30. A gazdag ifjú
1857. október 8-án a michigani Monterey-ben látomásban az Úr megmutatta, hogy számos szombattartó állapota olyan, mint azé az ifjúé volt, aki Jézushoz jött tudakozódni, mit tegyen, hogy elnyerje az örök életet.
„Hozzájővén egy ember, monda neki: Jó mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek? Ő pedig monda neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat. Monda néki: Melyeket? Jézus pedig monda: Ne ölj; ne paráználkodjál; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tégy; tiszteld atyádat és anyádat és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Monda néki az ifjú: Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem? Monda neki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyben; és jer és kövess engem. Az ifjú e beszédeket hallván, elméne megszomorodva; mert sok jószága volt. Jézus monda a tanítványainak: Bizony mondom nektek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyeknek országába. Ismét mondom nektek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogy nem a gazdagnak az Isten országába bejutni. A tanítványok ezeket hallván, felettébb álmélkodnak, mondván: Kicsoda üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nekik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Máté 19:16-26)
Jézus megemlített ötöt az utolsó hat parancsolat közül az ifjúnak, és a második nagy parancsolatot, melytől az utóbbi hat parancsolat függ. Az ifjú azt gondolta, hogy ezeket megtartotta. Jézus nem említette az Isten iránti kötelességünket tartalmazó első négy parancsolatot. Az ifjú kérdésére: „Mit kell még tennem?” Jézus így felelet: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el minden vagyonodat, s árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben.”
Ez hiányzott belőle. Nem tartotta meg az első négy parancsolatot, de az utolsó hatot sem. Nem szerette felebarátját, mint magát. Jézus mondta: oszd szét a szegények közt. Vagyonát érintette. „Add el minden vagyonodat, és az árát oszd szét a szegények közt.” Ezzel a közvetlen hivatkozással rámutatott az ifjú bálványára. Mindennél jobban szerette a gazdagságot, ezért lehetetlen volt Istent szeretnie teljes szívéből, teljes lelkéből s teljes elméjével. Gazdagságának e mindenek fölötti szeretete vakká tette felebarátjai ínsége iránt. Nem szerette felebarátját, mint magát, ezért nem tartotta meg az utolsó hat parancsot. Szíve kincséhez húzott; elnyelték földi kincsei. Jobban szerette birtokait, mint Istent, jobban, mint a mennyei kincset. Hallotta a feltételeket Jézus szájából. Ha eladná mindenét, és szétosztaná a szegények között, kincse lenne a mennyben. Ez volt a vizsga. Mennyivel becsüli többre az örök életet, mint gazdagságát. Két kézzel kapott-e az örök élet után? Megfeszítette-e erejét, elmozdítani az akadályt, mely közte és a mennyei kincsek között állt? Sajnos, nem. „Szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.”
Ezekre a szavakra hívták föl figyelmemet: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak a mennyországba jutni.” Jézus mondta: „Embernek ez lehetetlen, de nem az Istennek, mert Istennek minden lehetséges.” Az angyal így szólt „Megengedi-e Isten a gazdagnak, hogy megtartsa vagyonát, s mégis bemehessen Isten országába?” Másik angyal felelt: „Nem, soha!”
Láttam, hogy Isten terve szerint helyesen kell felhasználni a vagyont, szétosztani az ínségesek áldásra, és fellendíteni vele Isten művét. Ha valaki jobban szereti vagyonát, mint embertársait, és mint Istent vagy Igéjének igazságait, ha szívük a kincsekhez húz, nem lehet övék az örök élet. Inkább lemondanak az igazságról, mintsem kiárusítsanak, és szétosszák a szegények közt. Kénytelenek rájönni, mennyire szeretik Istent, és mennyire az igazságot. Akár a gazdag ifjú a Bibliában, sokan szomorúan távoznak, mert nem lehet övék vagyonuk is, s a mennyei kincs is. Nem lehet mindkettő az övék, és a világi birtokért kockára teszik az örök élet lehetőségét.
„Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni.” Istennek minden lehetséges. Az igazság szeretete, a Lélek által beültetve a szívbe, kiszorítja a kincsek szeretetét. Jézus és a kincsek szeretete nem élhetnek ugyanabban a szívben. Isten szeretete annyira túlszárnyalja a gazdagság szeretetét, hogy a birtokos elszakad kincseitől, és átruházza szeretetét Istenre. A szeretet rávezeti, hogy Isten ügyének szükségleteit szolgálja. Legnagyobb öröme, ha helyesen osztja szét Urának vagyonát. Isten és embertársai szeretete kerekedik felül, nem tekinti magáénak, amije van, hanem hűen teljesíti Isten intézőjének kötelességét. Akkor majd megtarthatja mindkét nagy parancsolatot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.” „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Ez úton a gazdag ember is bejuthat Isten országába. „Aki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját vagy anyját, vagy feleségét vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet.”
Itt van azok jutalma, akik áldozatot hoztak Istennek. Százannyit kapnak e földön, s örökségül az örök életet. Így sokan, akik most elsők, utolsók lesznek, az utolsók pedig elsők. Megmutatták nekem azokat, akik befogadják, de nem élik az igazságot. Ragaszkodnak kincseikhez, és nem készek juttatni javaikból Isten ügye fejlesztésére. Nincs hitük kockáztatni, és Istenben bízni. Világ iránti szeretetük elnyeli hitüket. Isten kéri vagyonuk egy részét, de ők nem engedelmeskednek. Azzal érvelnek, hogy keményen megdolgoztak érte, és nem adhatják kölcsön az Úrnak, mert ínségre juthatnak. „Ó, ti kicsinyhitűek.” Az az Isten, aki gondoskodott Illésről az éhínség idején, nem feledi egyetlen önfeláldozó gyermekét sem. Aki megszámlálta hajukat fejükön, gondoskodni fog róluk, s az éhség idején táplálja őket. Míg a gonoszok körülöttük elpusztulnak a betevő falat híján, kenyerük s vizük el nem fogy. Akik még mindig ragaszkodnak világi vagyonukhoz, és nem osztják szét helyesen, amit Isten kölcsönzött nekik, elvesztik mennyei kincsüket, és örök életüket is.
Isten, gondviselésében, megérintette, s az igazsághoz térítette némely gazdag szívét, hogy majd vagyonukkal segítsék műve fejlődését Ha a gazdagok nem segítenek, ha nem töltik be Isten szándékát, az Úr el fog haladni mellettük. Másokat támaszt helyettük, akik majd megteszik, amit kíván – örömmel adnak vagyonukból Isten ügyének szükségleteire. Ebben ők lesznek az elsők. Isten bevonja ügyébe azokat, akik készségesen segítenek.
Az Úr küldhetne kincseket a mennyből munkája folytatására, de ez ellenkezik elgondolásával. Elrendelte, hogy emberek legyenek eszközei, hogy mivel ő nagy áldozatot hozott megmentésükért, az emberek viszonzásul vegyék ki részüket a megváltás munkájából. Hozzanak áldozatot egymásért, és ezzel bizonyítsák, mennyire becsülik az értük hozott áldozatot.
Felhívták a figyelmet Jakab 5:1-3-ra: „Nosza immár ti gazdagok, sírjatok a ti nyomorúságaitok miatt, amelyek elkövetkeznek reátok. Gazdagságotok megrohadt, és a ruháitokat moly ette meg; aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg, és azok rozsdája bizonyság ellenetek, és megemészti a ti testeteket, mint a tűz. Kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban!”
Láttam, hogy ezek a rémítő szavak különösen azokra vonatkoznak, akik vallják, hogy hisznek a jelen igazságban. Az Úr felhívja őket, használják javaikat ügyének fejlesztésére. Lehetőségeket mutat nekik, de behunyják szemüket az ügy szükségletei előtt, s tíz körmükkel ragaszkodnak világi kincsükhöz. Jobban szeretik a világot, mint az igazságot, embertársaikat, vagy Istent. Az Úr kéri javaikat, de ők önző-irigyen maguknak tartják, amijük van. Adnak belőle olykor keveset lelkiismeretük könnyítésére, de nem győzték le a világ szeretetét. Nem hoznak áldozatot Istenért. Az Úr másokat támaszt, akik nagyra becsülik az örök életet, akik valamennyire megértik a lelkek, az üdvösség értékét, s nagylelkűen adakoznak Isten ügyére. A munka végéhez közeledik. Hamarosan nem lesz többé szükség azok javaira, akik maguknak tartották gazdagságukat, termőföldjüket, állatállományukat, és a többit. Láttam az Urat, amint haragosan fordult a gazdagokhoz, elismételve e szavakat: „Távozzatok, ti gazdagok.” Kérlelt, de nem hallották. A világ szerelme túlharsogta hangját. Most már nincs szüksége rátok, és utatokra bocsát. „Távozzatok, ti gazdagok."
Jaj, láttam, hogy borzasztó dolog, ha így elhagy valakit az Úr. Félelmetes ragaszkodnunk romlandó gazdagságunkhoz, mikor megmondta, hogy ha eladjuk és szétosztjuk a szegények között, kincseket gyűjthetünk a mennyben. Megmutatták nekem, hogy amikor a munka befejezése a küszöbön áll, s az igazság nagy hatalommal tör előre, a gazdagok elhozzák s Isten szolgái lábához teszik kincsüket, könyörögnek nekik, hogy fogadják el. Isten szolgái így felelnek majd: „Távozzatok, ti gazdagok. Semmi szükség javaitokra. Visszatartottátok, mikor jót tehettetek volna vele, Isten ügyét fejleszthettétek volna. Az ínségesek szenvedtek, de javaitok nem szolgáltak áldásukra. Isten már nem fogadja el vagyonotokat. Távozzatok, ti gazdagok.”
Majd ezekre a szavakra terelték figyelmemet: „Íme, a mezőiteket learató munkások bére, amit ti visszatartottatok, az égre kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a seregek Urának füléhez.” Láttam, hogy Isten nincs minden felhalmozott gazdagságban. Sokszor Sátánnak sokkal több a köze az összeharácsolt vagyonhoz, mint Istennek. Javarészt a munkások visszatartott béréből gyűjtik. Az önző természetű gazdagok úgy vagyonosodnak, hogy lehengerlik a munkásokat. Ahol csak tehetik, kihasználják az embereket, gyarapítva vagyonukat, mely meg fogja emészteni húsukat, mint a tűz.
Többen nem szigorúan becsületesek. Ezeknek nagyon meg kell változni, és gyorsan behozniuk az időt.
Sok szombattartó vétkezik e téren. Szegény testvéreiket is kihasználják, s a tehetősek többet kérnek javaikért mint amit érnek, többet, mint ők fizetnének értük. Ugyanakkor eme testvérek pénzügyi zavarba és nyomorba jutnak az anyagiak hiánya miatt. Isten mindezt tudja. Minden önző tett, minden irigy zsarolás meghozza jutalmát.
Láttam, hogy kegyetlen s igazságtalan semmibe vennünk testvérünk helyzetét. Ha szorult helyzetbe jut, vagy ha szegény, noha minden tőle telhetőt megtesz, tegyünk engedményeket neki, s még a teljes árat sem szabad megkérni azért, amit a gazdagtól vesz, hanem bánjunk velük irgalmasan. Isten helyesli az ily jótetteket. Aki ezt cselekszi, nem veszti el jutalmát. Ámde félelmetes számla marad sok szombattartó ellen, szűkmarkú, irigy tetteik miatt.
A múltra terelték figyelmemet, mikor csak kevesen hallgatták meg és fogadták el az igazságot. Csekély anyagiakkal rendelkeztek. Az ügy szükségletei nagyon kevés ember közt oszlottak meg. Szükségessé vált, hogy néhányan eladják házukat, földjüket, s olcsóbbat vegyenek helyette, ugyanakkor nagylelkűen kölcsönözték javaikat az Úrnak az igazság kinyomtatására, s az ügy más ágainak támogatásával fejlesztették Isten ügyét. Mikor ezeket az önfeláldozókat szemléltem, láttam, hogy ínséget viseltek el az ügyért. Angyalt láttam mellettük állni. Felfelé irányította figyelmüket, és így szólt: „Kincsetek van a mennyben! Romolhatatlan kincsetek van a mennyben. Megmarad mindvégig, és nagy lesz jutalmatok.”
Isten sok szívben munkálkodik. Az igazság, amelynek hirdetéséért néhány annyit áldozott, diadalmaskodott, és sok-sok ember elfogadta. Isten gondviselése munkálkodott a gazdagok szívén, bevezette őket az igazságba, hogy mikor műve növekszik, fedezzék szükségleteit. Sok gazdagságot hozott a szombattartók közé. Láttam, hogy Isten jelenleg nem kéri a házakat, amelyekre népének szüksége van, legfeljebb, hogy a költséges házakat olcsóbbra cseréljék. De ha a gazdagok nem hallják meg szavát, ha nem szakítják el magukat a világtól, nem adják el, nem áldozzák Istennek ingatlanaikat, földjeik egy részét, úgy mellőzni fogja őket, és azokat hívja el, akik bármit szívesen megtesznek Jézusért, még otthonukat is hajlandók eladni, hogy fedezzék a mű szükségleteit. Isten elvárja az önkéntes áldozatokat. Az adakozók tekintsék ezt előjognak. Van, aki feleslegéből ad, és meg sem érzi. Nem kell különösebben lefaragniuk igényeiket Krisztus ügyéért. Még mindig marad nekik, amit szem-száj megkívánhat. Bőkezűen és örömmel adnak. Isten figyelembe veszi, ismeri, és pontosan jegyzi indítékaikat. Nem vesztik el jutalmukat. Ti, akik nem adhattok oly bőkezűen, ne mentegessétek magatokat, mert nem áldozhattok annyit, mint mások. Tegyétek, amit tudtok. Tagadjatok meg magatoktól valamit, amit nélkülözni tudtok, és áldozzatok Isten ügyére. Valójában többet fogtok adni, mint aki feleslegéből ad. Tudni fogjátok, mily édes a lemondás, hogy adhassatok az ínségeseknek, áldozzatok az igazságért, s kincset gyűjtsetek a mennyben.
Megmutatták, hogy különösen az igazságot valló ifjaknak kell megtanulni az önmegtagadás leckéjét. Ha többet áldoznának érte, többre becsülnék az igazságot. Hatna szívükre, megtisztítaná életüket, és értékesebbnek tartanák.
A fiatalok nem veszik vállukra Isten ügyének terhét, és nem érzik magukat felelősnek érte. Isten mentette volna fel őket? Aligha! Ők vonják ki magukat. Könnyelműen élnek, míg mások vállát nyomja a teher. Nem veszik eszükbe, hogy nem a magukéi. Erejük, idejük nem sajátjuk. Áron vétettek meg. Értékes áldozatot hoztak értük. S ha nincs bennük a lemondás és áldozathozatal szelleme, sohasem lesz övék a halhatatlan örökség.
31. A gyülekezet kötelessége és kiváltsága
A következők a Battle Creek-i gyülekezetre vonatkoznak, de leírja a szétszórtan élő testvérek állapotát és előjogait is:
Láttam, hogy sűrű felleg veszi körül őket, de néhány Jézustól áradó sugár áttört a felhőn. Odanéztem, hogy kire ragyog a fény, és egyéneket láttam buzgón esedezni a győzelemért. Isten szolgálata volt a céljuk. Kitartó hitük kamatokat hozott. A menny világossága fénylett rájuk, de a gyülekezet túlnyomó részét körülölelő felhő sűrű maradt. Értelmetlenek és lanyhák voltak. Nagyon gyötrődtem emiatt. Megkérdeztem az angyalt, szükséges-e a felhő. így felelt: „Odanézz!” Akkor láttam, hogy a gyülekezet talpra kezd állani, és buzgón könyörög Istenhez. A világosság sugarai át kezdtek törni a sötétségen, és a felhő elvonult. A menny tiszta fénye ragyogott rájuk; figyelmük szent bizalommal felfelé vonzódott. Az angyal szólt: „Ez kiváltságuk és kötelességük.”
Sátán leszállt nagy hatalommal, mert tudja, hogy kevés ideje van. Angyalai tevékenyek, s Isten népének jókora hányada eltűri, hogy az ördög álomba ringassa őket. A felhő visszatért és rátelepedett a gyülekezetre. Láttam, hogy csakis komoly erőfeszítéssel és fáradhatatlan imával lehet megtörni e varázst. Isten szavának riasztó igazságai kissé fölrázták népét. Olykor ernyedten győzni próbáltak, de hamar belefáradtak, és visszasüllyedtek langyos állapotukba. Láttam, hogy nincs bennük kitartás és eltökélt határozottság. Isten üdvösségének keresője fejtsen ki olyan erőt, legyen oly lelkiismeretes, mintha világi gazdagságra törekednék. Akkor eléri a célt. Láttam, hogy a gyülekezet úgy ihatna teli pohárból, mint ahogyan ürest tart szájához vagy kezében.
Nem Isten terve, ha néhánynak könnyű az élete, mások meg terhek alatt görnyednek. Néhányan átérzik a mű súlyát és felelősséget, és annak szükségét, hogy Krisztussal gyűjtsenek, ne pedig tékozoljanak. Mások felelőtlenül élnek, mint akinek semmi gondja. Ezek szétszórnak. Isten nem részrehajló. Mindannak Krisztussal kell gyűjtenie, aki üdvösségének részese idelenn, és aki részesülni remél az eljövendő ország dicsőségeiben. Tudnia kell, hogy felelős magáért, s a másokra tett hatásáért. Ha kitartanak a keresztény élet mellett, Jézus lesz bennük a dicsőség reménye, és örömük fog telni ha dicséretéről beszélnek, és így felüdülnek. A mester ügye közel áll szívükhöz – drága nekik. Isten ügyének fejlesztése, szent életükkel való tisztelése lesz a céljuk. Az angyal így szólt: „Minden kereszténynek erőről-erőre kell jutnia, és minden erejét Isten ügyére használni.”
Chapter 30—The Rich Young Man
At Monterey, Michigan, October 8, 1857, I was shown in vision that the condition of many Sabbathkeepers was like that of the young man who came to Jesus to know what he should do to inherit eternal life. {1T 170.4}
“And, behold, one came and said unto Him, Good Master, what good thing shall I do, that I may have eternal life? And He said unto him, Why callest thou Me good? there is none good but One, that is, God: but if thou wilt enter into life, keep the commandments. He saith unto Him, Which? Jesus said, Thou shalt do no murder, Thou shalt not commit adultery, Thou shalt not steal, Thou shalt not bear false witness, Honor thy father and thy mother: and, Thou shalt love thy neighbor as thyself. The young man saith unto Him, All these things have I kept from my youth up: what lack I yet? Jesus said unto him, If thou wilt be perfect, go and sell that thou hast, and give to the poor, and thou shalt have treasure in heaven: and come and follow Me. But when the young man heard that saying, he went away sorrowful: for he had great possessions. {1T 170.5}
“Then said Jesus unto His disciples, Verily I say unto you, That a rich man shall hardly enter into the kingdom of heaven. And again I say unto you, It is easier for a camel to go through the eye of a needle, than for a rich man to enter into the kingdom of God. When His disciples heard it, they were exceedingly amazed, saying, Who then can be saved? But Jesus beheld them, and said unto them, With men this is impossible; but with God all things are possible.” Matthew 19:16-26. {1T 171.1}
Jesus quoted five of the last six commandments to the young man, also the second great commandment, on which the last six commandments hang. Those mentioned he thought he had kept. Jesus did not mention the first four commandments, containing our duty to God. In answer to the inquiry of the young man, “What lack I yet?” Jesus said unto him: “If thou wilt be perfect, go and sell that thou hast, and give to the poor, and thou shalt have treasure in heaven.” {1T 171.2}
Here was his lack. He failed to keep the first four commandments, also the last six. He failed to love his neighbor as himself. Said Jesus: “Give to the poor.” Jesus touched his possessions. “Sell that thou hast, and give to the poor.” In this direct reference He pointed out his idol. His love of riches was supreme; therefore it was impossible for him to love God with all his heart, with all his soul, with all his mind. And this supreme love for his riches shut his eyes to the wants of his fellow men. He did not love his neighbor as himself, therefore he failed to keep the last six commandments. His heart was on his treasure. It was swallowed up in his earthly possessions. He loved his possessions better than God, better than the heavenly treasure. He heard the conditions from the mouth of Jesus. If he would sell and give to the poor, he should have treasure in heaven. Here was a test of how much higher he prized eternal life than riches. Did he eagerly lay hold of the prospect of eternal life? Did he earnestly strive to remove the obstacle that was in his way of having a treasure in heaven? Oh, no; “he went away sorrowful: for he had great possessions.” {1T 171.3}
I was pointed to these words: “It is easier for a camel to go through the eye of a needle, than for a rich man to enter into the kingdom of God.” Said Jesus: “With men this is impossible; but with God all things are possible.” Said the angel: “Will God permit the rich men to keep their riches, and yet enter into the kingdom of God?” Another angel answered: “No, never.” {1T 172.1}
I saw that it is God’s plan that these riches should be used properly, distributed to bless the needy, and to advance the work of God. If men love their riches better than they love their fellow men, better than they love God or the truths of His word, if their hearts are on their riches, they cannot have eternal life. They would rather yield the truth than sell and give to the poor. Here they are proved to see how much they love God, how much they love the truth; and, like the young man in the Bible, many go away sorrowful because they cannot have their riches and a treasure in heaven, too. They cannot have both; and they venture to risk their chance of eternal life for a worldly possession. {1T 172.2}
“It is easier for a camel to go through the eye of a needle, than for a rich man to enter into the kingdom of God.” With God all things are possible. Truth, set home to the heart by the Spirit of God, will crowd out the love of riches. The love of Jesus and of riches cannot dwell in the same heart. The love of God so far surpasses the love of riches that the possessor breaks away from his riches and transfers his affections to God. Through love he is then led to minister to the wants of God’s cause. It is his highest pleasure to make a right disposition of his Lord’s goods. Love to God and his fellow men predominates, and he holds all that he has as not his own, and faithfully discharges his duty as God’s steward. Then can he keep both the great commandments of the law: “Thou shalt love the Lord thy God with all thy heart, and with all thy soul, and with all thy mind.” “Thou shalt love thy neighbor as thyself.” In this way it is possible for a rich man to enter the kingdom of God. “And everyone that hath forsaken houses, or brethren, or sisters, or father, or mother, or wife, or children, or lands, for My name’s sake, shall receive an hundredfold, and shall inherit everlasting life. But many that are first shall be last; and the last shall be first.” {1T 172.3}
Here is the reward for those who sacrifice for God. They receive a hundredfold in this life, and shall inherit everlasting life. “But many that are first shall be last; and the last shall be first.” I was shown those who receive the truth, but do not live it. They cling to their possessions, and are not willing to distribute of their substance to advance the cause of God. They have not faith to venture and trust God. Their love of this world swallows up their faith. God calls for a portion of their substance, but they heed it not. They reason that they have labored hard to obtain what they have, and they cannot lend it to the Lord, for they may come to want. “O ye of little faith.” That God who cared for Elijah in the time of famine, will not pass by one of His self-sacrificing children. He who has numbered the hairs of their head, will care for them, and in days of famine they will be satisfied. While the wicked are perishing all around them for want of bread, their bread and water will be sure. Those who still cling to their earthly treasure, and will not make a right disposition of that which is lent them of God, will lose their treasure in heaven, lose everlasting life. {1T 173.1}
God in His providence has moved upon the hearts of some of those who have riches, and has converted them to the truth, that they with their substance may assist to keep His work moving. And if those who are wealthy will not do this, if they do not fulfill the purpose of God, He will pass them by, and raise up others to fill their place who will fulfill His purpose, and with their possessions gladly distribute to meet the necessities of the cause of God. In this they will be first. God will have those in His cause who will do this. {1T 174.1}
He could send means from heaven to carry on His work; but this is out of His order. He has ordained that men should be His instruments, that as a great sacrifice was made to redeem them, they should act a part in this work of salvation, by making a sacrifice for one another, and by thus doing show how highly they prize the sacrifice that has been made for them. {1T 174.2}
I was directed to James 5:1-3: “Go to now, ye rich men, weep and howl for your miseries that shall come upon you. Your riches are corrupted, and your garments are moth-eaten. Your gold and silver is cankered; and the rust of them shall be a witness against you, and shall eat your flesh as it were fire. Ye have heaped treasure together for the last days.” {1T 174.3}
I saw that these fearful words apply particularly to the wealthy who profess to believe the present truth. The Lord calls them to use their means to advance His cause. Opportunities are presented to them, but they shut their eyes to the wants of the cause, and cling fast to their earthly treasure. Their love for the world is greater than their love for the truth, their love for their fellow men, or their love for God. He calls for their substance, but they selfishly, covetously, retain what they have. They give a little now and then to ease their conscience, but have not overcome their love for this world. They do not sacrifice for God. The Lord has raised up others that prize eternal life, and that can feel and realize something of the value of the soul, and they have freely bestowed their means to advance the cause of God. The work is closing; and soon the means of those who have kept their riches, their large farms, their cattle, etc., will not be wanted. I saw the Lord turn to such in anger, in wrath, and repeat these words: “Go to now, ye rich men.” He has called, but you would not hear. Love of this world has drowned His voice. Now He has no use for you, and lets you go, bidding you: “Go to now, ye rich men.” {1T 174.4}
Oh, I saw it was an awful thing to be thus forsaken by the Lord—a fearful thing to hold onto a perishable substance here, when He has said that if we will sell and give alms, we can lay up treasure in heaven. I was shown that as the work is closing up, and the truth is going forth in mighty power, these rich men will bring their means and lay it at the feet of the servants of God, begging them to accept it. The answer from the servants of God will be: “Go to now, ye rich men. Your means is not needed. Ye withheld it when ye could do good with it in advancing the cause of God. The needy have suffered; they have not been blessed by your means. God will not accept your riches now. Go to now, ye rich men.” {1T 175.1}
Then I was directed to these words: “Behold, the hire of the laborers who have reaped down your fields, which is of you kept back by fraud, crieth: and the cries of them which have reaped are entered into the ears of the Lord of Sabaoth.” I saw that God is not in all the riches that are obtained. Satan often has much more to do with acquiring property than God. Much of it is obtained by oppressing the hireling in his wages. The naturally covetous rich man obtains his riches by grinding down the hireling, and taking advantage of individuals wherever he can, thereby adding to a treasure that will eat his flesh as it were fire. {1T 175.2}
A strictly honest, honorable course has not been taken by some. Such must take a very different course and work fast to redeem the time. Many Sabbathkeepers are at fault here. Advantage is taken even of their poor brethren, and those who have an abundance exact more than the real worth of things, more than they would pay for the same things, while these same brethren are embarrassed and distressed for want of means. God knows all these things. Every selfish act, every covetous extortion, will bring its reward. {1T 176.1}
I saw that it is cruel and unjust to have no consideration for a brother’s situation. If he is distressed, or poor, yet doing the best he can, allowance should be made for him, and even the full value of things he may purchase of the wealthy should not be exacted; but they should have bowels of compassion for him. God will approve of such kindly acts, and the doer will not lose his reward. But a fearful account stands against many Sabbathkeepers for close, covetous acts. {1T 176.2}
I was pointed back to a time when there were but few who listened to and embraced the truth. They had not much of this world’s goods. The wants of the cause were divided among a very few. Then it was necessary for some to sell their houses and lands, and obtain cheaper to serve them as a shelter, or home, while their means were freely and generously lent to the Lord, to publish the truth, and to otherwise aid in advancing the cause of God. As I beheld these self-sacrificing ones, I saw that they had endured privation for the benefit of the cause. I saw an angel standing by them, pointing them upward, and saying: “Ye have bags in heaven! Ye have bags in heaven that wax not old! Endure unto the end, and great will be your reward.” {1T 176.3}
God has been moving upon many hearts. The truth for which a few sacrificed so much, in order to get it before others, has triumphed, and multitudes have laid hold of it. God in His providence has moved upon those who have means, and has brought them into the truth, that as His work increases, the wants of the cause may be met. Much means has been brought into the ranks of Sabbathkeepers, and I saw that at present God does not call for the houses His people need to live in, unless expensive houses are exchanged for cheaper ones. But if those who have an abundance do not hear His voice, cut loose from the world, and dispose of a portion of their property and lands, and sacrifice for God, He will pass them by, and call for those who are willing to do anything for Jesus, even to sell their homes to meet the wants of the cause. God will have freewill offerings. Those who give must esteem it a privilege to do so. {1T 176.4}
Some give of their abundance, but yet they feel no lack. They do not particularly deny themselves of anything for the cause of Christ. They still have all that heart can wish. They give liberally and heartily. God regards it, and the action and motive are known and strictly marked by Him. They will not lose their reward. You who cannot bestow so liberally must not excuse yourselves because you cannot do as much as some others. Do what you can. Deny yourselves of some article that you can get along without, and sacrifice for the cause of God. Like the widow, cast in your two mites. You will actually give more than all those who give of their abundance; and you will know how sweet it is to deny self, to give to the needy, to sacrifice for the truth, and to lay up treasure in heaven. {1T 177.1}
I was shown that the young, especially young men, who profess the truth, have yet a lesson of self-denial to learn. If these made more sacrifice for the truth, they would esteem it more highly. It would affect their hearts, and purify their lives, and they would hold it more dear and sacred. {1T 177.2}
The young do not take the burden of the cause of God, or feel any responsibility in regard to it. Is it because God has excused them? Oh, no; they excuse themselves! They are eased, and others are burdened. They do not realize that they are not their own. Their strength, their time, is not their own. They are bought with a price. A dear sacrifice was made for them, and unless they possess the spirit of self-denial and sacrifice, they can never possess the immortal inheritance. {1T 178.1}
*****
Chapter 31—The Privilege and Duty of the Church
The following relates to the Battle Creek church, but describes the condition and privileges of brethren and sisters scattered abroad: {1T 178.2}
I saw that a thick cloud enveloped them, but that a few rays of light from Jesus pierced this cloud. I looked to see those who received this light, and saw individuals earnestly praying for victory. It was their study to serve God. Their persevering faith brought them returns. The light of heaven was shed upon them; but the cloud of darkness over the church in general was thick. They were stupid and sluggish. My agony of soul was great. I asked the angel if that darkness was necessary. Said he: “Look ye!” I then saw the church begin to rise, and earnestly plead with God, and rays of light began to penetrate this darkness, and the cloud was removed. The pure light of heaven shone upon them, and with holy confidence their attention was attracted upward. Said the angel: “This is their privilege and duty.” {1T 178.3}
Satan has come down in great power, knowing that his time is short. His angels are busy, and a great share of the people of God suffer themselves to be lulled to sleep by him. The cloud again passed over, and settled upon the church. I saw that it would be only by earnest effort and persevering prayer that this spell would be broken. {1T 178.4}
The alarming truths of the word of God had stirred the people of God a little. Now and then they would make feeble efforts to overcome, but they soon tired and sank back into the same lukewarm state. I saw that they did not have perseverance and fixed determination. Let the seeker for the salvation of God possess the same energy and earnestness that he would have for a worldly treasure, and the object would be gained. I saw that the church may just as well drink of a full cup, as to hold an empty one in the hand or at the mouth. {1T 179.1}
It is not the plan of God to have some eased and others burdened. Some feel the weight and responsibility of the cause, and the necessity of their acting that they may gather with Christ and not scatter abroad. Others go on free from any responsibility, acting as though they had no influence. Such scatter abroad. God is not partial. All who are made partakers of His salvation here, and who hope to share the glories of the kingdom hereafter, must gather with Christ. Each must feel that he is responsible for his own case, and for the influence he exerts over others. If these maintain their Christian walk, Jesus will be in them the hope of glory, and they will love to speak forth His praise that they may be refreshed. The cause of their Master will be near and dear to them. It will be their study to advance His cause and to honor it by holy living. Said the angel: “Every talent God will require with usury.” Every Christian must go on from strength to strength, and employ all his powers in the cause of God. {1T 179.2}
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése