49. Teljes megszentelődés
Kedves K. testvér és testvérnő! Legutóbbi látomásomban az Úr tudomásomra hozott néhány dolgot családotok felől. Isten könyörületesen gondol rátok, s nem fog elhagyni, ha ti sem hagyjátok el őt. L. és M. se hideg, se meleg állapotban él. Ébredjenek fel, s törekedjenek az üdvösségre, másképp elveszítik örök életüket. Éljenek felelősségük tudatában, és tegyenek szert tapasztalatra. Isten Lelke munkálkodjék szívükben, ami szeretetre, s arra vezeti őket, hogy minden más társaságnál jobban kedveljék Isten népének közösségét, s különüljenek el azoktól, akik nem kedvelik a lelki dolgokat. Jézus tökéletes áldozatot kér – teljes odaszentelődést. L. és M., ti nem veszitek tudomásul, hogy Isten elvárja osztatlan szereteteteket. Szent hitvallást tettetek, mégis a közönséges hitvallók színvonalára süllyedtetek. Szeretitek azoknak a fiataloknak a társaságát, akik nem tisztelik az általatok vallott szent igazságokat. Úgy ruházkodtok, mint barátaitok; megelégedtek annyi vallással, amennyi az emberek előtt elfogadhatóvá tesz, s nem hívja ki senki bírálatát.
Krisztus mindent kér. Ha kevesebbet kívánna, túl drága, túl nagy volt áldozata, hogy csak ennyire emeljen fel. Szent hitünk hangosan kiált: Szakadjatok el! Nem szabad a világhoz, vagy halott, lelketlen hitvallókhoz szabnunk magunkat. „Alakuljatok át gondolkodástok megújulásával.” Ez az önmegtagadó, lemondó, igénytelenség út. Mikor azt gondoljátok, hogy ez az út túl szoros, hogy ezen a keskeny ösvényen túl sok az önmegtagadás, mikor azt mondjátok, hogy mily nehéz minderről lemondani, vessétek fel a kérdést: Mi mindenről mondott le Krisztus értem? Ez a kérdés mindent elhomályosít, amit mi önmegtagadásnak nevezünk. Nézzétek a kertben, amint vércseppeket izzadt. Csupán egyetlen angyalt küldenek a mennyből Isten Fia megerősítésére. Kövessétek őt a bíróságra, ahol a felbőszült tömeg kineveti, kigúnyolja és sértegeti. Nézzétek az öreg, lila színű palástban. Hallgassátok a nyers tréfákat és maró gúnyt. Nézzétek, mikor nemes homlokára nyomják a töviskoszorút, majd bottal sújtanak fejére, hogy halántékba mélyedjenek a tüskék, s vér folyjék a szent homlokon. Hallgassátok a gyilkos tömeget, mely mohón követeli Isten Fiának vérét. Kiszolgáltatják nekik őt, és elvezetik a nemes szenvedőt, sápadtan, annyira legyengülten, hogy ájulás környékezi – a keresztre feszítéshez. Ráfeszítik a fa keresztre, szögeket vernek gyöngéd kezébe, lábába. Nézzétek, ott a kereszten a kín rettenetes óráin át. Az angyalok elfedik arcukat a szörnyű jelenet elől, a nap elrejti fényét, nem bír odanézni. Gondoljatok ezekre, s vessétek fel a kérdést: Túl szoros-e az út? Dehogy az; jaj, dehogy.
A kétfelé sántikáló, felemás életben kétségbe és sötétségbe ütköztök. Nem tudtok örvendezni se a vallás vigaszainak, sem a világ nyújtotta békének. Ne telepedjetek Sátán páholyába, hanem keljetek fel, s tűzzétek ki célotokul a magasztos mértéket, amelyet kiváltságotok elérni. Áldott előjog ez, mindenről lemondani Jézusért. Ne nézzétek mások életét, ne kövessétek őket, és ne állapodjatok meg az ő szintjükön. Egyetlen igaz, csalhatatlan példaképünk van. Csak Jézust biztonságos követnünk. Tökéljétek el, hogy ha mások a lelki semmittevés elve alapján élnek, otthagyjátok őket, és előretörtök a keresztény jellem magaslatára. Alakítsatok mennyei életre alkalmas jellemet. Ne szunnyadjatok el őrhelyeteken. Bánjatok hűen és igazul lelketekkel.
Oly rosszat engedtek meg magatoknak, mely pusztulással fenyegeti lelkiségeteket, s elhalványítja a szent oldalak minden szépségét s vonzerejét. Szeretitek a regényeket, meséket és más olvasmányokat, melyek rosszra befolyásolják a bármilyen mértékben Isten szolgálatára szentelt gondolkodást. Hamis, egészségtelen izgalmat keltenek, lázba hozzák a képzeletet. Lefegyverzik a gondolkodás hasznosságát, s bénává nyomorítják bármi lelki gyakorlat végzésére. Elvon ez az imától, s a lelki dolgok szeretetétől. Az olyan olvasmány, ami fényt vet a szent könyvre, és serkenti kívánságotokat és szorgalmatokat, hogy tanulmányozzad, az nem veszélyes, hanem hasznos. Tudtomra adták, hogy figyelmetek elterelődött a Szentírásról, s mohón tapad az izgalmas könyvekre, melyek kiölik a vallást. Minél gyakrabban, s minél szorgalmasabban kutatjátok az írásokat, annál szebbnek tűnnek, s annál kevésbé csábít a könnyű olvasmány. A Szentírás mindennapos tanulmányozása megszentelő hatással lesz gondolkodástokra. Láncoljátok e drága könyvet szívetekhez. Barátnak, a bizonytalanságban pedig vezetőnek fog bizonyulni.
Voltak életetekben célkitűzések. Mily következetesen, szorgalmasan fáradoztatok e célok eléréséért! Számítgattatok, terveztetek, míg várakozástok valóra nem vált. Cél áll most is előttetek Szorgalmas, fáradhatatlan, élethosszig tartó, igyekezetekre méltó cél. Ez nem más, mint üdvösségetek – az örök élet. Ez a cél igénytelenséget, áldozathozatalt és figyelmes tanulást kíván. Meg kell tisztulnotok, ki kell finomulnotok. Hiányzik belőletek Isten Lelkének megmentő hatása. Barátaitok közé vegyültök, s feleditek, hogy Krisztus nevéről neveznek. Úgy viselkedtek, öltözködtök, mint ők.
K. testvérnő! Láttam, hogy munka vár rád. Meg kell halnod a hiúságnak. Az igazság töltse be teljes érdeklődésedet. Örök jóléted függ az úttól, melyen most jársz. Ha el szeretnéd nyerni az örök életet, azért kell élned, meg kell tagadnod magad. Távozzatok közülük, váljatok el tőlük. Életedben kerekedjék felül a józanság, őrködés és ima. Angyalok figyelik jellemed fejlődését, mérik le erkölcsi értékedet. Minden szavunk és tettünk Isten elé kerül ítéletre. Félelmetes, komoly időket élünk. Ne vegyük könnyelműen az örök élet reménységét. Isten és te közötted kell ezt rendezned. Lesz, aki más eszére, s tapasztalatára támaszkodik, mintsem azzal vesződjék, hogy alaposan megvizsgálja szívét. Hónapokig és évekig sodródnak Isten Lelkének érzete nélkül, vagy annak bizonyítéka nélkül, hogy elfogadta őket az Úr. Megcsalják magukat. Látszólag van reményük, de hiányoznak belőlük a keresztény elengedhetetlen minősítései. Először alaposan meg kell művelniük szívüket, akkor viselkedésük magára ölti a magasztos, nemes jelleget, amely Krisztus követőit fémjelzi. Hitünk élése kemény munkát s erkölcsi bátorságot követel.
Isten népe különös nép. Lelkületük nem vegyülhet össze a világ lelkületével és befolyásával. Nem akarod viselni a keresztény nevet anélkül, hogy méltó lennél rá. Nem akarsz csupán üres szavakkal várni Jézusra. Nem akarsz csalatkozni ily fontos ügyben. Alaposan vizsgáld meg reménységed alapjait. Bánj becsületesen lelkeddel. Délibáb-reménység nem ment meg. Számot vetettél-e magaddal? Nem hiszem. Határozd el most, hogy Jézust akarod-e követni, kerüljön bármibe is. Ez lehetetlen lesz, ha ugyanakkor örömöd telik azok társaságában, akik figyelmen kívül hagyják Isten dolgait. Lelkületetek nem keveredik jobban, mint az olaj és a víz.
Nagyszerű valami Isten gyermekének, Krisztus örököstársának lenni. Ha ez kiváltságod, ismerni fogod Krisztus szenvedésének közösségét. Isten belelát szívedbe. Láttam, hogy buzgón kell keresned őt, s istenfélőbbé válnod. Vagy menthetetlenül elveszted az örök életet. Felteheted a kérdést: White testvérnő igazán ezt látta? Igennel kell felelnem. Próbáltam eléd tárni, igyekeztem átadni a nyert benyomásokat. Segítsen az Úr, hogy hallgass rájuk.
Kedves testvér, testvérnő! Őrködjetek gyermekeitek felett féltékeny gonddal. A világ szelleme és légköre elpusztít bennük minden kívánságot, hogy igaz keresztények legyenek. Olyan legyen családi légkörötök, hogy elvonjátok őket fiatal barátaiktól, akiket hidegen hagynak az isteni dolgok. Feltétlen áldozatot kell hozniuk, ha végül is el akarják nyerni a mennyet.
50. Személyes élmény
1860. szeptember 20-án megszületett negyedik gyermekem, John Herbert White. Mikor három hetes volt, férjemet kötelessége szólította, hogy elutazzon. Az értekezleten elhatározták, hogy Loughborough testvér menjen nyugatra, ő pedig keletre. Néhányan nappal azelőtt, hogy útra kellett volna kelniük, férjem igen nyomott hangulatban volt. Rövid ideig azon töprengett, hogy lemond az utazásról, de kötelességérzete visszatartotta. Tudta, hogy valamilyen feladat vár rá, de a sötétség felhői vették körül őt. Nem találta helyét, és aludni sem tudott. Gondolatai szüntelen nyugtalanok voltak. Elmondta testvéreinknek, hogy valami nyugtalanítja, és Loughborough és Cornell testvérrel az Úr elé borultak tanácsot kérni. Az ima hatására a felhők szerteoszlottak, és tiszta fény ömlött férjemre. Az a gondolata támadt, hogy az Úr Lelke nyugatra küldi, Loughborough testvért pedig keletre. Ettől kezdve határozottan látták kötelességüket, és aszerint is tettek.
Férjem távollétében imádkoztunk, hogy az Úr tartsa és erősítse meg őt. Megnyugodtunk, bizonyosak voltunk, hogy Isten vele lesz. Egy héttel azelőtt, hogy Maurtonba kellett ellátogatnia, leveleket kaptunk kiadásra G. testvérnőtől, amelyek állítólag az Úrtól kapott látomásai voltak. E levelek olvasása igen levert minket, mert tudtuk, hogy nem az igazi forrásból származtak. Mivel férjemnek fogalma sem volt, mire fog bukkanni Maurtonban, attól tartottunk, hogy készületlenül éri a vakbuzgóság, és elcsügged. Oly sok hasonló eseten mentünk át korábban, és annyit szenvedtünk zabolátlan, megzabolázhatatlan lelkektől, hogy féltünk érintkezésbe kerülni velük. Felkértem a Battle Creek-i gyülekezetet, hogy imádkozzon férjemért, és a családi oltárnál is buzgón kerestük érte az Urat. Megtört szívvel, sok könnyhullatással reszketeg hitünket Isten ígéretére igyekeztünk rögzíteni, s bizonyítékot kaptunk, hogy az Úr hallotta imáinkat, és férjem mellett áll tanácsot és bölcsességet ad neki.
Míg bibliaverset kerestem Willie-nek, hogy fejből megtanulja a szombatiskolára, ez a szöveg ragadta meg a figyelmemet: „Jó az Úr, menedék a szorongatás napján. Jól ismeri a benne bízókat.” E szavak olvasásán sírás fogott el, annyira helyzethez illő volt. Minden gondolatommal aggódtam férjemért és a wisconsini gyülekezetért. Férjem ottléte alatt tudatában volt Isten áldásának. Az Úr menedéke volt a szorongatás napján, és támogatta őt szárnyaló Lelkével, míg erős bizonyságot tett, az ott uralkodó vakbuzgóság ellen.
Mialatt Macfordban (Wisconsin állam) tartózkodott, férjem levelet írt nekem, amelyben kijelentette: „Attól tartok, hogy nincs minden rendjén odahaza. Előérzetek gyötörnek kisbabánkkal kapcsolatban.” Míg otthon maradt családjáért imádkozott, az az érzete támadt, hogy a gyerek súlyos beteg. Mintha ijesztően felgyűlt arccal és fejjel feküdt volna előtte. Mikor megkaptam a levelet, a gyerek szokásosan jól érezte magát. Másnap reggelre azonban súlyos beteg lett, orbánccal arcán és a fején. Mikor férjem Round Grove közelében, lllionis államban Wisk testvérhez érkezett, megkapta táviratomat a gyermek betegségéről. Miután elolvasta, a jelenlevők előtt kijelentette, hogy nem lepte meg a hír, mert az Úr előkészítette rá, és hallani fognak róla, hogy a gyermek arcát és fejét érte a súlyos betegség.
Édes kicsinyem igen szenvedett. Huszonnégy nap, huszonnégy éjjel aggódva ápoltam. Minden megtettünk gyógyulása érdekében, buzgón az Úr elé vittük ügyét. Időnként, mikor szenvedését láttam, képtelen voltam uralkodni érzéseimen. Sokat sírtam, és alázatosan imádkoztam. Mennyei Atyánk mégis jónak látta elvenni szeretett gyermekünket.
December 14-én állapota válságosra fordult, és behívtak hozzá. Amint nehéz lélegzését hallottam, és érverés nélküli csuklóját fogtam, tudtam, hogy meg kell halnia. A halál már rávetette fagyos kezét. Kínok órája volt ez nekem. Figyeltük erőtlen, kapkodó lélegzetét, míg meg nem szűnt, és csak hálásak lehettünk, amiért szenvedése véget ért. Mikor haldoklott, nem tudtam sírni. Szívem fájt, mintha meg akarna szakadni, de könny nem jött a szemembe. A temetésen elájultam. Sajnáltuk, hogy nem volt ott Loughborough testvér gyászbeszédet mondani felette. Férjem hirdetett igét a zsúfolt gyülekezet előtt. Azután kikísértük gyermekünket az Oak Hill-i temetőbe, hogy ott pihenjen, míg az élet Ura el nem jön, szét nem töri a sír bilincseit, s elő nem hívja a halhatatlanságra.
Mikor hazatértünk a temetésről, üresnek tűnt a ház. Beletörődtem Isten akaratába, mégis levertség és szomorúság telepedett rám. Nem tudtuk túltenni magunkat az elmúlt nyár bajain. Isten népének állapota miatt sem tudtuk, mit várhatunk el. Sátán ellenőrzése alá kerítette némelyek gondolatait, akikkel szoros kapcsolatban álltunk a munkában. Még azok közül is néhányan, akik ismerték küldetésünket, látták munkánk gyümölcseit és akik nemcsak tanúi voltak Isten hatalma gyakori megnyilvánulásának, hanem testükön érezték az erő hatását. Mit várhatunk a jövőtől? Míg gyermekem élt, azt gondoltam, hogy kötelességem nyilvánvaló. Szívemhez szorítottam drága gyermekemet, és örültem, hogy legalább egyetlen télre szabad leszek minden súlyos felelősségtől, mert nem gondoltam, hogy kötelességem lenne télen kisgyermekkel utazni. De amikor az Úr elvette tőlem, újra bizonytalanság meredt elém.
Isten népének és művének állapota csaknem összezúzott minket. Boldogságunk mindig is Isten ügyének állapotától függ. Mikor Isten népe felvirágzik, felszabadultak vagyunk, de amikor visszaesnek bűnükbe, és civódás dúl közöttük, semmi sem tud megörvendeztetni minket. Egész szívünk és életünk összeszövődött a harmadik angyal üzenetének keletkezésével, és haladásával. Sorsunk összeforrt vele, és mikor a mű nem virágzik, kínos az életünk.
Ekkoriban történt, hogy férjem felülvizsgálta az elmúlt időket, és kezdte bizalmát veszíteni csaknem mindenkiben. Akikkel barátságot igyekezett kötni, sokan az ellenség szerepét játszották, és néhányan, akiket tekintélyével és szegényes erszényével segített, szüntelen ártalmára törtek és terheket róttak rá. Egyik szombat reggel, amikor az istentisztelet helyére igyekezett, az igazságtalanság oly lenyűgöző tudata borította el, hogy félrement és hangosan sírt, mialatt a gyülekezet várt rá.
Munkánk kezdete óta világos, félreérthetetlen bizonyságot kellett hordoznunk, megróni, és nem kímélni a gonoszt. Utunkon végig ott álltak bizonyságtevésünk ellenzői, akik fülcsiklandozó beszédet szerettek hallgatni, keveretlen habarccsal vakolni, és elpusztítani fáradozásaink hatását. Az Úr intéseket bízott ránk, de ilyenkor emberek léptek közénk és a gyülekezet közé, hatástalanná tenni bizonyságtételünket. Számos látomást kaptam azzal a céllal, hogy ne bújjunk ki az Úr tanácsának hirdetése alól, hanem helyezkedjünk olyan álláspontra, mely felrázza Isten népét, mert bűneikben alszanak. Azonban kevesen támogattak minket, és sokan a hibákkal, és azokkal rokonszenveztek, akiket az Úr megrótt. Ezek a dolgok összezúztak minket, és azt gondoltunk, hogy nincs bizonyságtételünk a gyülekezet számára. Nem tudtuk, kiben bízzunk meg. Most, hogy mindez ránk nehezedett, kihalt belőlünk a remény. Éjfél felé aludni próbáltunk, de nem jött álom a szememre. Nagyon fájt a szívem. Nem találtam enyhülést, és néhányszor el is ájultam.
Férjem hívatta Amadon, Kellogg és C. Smith testvéreket. A menny meghallgatta buzgó imájukat, megenyhültem, és látomásba ragadott el. Láttam, hogy munka vár ránk, hogy továbbra is bizonyságot kell tennünk, köntörfalazás és ködösítés nélkül. Egyéneket mutattak meg nekem, akik kitértek a félreérthetetlen bizonyságtétel elől. Láttam tanításaik Isten népére tett hatását.
Megmutatták nekem Isten népe állapotát ...-ban. Náluk ugyan az igazság elmélete, de az nem szenteli meg őket. Láttam, hogy mikor a hírnökök új helységben kezdenek tevékenykedni, munkájuk több kárt tesz, mint hasznot, ha üzenetük nem világos és félreérthetetlen. Fönn kell tartaniuk a különbséget Krisztus egyháza és az formális, halott hitvallók között. Ezen a téren nem megfelelően folyt a munka ...-ban. N. lelkészünk félt bántó lenni, félt, hogy hitünk különleges vonásai túl szembeszökők. Hallgatói színvonalára szállította a mértéket. Azt kellett volna sürgetőn elébük tárni, hogy létfontosságú igazságokat hirdetünk, és hogy jólétük függ az ott hozott döntéseiktől; hogy az igazság meg tudja szentelni őket, le kell mondaniuk bálványaikról, be kell vallaniuk bűneiket, s a bűnbánat méltó tetteivel gyümölcsöt kell teremniük.
Akik a harmadik angyal üzenetének ünnepélyes munkájába lépnek, határozottan ki kell állniuk, a Lélek és Isten hatalmának segítségével hirdetni az igazságot, és hagyni, hogy metsző legyen. Magasra kell emelniük az igazság zászlaját, sürgetniük kell az embereket, hogy emelkedjenek fel hozzá. Túl sokszor leengedtük a mértéket, hogy egy szintre helyezkedjünk a sötétség és bűn állapotában lévő emberekkel. A félreérthetetlen bizonyságtétel vezeti el őket a határozathozatalig. A mi igazságunk annyival komolyabb a névleges hitvallók igazságánál, mint amennyivel az egek magasabbak a földnél.
Az emberek bűneikben alszanak. Meg kell riadniuk, mielőtt le tudnák rázni zsibbadtságukat. Lelkészeik fülcsiklandozó dolgokat hirdetnek. Isten szolgáinak azonban – akik a szent létfontosságú igazságokat hirdetik – teli torokból kell kiáltaniuk, nem kímélni magukat, hogy az igazság letéphesse az emberekről a biztonság öltözékét, és megtalálja szívükbe az utat. Lelkészeink ...-ban kitértek a félreérthetetlen bizonyságtevés elől, melyre szükség lett volna. Az igazság a tövisek közé lett vetve, s azok elfojtották őket. Némelyekben virítanak a gonosz gyöngeségek, a mennyei kegyességek viszont kihaltak.
Isten szolgáinak éles bizonyságtételt kell hirdetniük, amely visszanyeri a bűnös szívet, és fejleszti a jellemet. N. és O. testvér, míg ...-ban voltak, tökéletes hangfogót tettek rá. Az ilyen igehirdetés, ami ott volt, soha el nem végzi az Isten terve szerint elvégzésre váró feladatot. A névleges egyházak lelkészei bőven végzik a meghunyászkodást, és a bűnt megrovó, metsző igazságok selyempapírba csomagolását.
Ha az emberek nem helyesen fogadják el az igazságot, és ha szívüket nem készítjük elő az igazság befogadására, jobb, ha teljesen békében hagyjuk őket. Láttam, hogy az ...-i gyülekezetnek mélyebb vallásos életét kell élnie. Most ez sokkal nehezebben fog menni, mintha a munka legelején éles bizonyságot tettek volna nekik; még mikor először döbbentek rá, hogy tévedésben élnek. Akkor könnyebben ki lehetett volna tépni a töviseket. Pedig láttam, hogy vannak ott erkölcsileg értékes emberek, akiket még majd próbára tesz az Úr a jelen igazsággal. Ha az egyház felébred és megtér, az Úr vissza fog térni hozzájuk, és Lelkében részesíti őket. Akkor szavuk, viselkedésük hathatósan fog szólni az igazság mellett.
51. A mű nyugaton
Láttam, hogy nyugaton értékes emberek fogadták el az igazságot, akik majd az ügy oszlopaivá válnak. Mikor világi ügyeiket úgy igazgatják, hogy javaik egy részével szabadabban rendelkezhessenek, ki fogják venni részüket az ügy támogatásából. Azt is láttam, hogy többen készek befogadni az igazságot, amit keleti testvéreik bőkezűsége juttatott hozzájuk, anélkül, hogy fillérükbe került volna. A nyugati testvérek keljenek fel, fedezzék a költésegeket államaikban. Az Úr meg fogja próbálni őket, hogy lássa, visszavonják-e a világtól szeretetüket, hogy hitük tettek által váljék tökéletessé.
Láttam, hogy Isten kinyújtotta kezét, hogy nyugaton betakarítsa a lelkeket. Olyan embereket hozott ki ide, akik tanítani tudják, és akiknek kötelessége lesz új területekre eljuttatni az igazságot. Láttam, hogy ha keletről nyugatra telepedett emberek – akik elviselték az új országba telepedés nehézségeit – értelmesen fogadják be a jelen igazságot, olyan kitartók és határozottak lesznek az igazságban, amint világi tisztségeket biztosítottak maguknak, és olyan lelkesen fognak majd az igazság terjesztéséhez is. Ha nincs bennük ez a buzgalom, az igazság még nem tette meg rájuk megmentő, megszentelő hatását.
Emlékezetembe idézték az ...-i összejövetelt. P. testvér átérezte az ügy terhét. R. viszont ellenző lelkületben élt. Bizonyságtétele nem egyezett Isten munkájával, bánatot, terhet rótt a mű fejlesztésén fáradozókra. Az ügyre nézve, mégis jobb lett volna, ha kissé tovább elviselték volna őt, és a zavart, melyet okozott. Láttam, hogy P. testvér elhamarkodva cselekedett vele szemben. R-nek és hitünk ellenségeinek kezére játszotta az előnyt. P. testvérnek várnia kellett volna, míg R. vallásos jelleme jobban kialakul. Rövidesen vagy csatlakozott volna Isten maradék népéhez, vagy maguk mögött hagyták volna őt. így korára való tekintettel R-é lett az emberek rokonszenve. Merített a Hírnök csoport lelkületéből, és az egész lényét elsötétítette. Felesége ingerlékeny és elégedetlen, buzgón terjeszti a hazug híreket. Azt a szerepet tölti be férje mellett, melyet Jézabel töltött be Akháb mellett. Tüzeli a testvért, hogy harcoljon Isten szolgái ellen, akik elevenbe vágó bizonyságtételt hirdetnek.
Befolyásuk keleten határozottan az igazság Lelke és azok ellen volt, akik életüket az igazság fejlesztésének szentelték. Olyan csoport tevékeny keleten, amely állítja, hogy hisz az igazságban, de titkon elégedetlenek a mű felelős vezetőivel. Benső gondolataik nem törnek felszínre, míg valamely Isten munkája ellen irányuló áramlat nem támad. Akkor aztán napvilágot lát igazi lelkületűk. Készségesen meghallgatnak, melengetnek és terjesztenek alaptalan, hazug híreket, hogy elpusztítsák a munkát végzők áldásos hatását. Aki el akar szakadni a testülettől, alkalma is fog nyílni. Valami történni fog, ami mindenkit kipróbál. A nagy rostálás ideje közvetlen a küszöbön áll. Az irigy és gáncsoskodó, aki gonosz dolgokra vár, ki lesz rostálva, mert gyűlölik a megrovást, s megvetik a helyesbítést. Akik lelkületben is egyek a harmadik angyal üzenetével, azoknak nem lehet közössége R. és felesége szellemével.
52. Válasz
Az ellenségeim hatása alá kerültek gyakran felvetik, a kérdést: „Igazán hiú kezd lenni White testvérnő? Hallottam, hogy tömérdek csokor és szalag díszíti kalapját.”
Őszintén remélem, hogy nem kezdek hiú lenni. Úgy öltözködöm, mint hosszú évek óta mindig. Ellenzem az abroncsos szoknyát és a felesleges csokrok, szalagok viselését. Két éve hordom ugyanazt a bársony kalapot, és még nem tettem rá új szalagot, csak szappannal és vízzel kimostam. Bársonyát új keretre húzom, és újra viselem a jövő télen. Hiszem, hogy a szombattartóknak egyszerűen és takarékosan kell öltözködniük. Akik fecsegni akarnak, fognak is, ha nem is adunk rá okot. Nem tudok mindenki ízlése szerint öltözködni, de hiszem, hogy kötelességem tartós ruhákat hordani, takarosan és rendesen öltözködni ízlésem szerint, ha nem ellenkezik Isten szavával.
Chapter 49—Entire Consecration
Dear Brother and Sister K,
In my last vision I was shown some things in regard to your family. The Lord has thoughts of mercy concerning you and will not forsake you unless you forsake Him. L and M are in a lukewarm condition. They must arouse and make efforts for salvation, or they will fail of everlasting life. They must feel an individual responsibility and have an experience for themselves. They need a work wrought in their hearts by the Holy Spirit of God, which will lead them to love and choose the society of God’s people above any other, and to be separate from those who have no love for spiritual things. Jesus demands a whole sacrifice, an entire consecration. L and M, you have not realized that God requires your undivided affections. You have made a holy profession, yet have sunk down to the dead level of ordinary professors. You love the society of the young who have no regard for the sacred truths which you profess. You have appeared like your associates, and have been contented with as much religion as would render you agreeable to all, without incurring the censure of any. {1T 240.1}
Christ demands all. If He required less, His sacrifice was too dear, too great to make to bring us up to such a level. Our holy faith cries out, Separation. We should not be conformed to the world, or to dead, heartless professors. “Be ye transformed by the renewing of your mind.” This is a self-denying way. And when you think that the way is too strait, that there is too much self-denial in this narrow path; when you say, How hard to give up all, ask yourselves the question, What did Christ give up for me? This question puts anything that we may call self-denial in the shade. Behold Him in the garden, sweating great drops of blood. A solitary angel is sent from heaven to strengthen the Son of God. Follow Him on His way to the judgment hall, while He is derided, mocked, and insulted by that infuriated mob. Behold Him clothed in that old purple kingly robe. Hear the coarse jest and cruel mocking. See them place upon that noble brow the crown of thorns, and then smite Him with a reed, causing the thorns to penetrate His temples, and the blood to flow from that holy brow. Hear that murderous throng eagerly crying for the blood of the Son of God. He is delivered into their hands, and they lead the noble sufferer away, pale, weak, and fainting, to His crucifixion. He is stretched upon the wooden cross, and the nails are driven through His tender hands and feet. Behold Him hanging upon the cross those dreadful hours of agony until the angels veil their faces from the horrid scene, and the sun hides its light, refusing to behold. Think of these things, and then ask, Is the way too strait? No, no. {1T 240.2}
In a divided, halfhearted life, you will find doubt and darkness. You cannot enjoy the consolations of religion, neither the peace which the world gives. Do not sit down in Satan’s easy chair of do-little, but arise, and aim at the elevated standard which it is your privilege to attain. It is a blessed privilege to give up all for Christ. Look not at the lives of others and imitate them and rise no higher. You have only one true, unerring Pattern. It is safe to follow Jesus only. Determine that if others act on the principle of the spiritual sluggard you will leave them and march forward toward the elevation of Christian character. Form a character for heaven. Sleep not at your post. Deal faithfully and truly with your own soul. {1T 241.1}
You are indulging an evil which threatens to destroy your spirituality. It will eclipse all the beauty and interest of the sacred pages. It is love for storybooks, tales, and other reading which does not have an influence for good upon the mind that is in any way dedicated to the service of God. It produces a false, unhealthy excitement, fevers the imagination, unfits the mind for usefulness, and disqualifies it for any spiritual exercise. It weans the soul from prayer and love of spiritual things. Reading that will throw light upon the sacred volume, and quicken your desire and diligence to study it, is not dangerous, but beneficial. You were represented to me with your eyes turned from the Sacred Book and intently fixed upon exciting books, which are death to religion. The oftener and more diligently you peruse the Scriptures, the more beautiful will they appear, and the less relish will you have for light reading. The daily study of the Scriptures will have a sanctifying influence upon the mind. You will breathe a heavenly atmosphere. Bind this precious volume to your hearts. It will prove to you a friend and guide in perplexity. {1T 241.2}
You have had objects in view in your life, and how steadily and perseveringly have you labored to attain those objects! You have calculated and planned until your anticipations were realized. There is an object before you now worthy of a persevering, untiring, lifelong effort. It is the salvation of your soul—everlasting life. And this demands self-denial, sacrifice, and close study. You must be purified and refined. You lack the saving influence of the Spirit of God. You mingle with your associates and forget that you have named the name of Christ. You act and dress like them. {1T 242.1}
Sister K, I saw that you have a work to do. You must die to pride and let your whole interest be in the truth. Your eternal interest depends upon the course you now pursue. If you obtain eternal life, you must live for it and deny self. Come out from the world, and be separate. Your life must be marked with sobriety, watchfulness, and prayer. Angels are watching the development of character and weighing moral worth. All our words and acts are passing in review before God. It is a fearful, solemn time. The hope of eternal life is not to be taken up upon slight grounds; it must be settled between God and your own soul. Some will lean upon others’ judgment and experience rather than be at the trouble of a close examination of their own hearts, and will pass along for months and years with no witness of the Spirit of God, or evidence of their acceptance. They deceive themselves. They have a supposed hope, but lack the essential qualifications of a Christian. First there must be a thorough heart work, then their manners will take that elevated, noble character which marks the true followers of Christ. It requires effort and moral courage to live out our faith. {1T 242.2}
God’s people are peculiar. Their spirit cannot mingle with the spirit and influence of the world. You do not wish to bear the Christian name and yet be unworthy of it. You do not desire to meet Jesus with a profession only. You do not wish to be deceived in so important a matter. Thoroughly examine the grounds of your hope. Deal truly with your own soul. A supposed hope will never save you. Have you counted the cost? I fear not. Now decide whether you will follow Christ, cost what it will. You cannot do this and yet enjoy the society of those who pay no heed to divine things. Your spirits cannot mingle any more than oil and water. {1T 243.1}
It is a great thing to be a child of God, and a joint-heir with Christ. If this is your privilege, you will know the fellowship of Christ’s sufferings. God looketh upon the heart. I saw that you must seek Him earnestly, and raise your standard of piety higher, or you will certainly fail of everlasting life. You may ask the question: Did Sister White see this? Yes; and I have tried to place it before you and give you the impressions which were given me. May the Lord help you to take heed. {1T 243.2}
Dear brother and sister, watch your children with jealous care. The spirit and influence of the world are destroying all desire in them to be true Christians. Let your influence be to draw them from young companions who have no interest in divine things. They must make a sacrifice if they win heaven at last. {1T 243.3}
Chapter 50—Personal Experience
September 20, 1860, my fourth child, John Herbert White, was born. When he was three weeks old, my husband felt it to be his duty to travel. It was decided at the Conference that Brother Loughborough should go west and he go east. A few days before they were to leave, my husband was greatly depressed in mind. At one time he thought he would give up the journey, yet he feared to do so. He felt that he had something to do, but was shut in by clouds of darkness. He could not rest or sleep. His mind was in continual agitation. He related the state of his mind to Brethren Loughborough and Cornell, and bowed before the Lord with them to seek counsel of Him. Then the clouds parted, and the clear light shone. My husband felt that the Spirit of the Lord was directing him west and Brother Loughborough east. After this they felt clear as to their duty and moved accordingly. {1T 244.1}
In my husband’s absence we prayed that the Lord would sustain and strengthen him, and obtained the assurance that He would go with him. About one week before he was to visit Mauston, Wisconsin, we received letters for publication from Sister G purporting to be visions given her of the Lord. As we read these communications, we felt distressed; for we knew that they were not from the right source. And as my husband knew nothing of what he was about to meet at Mauston, we feared he would be unprepared to meet the fanaticism, and that it would have a discouraging influence upon his mind. We had passed through so many such scenes in our early experience, and had suffered so much from unruly, untamable spirits, that we dreaded to be brought in contact with them. I sent in a request for the church at Battle Creek to pray for my husband, and at our family altar we earnestly sought the Lord in his behalf. With brokenness of spirit, and many tears, we tried to fasten our trembling faith upon God’s promises, and we had the evidence that He heard us pray and that He would stand by my husband and impart to him counsel and wisdom. {1T 244.2}
While looking in the Bible for a verse for Willie to commit to memory to repeat in the Sabbath school, this scripture arrested my attention: “The Lord is good, a stronghold in the day of trouble; and He knoweth them that trust in Him.” I could but weep over these words, they seemed so appropriate. The whole burden upon my mind was for my husband and the church in Wisconsin. My husband did realize the blessing of God while in Wisconsin. The Lord was to him a stronghold in time of trouble and sustained him by His free Spirit while he bore a decided testimony against the wild fanaticism there. {1T 245.1}
While at Mackford, Wisconsin, my husband wrote me a letter in which he stated: “I fear that all is not well at home. I have had some impressions as to the babe.” While praying for the family at home, he had a presentiment that the child was very sick. The babe seemed lying before him with face and head dreadfully swollen. When I received the letter, the child was as well as usual; but the next morning he was taken very sick. It was an extreme case of erysipelas in the face and head. When my husband reached Brother Wick’s, near Round Grove, Illinois, he received a telegram informing him of the sickness of the child. After reading it, he stated to those present that he was not surprised at the news, for the Lord had prepared his mind for it, and that they would hear that the child’s head and face were greatly affected. {1T 245.2}
My dear babe was a great sufferer. Twenty-four days and nights we anxiously watched over him, using all the means that we could for his recovery and earnestly presenting his case to the Lord. At times I could not control my feelings as I witnessed his sufferings. Much of my time was spent in tears and humble supplication to God. But our heavenly Father saw fit to remove the loved one. {1T 245.3}
December 14 he was taken worse, and I was called up. As I listened to his labored breathing and felt his pulseless wrist, I knew that he must die. The icy hand of death was already upon him. That was an hour of anguish for me. We watched his feeble, gasping breath until it ceased, and could but feel thankful that his sufferings were ended. When my child was dying, I could not weep. My heart ached as though it would break, but I could not shed a tear. At the funeral I fainted. We were disappointed in not having Brother Loughborough to conduct the funeral services, and my husband spoke upon the occasion to a crowded house. We then followed our child to Oak Hill Cemetery, there to rest until the Life-giver shall come, to break the fetters of the tomb and call him forth immortal. {1T 246.1}
After we returned from the funeral, my home seemed lonely. I felt reconciled to the will of God, yet despondency and gloom settled upon me. We could not rise above the discouragements of the past summer. From the state of God’s people we knew not what to expect. Satan had gained control of the minds of some who were closely connected with us in the work, even of some who had been acquainted with our mission and seen the fruit of our labors, and who had not only witnessed the frequent manifestation of the power of God, but had felt its influence upon their own bodies. What could we hope for in the future? While my child lived, I thought I understood my duty. I pressed my dear babe to my heart and rejoiced that at least for one winter I should be released from any great responsibility, for it could not be my duty to travel in winter with my infant. But when he was taken from me, I was again thrown into great perplexity. {1T 246.2}
The condition of God’s cause and people nearly crushed us. Our happiness ever depends upon the state of the cause of God. When His people are in a prosperous condition, we feel free; but when they are backslidden and there is discord among them, nothing can make us joyful. Our whole interest and life have been interwoven with the rise and progress of the third angel’s message. We are bound up in it, and when it does not prosper, we experience great suffering of mind. {1T 246.3}
About this time, my husband, as he reviewed the past, began to lose confidence in almost everyone. Many of those whom he had tried to befriend had acted the part of enemies, and some whom he had helped the most by his influence and from his own scanty purse, were continually trying to injure him and cast burdens upon him. One Sabbath morning, as he was going to our place of worship, such an overpowering sense of injustice came over him that he turned aside and wept aloud, while the congregation waited for him. {1T 247.1}
From the commencement of our labors we have been called to bear a plain, pointed testimony, to reprove wrongs and spare not. And all the way there have been those who have stood in opposition to our testimony, and have followed after to speak smooth things, daub with untempered mortar, and destroy the influence of our labors. The Lord would rein us up to bear reproof, and then individuals would step right in between us and the people to make our testimony of no effect. Many visions have been given to the effect that we must not shun to declare the counsel of the Lord, but must occupy a position to stir up the people of God, for they are asleep in their sins. But few have sympathized with us, while many have sympathized with the wrong and with those who have been reproved. These things crushed us, and we felt that we had no testimony to bear in the church. We knew not in whom to confide. As all these things forced themselves upon us, hope died within us. We retired to rest about midnight, but I could not sleep. A severe pain was in my heart; I could find no relief and fainted a number of times. {1T 247.2}
My husband sent for Brethren Amadon, Kellogg, and C. Smith. Their fervent prayers were heard, relief came, and I was taken off in vision. Then I was shown that we had a work to do, that we must still bear our testimony, straight and pointed. Individuals were presented before me who had shunned the pointed testimony. I saw the influence of their teachings upon God’s people. {1T 247.3}
The condition of the people in ----- was also presented before me. They have the theory of truth, but are not sanctified through it. I saw that when the messengers enter a new place, their labor is worse than lost unless they bear a plain, pointed testimony. They should keep up the distinction between the church of Christ, and formal, dead professors. There was a failure in this respect in -----. Elder N was fearful of offending, fearful lest the peculiarities of our faith should appear; the standard was lowered to meet the people. It should have been urged upon them that we possess truths of vital importance, and that their eternal interest depended upon the decision they there made; that in order to be sanctified through the truth, their idols would have to be given up, their sins be confessed, and they bring forth fruit meet for repentance. {1T 248.1}
Those who engage in the solemn work of bearing the third angel’s message must move out decidedly, and in the Spirit and power of God fearlessly preach the truth and let it cut. They should elevate the standard of truth and urge the people to come up to it. It has too frequently been lowered to meet the people in their condition of darkness and sin. It is the pointed testimony that will bring them up to decide. A peaceful testimony will not do this. The people have the privilege of listening to this kind of teaching from popular pulpits; but those servants to whom God has entrusted the solemn, fearful message which is to bring out and fit up a people for the coming of Christ should bear a plain, pointed testimony. Our truth is as much more solemn than that of nominal professors, as the heavens are higher than the earth. {1T 248.2}
The people are asleep in their sins and need to be alarmed before they can shake off this lethargy. Their ministers have preached smooth things; but God’s servants, who bear sacred, vital truths, should cry aloud and spare not, that the truth may tear off the garment of security and find its way to the heart. The straight testimony that should have been given to the people in ----- was shunned by the ministers; the seed of truth was sown among thorns and has been choked by them. With some, evil besetments have flourished, and the heavenly graces have died out. {1T 249.1}
God’s servants must bear a pointed testimony, which will cut the natural heart and develop character. Brethren N and O moved with a perfect restraint upon them while in -----. Such preaching as was given there will never do the work that God designs should be accomplished. Ministers of the nominal churches do enough cringing, and wrapping up of the pointed truths which rebuke sin. {1T 249.2}
Unless persons embrace the message aright, and their hearts are prepared to receive it, they would better let it entirely alone. I was shown that the church in ----- have an experience to obtain; but it will be much harder for them to obtain it now than if the pointed testimony had been given them at the very commencement, when they first discovered that they were in error. Then the thorns could have been more easily rooted out. Yet I saw that there were men of moral worth in -----, some who will yet be tested upon present truth. If the church will arise and be converted, the Lord will return unto them and give them His Spirit. Then their influence will tell for the truth. {1T 249.3}
Chapter 51—The Cause in the West
I have seen that men of worth have embraced the truth West who will yet be pillars to the cause. When they can place their temporal affairs in a condition where they can use a portion of their means, they will do their part toward sustaining the cause. I also saw that some were willing to receive the truth, brought to them by the liberalities of their Eastern brethren, without its costing them anything. The brethren West should arouse and meet the expenses of their own states. God requires this at their hands, and they should feel it a privilege to do so. The Lord will prove them, He will try them to see if they will withdraw their affections from the world and make their faith perfect by works. {1T 250.1}
I saw that God’s hand was stretched out to gather in souls in the West. He has been bringing out men who can teach the truth to others, whose duty it will be to bear the message into new fields. I saw that if the men who have moved from the East to the West and have endured the hardships of settling in a new country, receive present truth understandingly, they will manifest a perseverance and decision of character in regard to the truth, similar to that manifested in securing to themselves temporal possessions, and will engage as heartily in the work of advancing the truth. If this corresponding zeal is lacking, the truth has not yet had its saving, sanctifying influence upon them. {1T 250.2}
I was pointed back to a meeting in -----. Brother P felt the burden of the cause, but R had a spirit of opposition. His testimony was not in union with the work of God, and he brought grief and burden upon those who were laboring for its advancement. But it would have been better for the cause had he been suffered a time longer, and the brethren borne the confusion he caused. I saw that Brother P moved unwisely in his case. It gave R and the enemies of our faith the advantage. Brother P should have waited until R’s religious character was more fully developed. He would soon either have united with the remnant people of God or been left one side. But R obtained sympathy on account of his age. He had partaken of the spirit of the Messenger party, and his whole course was darkened by it. His wife has an excitable, bitter spirit, and has been zealous to spread false reports. She acts the part to her husband that Jezebel did to Ahab, and stirs him up to fight against the servants of God, who bear a pointed testimony. {1T 250.3}
Their influence East has been decidedly against the spirit of the truth and those who have devoted their lives to labor for its advancement. There is a class East who profess to believe the truth, but who cherish secret feelings of dissatisfaction against those who bear the burden in this work. The true sentiments of such do not appear until some influence opposed to the work of God arises, and then they manifest their true character. Such readily receive, cherish, and circulate reports which have no foundation in truth, to destroy the influence of those who are engaged in this work. All who wish to draw off from the body will have opportunity. Something will arise to test everyone. The great sifting time is just before us. The jealous and the faultfinding, who are watching for evil, will be shaken out. They hate reproof and despise correction. Those who love the spirit of the third angel’s message can have no union with the spirit of R and his wife. {1T 251.1}
*****
Chapter 52—A Question Answered
The question is often asked by those who fall under the influence of my enemies: “Is Sister White getting proud? I have heard that she wore a bonnet filled with bows and ribbons.” {1T 251.2}
I hope I am not getting proud. My manner of dress is the
same as it has been for several years. I am opposed to hoops and to wearing unnecessary bows and ribbons. I have worn one velvet bonnet two years without change of strings except to cleanse them with soap and water. I put the same velvet upon a new frame and am wearing it again this winter. I believe Sabbathkeepers should dress plainly and study economy in dress. Those who wish to talk will talk though we give them no occasion. I do not expect to suit every taste in regard to dress, but I believe it to be my duty to wear durable clothing, to dress neatly and orderly, and suit my own taste if it does not disagree with the word of God. {1T 252.3}
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése