13. Michigan államba költözés
1855-ben a michigani testvérek lehetővé tették, hogy kiadóhivatalunk Battle Creek-be költözzék. Férjemnek ekkor két-háromszáz dollár adóssága volt. Összes vagyona könyvei voltak, és hátralékai könyvekért, de ezek egy része bizonytalan volt. Az ügy látszólag holtpontra jutott. Nagyon kevés, és kis összegre szóló rendelések érkeztek. Attól tartott, hogy adósságokkal fog meghalni. Michiganben a testvérek segítségével házhelyet vettünk, és házat építettünk. A telekkönyvet az én nevemre írták, hogy férjem halála után tetszés szerint eladhassam.
 |
| James és Ellen White háza 1856-1863 között. 1856-ban építették kb. 500 dollárért. 2001-ben restaurálták. |
Szomorú napok voltak ezek. Úgy tekintettem három kis fiamra, mint akik rövidesen apa nélkül maradnak. Efféle gondolatok kényszerítették rám magukat: férjem belehal a jelen igazság ügyében végezett túlmunkába. Ki törődik vele, hogy mennyit szenvedett, ki gondol a tervekre, melyeket évekig hordozott, a súlyos gondokra, melyek megtörték lelkét, tönkretették egészségét, korai halálba hajtották, és nyomorra függőségre hagyják családját. Gyakran megfordult fejemben a kérdés: Törődik-e Isten ezekkel a dolgokkal? Úgy megy-e el e kérdések mellett, hogy észre sem veszi őket? Megnyugtatott a tudat, hogy van valaki, aki igazságosan ítél, és a mennyben pontosan feljegyeznek minden áldozatot, minden lemondást, az Istenért elviselt minden kínt. S végül megkapjuk jutalmunkat. Az Úr napja ki fog jelenteni, és napvilágra fog hozni oly dolgokat, melyek most még nem nyilvánvalók.
Az Úr megmutatta nekem, hogy Isten szándéka fokozatosan felépíteni férjemet, hogy szilárdan kell hinnünk, mert Sátán kíméletlenül fog támadni minket minden igyekezetünkben; hogy ne tekintsünk külső látszatra, és higgyünk. Naponta háromszor járultunk Isten elé, s buzgón esedeztünk férjem gyógyulásáért. Gyakran valamelyikünket leterítette Isten ereje. Az Úr kegyelmesen meghallotta buzgó kiáltásainkat, és férjem a gyógyulás útjára lépett. Hónapokon át naponta háromszor szállt imánk az égre egészségéért, hogy végezni tudja Isten akaratát. A könyörgésnek ezek az órái igen becsesek voltak. Szent közelségre és édes közösségre hoztak Istennel. Nem tudom jobban kifejezni gondolataimat, mint a Howland testvérnőnek írt leveleim részletei:
„Hálás vagyok, hogy gyermekeim velem lehetnek, magam gondoskodhatok róluk, és jobban nevelhetem őket a helyes útra. Hetek óta éhezem és szomjúhozom az üdvösségre, s csaknem zavartalan közösségben élünk Istennel. Miért maradunk távol a forrástól, mikor ihatnánk? Miért haldoklunk kenyér szűkében, mikor tele tárház áll rendelkezésünkre? Tárházunk bővelkedő, és ingyen a mienk. Lelkem, lakomázz belőle, s igyál naponta a mennyei örömökből. Nem maradok csöndben. Isten dicsérete él szívemben és ajkamon. Hisz Üdvözítőnk szeretetének teljességében örvendezhetünk. Gyönyörködhetünk kitűnő dicsőségében. Lelkem tanúskodik erről. Sötétségemet eloszlatta ez a becses fény, s ezt soha el nem tudom feledni. Uram, segíts, hogy élénken emlékezzem erre. Lelkem összes erői ébredjetek! Ébredjetek, és imádjátok a Megváltót, csodálatos szeretetéért!
Körülöttünk élő lelkeket fel kell ébresztenünk, és megmentenünk – vagy elvesznek. Pillanatnyi vesztegetni való időnk sincs. Mindnyájan befolyással rendelkezünk, melyet az igazságért, vagy ellene használunk.
Magammal szeretném hordani a félreérthetetlen bizonyítékokat, hogy Krisztus tanítványa vagyok. A szombatos vallásosság mellett még valamire szükségünk van. Életerős elvek kellenek nekünk, és naponta tudatában kell lennünk egyéni felelősségünknek. Sokan kitérnek ez elől, s az eredmény hanyagság, közöny, a vigyázás és lelkiség hiánya. Hová lett a gyülekezet lelkisége? Hol vannak a Szentlélekkel és hittel telt férfiak és nők? Imám ez: Tisztítsd meg egyházadat ó Isten! Hónapok óta felszabadult vagyok. Eltökéltem, hogy helyesen fogok beszélni, és helyesen végzem minden dolgomat az Úr előtt.
Ellenségeink diadalmaskodhatnak. Keserű szavakat szólhatnak, nyelvük rágalmakat, hazugságokat és ámításokat áraszthat, mégsem rendítenek meg. Tudjuk, kinek hittünk. Nem futottunk, nem fáradoztunk hiába. Közeleg az elszámolás napja, mikor mindnyájan tetteink szerint leszünk megítélve. Igaz, hogy a világ sötét; az ellenállás erős lehet. A haszontalanságokkal foglalkozó és gúnyolódó arcátlanná válhat vétkeiben. De mindez nem mozdít ki bennünket, hanem arra késztet, hogy támaszkodjunk az Úr karjára.
Isten rostálja népét. Tiszta és szent gyülekezetet akar. Nem tudjuk, mi lakik az emberek szívében. De az Úr eszközöket adott, melyekkel szeplőtlenül tarthatjuk gyülekezetét. Romlott emberek támadnak, akik nem tudnak Isten népével együtt élni. Megvetik a dorgálást és nem veszik be a helyesbítést. Alkalmuk nyílt megtanulni, hogy igazságtalan ügyért harcolnak. Volt lehetőségük megbánni helytelen tetteiket, de énjük túl kedves volt, hogy meghalni hagyják. Táplálták azt és megerősödött. Kiváltak Isten bizakodó népéből, akiket a maga számára tisztogat. Mindnyájunknak okunk van hálát adni Istennek, amiért lehetővé tette gyülekezete megmentését, mert ha ezek a romlott színlelők velünk maradtak volna, Isten haragjának kellett volna ránk támadni.
Minden becsületes lélek, akit ezek az elhidegültek talán félrevezettek, meg fogja kapni az igaz felvilágosítást felőlük, még ha az ég összes angyalának kell is eljönni hozzá, hogy világosságot derítsen lelkébe. Ezzel az üggyel kapcsolatban semmitől sem kell félnünk. Amint közeledünk az ítélethez, mindenki felszínre hozza tényleges jellemét, és félreérthetetlenül kiderül, ki hova tartozik. A rosta meg nem áll. Ne mondjuk: Tartsd veszteg a kezed, ó Isten. A gyülekezet meg kell, és meg is fog tisztulni. Isten uralkodik, dicsérje őt a nép. Távolról sem gondolok arra, hogy el kell tántorodnom. Igazul akarom viselni magamat, és igazul cselekedni: Az ítélet össze fog ülni, a könyveket megnyitják, s tetteink szerint fognak megítélni. Az összes ellenem összehordott hazugság sem tesz gonoszabbá vagy jobbá, legfeljebb annyiban, hogy közelebb űznek Megváltómhoz.”
Battle Creek-be költözésünktől kezdve az Úr kezdte megtörni rabságunkat. Szerető barátokra találtunk Michiganben, kik készen álltak megosztani velünk terhünket, és gondoskodni szükségleteinkről. Régi, kipróbált barátok közép-New Yorkból és Új-Angliából, de különösen Vermontból, együttéreztek velünk bajainkban, és készek voltak segíteni nekünk a nyomorúság idején.
1856-ban a Battle Creek-i értekezleten Isten munkálkodott értünk. Szolgáinak gondolata az egyház ajándékaira fordult. Ha Isten rosszallását hozta népére, mert megvetették s elhanyagolták ajándékait, az a reményteli kilátás mutatkozott most, hogy újra ránk mosolyog. Kegyesen megújítja ajándékait, s azok élni fognak a gyülekezetben, hogy bátorítsák a csüggedők lelkét, és helyesbítsék és feddjék a tévelygőket. Új életet kapott az ügy, s lelkészeink tevékenységét siker koronázta.
Keresték kiadványainkat, s a könyvek, folyóiratok annak bizonyultak, amire az ügynek szüksége volt. Az Igazság Hírnöke rövidesen megbukott, és a viszálykodó lelkek, akik azon át szóltak, szét lettek szórva. Férjem ki tudta fizetni összes adósságát. Kevesebbet köhögött, tüdeje, torka nem fájt többé, és fokozatosan megerősödött, annyira, hogy szombaton is, meg az első napon is háromszor hirdette az igét, anélkül, hogy kimerült volna. Egészségének ez a csodálatos helyreállítása Isten műve volt. Legyen övé az összes dicsőség!
Mikor férjem oly igen gyönge volt – mielőtt Rochesterből elköltöztünk – meg szeretett volna szabadulni a könyvkiadás felelősségétől. Azt javasolta, hogy a gyülekezet vegye át a munkát, és hogy kinevezett szerkesztőbizottság igazgassa azt, továbbá, hogy fizetésén kívül senkinek se legyen anyagi haszna belőle.
Noha többször sürgettük a dolgot, 1861-ig a testvérek semmit sem tettek az ügyben. Eddig férjem volt a kiadóvállalat törvényes tulajdonosa, és az egyedüli igazgató. Az ügy tevékeny barátai teljesen megbíztak benne, s az adományokat is őrá bízták, melyeket időről-időre hozzá juttattak – amint azt a növekvő mű megkívánta – hogy építse föl a könyv és folyóirat kiadást. Bár a nyilatkozat gyakran megjelent a Szemlében, hogy a kiadó lényegében a gyülekezet tulajdona, mivel férjem volt az egyetlen hivatalos igazgató, ellenségeink kiaknázták a helyzetet. Gyanús üzlet! – csatakiáltással mindent elkövettek ártalmára, és arra, hogy az ügy fejlődését hátráltassák. Ilyen körülmények között férjem a szervezés útjára lépett. Az eredmény a Hetednapi Adventista Kiadótársulat lett – Michigan törvényei szerint – 1861 tavaszán.
Bár a kiadóvállalat bajai sok gondot akasztottak ránk, és az ügy ágazatai sokszor ejtettek zavarba, a legnagyobb áldozat, melyre a művel kapcsolatban felhívtak minket, az volt, hogy gyermekeink gondozását hagyjuk másokra.
Henry öt évig volt távol tőlünk, és Edson is csak rövid ideig volt velünk. Családunk évek hosszú során át igen népes volt. Otthonunk, akár a szálloda, most viszont alig jártunk haza. Igen-igen aggódtam, nehogy gyermekeim rossz szokásokkal nőjenek fel, és gyakran szomorkodtam, mikor a magam és mások helyzete közötti ellentétre gondoltam: Azokra, akik nem vállalják a terheket és gondokat, akik mindig gyermekeikkel lehettek, hogy tanácsolják és tanítsák őket, és akik mégis csaknem minden idejüket családjukkal töltötték. Megkérdeztem: Ilyen sokat vár el tőlünk Isten, másokat meg terhek nélkül hagy? Egyenlőség ez? Így kell sietnünk egyik gondtól a másikig, a munka egyik végétől a másikig? Alig maradjon időnk gyermekeink nevelésére? Sok éjszakát, míg mások aludtak, keserű sírással töltöttem.
Ha valami jobbat terveztem gyermekeim számára, akadályok merültek fel, és elsöpörték terveimet. Nagyon is tudatában voltam gyermekeim hibáinak, és minden helytelen tettük annyira fájdította szívemet, hogy belebetegedtem. Szerettem volna, ha rövid időre más anyák kerültek volna helyembe, amit évekig viseltem. Akkor értékelnék áldásos helyzetüket, s jobban együtt éreznének velem megfosztottságomban. Imádkoztunk és fáradoztunk gyermekeinkért, és megfékeztük őket. Nem hanyagoltuk el a vesszőt, de előbb igyekeztünk megértetni velük hibáikat, s imádkoztunk velük. Meg próbáltuk magyarázni nekik, hogy ha mentségeket találnak bűneikre, Isten helytelenítését érdemeljük. Az Úr megáldotta gyerekeinkért tett igyekezetünket. Legfőbb örömük az volt, ha örömet szerezhettek nekünk. Nem voltak hibátlanok, de hittük, hogy majd Krisztus nyájának juhai lesznek.
1860-ban halál lépte át küszöbünket, letörte családunk legifjabb hajtását. Kicsiny Herbert, aki 1860. szeptember 20-án született még abban az évben decemberben meghalt. Mikor ez a zsenge ág letört, senki nem tudja mennyire vérzett a szívem, csak aki ígérettel kecsegtető kicsinyét kísérte sírjához.
De jaj, mikor nemes Henry fiunk tizenhat éves korában meghalt! [Henry White 1863. december 8-án halt meg Topshamben.] Mikor a mi édes énekesünket kísértük ki a temetőbe, mikor nem hallottuk többé ifjú énekét, elhagyatott lett a házunk. Mindketten, szülők, s mindkét fiunk nagyon megéreztük a csapást. De Isten megvigasztalt gyászunkban. Hittel és bátran törtünk előre a ránk bízott munkában, azzal a boldog reménnyel, hogy találkozni fogunk gyermekeinkkel, akiket a halál elragadott tőlünk, abban a világban, ahol betegség és halál sosem látogat meg senkit.
1865 nyarán férjemet hirtelen bénulás sújtotta le. Súlyos csapás volt, nem csak nekem s gyermekeinknek, hanem Isten ügyének is. Megfosztotta a gyülekezeteket nemcsak férjem, hanem az én munkámtól is. Sátán diadalt ült, mikor látta az igazság ügyének hátráltatását. De hála Istennek, nem engedte meg, hogy elpusztítson bennünket. Tizenöt hónapig el voltunk vágva a tevékeny munkától, de azután újra együtt dolgoztunk a gyülekezetekért.
Meggyőződésemmé vált, hogy férjem, amíg tétlen marad, nem gyógyul ki elhúzódó betegségéből, s az is, hogy teljesen megérett az idő, hogy elvigyem népünknek bizonyságtételemet. Ezért elhatároztam, hogy körútra megyünk Észak-Michigan államba férjemmel, aki igen gyönge volt, s a tél leghidegebb szakában. Jókora erkölcsi bátorságot és Istenbe vetett hitet követelt, hogy rávegyem magam ekkora kockázatra. De tudtam, hogy munka vár rám, s úgy tűnt, mintha Sátán eltökélte volna, hogy távol tart attól. Sokáig vártam fogságunk enyhülésére, s féltem, hogy sok becses lélek elvész a késés miatt. A munkától való távolmaradás rosszabbnak tűnt, mint a halál, s az utazás legfeljebb pusztulással fenyegetett. Így azután 1866. december 19-én hóviharban keltünk útra a Michigan állambeli Wrightba. Férjem sokkal jobban elviselte a száznegyven kilométeres út viszontagságait, mint gondoltam, s legalább olyan egészségesnek látszott célunk elérésekor, mint mikor elindultunk.
Itt kezdtük el betegsége óta az első eredményes munkánkat. Itt kezdett tevékenykedni, mint a régebbi években, bár igen gyönge volt. Szombat délelőtt, és a hét első napján 30-40 percet beszélt. Az idő többi részét én töltöttem be, majd délután is szólta az igét mindkét napon, mintegy másfél órán át. A legnagyobb figyelemmel hallgattak minket. Láttam, hogy férjem egyre erősebb. Világosabban és összefüggőbben mondta el témáit. S amikor egyik alkalommal egész órán át világosan, erőteljesen beszélt, a munka felelősségével a vállán, mint betegsége előtt, hálám kimondhatatlan volt. Fölálltam a gyülekezet elé, és közel fél órán át sírva igyekeztem kifejezni hálámat. A jelenlévők mélyen megindultak. Bizonyos voltam, hogy jobb napok hajnalához értünk.
Isten keze nyilvánvaló volt férjem gyógyulásánál. Valószínűleg senki sem gyógyult fel, akit akkora csapás ért. Ennek ellenére a súlyos agyvérzés bénulását, mely veszélyesen érte, elvette az Úr, s új erőt adott mind testének, mind szellemének. A férjem felgyógyulását követő években az Úr óriási területet nyitott meg előttünk. Bár eleinte félénken álltam az emberek elé, mégis, mikor Isten gondviselése megadta a lehetőséget, bátran álltam nagy hallgatóságok elé. Együtt vettünk részt s Maine-től Dakotáig, Michigantől Texasig és Kaliforniáig tartott tábori összejöveteleken és nagygyűléseken.
A mű, mely gyöngén és ismeretlenül indult meg, tovább növekedett s erősödött. A michigani és kaliforniai kiadóvállalatok, és az angol, a norvég és a svájci hittérítés bizonyítják a növekedést. A vászontáskában nyomdába vitt első hírlapunk kiadása helyett ma havonta mintegy száznegyvenezer példányban küldjük szét folyóiratainkat kiadóinktól. Isten keze művével volt és van, hogy felvirágoztassa és felépítse.
Életem későbbi felének története felölelné a különböző vállalkozások történetét, melyek életre keltek művünkben, és amelyekkel szorosan egybefonódik életem. Férjemmel együtt szóban és tollal fáradoztunk az intézmények felépítésén. Ha akár röviden is elmondanám a munkálkodással zsúfolt évek történetét, messze túllépném e rövid vázlat kereteit. Sátán erőfeszítése pillanatra sem szűnt meg, hogy kerekét kösse a műnek, és elpusztítsa munkásait; Isten azonban gondját viseli mind szolgáinak, mind művének.
Chapter 13—Removal to Michigan
In 1855 the brethren in Michigan opened the way for the office of publication to be removed to Battle Creek. At that time my husband was owing between two and three thousand dollars, and all he had besides the books on hand was accounts for books, and some of these were doubtful. The cause had apparently come to a halt, orders for publications were very few and small, and he feared that he would die in debt. Brethren in Michigan assisted us in obtaining a lot and building a house. The deed was made in my name, so that I could dispose of it at pleasure after the death of my husband. {1T 97.2}
Those were days of sadness. I looked upon my three little boys, soon, as I feared, to be left fatherless, and thoughts like these forced themselves upon me: My husband dies of overwork in the cause of present truth; and who realizes what he has suffered, the burdens he has for years borne, the extreme care which has crushed his spirits and ruined his health, bringing him to an untimely grave, leaving his family destitute and dependent? I have often asked the question, Does God have no care for these things? Does He pass them by unnoticed? I was comforted to know that there is One who judgeth righteously, and that every sacrifice, every self-denial, and every pang of anguish endured for His sake, is faithfully chronicled in heaven, and will bring its reward. The day of the Lord will declare and bring to light things that are not yet made manifest. {1T 97.3}
I was shown that God designed to raise my husband up gradually; that we must exercise strong faith, for in every effort we should be fiercely buffeted by Satan; that we must look away from outward appearance, and believe. Three times a day we went alone before God, and engaged in earnest prayer for the recovery of his health. Frequently one of us would be prostrated by the power of God. The Lord graciously heard our earnest cries, and my husband began to recover. For many months our prayers ascended to heaven three times a day for health to do the will of God. These seasons of prayer were very precious. We were brought into a sacred nearness to God, and had sweet communion with Him. I cannot better state my feelings at this time than they are expressed in the following extracts from a letter I wrote to Sister Howland: {1T 98.1}
“I feel thankful that I can now have my children with me, under my own watchcare, and can better train them in the right way. For weeks I have felt a hungering and thirsting for salvation, and we have enjoyed almost uninterrupted communion with God. Why do we stay away from the fountain, when we can come and drink? Why do we die for bread, when there is a storehouse full? It is rich and free. O my soul, feast upon it, and daily drink in heavenly joys. I will not hold my peace. The praise of God is in my heart and upon my lips. We can rejoice in the fullness of our Saviour’s love. We can feast upon His excellent glory. My soul testifies to this. My gloom has been dispersed by this precious light, and I can never forget it. Lord, help me to keep it in lively remembrance. Awake, all the energies of my soul! Awake, and adore thy Redeemer for His wondrous love! {1T 98.2}
“Souls around us must be aroused and saved, or they perish. Not a moment have we to lose. We all have an influence that tells for the truth or against it. I desire to carry with me unmistakable evidences that I am one of Christ’s disciples. We want something besides Sabbath religion. We need the living principle, and to daily feel individual responsibility. This is shunned by many, and the fruit is carelessness, indifference, a lack of watchfulness and spirituality. Where is the spirituality of the church? Where are men and women full of faith and the Holy Spirit? My prayer is: Purify Thy church, O God. For months I have enjoyed freedom, and I am determined to order my conversation and all my ways aright before the Lord. {1T 99.1}
“Our enemies may triumph. They may speak bitter words, and their tongue frame slander, deceit, and falsehood, yet will we not be moved. We know in whom we have believed. We have not run in vain, neither labored in vain. A reckoning day is coming, when all will be judged according to the deeds done in the body. It is true the world is dark. Opposition may wax strong. The trifler and the scorner may grow bold in their iniquity. Yet for all this we will not be moved, but lean upon the arm of the Mighty One for strength. {1T 99.2}
“God is sifting His people. He will have a clean and holy church. We cannot read the heart of man. But the Lord has provided means to keep the church pure. A corrupt people has arisen who could not live with the people of God. They despised reproof, and would not be corrected. They had an opportunity to know that theirs was an unrighteous warfare. They had time to repent of their wrongs; but self was too dear to die. They nourished it, and it grew strong, and they separated from the trusting people of God, whom He is purifying unto Himself. We all have reason to thank God that a way has been opened to save the church; for the wrath of God must have come upon us if these corrupt pretenders had remained with us. {1T 99.3}
“Every honest soul that may be deceived by these disaffected ones, will have the true light in regard to them, if every angel from heaven has to visit them, to enlighten their minds. We have nothing to fear in this matter. As we near the judgment, all will manifest their true character, and it will be made plain to what company they belong. The sieve is moving. Let us not say: Stay Thy hand, O God. The church must be purged, and it will be. God reigns; let the people praise Him. I have not the most distant thought of sinking down. I mean to be right and do right. The judgment is to set, the books are to be opened, and we are to be judged according to our deeds. All the falsehoods that may be framed against me will not make me any worse, nor any better unless they have a tendency to drive me nearer my Redeemer.” {1T 100.1}
From the time we moved to Battle Creek, the Lord began to turn our captivity. We found sympathizing friends in Michigan, who were ready to share our burdens and supply our wants. Old, tried friends in central New York and New England, especially in Vermont, sympathized with us in our afflictions, and were ready to assist us in time of distress. At the Conference at Battle Creek in November, 1856, God wrought for us. The minds of His servants were exercised as to the gifts of the church. If God’s frown had been brought upon His people because the gifts had been slighted and neglected, there was a pleasing prospect that His smiles would again be upon us, that He would graciously revive the gifts, and they would live in the church to encourage the fainting soul, and to correct and reprove the erring. New life was given to the cause, and success attended the labors of our preachers. {1T 100.2}
The publications were called for, and proved to be just what the cause demanded. The Messenger of Truth soon went down, and the discordant spirits who had spoken through it were scattered. My husband was enabled to pay all his debts. His cough ceased, the pain and soreness left his lungs and throat, and he was gradually restored to health, so that he could preach three times on the Sabbath and on first day with ease. This wonderful work in his restoration was of God, and He should have all the glory. {1T 100.3}
When my husband became so feeble, before our removal from Rochester, he desired to free himself from the responsibility of the publishing work. He proposed that the church take charge of the work, and that it be managed by a publishing committee whom they should appoint, and that no one connected with the office derive any financial benefit therefrom beyond the wages received for his labor. {1T 101.1}
Though the matter was repeatedly urged upon their attention, our brethren took no action in regard to it until 1861. Up to this time my husband had been the legal proprietor of the publishing house, and sole manager of the work. He enjoyed the confidence of the active friends of the cause, who trusted to his care the means which they donated from time to time, as the growing cause demanded, to build up the publishing enterprise. But although the statement was frequently repeated through the Review, that the publishing house was virtually the property of the church, yet as he was the only legal manager, our enemies took advantage of the situation, and under the cry of speculation, did all in their power to injure him, and to retard the progress of the cause. Under these circumstances he introduced the matter of organization, which resulted in the incorporation of the Seventh-day Adventist Publishing Association, according to the laws of Michigan, in the spring of 1861. {1T 101.2}
Although the cares that came upon us in connection with the publishing work and other branches of the cause involved much perplexity, the greatest sacrifice I was called to make in connection with the work was to leave my children to the care of others. {1T 101.3}
Henry had been from us five years, and Edson had received but little of our care. For years our family was very large, and our home like a hotel, and we from that home much of the time. I had felt the deepest anxiety that my children should be brought up free from evil habits, and I was often grieved as I thought of the contrast between my situation and that of others who would not take burdens and cares, who could ever be with their children, to counsel and instruct them, and who spent their time almost exclusively in their own families. And I have inquired: Does God require so much of us, and leave others without burdens? Is this equality? Are we to be thus hurried on from one care to another, one part of the work to another, and have but little time to bring up our children? Many nights, while others were sleeping, have been spent by me in bitter weeping. {1T 102.1}
I would plan some course more favorable for my children, then objections would arise which would sweep away these plans. I was keenly sensitive to faults in my children, and every wrong they committed brought on me such heartache as to affect my health. I have wished that some mothers could be circumstanced for a short time as I have been for years; then they would prize the blessings they enjoy, and could better sympathize with me in my privations. We prayed and labored for our children, and restrained them. We did not neglect the rod, but before using it we first labored to have them see their faults, and then prayed with them. We sought to have our children understand that we would merit the displeasure of God if we excused them in sin. And our efforts were blessed to their good. Their greatest pleasure was to please us. They were not free from faults, but we believed that they would yet be lambs of Christ’s fold. {1T 102.2}
In 1860 death stepped over our threshold, and broke the youngest branch of our family tree. Little Herbert, born September 20, 1860, died December 14 of the same year. When that tender branch was broken, how our hearts did bleed none may know but those who have followed their little ones of promise to the grave. {1T 102.3}
But oh, when our noble Henry died, [The death of Henry N. White occurred at Topsham, Maine, December 8, 1863.] at the age of sixteen; when our sweet singer was borne to the grave, and we no more heard his early song, ours was a lonely home. Both parents and the two remaining sons felt the blow most keenly. But God comforted us in our bereavements, and with faith and courage we pressed forward in the work He had given us, in bright hope of meeting our children who had been torn from us by death, in that world where sickness and death will never come. {1T 103.1}
In August, 1865, my husband was suddenly stricken down by paralysis. This was a heavy blow, not only to myself and my children, but to the cause of God. The churches were deprived both of my husband’s labors and of my own. Satan triumphed as he saw the work of truth thus hindered. But, thank God! he was not permitted to destroy us. After being cut off from all active labor for fifteen months, we ventured out once more together to work among the churches. {1T 103.2}
Having become fully satisfied that my husband would not recover from his protracted sickness while remaining inactive, and that the time had fully come for me to go forth and bear my testimony to the people, I decided to make a tour in northern Michigan, with my husband in his extremely feeble condition, in the severest cold of winter. It required no small degree of moral courage and faith in God to bring my mind to the decision to risk so much; but I knew that I had a work to do, and it seemed to me that Satan was determined to keep me from it. I had waited long for our captivity to be turned, and feared that precious souls would be lost by the delay. To remain longer from the field seemed to me worse than death, and should we move out we could but perish. So, on the 19th of December, 1866, we left Battle Creek in a snowstorm for Wright, Michigan. My husband stood the journey of ninety miles much better than I feared, and seemed quite as well when we reached our destination as when we left Battle Creek. {1T 103.3}
Here commenced our first effective labors since his sickness. Here he began labor as in former years, though in much weakness. He would speak thirty or forty minutes in the forenoon of the Sabbath and on first day, while I would occupy the rest of the time, and then speak in the afternoon of each day, about an hour and a half each time. We were listened to with the greatest attention. I saw that my husband was growing stronger, clearer, and more connected in his subjects. And when on one occasion he spoke one hour with clearness and power, with the burden of the work upon him as before his sickness, my feelings of gratitude were beyond expression. I arose in the congregation, and for nearly half an hour tried with weeping to give utterance to them. The congregation was deeply moved. I felt assured that this was the dawn of better days for us. {1T 104.1}
The hand of God in his restoration was most apparent. Probably no other one upon whom such a blow has fallen ever recovered. Yet a severe shock of paralysis, seriously affecting the brain, was by the good hand of God removed from His servant, and new strength granted him both in body and mind. {1T 104.2}
During the years that followed the recovery of my husband, the Lord opened before us a vast field of labor. Though I took the stand as a speaker timidly at first, yet as the providence of God opened the way before me, I had confidence to stand before large audiences. Together we attended our camp meetings and other large gatherings, from Maine to Dakota, from Michigan to Texas and California. {1T 104.3}
The work begun in feebleness and obscurity has continued to increase and strengthen. Publishing houses in Michigan and in California, and missions in England, Norway, and Switzerland, attest its growth. In place of the edition of our first paper carried to the office in a carpetbag, about one hundred and forty thousand copies of our various periodicals are now sent out monthly from the offices of publication. The hand of God has been with His work to prosper and build it up. {1T 105.1}
The later history of my life would involve the history of the various enterprises which have arisen among us, and with which my lifework has been closely intermingled. For the upbuilding of these institutions, my husband and myself labored with pen and voice. To notice, even briefly, the experience of these active and busy years, would far exceed the limits of this sketch. Satan’s efforts to hinder the work and to destroy the workmen have not ceased; but God has had a care for His servants and for His work. {1T 105.2}
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése