Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 1. kötet
Életrajzi vázlat (1885)
7. Első látomásom
Nem sokkal az 1844-es időpont elmúlása után kaptam az első látomást. Egy Krisztusban szeretett testvérnőmet látogattam meg, akivel szívem egybeforrt. Öten, nők, térdeltünk csöndesen a családi oltárnál.
Míg imádkoztunk, oly mértékben szállt rám Isten hatalma, mint még soha. Mintha világosság vett volna körül, s egyre magasabbra emelkedtem volna a földről. Megfordultam, hogy lássam az advent népet, de nem találtam őket. Most hang szólt hozzám: „Tekints ismét, de kissé magasabbra.”
Fölemeltem szememet, és keskeny, egyenes ösvényt láttam magasan a világ fölött. Az advent nép ezen vonult a város felé. Mögöttük, az ösvény elején, ragyogó fényt láttam. Az angyal azt mondta, hogy ez az éjféli kiáltás. Ez a fény világította be végig az ösvényt, hogy meg ne üssék lábukat a kőbe. Jézus közvetlenül népe előtt járt. Fölfelé vezette őket. Amíg szemüket nem vették le róla, biztonságban voltak. Ám többen hamar elfáradtak, azt mondták, hogy messze a város, s már meg kellett volna érkezniük. Ilyenkor Jézus úgy öntött új lelket beléjük, hogy fölemelte dicső jobbját, melyből fény áradt az advent csoportra, mely ilyenkor dicsőt kiáltott. Mások hamar megtagadták a maguk mögött hagyott fényt. Azt mondták, hogy nem Isten vezette őket ilyen messzire. A mögöttük levő láng kialudt, koromsötétben hagyva lábukat. Megbotlottak, szem elöl veszítették a jelzést és Jézust, s lehulltak az ösvényről az alant elterülő sötét és gonosz világba.
Majd Isten szavát hallottuk, mint sok víz zúgását. Közölte velünk Jézus eljövetelének napját és óráját. Az élő igazak – a 144000 – ismerték s megértették a hangot, de a gonoszok mennydörgésnek, földrengésnek vélték. Mikor Isten bejelentette az időpontot, kitöltötte ránk Szentlelkét. Arcunkat Isten dicsősége világította be, s olyan ragyogó lett, mint Mózes arca, mikor lejött a Sínai-hegyről.
A száznegyvennégyezret mind elpecsételték, és tökéletes egység uralkodott köztük. Homlokukon ezek a szavak álltak: Isten, Új Jeruzsálem, s tündöklő csillagban Jézus új neve. Boldog, szent állapotunk felbőszítette a gonoszokat, és erőszakosan megrohantak minket, hogy megragadjanak, és börtönbe hurcoljanak. Ilyenkor az Úr nevében kinyújtottuk kezünket, s ők tehetetlenül hulltak a földre. Ekkor történt, hogy Sátán zsinagógája megértette, hogy Isten szeret bennünket, akik meg tudtuk mosni egymás lábát, és szent csókkal tudtuk köszönteni testvéreinket, s lábunkhoz borultak.
Valami nemsokára keletre vonta tekintetünket. Kis fekete felhő jelent meg, nem nagyobb az ember tenyerénél. Mindnyájan tudtuk, hogy ez az Emberfiának jele. Megilletődött csöndben néztük a felhőt, amint közeledett, világosabbá, ragyogóbbá vált, majd még dicsőbbé, míg csak nagy fehér felhővé nem növekedett. A felhő alja, mintha tűz lett volna, felette szivárvány ívelt, körülötte meg tízezer angyal zengte a legszebb éneket. A felhőn az Emberfia ült. Haja fehéren, hullámosán omlott vállára. Számos korona ékesítette fejét. Lábfeje tüzesnek látszott. Jobbjában éles sarló, baljában ezüst harsona. Szeme tűzláng. így kutatta át meg át gyermekeit.
Akkor minden arc elsápadt, s akiket Isten elvetett, azoké elsötétedett. Majd mindannyian felkiáltottunk: „Kicsoda állhat meg? Szeplőtlen-e a ruhám?” Az angyalok kara elhallgatott, döbbenetes csend állt be. Jézus szólalt meg: „Akiknek keze tiszta, s szíve ártatlan, azok meg tudnak állni. Elég néked az én kegyelmem!” Arcunk földerült, szívünket öröm töltötte be. Az angyalok magasabb hangot ütöttek meg, újra énekeltek, s a felhő közelebb jött. Felharsant Jézus ezüst harsonája, amint lefelé ereszkedett a felhőn, melyet tűzlángok nyaldostak körül. Tekintetét az alvó szentek sírján nyugtatta, majd égre emelte szemét s kezét, és felkiáltott: „Ti, akik a porban alusztok! Ébredjetek! Ébredjetek, s keljetek fel!” Ezután hatalmasan megremegett a föld. A sírok megnyíltak és a halottak, halhatatlanságba öltözötten felébredtek, feltámadtak. A 144000 dicsőséget kiáltott, mikor felismerték barátaikat, akiket a halál elszakított tőlük. Ők is elváltoztak, s együtt ragadtattak az Úr elé.
Egyszerre mentünk a felhőbe, s hét napon át felfelé szálltunk az üvegtengerhez. Itt Jézus koronákat hozott, és jobbjával helyezte fejünkre. Arany hárfákat s győzelem pálmáit adta nekünk. Itt, az üvegtengeren a 144000 tökéletes négyzetben állt fel. Néhánynak nagyon fényes volt a koronája, másoknak kevésbé. Mindenki tökéletesen elégedett volt a koronájával. Több korona súlyosnak látszott a csillagoktól, néhányon meg kevés díszlett. Mindnyájunkat földig érő fehér palást fedett. Amikor átmentünk az üvegtengeren a város kapujához, angyalok vettek körül. Jézus magasra emelte hatalmas, dicső karját, megfogta a gyöngykaput, kinyitotta két fényes szárnyát, s így szólt hozzánk: „Megmostátok ruhátokat véremben, tántoríthatatlanul álltatok az igazság mellett, lépjetek be!” Bementünk, és éreztük, hogy teljes jogunk van a helyhez.
A városban ott láttuk az élet fáját és Isten trónját. A trónból tiszta folyóvíz ömlött, s a folyó két oldalán állt az élet fája. Az egyik oldalon is fatörzs állt, a másikon is, mindkettő átlátszó színaranyból. Először azt hittem, két fát látok, de mikor újra odanéztem, láttam, hogy a két törzs egyetlen fává egyesül a tetején. Tehát az élet fája az élet folyójának mindkét oldalán állt. Ágai odahajlottak, ahol álltunk, gyümölcse gyönyörű volt, mintha aranyat ezüsttel elegyítettek volna össze.
A fa alá telepedtünk, gyönyörködtünk a hely szépségében. Fitch és Stockman testvér, akik az ország örömhírét hirdették, s akiket Isten kíméletből sírjukba fektetett, odajöttek hozzánk, s megkérdezték, hogy míg ők aludtak, min mentünk át. Fel akartuk idézni legsúlyosabb megpróbáltatásainkat, de azok oly jelentéktelennek tűntek a köröttünk levő mennyei dicsőség túláradó, örök mértékéhez képest, hogy nem tudtunk róluk szólni. Felkiáltottunk: „Dicsőség, a menny igen olcsó". Arany hárfánkhoz kaptunk, és visszhangra késztettük a menny boltozatát.
Chapter 7—My First Vision
It was not long after the passing of the time in 1844 that my first vision was given me. I was visiting a dear sister in Christ, whose heart was knit with mine; five of us, all women, were kneeling quietly at the family altar. While we were praying, the power of God came upon me as I had never felt it before. I seemed to be surrounded with light, and to be rising higher and higher from the earth. I turned to look for the advent people in the world, but could not find them, when a voice said to me: “Look again, and look a little higher.” At this I raised my eyes and saw a straight and narrow path, cast up high above the world. On this path the advent people were traveling toward the city. Behind them, at the beginning of the path, was a bright light which an angel told me was the midnight cry. This light shone all along the path, that their feet might not stumble. Jesus Himself went just before His people to lead them forward, and as long as they kept their eyes fixed on Him, they were safe. But soon some grew weary, and said the city was a great way off, and they expected to have entered it before. Then Jesus would encourage them by raising His glorious right arm, from which came a light that waved over the advent band; and they shouted: “Alleluia!” Others rashly denied the light behind them, and said it was not God that had led them out so far. The light behind them went out, leaving their feet in perfect darkness, and they stumbled and lost sight of the mark and of Jesus, and fell off the path down into the dark and wicked world below. {1T 58.4}
Soon we heard the voice of God like many waters, which gave us the day and hour of Jesus’ coming. The living saints, 144,000 in number, knew and understood the voice, while the wicked thought it was thunder and an earthquake. When God spake the time, He poured upon us the Holy Spirit, and our faces began to light up and shine with the glory of God, as Moses’ did when he came down from Mount Sinai. {1T 59.1}
The 144,000 were all sealed and perfectly united. On their foreheads were the words God, New Jerusalem, and a glorious star containing Jesus’ new name. At our happy, holy state the wicked were enraged, and would rush violently up to lay hands on us to thrust us into prison, when we would stretch forth the hand in the name of the Lord, and they would fall helpless to the ground. Then it was that the synagogue of Satan knew that God had loved us, who could wash one another’s feet, and salute the brethren with a holy kiss, and they worshiped at our feet. {1T 59.2}
Soon our eyes were drawn to the east, for a small black cloud had appeared, about half as large as a man’s hand, which we all knew was the sign of the Son of man. In solemn silence we all gazed on the cloud as it drew nearer, and became lighter, glorious, and still more glorious, till it was a great white cloud. The bottom appeared like fire; a rainbow was over the cloud, while around it were ten thousand angels, singing a most lovely song; and upon it sat the Son of man. His hair was white and curly and lay on His shoulders, and upon His head were many crowns. His feet had the appearance of fire; in His right hand was a sharp sickle, in His left a silver trumpet. His eyes were as a flame of fire, which searched His children through and through. {1T 60.1}
Then all faces gathered paleness, and those that God had rejected gathered blackness. Then we all cried out: “Who shall be able to stand? Is my robe spotless?” The angels ceased to sing, and there was a time of awful silence, when Jesus spoke: “Those who have clean hands and pure hearts shall be able to stand; My grace is sufficient for you.” At this, our faces lighted up, and joy filled every heart. And the angels struck a note higher and sang again, while the cloud drew still nearer the earth. Then Jesus’ silver trumpet sounded, as He descended on the cloud, wrapped in flames of fire. He gazed on the graves of the sleeping saints, then raised His eyes and hands to heaven, and cried: “Awake! Awake! Awake! ye that sleep in the dust, and arise.” Then there was a mighty earthquake. The graves opened, and the dead came up clothed with immortality. The 144,000 shouted, “Alleluia!” as they recognized their friends who had been torn from them by death, and in the same moment we were changed, and caught up together with them to meet the Lord in the air. {1T 60.2}
We all entered the cloud together, and were seven days ascending to the sea of glass, when Jesus brought the crowns, and with His own right hand placed them on our heads. He gave us harps of gold and palms of victory. Here on the sea of glass the 144,000 stood in a perfect square. Some had very bright crowns, others not so bright. Some crowns appeared heavy with stars, while others had but few. All were perfectly satisfied with their crowns. And they were all clothed with a glorious white mantle from their shoulders to their feet. Angels were all about us as we marched over the sea of glass to the gate of the city. Jesus raised His mighty, glorious arm, laid hold of the pearly gate, swung it back on its glittering hinges, and said to us: “You have washed your robes in My blood, stood stiffly for My truth, enter in.” We all marched in and felt we had a perfect right there. {1T 60.3}
Within the city we saw the tree of life and the throne of God. Out of the throne came a pure river of water, and on either side of the river was the tree of life. On one side of the river was a trunk of a tree, and a trunk on the other side of the river, both of pure, transparent gold. At first I thought I saw two trees; I looked again, and saw that they were united at the top in one tree. So it was the tree of life on either side of the river of life. Its branches bowed to the place where we stood; and the fruit was glorious, which looked like gold mixed with silver. {1T 61.1}
We all went under the tree, and sat down to look at the glory of the place, when Brethren Fitch and Stockman, who had preached the gospel of the kingdom, and whom God had laid in the grave to save them, came up to us, and asked us what we had passed through while they were sleeping. We tried to call up our greatest trials, but they looked so small compared with the far more exceeding and eternal weight of glory that surrounded us, that we could not speak them out, and we all cried out, “Alleluia! Heaven is cheap enough,” and we touched our golden harps and made heaven’s arches ring. {1T 61.2}
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése