53. Észak és Dél
1862. január 24-én az Úr megmutatott nekem néhány dolgot nemzetünk felől. A déli lázadásra terelte figyelmemet. Dél tüzes csatákra készül, míg északnak fogalma sincs dél valódi szándékáról. Mielőtt Lincoln elnök átvette volna a hatalmat, dél már nagy előnyökre tett szert. Az előző kormány dél érdekében tervezett és rendezte az ügyet, hogy megfossza északot a hadi felszereléstől. Két céllal tették ezt. Elszánt lázadást terveztek, és fel kellett készülniük rá. Másrészt a lázadás pillanatában észak teljesen készületlen legyen. Ezzel időt nyernek, és erőszakos fenyegetéseikkel, kegyetlen módszereikkel annyira megfélemlíteni remélték északot, hogy kénytelen legyen engedni nekik; hagyni, hogy azt tegyenek, amit akarnak.
Észak nem értette meg dél keserű, szörnyű gyűlöletét irántuk. Dél messzemenő összeesküvése készületlenül érte őket. Észak dicsekedett erejével, és kinevette az ötletet, hogy dél ki akar lépni az államszövetségből. Akaratos, csökönyös gyerek handabandázásainak vették fenyegetéseit, s azt gondolták, hogy majd megjön az esze, megcsömörlik az elszakadástól, és alázatos bocsánatkérések közt visszatér a szövetséghez. Északnak nem volt világos fogalma az átkozott rabszolgarendszer erejéről. Ez, és csakis ez a háború oka. Dél egyre követelődzőbb lett. Teljesen helyénvalónak tartják az emberekkel való kereskedést, a rabszolgák adás-vevését, az ember-üzérkedést. Felbőszülnek, amiért nem igényelhetik az összes területet, amit szeretnének. Ha tudnák, eltörölnék a határokat, és mindenüvé elvinnék rabszolgáikat, ahová akarják. Rabszolgamunkával átkozzák meg a földet. Dél egyre arcátlanabbul harsog, és észak nem tesz megfelelő lépéseket elhallgattatásukra.
Oly lassan, s annyira kesztyűs kézzel bántak a lázadókkal, hogy sokan, akik előzőleg visszariadtak a lázadás gondolatától, a felkelők hatása alatt helyesnek és igazságosan tekintik azt. Ezrek csatlakoztak a déli szövetséghez, azok közül, akik nem tették volna, ha kormányunk a lázadás korábbi szakaszán gyors és hathatós lépéseket tett volna, még akkor is, ha nem állt készen a háborúra. Észak ugyan azóta hadi készületeket tesz, a lázadás azonban futótűzként terjed, és most nincs nagyobb kilátás megfékezésére, mint hónapokkal ezelőtt volt. Ezrek vesztették életüket, sokan csonkán és nyomorékon tértek haza. Betegek, akiknek földi kilátásaik örökre romba dőltek. Mégis mily keveset értek el! Ezreket beszéltek rá, hogy lépjenek be a hadseregbe, mert ez a háború majd eltörli a rabszolgaságot, és most rájönnek, hogy rászedték őket. A háború célja nem a rabszolgaság eltörlése, hanem fönntartása.
Elégedetlenek a katonák, akik elhagyták otthonukat, és életüket áldozták a rabszolgaság megszüntetéséért A háborúnak nincs jó eredménye, hanem csak az államszövetség fenntartása. Ezért kellett az életek ezreit feláldozni, és otthonaikat feldúlni. Sok-sok ember legyengült, és meghalt a kórházakban. Másokat a lázadók ejtettek foglyul – ami rosszabb a halálnál. Mindezt átgondolva megkérdezik: mit nyerünk vele, ha leverjük a lázadást? Csak csüggesztő feleletet kapunk: semmit. Nem távolították el a lázadás okát. Meghagyták nemzetük rákfenéjét, a rabszolgarendszert, hogy később újabb lázadást keltsen. A katonák ezrei isszák a keserűség levét. Ők szenvedik el a legnagyobb nélkülözéseket. Viselnék szívesen, de látják, hogy ámítják őket, s ez kedvüket szegi. Vezetőink tanácstalanok, szívük elhal a félelem miatt. Nem merik kihirdetni a rabszolgák felszabadítását, mert felzúdítanák délnek azokat a részeit, amelyek nem csatlakoztak a felkeléshez, de erős rabszolgatartás pártiak. Másrészt félnek a vezetőktől, akik nagyon ellenzik a rabszolgatartást. Tartanak a merész, határozott hang hatásától, mert ezrek szívében azt a kívánságot korbácsolná fel, hogy eltiporják a rémes lázadás okát – szabadon bocsátják az elnyomottakat, és összetörnek minden igát.
Sokan, akikre főparancsnokságot bíztak, és felelős helyeket töltenek be, lelkiismeretlenek és nemtelenek. Szabad kezet kaptak az alattuk szolgálók elpusztításáig is. Akkor is szemet hunynak tetteik fölött. Ezek a parancsnokok visszaélnek hatalmukkal, és veszélynek tehetik ki beosztottjaikat, olyan helyen, ahol rémes összecsapásoknak vannak kitéve a felkelőkkel, a győzelem legkisebb reménye nélkül. Úgy szabadulhatnak a merész, képzett férfiaktól, mint ahogy Dávid megszabadult Uriástól.
Értékes férfiakat áldoztak fel így, hogy megszabaduljanak erős rabszolga-ellenességüktől. Pontosan azok nincsenek többé, akikre e válságos időben északnak a legnagyobb szüksége lenne. Felelőtlenül feláldozták őket. Nemzetünk kilátásai csüggesztők, mert szívük mélyén lázadók töltik be a vezető állásokat. Vannak déllel rokonszenvező parancsnokló tisztek. Bár szeretnék megőrizni az államszövetséget, lenézik a rabszolgatartás ellenzőit. Némely hadtest nagyrészt ilyenekből áll. Annyira ellenzik egymást, hogy sok ezred között nincs valódi együttműködés.
Az Úr úgy mutatta meg nekem a háborút, mint a legegyedülállóbbat és a legbizonytalanabbat, amit valaha is vívtak. A fegyvert fogók túlnyomó része hitte, hogy a háború eredménye a rabszolgaság eltörlése lesz. Mások azért csatlakoztak, hogy gondosan megőrizzék ugyan a rabszolgaságot, ahogy van, de a lázadást mégis leverjék, és megvédjék az államszövetséget.
Hogy még zavarba ejtőbbé és bizonytalanabbá tegyék a helyzetet, némely parancsnokló tiszt erősen pártolja a rabszolgatartást, szívük mélyéből rokonszenveznek déllel, a független kormányt viszont ellenzik. Lehetetlennek látszik sikeresen vinni a háborút, mert sorainkban sokan dél javát tartják szem előtt. E rabszolgatartást kedvelő férfiaknak a tevékenysége következtében seregeinket visszaverték, és könyörtelenül lemészárolták. Néhány vezető emberünk a képviselőházban is szüntelenül dél érdekeit mozdítja elő.
A dolgok ilyetén állapota mellett nemzeti böjtnapokat hirdetnek, imanapokat, hogy Isten segítsen gyorsan és győzelmesen befejeznünk a háborút. Majd Ésaiás 58:5-7-re irányították figyelmemet: „Hát ilyen a böjt, amelyet kedvelek, és olyan a nap, amelyen az ember lelkét gyötri? Avagy ha mint káka lehajtja fejét, zsákot és hamut terít maga alá: ezt nevezed-é böjtnek és az Úr előtt kedves napnak? Hát nem ez-é a böjt, amit én kedvelek; hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és testvéred előtt el ne rejtsd magadat.”
Láttam, hogy a nemzeti böjtnapok sértik az Urat. Ily böjtölést nem fogad el. A jegyzőkönyvet vezető angyalok ezt írják a böjtről: „íme, perrel és versengéssel böjtöltök, és sújtotok a gazságnak öklével.” Láttam, miként bántak vezetőink a szegény rabszolgákkal, akik hozzájuk jöttek menedéket keresni. Az angyalok lejegyzik tetteiket. Ahelyett, hogy szabadon bocsátanák az elnyomottat, és összetörnének minden igát, keserűbbé teszik igájukat, mint zsarnok uraik szolgálatában volt. A szabadságszeretet arra készteti a szegény rabszolgákat, hogy elszökjenek uraiktól, és életüket veszélyeztessék szabadságukért. Sohasem vállalkoztak volna arra, hogy otthagyják tulajdonosaikat, s kitegyék magukat az elfogatásukkal járó keserveknek és borzalmaknak, ha nem szeretnék a szabadságot, mint bármelyikünk. A menekült rabszolgák leírhatatlan nélkülözéseket és viszontagságokat viseltek el szabadságukért, és utolsó reménységként, a keblükben égő szeretettől hajtva, kormányunkhoz folyamodnak védelemért. Bizalmukkal azonban a legnagyobb megvetéssel visszaéltek. Sok rabszolgával kegyetlenül bántak, mert olyan súlyos bűnt követtek el, erőfeszítést mertek tenni szabadságuk elnyeréséért. Nagy emberek, akik állítják, hogy emberszív dobog keblükben, látták e rabszolgákat csaknem mezítelenül, kiéhezetten; mégis gyalázták őket, és visszaküldték kegyetlen uraikhoz, a reménytelen szolgaságba, hogy embertelen kegyetlenségeket szenvedjenek el, amiért szabadok akartak lenni. E nyomorultak némelyikét meg egészségtelen pincebörtönökbe lökték, hogy ott éljenek, vagy haljanak meg: nem törődtek sorsukkal. Megfosztották őket szabadságuktól és a jó levegőtől, melyet a menny soha meg nem tagadott tőlük. Hagyták őket éhezni, és fel sem ruházták őket. Mindennek ellenére nemzeti böjtnapot hirdettek! Jaj, mekkora sértés ez az Úr ellen! Az Úr azt mondja Ésaiáson át: „Holott ők engem mindennap keresnek, és tudni kívánják útjaimat, mint oly nép, amely igazságot cselekszik.”
A menekült rabszolgáknak uraik azt mondták, hogy az északiak szeretnék megkaparintani őket, kegyetlen kihasználásra, s hogy a rabszolgatartás beszüntetését követelők kezében rosszabb lesz a sorsuk, mint mikor rabszolgák voltak. Borzalmas történeteket terjesztettek közöttük, hogy meggyűlöltessék velük az északiakat, mégis volt valami zavaros fogalmuk, hogy északon némelyek együtt éreznek sérelmeikkel, s majd még tesznek értük valamit. Ez volt az egyetlen reménysugár, amely valamelyes fényt vetett rájuk nyomorúságos, gyászos szolgaságukban. Amint a szegény rabszolgákkal elbánnak, meggyőzik őket, hogy a rabszolgatartók igazat mondtak nekik. Mégis nemzeti böjtnapot hirdetnek! Az Úr így szól: „Hát nem ez-é a böjt, amit én kedvelek, hogy megnyisd a gonoszság bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek?” Majd, ha nemzetünk az Isten választotta módon böjtöl, akkor elfogadja a háborúra vonatkozó imáikat; most azonban nem jutnak el fülébe. Elfordul tőlük. Undorodik az ilyen imáktól. Úgy intézik a dolgokat, hogy akik megoldanák az igazság kötelékeit és összetörnének minden igát, azokat elgáncsolják, elmozdítják felelős állásaikból, vagy halálukat tervezik - azok, akik „perrel és versengéssel böjtölnek, és sújtanak a gazság öklével.”
Megmutatták nekem, hogy ha a háború célja a rabszolgaság eltörlése lett volna, akkor, ha kívánták volna Anglia észak segítségére sietett volna. Anglia azonban teljesen tisztában van jelenlegi kormányunk gondolkodásával. Azzal, hogy a háború nem a rabszolgaság megszüntetéséért, hanem csak az államszövetség fenntartásáért folyik, ami nem áll Anglia érdekében. Kormányunk büszke és önfejű. Nemzetünk az égig magasztalja magát, lenézi a királyi kormányokat, tombol a szabadsággal való dicsekedésben, holott megtűrik és melengetik a rabszolgaság intézményét, ami ezerszer rosszabb, mint a királyi kormányok zsarnoksága. Olyan rendszert melengetnek a világosság e földjén, ami megtűri, hogy az emberi család egy része rabszolgaságba süllyessze a másik felét, hogy az állatok színvonalára süllyesszék az emberek millióit. Ehhez fogható bűnt a pogány országokban sem találunk.
Az angyal így szólt: „Halld meg egek, az elnyomottak kiáltását és fizesd vissza kétszeresen az elnyomóknak tetteiket.” Nemzetünket még majd a porig fogják alázni. Anglia azon töpreng, vajon kihasználja-e nemzetünk jelenlegi gyengeségét, megkockáztassa-e ellenünk a háborút. Mérlegeli a helyzetet, más nemzetek véleményét igyekszik megtudni. Attól tart, hogy ha tengerentúli háborúba fog, gyönge lesz otthon, és más nemzetek kihasználhatják gyöngeségét. Néhány nemzet csendben, de serényen készülődik a háborúra, reméli, hogy Anglia hadat üzen nekünk, és akkor kihasználnák a helyzetet. Bosszút állnának rajta a múltban elszenvedett károkért és igazságtalanságokért. A királynő alattvalóinak egy része a kedvező lehetőséget várja igájuk széttörésére. Ha azonban Anglia kifizetőnek tartja, pillanatig sem fog habozni, hanem kihasználja az alkalmat hatalmának érvényesítésére, és meg fogja alázni nemzetünket. Ha Anglia hadat üzen, minden nemzet a maga érdekeit fogja szolgálni, és általános lesz a háború és a zavarodás. Anglia jól ismeri azok felemás gondolkodását, akik a lázadást igyekeznek letörni. Jól ismeri kormányunk tanácstalanságát. Elképedten figyeli a háború irányítását a lassú, esélytelen mozdulatokat, hadaink tétlenségét, nemzetünk tönkretevő kiadását. Kormányunk gyöngesége nem titok más nemzet előtt, és azt a következtetést vonják le, hogy az a királyság hiánya miatt van. Csodálják kormányaikat, s lenézik – ki szánakozva, ki megvetőn – nemzetünket, amelyet a föld legerősebb nemzetének tartottak. Ha nemzetünk egységes, akkor erős maradt volna, megosztva azonban el kell buknia.
Number Seven—Testimony for the Church
Chapter 53—The North and the South
January 4, 1862, I was shown some things in regard to our nation. My attention was called to the Southern rebellion. The South had prepared themselves for a fierce conflict, while the North were asleep as to their true feelings. Before President Lincoln’s administration commenced, great advantage was taken by the South. The former administration planned and managed for the South to rob the North of their implements of war. They had two objects for so doing: 1. They were contemplating a determined rebellion, and must prepare for it; 2. When they should rebel, the North would be wholly unprepared. They would thus gain time, and by their violent threats and ruthless course they thought they could so intimidate the North that they would be obliged to yield to them and let them have everything their own way. {1T 253.1}
The North did not understand the bitter, dreadful hatred of the South toward them, and were unprepared for their deep-laid plots. The North had boasted of their strength and ridiculed the idea of the South leaving the Union. They considered it like the threats of a willful, stubborn child, and thought that the South would soon come to their senses, and, becoming sick of leaving the Union, would with humble apologies return to their allegiance. The North have had no just idea of the strength of the accursed system of slavery. It is this, and this alone, which lies at the foundation of the war. The South have been more and more exacting. They consider it perfectly right to engage in human traffic, to deal in slaves and the souls of men. They are annoyed and become perfectly exasperated if they cannot claim all the territory they desire. They would tear down the boundaries and bring their slaves to any spot they please, and curse the soil with slave labor. The language of the South has been imperious, and the North have not taken suitable measures to silence it. {1T 253.2}
The rebellion was handled so carefully, so slowly, that many who at first started with horror at the thought of rebellion were influenced by rebels to look upon it as right and just, and thousands joined the Southern Confederacy who would not had prompt and thorough measures been carried out by our Government at an early period of the rebellion, even as ill-prepared as it then was for war. The North have been preparing for war ever since, but the rebellion has been steadily increasing, and there is now no better prospect of its being subdued than there was months ago. Thousands have lost their lives, and many have returned to their homes, maimed and crippled for life, their health gone, their earthly prospects forever blighted; and yet how little has been gained! Thousands have been induced to enlist with the understanding that this war was to exterminate slavery; but now that they are fixed, they find that they have been deceived, that the object of this war is not to abolish slavery, but to preserve it as it is. {1T 254.1}
Those who have ventured to leave their homes and sacrifice their lives to exterminate slavery are dissatisfied. They see no good results from the war, only the preservation of the Union, and for this thousands of lives must be sacrificed and homes made desolate. Great numbers have wasted away and expired in hospitals; others have been taken prisoners by the rebels, a fate more to be dreaded than death. In view of all this, they inquire: If we succeed in quelling this rebellion, what has been gained? They can only answer discouragingly: Nothing. That which caused the rebellion is not removed. The system of slavery, which has ruined our nation, is left to live and stir up another rebellion. The feelings of thousands of our soldiers are bitter. They suffer the greatest privations; these they would willingly endure, but they find they have been deceived, and they are dispirited. Our leading men are perplexed, their hearts are failing them for fear. They fear to proclaim freedom to the slaves of the rebels, for by so doing they will exasperate that portion of the South who have not joined the rebellion but are strong slavery men. And again they have feared the influence of those strong antislavery men who were in command, holding responsible stations. They have feared the effects of a bold, decided tone, for it fanned to a flame the strong desire of thousands to wipe out the cause of this terrible rebellion, by letting the oppressed go free and breaking every yoke. {1T 254.2}
Many of those who are placed high in command to fill responsible stations have but little conscience or nobility of soul; they can exercise their power, even to the destruction of those under them, and it is winked at. These commanders could abuse the power given them and cause those subject to them to occupy dangerous positions where they would be exposed to terrible encounters with the rebels without the least hope of conquering them. In this way they could dispose of daring, thoroughgoing men, as David disposed of Uriah. 2 Samuel 11:14, 15. {1T 255.1}
Valuable men have thus been sacrificed to get rid of their strong antislavery influence. Some of the very men whom the North most need in this critical time, whose services would be of the highest value, are not. They have been wantonly sacrificed. The prospects before our nation are discouraging, for there are those filling responsible stations who are rebels at heart. There are commanding officers who are in sympathy with the rebels. While they are desirous of having the Union preserved, they despise those who are antislavery. Some of the armies also are composed largely of such material; they are so opposed to one another that no real union exists among many regiments. {1T 255.2}
As this war was shown to me, it looked like the most singular and uncertain that has ever occurred. A great share of the volunteers enlisted fully believing that the result of the war would be to abolish slavery. Others enlisted intending to be very careful to keep slavery just as it is, but to put down the rebellion and preserve the Union. And then to make the matter still more perplexing and uncertain, some of the officers in command are strong proslavery men whose sympathies are all with the South, yet who are opposed to a separate government. It seems impossible to have the war conducted successfully, for many in our own ranks are continually working to favor the South, and our armies have been repulsed and unmercifully slaughtered on account of the management of these proslavery men. Some of our leading men in Congress also are constantly working to favor the South. In this state of things, proclamations are issued for national fasts, for prayer that God will bring this war to a speedy and favorable termination. I was then directed to Isaiah 58:5-7: “Is it such a fast that I have chosen? a day for a man to afflict his soul? is it to bow down his head as a bulrush, and to spread sackcloth and ashes under him? wilt thou call this a fast, and an acceptable day to the Lord? Is not this the fast that I have chosen? to loose the bands of wickedness, to undo the heavy burdens, and to let the oppressed go free, and that ye break every yoke? Is it not to deal thy bread to the hungry, and that thou bring the poor that are cast out to thy house? when thou seest the naked, that thou cover him; and that thou hide not thyself from thine own flesh?” {1T 256.1}
I saw that these national fasts were an insult to Jehovah. He accepts of no such fasts. The recording angel writes in regard to them: “Ye fast for strife and debate, and to smite with the fist of wickedness.” I was shown how our leading men have treated the poor slaves who have come to them for protection. Angels have recorded it. Instead of breaking their yoke and letting the oppressed go free, these men have made the yoke more galling for them than when in the service of their tyrannical masters. Love of liberty leads the poor slaves to leave their masters and risk their lives to obtain liberty. They would never venture to leave their masters and expose themselves to the difficulties and horrors attending their recapture if they had not as strong a love for liberty as any of us. The escaped slaves have endured untold hardships and dangers to obtain their freedom, and as their last hope, with the love of liberty burning in their breasts, they apply to our Government for protection; but their confidence has been treated with the utmost contempt. Many of them have been cruelly treated because they committed so great a crime as to dare to make an effort to obtain their freedom. Great men, professing to have human hearts, have seen the slaves almost naked and starving, and have abused them, and sent them back to their cruel masters and hopeless bondage, to suffer inhuman cruelty for daring to seek their liberty. Some of this wretched class they thrust into unwholesome dungeons, to live or die, they cared not which. They have deprived them of the liberty and free air which heaven has never denied them, and then left them to suffer for food and clothing. In view of all this, a national fast is proclaimed! Oh, what an insult to Jehovah! The Lord saith by the mouth of Isaiah: “Yet they seek Me daily, and delight to know My ways, as a nation that did righteousness, and forsook not the ordinance of their God.” {1T 257.1}
The escaped slaves have been told by their masters that the Northern men wanted to get possession of them that they might cruelly misuse them; that the abolitionists would treat them worse than they had been treated while in slavery. All manner of horrible stories have been repeated in their ears to make them detest the North, and yet they have had a confused idea that some hearts in the North felt for their grievances and would yet make an effort to help them. This has been the only star which has shed its glimmering light upon their distressed and gloomy bondage. The manner in which the poor slaves have been treated has led them to believe that their masters have told them the truth in these things. And yet a national fast is proclaimed! Saith the Lord: “Is not this the fast that I have chosen? to loose the bands of wickedness, to undo the heavy burdens, and to let the oppressed go free, and that ye break every yoke?” When our nation observes the fast which God has chosen, then will He accept their prayers as far as the war is concerned; but now they enter not into His ear. He turns from them, they are disgusting to Him. It is so managed that those who would undo the heavy burdens and break every yoke are placed under censure, or removed from responsible stations, or their lives are planned away by those who “fast for strife and debate, and to smite with the fist of wickedness.” {1T 258.1}
I was shown that if the object of this war had been to exterminate slavery, then, if desired, England would have helped the North. But England fully understands the existing feelings in the Government, and that the war is not to do away slavery, but merely to preserve the Union; and it is not for her interest to have it preserved. Our Government has been very proud and independent. The people of this nation have exalted themselves to heaven, and have looked down upon monarchical governments, and triumphed in their boasted liberty, while the institution of slavery, that was a thousand times worse than the tyranny exercised by monarchial governments, was suffered to exist and was cherished. In this land of light a system is cherished which allows one portion of the human family to enslave another portion, degrading millions of human beings to the level of the brute creation. The equal of this sin is not to be found in heathen lands. {1T 258.2}
Said the angel: “Hear, O heavens, the cry of the oppressed, and reward the oppressors double according to their deeds.” This nation will yet be humbled into the dust. England is studying whether it is best to take advantage of the present weak condition of our nation, and venture to make war upon her. She is weighing the matter, and trying to sound other nations. She fears, if she should commence war abroad, that she would be weak at home, and that other nations would take advantage of her weakness. Other nations are making quiet yet active preparations for war, and are hoping that England will make war with our nation, for then they would improve the opportunity to be revenged on her for the advantage she has taken of them in the past and the injustice done them. A portion of the queen’s subjects are waiting a favorable opportunity to break their yoke; but if England thinks it will pay, she will not hesitate a moment to improve her opportunities to exercise her power and humble our nation. When England does declare war, all nations will have an interest of their own to serve, and there will be general war, general confusion. England is acquainted with the diversity of feeling among those who are seeking to quell the rebellion. She well knows the perplexed condition of our Government; she has looked with astonishment at the prosecution of this war—the slow, inefficient moves, the inactivity of our armies, and the ruinous expenses of our nation. The weakness of our Government is fully open before other nations, and they now conclude that it is because it was not a monarchial government, and they admire their own government, and look down, some with pity, others with contempt, upon our nation, which they have regarded as the most powerful upon the globe. Had our nation remained united it would have had strength, but divided it must fall. {1T 259.1}
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése