57. Szervezet
1861. augusztus 3-án az Úr megmutatta nekem, hogy néhányan gyülekezetük Babilonná válásától tartanak, ha egyházszervezetet hozna létre. A közép-new-yorkiak azonban már most tökéletes Babilonok, teljes náluk a zűrzavar. Ha e gyülekezetek meg nem szervezkednek, hogy rendet teremtsenek, és rendet tartsanak, semmi reményük sincs a jövőre – elkerülhetetlenül darabokra fognak szakadozni. Előző tanítások bátorították a megoszlás elemeit. Oly lelkületet tápláltak, mely figyel és vádol, ahelyett, hogy építene. Ha Isten szolgái közös álláspontra helyezkednének, és szilárdan ragaszkodnának az álláspontokhoz, Isten munkájában összetartó erők jönnének létre. Forgáccsá zúznák az elkülönítő sorompókat. A szívek egybeolvadnának és egyesülnének, akár a vízcseppek. Akkor hatalom és erő járulna a szombattartók soraihoz, messze túlszárnyalva mindent, aminek eddig tanúi voltunk.
Isten szolgáinak szívét elszomorítja, ha gyülekezetről gyülekezetre utazva szemben találják magukat más szolgálattevő igehirdető testvéreik ellenkező befolyásával. Egyesek készen állnak szembeszegülni minden haladó lépéssel, melyet Isten népe tett. A bátran kiállók szívét elszomorítják, és kétségbe ejtik munkatársaik egységének a hiánya.
Komoly időket élünk. Sátán és gonosz angyalai hatalmas erővel tevékenykednek, és a világ az ő oldalukon van, őket segíti. Hitvalló szombattartók, noha állítják, hogy hisznek a komoly, fontos igazságban, a sötétség összefogó erőivel egyesítik erejüket, hogy kisiklassák és lerombolják, amit Isten építeni akar. Tevékenységüket úgy jegyzik fel, mint akik visszatartják Isten népe közt a lelki megújulás haladását.
A szervezet tárgyát körülvevő izgatás felszínre hozta a jelen igazságot hirdető lelkészek erkölcsi bátorságának nagy hiányát. Néhányan, akik hittek a szervezés helyességében, nem álltak ki bátran, nem kardoskodtak mellette. Néhánynak tudtára adták, hogy helyeslik, de Isten többet vár el tőlük. Nincs megelégedve gyáva hallgatásukkal és tétlenségükkel. Féltek a kárhoztatástól s ellenzéstől. Nyitva tartották fülüket, hogy kipuhatolják a testvérek nézeteit, mielőtt férfi módra kiálltak volna amellett, amit helyesnek tartottak. A testvérek kedvelt lelkészeik hangjára vártak, s mivel nem hallottak tőlük szervezést pártoló szót, arra a következtetésre jutottak, hogy a szervezés helytelen.
Így némely lelkész tekintélye a gyülekezet szervezete ellen hatott, annak ellenére, hogy helyeslik azt. Attól féltek, hogy elvesztik népszerűségüket. Holott valakiknek ki kell állni, felelősséget vállalni, kockáztatni tekintélyét. Mivel a kiálló hozzáedződött a bírálathoz és kárhoztatáshoz, hagyják, hogy ő tartsa a hátát. Munkatársai, akiknek mellette kellene állniuk, viselniük a teher rájuk eső részét, figyelik, hogyan sikerül neki a magányosan vívott csata. Isten azonban megjegyzi szorult helyzetét, kínjait, könnyeit, kedve szegését és oly erős kétségbeesését, melyek gondolkodását csaknem az elviselhetőség határáig szorítják. Mikor készen áll összerogyni, Isten fölemeli, rámutat a megfáradtak pihenőjére, a hűek jutalmára, s ő újra a súlyos teher alá igazítja vállát. Láttam, hogy mindenki a szerint kap jutalmat, amint kötelességét végzi. Aki kihúzza magát a felelősség alól, azt végül veszteség éri. Akkor kell az igehirdetőknek összetartaniuk, amikor súlyos a küzdelem.
58. Kötelességünk a szegények iránt
Többször kérdeznek, mi a kötelességünk a harmadik angyal üzenetét elfogadó szegények iránt. Mi is régóta szerettük volna tudni, hogyan bánjunk a szombatot elfogadó szegény családokkal. 1861. augusztus 3-án, Roosevelten, az Úr tudomásomra hozott néhány dolgot a szegények felől.
Isten nem várja el testvéreinktől, hogy az üzenetet elfogadó összes szegény családról gondoskodjanak. Ha ezt tennék, lelkészeink nem hatolhatnának be új területekre, mert kiürülne a kincstár. Sokan azért szegények, mert nincs bennük szorgalom, nem tudják beosztani jövedelmüket, nem tudják helyesen használni javaikat. Ha segítenénk őket, csak ártanánk nekik. Van, aki mindig is szegény marad. Ha a legjobb lehetőségek nyílnának előttük, az sem segítene rajtuk. Képtelenek számot vetni kiadásaikkal, s mindent elköltenének, ami kezük ügyébe kerül, akár sok, akár kevés. Némelyek mit sem tudnak az igénytelenségről és takarékosságról, hogy el ne adósodjanak, s félretegyenek a szűkös időkre. Ha a gyülekezet segítségükre sietne, ahelyett, hogy erejükre hagyná őket, csak ártana nekik, mert a gyülekezettől várnák a segítséget. Ha gondoskodunk róluk, igényesek és pazarlók lesznek. Ha nem kapnak segítséget rendszeresen, Sátán megkísérti őket, irigyek és testvéreik lelkiismerete lesznek, attól tartva, hogy a testvérek elmulasztanak mindent megtenni értük. Holott a hibát ők követik el. Hagyják áltatni magukat. Nem ők az Úr szegényei.
Isten igéjének szegények segítéséről szóló utasításai sem ilyenekre vonatkoznak, hanem a szerencsétlenekre és lesújtottakra. Isten gondviselése megpróbáltatást bocsát némelyekre, hogy megvizsgáljon és kipróbáljon másokat. Az özvegyek és betegek azért vannak a gyülekezetben, hogy áldásnak bizonyuljanak. Azoknak az eszközöknek egyike ők, amiket Isten választ Krisztus hitvalló követői igaz jellemének alakítására, s hogy tettekre serkentse bennük szánakozó Üdvözítőnk becsese jellemvonásait.
Sokan, akik alig tudják megkeresni betevő falatjukat, elhatározzák, hogy megnősülnek, és családot alapítanak, holott tudják, hogy nincs mivel eltartani őket. Ami még ennél is rosszabb, nem osztják be jövedelmüket. Családjukban minden tettük követi a laza, hanyag szokásokat. Vajmi kevés az önuralmuk. Szenvedélyesek, türelmetlenek, ingerlékenyek. Mikor elfogadják az igazságot, azt gondolják, hogy joggal várhatják gazdagabb testvéreik segítségét. S ha várakozásukban csalódnak, panaszkodnak a gyülekezetre, s vádolják, hogy nem hitük szerint élnek. Kinek kell megszenvednie ezt a helyzetet? Ki kell talán szipolyoznunk Isten ügyét, s kimerítenünk a különböző területek kincstárát, hogy ezekről a nagy, szegény családokról gondoskodhassunk? Semmi esetre sem. A szülőknek kell megszenvedniük a dolgot. Legtöbbször nem sínylődnek jobban, mint mielőtt elfogadták volna a szombatot.
Gonoszság bujkál a szegények némelyike körül, amely egészen bizonyosan vesztüket fogja okozni, ha le nem győzik. Durva faragatlan szokásaikkal fogadták el az igazságot, és időbe kerül, míg rájönnek durvaságukra, és hogy ez nem felel meg Krisztus jellemének. Kevélynek tartják azokat, akiknek élete rendezett, modora kifinomult. Olykor hallani tőlük: „az igazság mindnyájunkat egyenlő szintre hoz le.” Ámde óriásit téved, aki azt gondolja, hogy az igazság lezülleszt. Ellenkezőleg. Az igazság felemel, kifinomítja ízlésünket, megszenteli gondolatainkat, s ha életünkben megvalósítjuk, fokozatosan előkészít bennünket a mennyei angyalok társaságra Isten városában. Az igazság célja az, hogy valamennyiünket magas színvonalra emeljen.
A tehetősebbeknek mindig nemes, nagylelkű szerepet kell vállalniuk, mikor szegényebb testvéreikről van szó. Azon kívül jótanáccsal kell ellátniuk őket, és aztán hagyniuk, hogy átverekedjék magukat az élet csatáin. Azt azonban világosan megérttették velem, hogy a legkomolyabb kötelesség nyugszik a gyülekezeten. Lelkiismeretesen gondoskodjanak az elhagyott özvegyekről, árvákról és betegekről.
*****
Chapter 57—Organization
August 3, 1861, I was shown that some have feared that our churches would become Babylon if they should organize; but those in central New York have been perfect Babylon, confusion. And now unless the churches are so organized that they can carry out and enforce order, they have nothing to hope for in the future; they must scatter into fragments. Previous teachings have nourished the elements of disunion. A spirit has been cherished to watch and accuse, rather than to build up. If ministers of God would unitedly take their position, and maintain it with decision, there would be a uniting influence among the flock of God. Separating bars would be broken to fragments. Hearts would flow together and unite like drops of water. Then there would be a power and strength in the ranks of Sabbathkeepers far exceeding anything we have yet witnessed. {1T 270.3}
The hearts of God’s servants are made sad as they journey from church to church, by meeting the opposing influence of other ministering brethren. There are those who have stood ready to oppose every advance step that God’s people have taken. The hearts of those who have dared to venture out are saddened and distressed by the lack of union of action on the part of their fellow laborers. We are living in a solemn time. Satan and evil angels are working with mighty power, with the world on their side to help them. And professed Sabbathkeepers who claim to believe solemn, important truth unite their forces with the combined influence of the powers of darkness to distract and tear down that which God designs to build up. The influence of such is recorded as of those who retard the advancement of reform among God’s people. {1T 271.1}
The agitation of the subject of organization has revealed a great lack of moral courage on the part of the ministers proclaiming present truth. Some who were convinced that organization was right have failed to stand up boldly and advocate it. They let some few understand that they favored it. Was this all that God required of them? No; He was displeased with their cowardly silence and lack of action. They feared blame and opposition. They watched the brethren generally to see how their pulse beat, before standing manfully for what they believed to be right. The people waited for the voice of their favorite ministers, and because they could hear no response in its favor from them, decided that organization was wrong. {1T 271.2}
Thus the influence of some of the ministers was against organization, while they professed to be in favor of it. They were afraid of losing their influence. But someone must move out and bear responsibility, and venture his influence; and as the one who has done this has become inured to censure and blame, he is suffered to bear it. His fellow laborers, who should stand by his side and take their share of the burden, are looking on to see how he succeeds in fighting the battle alone. But God marks his distress, his anguish, his tears, his discouragement and despair, while his mind is taxed almost beyond endurance; and when ready to sink, God lifts him up and points him to the rest for the weary, the reward for the faithful; and again he puts his shoulder under the heavy burden. I saw that all will be rewarded as their works shall be. Those who shun responsibility will meet with loss in the end. The time for ministers to stand together is when the battle goes hard. {1T 271.3}
*****
Chapter 58—Duty to the Poor
Inquiries are often made in regard to our duty to the poor who embrace the third message; and we ourselves have long been anxious to know how to manage with discretion the cases of poor families who embrace the Sabbath. But while at Roosevelt, New York, August 3, 1861, I was shown some things in regard to the poor. {1T 272.1}
God does not require our brethren to take charge of every poor family that shall embrace this message. If they should do this, the ministers must cease to enter new fields, for the funds would be exhausted. Many are poor from their own lack of diligence and economy; they know not how to use means aright. If they should be helped, it would hurt them. Some will always be poor. If they should have the very best advantages, their cases would not be helped. They have not good calculation and would use all the means they could obtain, were it much or little. Some know nothing of denying self and economizing to keep out of debt and to get a little ahead for a time of need. If the church should help such individuals instead of leaving them to rely upon their own resources, it would injure them in the end, for they look to the church and expect to receive help from them and do not practice self-denial and economy when they are well provided for. And if they do not receive help every time, Satan tempts them, and they become jealous and very conscientious for their brethren, fearing they will fail to do all their duty to them. The mistake is on their own part. They are deceived. They are not the Lord’s poor. {1T 272.2}
The instructions given in the word of God in regard to helping the poor do not touch such cases, but are for the unfortunate and afflicted. God in His providence has afflicted individuals to test and prove others. Widows and invalids are in the church to prove a blessing to the church. They are a part of the means which God has chosen to develop the true character of Christ’s professed followers and to call into exercise the precious traits of character manifested by our compassionate Redeemer. {1T 273.1}
Many who can but barely live when they are single, choose to marry and raise a family when they know they have nothing with which to support them. And worse than this, they have no family government. Their whole course in their family is marked with their loose, slack habits. They have but little control over themselves, and are passionate, impatient, and fretful. When such embrace the message, they feel that they are entitled to assistance from their more wealthy brethren; and if their expectations are not met, they complain of the church and accuse them of not living out their faith. Who must be the sufferers in this case? Must the cause of God be sapped, and the treasury in different places exhausted, to take care of these large families of poor? No. The parents must be the sufferers. They will not, as a general thing, suffer any greater lack after they embrace the Sabbath than they did before. {1T 273.2}
There is an evil among some of the poor which will certainly prove their ruin unless they overcome it. They have embraced the truth with their coarse, rough, uncultivated habits, and it takes some time for them to see and realize their coarseness, and that it is not in accordance with the character of Christ. They look upon others who are more orderly and refined as being proud, and you may hear them say: “The truth brings us all down upon a level.” But it is an entire mistake to think that the truth brings the receiver down. It brings him up, refines his taste, sanctifies his judgment, and, if lived out, is continually fitting him for the society of holy angels in the City of God. The truth is designed to bring us all up upon a level. {1T 274.1}
The more able should ever act a noble, generous part in their deal with their poorer brethren, and should also give them good advice, and then leave them to fight life’s battles through. But I was shown that a most solemn duty rests upon the church to have an especial care for the destitute widows, orphans, and invalids. {1T 274.2}
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése