Bizonyságtételek I. kötet - 7. bizonyságtétel - 55-56.

55. Rabszolgaság és a háború

Isten a rabszolgaság súlyos vétkéért bünteti nemzetünket, északot, amiért oly sokáig eltűrte, hogy a déliek túljárjanak az eszén, és fejére nőjenek.

Az 1861. augusztus 3-án a New York állambeli Rooseveltben tartott értekezleten, amikor testvéreink megalázkodásra, böjtre és imára gyűltek össze az elkülönített napon, az Úr Lelke nyugodott meg rajtunk, s én látomásban ragadtam el. Megmutatták nekem a rabszolgaság bűnét, amely hosszú ideje átka nemzetünknek. A menekült rabszolgák törvénye szándékosan azt akarja elérni, hogy kiirtsa az emberből a szeretet minden nemes gondolatát, mely az elnyomott és szenvedő rabszolga iránt támadna szívében. E törvény homlokegyenest ellenkezik Krisztus tanításával. Isten ostora most észak hátán csattog, amiért oly sokáig alávetették magukat a rabszolgatartás térhódításának. Nagy az északi rabszolgatartást pártoló emberek bűne. Támogatták dél bűnét – jóváhagyták a rabszolgatartás kiterjesztését. Oroszlánrészük volt abban, hogy a jelenlegi nyomorúságos helyzetbe juttassák a nemzetet.

Megmutatták nekem, hogy sokan nem tudják, mekkora veszedelem tört ránk. Azzal áltatják magukat, hogy hamarosan rendezik a nemzet nehézségeit, hogy hamarosan véget ér a zűrzavar és háború. Holott mindenki meg fog győződni róla, hogy nagyobb horderejű az ügy, mint gondolták. Sokan északra tekintettek, hogy majd síkra száll, és véget vet a vitának.

Az Úr felhívta figyelmemet az ősi Izráelre, amikor Egyiptom szolgaságban tartotta őket. Az Úr Mózesen és Áronon át küzdött szabadításukért. Csodákat tettek a fáraó előtt, meggyőzni őt, hogy e két férfit kifejezetten azért küldte, hogy szólítsák fel a fáraót Izráel szabadon bocsátására. De a fáraó szíve megkeményedett Isten hírnökei ellen. Bebeszélte magának, hogy nem történtek csodák. Ezért az egyiptomiaknak bőrükön kellett érezniük Isten büntetéseit. Csapások zúdultak rájuk, s míg a csapások súlya alatt nyögtek, a fáraó beleegyezett, hogy útjára engedi Izráelt. De mihelyt szenvedésük oka elmúlt, szíve újra megkeményedett. Tanácsadói és főemberei megkeményítették magukat Isten ellen, és természetes okokkal magyarázták a csapásokat. Minden következő csapás súlyosabb volt az előzőnél, mégsem engedték el Izráel gyermekeit, míg az Úr angyala le nem vágta az egyiptomiak elsőszülöttét. A király trónjától kezdve a legszerényebb emberig mindenki sírt, gyászolt. A fáraó ekkor megparancsolta, hogy bocsássák el Izráelt. De miután eltemették halottjaikat, megbánta, hogy futni hagyta őket. Tanácsadói és főemberei igyekeztek magyarázatot találni gyászuk okozójára. Nem ismerték el, hogy a csapás Istentől jött, ezért üldözőbe vették Izráel gyermekeit.

Mikor az izraeliták megpillantották az üldöző egyiptomi sereget – némelyek lovon, némelyek hadi szekereken, de mind fegyveresen –, inukba szállt a bátorság. Előttük a Vörös tenger, hátukban az egyiptomi sereg. Nem láttak kiutat. Az egyiptomiak diadalordításban törtek ki, amikor észrevették, hogy Izráel hatalmukban van. Az izraeliták igen megrémültek. Az Úr azonban megparancsolta Mózesnak, hogy szólítsa fel Izráelt, hogy menjenek előre, ő pedig emelje balját a tenger fölé, és válassza ketté. Úgy is tett. Lám, a tenger kettévált, és Izráel gyermekei száraz lábbal keltek át. A fáraó oly sokáig ellene állt Istennek, és megkeményítette szívét hatalmas, csodálatos tettei ellen, hogy vakon robogott az útra, amelyet Isten csodával készített népe számára. Az Úr újra parancsolt Mózesnek, hogy nyújtsa ki kezét a tengerre. A víz visszaáramlott régi helyére. Rázúdult az egyiptomi seregre, és valamennyien belefulladtak a tengerbe.

Ezt a jelenetet mutatták meg nekem a rabszolgaság önző szeretete, és az elszánt lépések – melyeket a déliek tennének a rabszolgaság fenntartására – és a félelmetes elszánt tettek szemléltetésére, amelyeket elkövetnének, mielőtt behódolnának. A rabszolgarendszer az állatok színvonalára züllesztette az embereket, és a rabszolgatartók többsége annak is tekinti rabszolgáit. A rabszolgatartók lelkiismerete érzéketlenné, keményé vált, akárcsak régen a fáraóé. Ha kényszerítik őket, hogy szabadítsák fel rabszolgáikat, elveiken ez mit sem változtatna, és ha hatalmukban állna, éreztetnék erejüket a rabszolgákkal. Lehetetlennek tűnt előttem, hogy beszüntessék a rabszolgaságot. Csakis Isten szabadíthatja ki a rabszolgát elszánt, hajthatatlan elnyomóik kezéből. A rabszolgákkal való kegyetlenséget jogosan azok számlájára lehet írni, akik ezt a rendszert támogatták, akár déliek, akár északiak legyenek is.

Az Úr megmutatta nekem északot és delet. Északot félrevezették a déliek felől, mert a déliek jobban felfegyverkeztek, mint azt elismerik. A legtöbb férfi jártas a fegyverforgatásban, némelyik a csatatéri tapasztalatból, mások pedig, mert rendszeresen vadászni járnak. Ezen a téren fölényben állnak az északiakkal, noha általában nem oly bátrak és kitartóak, mint az északiak.

Láttam a manassasi szerencsétlen csatát. Igen izgalmas, lesújtó kép volt. A déli seregnek mindenben fölénye volt, és készen álltak a szörnyű küzdelemre. Az északi hadak diadalmasan nyomultak előre, bizonyosak voltak, hogy győzni fognak. Sokan vakmerően, dicsekedve meneteltek előre, mintha már övék lenne a győzelem. Mikor a csatatér felé közeledtek, sokan csaknem kidőltek a fáradtságtól és szomjtól. Nem gondolták, hogy ily heves ütközetbe mennek. Belerohantak a csatába, és bátran, elszántan harcoltak. Holtak és sebesültek hevertek mindenfelé. Mind az északiak, mind a déliek súlyos veszteséget szenvedtek. A déliek kezdtek kifáradni, s rövidesen hátrább szorították volna őket. Az északiak előretörtek, bár súlyos veszteséget szenvedtek. Akkor angyal szállt le, és hátrafelé intett a karjával. A sorok rögtön összezavarodtak. Az északiak azt hitték, hogy csapataik visszavonultak, pedig nem ez történt. Gyors visszavonulás következett. Hihetetlennek tűnt ez előttem.

Azután megmagyarázták, hogy nemzetünk Isten kezében van, aki nem tűri, hogy gyorsabban nyerjék a csatákat mint elrendelte. S nem hagyja, hogy az északiak többet veszítsenek, mint bölcsessége bűneik büntetésére méltányosnak tart. Ha az északiak fáradtan és kimerülten tovább törtek volna, a rájuk váró sokkal súlyosabb harc és pusztulás dél nagy diadalát okozta volna. Isten ezt nem engedte meg, angyalt küldött közbeavatkozni. Az északiak hirtelen visszavonulását senki sem érti meg. Nem tudják, hogy Isten keze okozta.

A déliek vesztesége oly súlyos volt, hogy elment a kedvük a dicsekvéstől. A halottak, haldoklók és sebesültek látványa elvette kedvüket, hogy diadalt üljenek. Súlyos veszteségük, mikor övék volt minden előny, és az északiaké az összes hátrány, erősen zavarba ejti őket. Tudják, hogy ha egyenlő esélyekkel harcolnak, kétségkívül az északiaké lesz a győzelem. Egyetlen reményük, ha nehezen megközelíthető helyeket foglalnak el, és a hadiszerek tömegeivel pusztíthatnak mindenfelől.

A déliek a lázadás kezdete óta állig felfegyverkeztek. Ha akkor az északiak határozott lépéseket tettek volna, gyorsan összeomlott volna a lázadás. De ami kezdetben kicsiny volt, azóta megerősödött s megszaporodott, míg végül nagy és hatalmas nem lett. Más nemzetek élénken figyelik nemzetünket. Nem adták tudtomra, milyen szándékkal; és komoly előkészületeket tesznek valamire. Nagy a zavar és az aggodalom az északi férfiak körében. Ott vannak soraikban a rabszolgatartás pártiak és az árulók. Noha állítják, hogy az államszövetség mellett állnak, befolyásolják a délnek kedvező döntéseket.

A föld lakosait a legnagyobb zavarodottságban láttam; háborút, vérontást, nyomort, nélkülözést, éhínséget és járványokat. Mikor ezek vették körül Isten népét, kezdtek összetartani, és félretették apró nézeteltéréseiket. Nem méltóságuk, hanem mély alázat uralta őket. A szenvedés, felfordulás és nélkülözés visszahelyezték trónjára az értelmet. A szenvedélyes, dühödt és ésszerűtlen emberek kijózanodtak, megfontoltan és bölcsen cselekedtek.

Azután másra terelték figyelmemet. A béke rövid időszakát láttam. Újra megmutatták nekem a föld lakosait, és újra minden a legnagyobb zűrzavarban volt. A harc, a háború, éhínséget okozott. A nyomor és vérontás járványokat idézett elő. „Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt, és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek.”

56. Veszedelmes idők

A hitetlen világnak hamarosan lesz miről gondolkodnia a ruhákon és külső megjelenésen kívül. Amikor a szorongás és bizonytalanság elszakítja gondolataikat ezekről, nem lesz hova fordulniuk. Nem foglyai a reménynek, ezért nem fordulnak az erősséghez. Szívük el fog halni a bánkódás s félelem miatt. Nem tették Istent menedékükké; nem lesz vigasztalójuk, Isten nevetni fog bajukon, gúnyolódik, ha hatalmába keríti őket a rettegés. Semmibe vették, és lábbal taposták Isten szavának igazságait. Túl sokat törődtek a fényűző ruházkodással. Hangos jókedvvel és nevetgéléssel töltötték életüket. Szelet vetettek, vihart kell aratniuk. A nemzetek szorongása és tanácstalansága idején sokan lesznek, akik nem teljesen adták át magukat a világ és Sátán szolgálata romboló hatásának, s akkor majd megalázzák magukat Isten előtt, teljes szívvel hozzá fordulnak, Isten pedig elfogadja őket, s megbocsát nekik.

Azon szombattartók, akik semmi áldozatra sem voltak készek, hanem behódoltak a világ befolyásának, próbára és vizsgálatra kerülnek. Az utolsó napok veszedelmei a sarkunkra hágnak, és olyan megpróbáltatás jön a fiatalokra, amire senki sem gondolt. A legnagyobb szorongásba és tanácstalanságba kerülnek. Próbára kerül hitük valódisága. Vallják, hogy várják az ember Fiát, mégis némelyikük siralmas példa a hitetlenek előtt. Nem készek lemondani a világról, hanem egyesültek velük. Részt vettek kirándulásaikon s más élvezetet, kéjt kergető gyülekezéseiken. Azzal áltatták magukat, hogy ártatlanul szórakoznak. Azonban – megmutatták nekem – épp ezek a bűnös kielégülések teszik őket a világ gyermekeivé. Élvezeteik elválasztják őket Istentől. Az Úr nem tartja őket követőinek. Nem ilyen példát adott nekik. Csak az önmegtagadók, akik józan, alázatos, szent életet élnek, azok Jézus igazi követői. Az ilyenek nem tudnak részt venni, nem tudják élvezni a világ szerelmeseinek üres, léha beszélgetéseit.

A szívszaggató gyötrelem napja áll előttünk. Tudomásomra adták, hogy félreérthetetlen bizonyságtételeket kell hordoznunk, és akik az Úr segítségére sietnek, azok elnyerik áldását. A szombattartókra kötelesség vár. Az abroncsos szoknya – láttam – utálatosság, és minden szombattartónak helytelenítenie kell e nevetséges divatot, amely a vétek kendőzője, és rosszhírű párizsi házból ered. Egyéneket mutattak be nekem, akik megvetik az intéseket, ha a mennyből jönnek is. Ürügyet találnak, hogy elhárítsák a legfélreérthetetlenebb bizonyságtételt, s az összes nyert világosság ellenére, felveszik a krinolinokat, mivel ez a divat, és kockáztatják a következményeket.

Az Úr felhívta figyelmemet Ésaiás 3. fejezetének jövendölésére, mint ami az utolsó napokra vonatkozik. A megrovás Sión lányainak szól, akik csak a külső megjelenéssel és hiúsággal törődnek. Olvassátok el a 25. verset: „Férfiaid fegyver által hullnak el, és vitézeid harcban." Megmutatták nekem, hogy ez a szent szöveg szigorúan beteljesedik. A hitvalló keresztény férfiak és nők akiknek nincs keresztény tapasztalatuk, nem viselnek terheket, és nem tartják egyénileg felelősnek magukat, próbára fognak kerülni. Porig lesznek alázva, és vágyni fognak a tapasztalatra Isten dolgaiban, melyre elmulasztottak szert tenni.

             Dúl a harc most itt lenn, 

             Védd népedet, ó Isten!

Chapter 55—Slavery and the War

God is punishing this nation for the high crime of slavery. He has the destiny of the nation in His hands. He will punish the South for the sin of slavery, and the North for so long suffering its overreaching and overbearing influence. {1T 264.1}

At the Conference at Roosevelt, New York, August 3, 1861, when the brethren and sisters were assembled on the day set apart for humiliation, fasting, and prayer, the Spirit of the Lord rested upon us, and I was taken off in vision and shown the sin of slavery, which has so long been a curse to this nation. The fugitive slave law was calculated to crush out of man every noble, generous feeling of sympathy that should arise in his heart for the oppressed and suffering slave. It was in direct opposition to the teaching of Christ. God’s scourge is now upon the North, because they have so long submitted to the advances of the slave power. The sin of Northern proslavery men is great. They have strengthened the South in their sin by sanctioning the extension of slavery; they have acted a prominent part in bringing the nation into its present distressed condition. {1T 264.2}

I was shown that many do not realize the extent of the evil which has come upon us. They have flattered themselves that the national difficulties would soon be settled and confusion and war end, but all will be convinced that there is more reality in the matter than was anticipated. Many have looked for the North to strike a blow and end the controversy. {1T 264.3}

I was pointed back to ancient Israel, held in bondage by the Egyptians. The Lord wrought by Moses and Aaron to deliver them. Miracles were performed before Pharaoh to convince him that these men were especially sent of God to bid him let Israel go. But Pharaoh’s heart was hardened against the messengers of God, and he reasoned away the miracles performed by them. Then the Egyptians were made to feel God’s judgments. They were visited with plagues, and while suffering under the effect of them, Pharaoh consented to let Israel go. But as soon as the cause of their suffering was removed, his heart was hardened. His counselors and mighty men strengthened themselves against God and endeavored to explain the plagues as the result of natural causes. Each visitation from God was more severe than the preceding one, yet they would not release the children of Israel until the angel of the Lord slew the first-born of the Egyptians. From the king upon the throne down to the most humble and lowly, there was wailing and mourning. Then Pharaoh commanded to let Israel go; but after the Egyptians had buried their dead, he repented that he had let Israel go. His counselors and mighty men tried to account for their bereavement. They would not admit that the visitation or judgment was from God, and therefore they pursued after the children of Israel.  {1T 264.4}

When the Israelites beheld the Egyptian host in pursuit, some upon horses and some in chariots, and equipped for war, their hearts failed them. The Red Sea was before, the Egyptian host behind. They could see no way of escape. A shout of triumph burst from the Egyptians to find Israel completely in their power. The Israelites were greatly terrified. But the Lord commanded Moses to bid them go forward, and to lift up the rod and stretch out his hand over the sea and divide it. He did so, and lo, the sea parted, and the children of Israel passed over dry shod. Pharaoh had so long withstood God, and hardened his heart against His mighty, wondrous works, that he in blindness rushed into the path which God had miraculously prepared for His people. Again Moses was commanded to stretch forth his hand over the sea, “and the sea returned to his strength,” and the waters covered the Egyptian host, and they were drowned.  {1T 265.1}

This scene was presented before me to illustrate the selfish love of slavery, and the desperate measures which the South would adopt to cherish the institution, and the dreadful lengths to which they would go before they would yield. The system of slavery has reduced and degraded human beings to the level of the brutes, and the majority of slave masters regard them as such. The consciences of these masters have become seared and hardened, as was Pharaoh’s; and if compelled to release their slaves, their principles remain unchanged, and they would make the slave feel their oppressive power if possible. It looked to me like an impossibility now for slavery to be done away. God alone can wrench the slave from the hand of his desperate, relentless oppressor. All the abuse and cruelty exercised toward the slave is justly chargeable to the upholders of the slave system, whether they be Southern or Northern men. {1T 266.1}

The North and the South were presented before me. The North have been deceived in regard to the South. They are better prepared for war than has been represented. Most of their men are well skilled in the use of arms, some of them from experience in battle, others from habitual sporting. They have the advantage of the North in this respect, but have not, as a general thing, the valor and the power of endurance that Northern men have. {1T 266.2}

I had a view of the disastrous battle at Manassas, Virginia. It was a most exciting, distressing scene. The Southern army had everything in their favor and were prepared for a dreadful contest. The Northern army was moving on with triumph, not doubting but that they would be victorious. Many were reckless and marched forward boastingly, as though victory were already theirs. As they neared the battlefield, many were almost fainting through weariness and want of refreshment. They did not expect so fierce an encounter. They rushed into battle and fought bravely, desperately. The dead and dying were on every side. Both the North and the South suffered severely. The Southern men felt the battle, and in a little while would have been driven back still further. The Northern men were rushing on, although their destruction was very great. Just then an angel descended and waved his hand backward. Instantly there was confusion in the ranks. It appeared to the Northern men that their troops were retreating, when it was not so in reality, and a precipitate retreat commenced. This seemed wonderful to me.  {1T 266.3}

Then it was explained that God had this nation in His own hand, and would not suffer victories to be gained faster than He ordained, and would permit no more losses to the Northern men than in His wisdom He saw fit, to punish them for their sins. And had the Northern army at this time pushed the battle still further in their fainting, exhausted condition, the far greater struggle and destruction which awaited them would have caused great triumph in the South. God would not permit this, and sent an angel to interfere. The sudden falling back of the Northern troops is a mystery to all. They know not that God’s hand was in the matter. {1T 267.1}

The destruction of the Southern army was so great that they had no heart to boast. The sight of the dead, the dying, and the wounded gave them but little courage to triumph. This destruction, occurring when they had every advantage, and the North great disadvantage, caused them much perplexity. They know that if the North have an equal chance with them, victory is certain for the North. Their only hope is to occupy positions difficult of approach, and then have formidable arrangements to hurl destruction on every hand. {1T 267.2}

The South have strengthened themselves greatly since their rebellion first commenced. If active measures had then been taken by the North, this rebellion would have been speedily crushed out. But that which was small at first has increased in strength and numbers until it has become most powerful. Other nations are intently watching this nation, for what purpose I was not informed, and are making great preparations for some event. The greatest perplexity and anxiety now exists among our national men. Proslavery men and traitors are in the very midst of them; and while these are professedly in favor of the Union, they have an influence in making decisions, some of which even favor the South.  {1T 267.3}

I was shown the inhabitants of the earth in the utmost confusion. War, bloodshed, privation, want, famine, and pestilence were abroad in the land. As these things surrounded God’s people, they began to press together, and to cast aside their little difficulties. Self-dignity no longer controlled them; deep humility took its place. Suffering, perplexity, and privation caused reason to resume its throne, and the passionate and unreasonable man became sane, and acted with discretion and wisdom. {1T 268.1}

My attention was then called from the scene. There seemed to be a little time of peace. Once more the inhabitants of the earth were presented before me; and again everything was in the utmost confusion. Strife, war, and bloodshed, with famine and pestilence, raged everywhere. Other nations were engaged in this war and confusion. War caused famine. Want and bloodshed caused pestilence. And then men’s hearts failed them for fear, “and for looking after those things which are coming on the earth.” {1T 268.2}

*****

Chapter 56—Perilous Times

The unbelieving world will soon have something to think of besides their dress and appearance; and as their minds are torn from these things by distress and perplexity, they will have nothing to turn to. They are not prisoners of hope, and therefore do not turn to the Stronghold. Their hearts will fail them for repining and fear. They have not made God their refuge, and He will not be their consolation then, but will laugh at their calamity, and mock when their fear cometh. They have despised and trampled upon the truths of God’s word. They have indulged in extravagant dress, and have spent their lives in hilarity and glee. They have sown to the wind; they must reap the whirlwind. In the time of distress and perplexity of nations there will be many who have not given themselves wholly to the corrupting influences of the world and the service of Satan, who will humble themselves before God and turn to Him with their whole heart and find acceptance and pardon.  {1T 268.3}

Those among Sabbathkeepers who have been unwilling to make any sacrifice, but have yielded to the influence of the world, are to be tested and proved. The perils of the last days are upon us, and a trial is before the young which they have not anticipated. They are to be brought into most distressing perplexity. The genuineness of their faith will be proved. They profess to be looking for the coming of the Son of man, yet some of them have been a miserable example to unbelievers. They have not been willing to give up the world, but have united with them, have attended picnics and other gatherings of pleasure, flattering themselves that they were engaging in innocent amusement. Yet I was shown that it is just such indulgences that separate them from God and make them children of the world. God does not own the pleasure seeker as His follower. He has given us no such example. Those only who are self-denying, and who live a life of sobriety, humility, and holiness, are true followers of Jesus; and such cannot engage in and enjoy the frivolous, empty conversation of the lovers of the world. {1T 269.1}

A day of heart-rending anguish is before us. I was shown that pointed testimonies should be borne, and that those who will come up to the help of the Lord will receive His blessing. But Sabbathkeepers have a work to do. Hoops, I was shown, are an abomination, and every Sabbathkeeper’s influence should be a rebuke to this ridiculous fashion, which has been a screen to iniquity, and which arose from a house of ill fame in Paris. Individuals were shown me who will despise instruction, even if it comes from heaven; they will frame some excuse to avoid the most pointed testimony, and in defiance of all the light given will put on hoops because it is the fashion, and risk the consequences.  {1T 269.2}

The prophecy of Isaiah 3 was presented before me as applying to these last days, and the reproofs are given to the daughters of Zion who have thought only of appearance and display. Read verse 25: “Thy men shall fall by the sword, and thy mighty in the war.” I was shown that this scripture will be strictly fulfilled. Young men and women professing to be Christians, yet having no Christian experience, and having borne no burdens and felt no individual responsibility, are to be proved. They will be brought low in the dust and will long for an experience in the things of God, which they have failed to obtain. {1T 270.1}

War lifts his helmet to his brow; 
O God, protect Thy people now. {1T 270.2}

*****