1852: “We are just getting settled in Rochester. We have rented an old house for one hundred and seventy-five dollars a year. We have the press in the house. Were it not for this, we should have to pay fifty dollars a year for office room. You would smile could you look in upon us and see our furniture. We have bought two old bedsteads for twenty-five cents each. My husband brought me home six old chairs, no two of them alike, for which he paid one dollar, and soon he presented me with four more old chairs without seating, for which he paid sixty-two cents. The frames are strong, and I have been seating them with drilling. Butter is so high that we do not purchase it, neither can we afford potatoes. We use sauce in the place of butter, and turnips for potatoes. Our first meals were taken on a fireboard placed upon two empty flour barrels. We are willing to endure privations if the work of God can be advanced. We believe the Lord’s hand was in our coming to this place. There is a large field for labor, and but few laborers. Last Sabbath our meeting was excellent. The Lord refreshed us with His presence.” {1T 90.1}
From time to time we went out to attend Conferences in different parts of the field. My husband preached, sold books, and labored to extend the circulation of the paper. We traveled by private conveyance, and stopped at noon to feed our horse by the roadside, and to eat our lunch. Then with paper and pencil, on the cover of our dinner box or the top of his hat, my husband wrote articles for the Review and Instructor. The Lord greatly blessed our labors, and the truth affected many hearts. {1T 91.1}
In the summer of 1853, we made our first journey to the State of Michigan. After publishing our appointments, my husband was prostrated with fever. We united in prayer for him, but though relieved, he still remained very weak. We were in great perplexity. Must we be driven from the work by bodily infirmities? Would Satan be permitted to exercise his power upon us, and contend for our usefulness and lives as long as we should remain in the world? We knew that God could limit the power of Satan. He might suffer us to be tried in the furnace, but would bring us forth purified and better fitted for His work. {1T 91.2}
Alone I poured out my soul before God in prayer that He would rebuke the disease and strengthen my husband to endure the journey. The case was urgent, and my faith firmly grasped the promises of God. I there obtained the evidence that if we should proceed on our journey to Michigan, the angel of God would go with us. When I related to my husband the exercise of my mind, he said that his own mind had been exercised in a similar manner, and we decided to go, trusting in the Lord. Every mile we traveled he felt strengthened. The Lord sustained him. And while he was preaching the word, I felt assured that angels of God were standing by his side to sustain him in his labors. {1T 91.3}
On this journey my husband’s mind was much exercised upon the subject of spiritualism, and soon after our return he engaged in writing the book entitled, Signs of the Times. He was still feeble, and could sleep but little, but the Lord was his support. When his mind was in a confused, suffering state, we would bow before God, and in our distress cry unto Him. He heard our earnest prayers, and often blessed my husband so that with refreshed spirits he went on with the work. Many times in the day did we thus go before the Lord in earnest prayer. That book was not written in his own strength. {1T 92.1}
In the winter and spring I suffered much from heart disease. It was difficult for me to breathe while lying down, and I could not sleep unless raised in nearly a sitting posture. My breath often stopped, and I often fainted. I had upon my left eyelid a swelling which appeared to be a cancer. It had been increasing gradually for more than a year, until it had become quite painful, and affected my sight. When reading or writing, I was forced to bandage the afflicted eye. I feared that it was to be destroyed by a cancer. I looked back to the days and nights spent in reading proof sheets, which had strained my eyes, and thought: “If I lose my eye and my life, they will be sacrificed to the cause of God.” {1T 92.2}
About this time a celebrated physician who gave counsel free visited Rochester, and I decided to have him examine my eye. He thought the swelling would prove to be a cancer. But upon feeling my pulse, he said: “You are much diseased, and will die of apoplexy before that swelling shall break out. You are in a dangerous condition with disease of the heart.” This did not startle me, for I had been aware that without speedy relief I must go down to the grave. Two other women who had come for counsel were suffering with the same disease. The physician said that I was in a more dangerous condition than either of them, and it could not be more than three weeks before I would be afflicted with paralysis. I asked if he thought his medicine would cure me. He did not give me much encouragement. I tried the remedies which he prescribed, but received no benefit. {1T 92.3}
In about three weeks I fainted and fell to the floor, and remained nearly unconscious about thirty-six hours. It was feared that I could not live, but in answer to prayer I again revived. One week later I received a shock upon my left side. I had a strange sensation of coldness and numbness in my head, and severe pain in my temples. My tongue seemed heavy and numb; I could not speak plainly. My left arm and side were helpless. I thought I was dying, and my great anxiety was to have the evidence in my sufferings that the Lord loved me. For months I had suffered continual pain in my heart, and my spirits were constantly depressed. I had tried to serve God from principle without feeling, but I now thirsted for the salvation of God, I longed to realize His blessing notwithstanding my physical suffering. {1T 93.1}
The brethren and sisters came together to make my case a special subject of prayer. My desire was granted; I received the blessing of God, and had the assurance that He loved me. But the pain continued, and I grew more feeble every hour. Again the brethren and sisters assembled to present my case to the Lord. I was so weak that I could not pray vocally. My appearance seemed to weaken the faith of those around me. Then the promises of God were arrayed before me as I had never viewed them before. It seemed to me that Satan was striving to tear me from my husband and children and lay me in the grave, and these questions were suggested to my mind: Can you believe the naked promise of God? Can you walk out by faith, let the appearance be what it may? Faith revived. I whispered to my husband: “I believe that I shall recover.” He answered: “I wish I could believe it.” I retired that night without relief, yet relying with firm confidence upon the promises of God. I could not sleep, but continued my silent prayer. Just before day I fell asleep. {1T 93.2}
I awoke at sunrise perfectly free from pain. The pressure upon my heart was gone, and I was very happy. Oh, what a change! It seemed to me that an angel of God had touched me while I was sleeping. I was filled with gratitude. The praise of God was upon my lips. I awoke my husband, and related to him the wonderful work that the Lord had wrought for me. He could scarcely comprehend it at first; but when I arose and dressed and walked around the house, he could praise God with me. My afflicted eye was free from pain. In a few days the swelling disappeared, and my eyesight was fully restored. The work was complete. {1T 94.1}
Again I visited the physician, and as soon as he felt my pulse, he said: “Madam, an entire change has taken place in your system; but the two women who visited me for counsel when you were last here are dead.” I stated to him that his medicine had not cured me, as I could take none of it. After I left, the doctor said to a friend of mine: “Her case is a mystery. I do not understand it.” {1T 94.2}
We soon visited Michigan again, and I endured long and wearisome journeys over the rough logways, and through mud sloughs, and my strength failed not. We felt that the Lord would have us visit Wisconsin, and arranged to take the cars at Jackson at ten in the evening. {1T 94.3}
As we were preparing to take the train, we felt very solemn, and proposed a season of prayer. And as we there committed ourselves to God, we could not refrain from weeping. We went to the depot with feelings of deep solemnity. On boarding the train, we went into a forward car, which had seats with high backs, hoping that we might sleep some that night. The car was full, and we passed back into the next, and there found seats. I did not, as usual when traveling in the night, lay off my bonnet, but held my carpetbag in my hand, as if waiting for something. We both spoke of our singular feelings. {1T 94.4}
The train had run about three miles from Jackson when its motion became very violent, jerking backward and forward, and finally stopping. I opened the window, and saw one car raised nearly upon end. I heard agonizing groans, and there was great confusion. The engine had been thrown from the track; but the car we were in was on the track, and was separated about one hundred feet from those before it. The baggage car was not much damaged, and our large trunk of books was uninjured. The second-class car was crushed, and the pieces, with the passengers, were thrown on both sides of the track. The car in which we tried to get a seat was much broken, and one end was raised upon the heap of ruins. The coupling did not break, but the car we were in was unfastened from the one before it, as if an angel had separated them. Four were killed or mortally wounded, and many were much injured. We could but feel that God had sent an angel to preserve our lives. {1T 95.1}
We returned to Jackson, and the next day took the train for Wisconsin. Our visit to that state was blessed of God. Souls were converted as the result of our efforts. The Lord strengthened me to endure the tedious journey. {1T 95.2}
August 29, 1854, another responsibility was added to our family in the birth of Willie. About this time the first number of the paper falsely called The Messenger of Truth was received. Those who slandered us through that paper had been reproved for their faults and errors. They would not bear reproof, and in a secret manner at first, afterward more openly, used their influence against us. This we could have borne, but some of those who should have stood by us were influenced by these wicked persons. Some whom we had trusted, and who had acknowledged that our labors had been signally blessed of God, withdrew their sympathy from us, and bestowed it upon comparative strangers. {1T 95.3}
The Lord had shown me the character and final come-out of that party; that His frown was upon those connected with that paper, and His hand was against them. And although they might appear to prosper for a time, and some honest ones be deceived, yet truth would eventually triumph, and every honest soul would break away from the deception which had held him, and come out clear from the influence of those wicked men; as God’s hand was against them, they must go down. {1T 96.1}
Again my husband’s health became very poor. He was troubled with cough and soreness of lungs, and his nervous system was prostrated. His anxiety of mind, the burdens which he bore in Rochester, his labor in the office, sickness and deaths in the family, the lack of sympathy from those who should have shared his labors, together with his traveling and preaching, were too much for his strength, and he seemed to be fast going down to a consumptive’s grave. That was a time of gloom and darkness. A few rays of light occasionally parted the heavy clouds, giving us a little hope, or we should have sunk in despair. It seemed at times that God had forsaken us. {1T 96.2}
The Messenger party framed all manner of falsehoods concerning us. These words of the psalmist were often brought forcibly to my mind: “Fret not thyself because of evildoers, neither be thou envious against the workers of iniquity. For they shall soon be cut down like the grass, and wither as the green herb.” Some of the writers of that sheet even triumphed over the feebleness of my husband, saying that God would take care of him, and remove him out of the way. When he read this as he lay sick, faith revived, and he exclaimed: “I shall not die, but live, and declare the works of the Lord, and may yet preach at their funeral.” {1T 96.3}
The darkest clouds seemed to shut down over us. Wicked men professing godliness, under the command of Satan were hurried on to forge falsehoods, and to bring the strength of their forces against us. If the cause of God had been ours alone, we might have trembled; but it was in the hands of Him who could say: “No one is able to pluck it out of My hands.” We knew that Jesus lived and reigned. We could say before the Lord: The cause is Thine, and Thou knowest that it has not been our own choice, but by Thy command, that we have acted the part we have in it. {1T 97.1}
