Bizonyságtételek I. kötet - 3. bizonyságtétel 25-26.

3. bizonyságtétel (1857)

25. Buzdulj fel és tarts bűnbánatot!

Kedves fivéreim, nővéreim! Az Úr látomásban megmutatott néhány dolgot a gyülekezet jelenlegi langymeleg állapotáról, és ezt most elmondom nektek. Az angyal így szólt a gyülekezethez: „Jézus szól hozzátok. Buzdulj fel és tarts bűnbánatot.” Amint láttam, komolyan neki kell gyürkőzniük ennek a feladatuknak. Van miért bűnbánatot tartani. A világias gondolkodás, az önzés és az irigység elemésztették Isten népében a lelkiséget és az életet.

Isten népének veszedelme az elmúlt néhány évben a világ szeretete volt. Ebből fakad az önzés és irigység bűne. Minél többet markolnak a világból, annál inkább megszeretik; s még több után nyújtják kezüket. Az angyal így szólt: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogy nem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Mégis sokan, noha vallják, hogy hiszik, hogy náluk a világhoz szóló utolsó figyelmeztetés hangja, mégis minden erejüket megfeszítve olyan helyzetet törekszenek teremteni maguknak, amikor könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint nekik bejutni a mennybe.

A földi kincsek, ha helyesen használjuk fel – áldások. A tulajdonosaiknak tudniuk kellene, hogy Istentől kapták kölcsön, és jókedvűen kellene költeniük javaikat az ügy elősegítésére. Jutalmuk nem marad el idelenn. Isten angyalai jó véleménnyel lesznek róluk, és kincseket is gyűjtenek a mennyben.

Láttam, hogy az igazságot vallók közül Sátán szemmel tart néhány különös, önző, irigy természetű embert, és azzal fogja kísérteni őket, hogy jólétet helyez eléjük, felajánlva nekik a föld gazdaságát. Tudja, hogy ha felül nem kerekednek bűnös hajlamaikon, megbotlanak a pénz szeretetében – bálványuk imádásában.

Gyakran el is éri célját. A világ szeretete legyőzi, elnyeli az igazság szeretetét. A világ országait ajánlja nekik, s ők mohón magukhoz ragadják kincsüket, és azt hiszik, hogy csodálatosan boldogulnak. Sátán diadalt ül, mert terve sikerült. A világ szeretetéért feladták Isten szeretetét.

Láttam, hogy az így boldogulók keresztezni tudják Sátán tervét, ha legyőzik önző irigységüket, ha Isten oltárára helyezik összes tulajdonukat. Mikor látják, hogy valahol anyagiakra van szükség az igazság ügyének fejlesztésére, az özvegyek, árvák, és lesújtottak segítésére, akkor adakozzanak jókedvűen, így gyűjtve kincseket a mennyben.

Engedelmeskedjetek az igaz tanú tanácsának! Vegyetek tűzben tisztult színaranyat, hogy meggazdagodjatok, fehér ruhát, hogy felöltözködjetek, és szemgyógyító írt, hogy megkenjétek szemeteket és lássatok. Tegyetek valami erőfeszítést. Ezek a becses kincsek nem hullnak ölünkbe igyekezetünk nélkül. Vegyünk, vagyis „buzduljunk fel, és tartsunk bűnbánatot” langymeleg állapotunk fölött. Riadjunk fel, hogy észrevegyük hibáinkat, kutassuk fel bűneinket és buzgó bűnbánatot tartsunk felettük.

Láttam, hogy feladat vár jómódú testvéreinkre. Szakadjanak el a földi kincsektől, és kerekedjenek felül a világ szeretetén. Sokan közülük szeretik a világot, kincseiket, de nem készek ezt észrevenni. Buzduljanak fel, s önző irigységük miatt tartsanak bűnbánatot, hogy az igazság szeretete nyeljen el minden mást. Láttam, hogy a gazdagok közül sokan elmulasztják megvenni az aranyat, a fehér ruhát és a szemkenetet. Buzgalmukból hiányzik a tűz, és kitűzött céljuk értékével arányos lelkiismeretesség.

Láttam őket, amint földi tulajdonokért tülekedtek. Micsoda lelkesedést mily buzgalmat, mekkora erőkifejtést tanúsítottak megkaparintani a föld múló kincsét! Milyen bűnös számításokat végeztek! Látástól vakulásig terveztek és fáradoztak. Feláldozták kényelmüket a földi kincsért. Ha ily buzgón törekszenek megszerezni az aranyat, fehér ruhát és szemkenetet, el is érik e kívánatos kincseket, sőt, életet, örök életet Isten országában. Láttam, hogy ha valakik, a jómódúak rászorulnak a szemkenőcsre. Sokan közülük vakok az állapotuk felől, nincs fogalmuk a merev világhoz ragaszkodásukról. Ó bárcsak megnyílna a szemük!

„Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem.” Láttam, hogy soknak akkora rakás szemét állja el a szívéhez vezető utat, hogy nem tudják kinyitni az ajtót. Egyeseknek testvéreikkel vannak nehézségeik. Mások e világot gördítették szívük ajtaja elé, ez állja el az utat. El kell távolítaniuk minden szemetet. Akkor majd ki tudják tárni az ajtót, és szívesen fogadni Üdvözítőjüket.

Ó, mily becses volt az ígéret, mikor látomásban elém tárták! „Ahhoz bemegyek és vele vacsorálok, és ő énvelem.” Ó a szeretet, Isten csodálatos szeretete! Összes langyosságunk és bűnünk után így szól: „Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok, és meggyógyítom minden álnokságotokat.” Az angyal ezt ismételte el néhányszor: „Térjetek hozzám vissza, és én is visszatérek hozzátok és meggyógyítom minden álnokságotokat.”

Néhányan – láttam – szívesen visszatérnének. Mások nem engedik, hogy ez a laodiceai gyülekezethez intézett üzenet megtegye rájuk a hatást. Folytatják lecsúszásukat, mint eddig, és az Úr ki fogja vetni őket a szájából. Csak azok találnak tetszésre Istennél, akik buzgó bűnbánatot tartanak.

„Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében.” Győztesek lehetünk. Igen, teljesen és tökéletesen. Jézus meghalt, hogy megnyissa előttünk a menekülés útját, hogy legyőzhessük indulatos természetünket, minden bűnünket, minden kísértésünket, és végül vele ülhessünk asztalhoz.

Kiváltságunk, hogy hitet és üdvöt nyerjünk. Isten hatalma nem csökkent. Erejét – láttam – ingyen adományozza, mint a régi időkben. Isten gyülekezete vesztette el hitét, hogy erőt igényeljen, hogy küzdjön, mint Jákob, kiáltva: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem.” Kihalófélben az állhatatos Isten áldását igénylés. A hit, az életerős hit mindig felfelé emel, Istenhez, a dicsőséghez. A hitetlenség viszont lehúz a sötétségbe és halálba.

Láttam, hogy a gyülekezetben néhánynak az esze nem a kellő úton jár. Néhány furcsa természetű ember a maga elgondolása szerint mérlegeli testvéreit. Aki nem teljesen ért egyet velük, máris baj támad a táborban. Néhányan megszűrik a szúnyogot, a tevét meg lenyelik.

Túl sokig tartottuk tiszteletben, és tűrtük meg e merev elképzeléseket. Szőrszálakat hasogattunk. Mikor nem volt tényleges nehézség a gyülekezetben, mesterségesen tenyésztettek próbákat. A gyülekezet és Isten szolgái gondolatait elvonják Istentől, az igazságtól és mennytől, hogy sötétben időzzenek. Sátán örvend ilyen eseményeken, lakomázik rajtuk. Holott nem ilyen próbák tisztogatják a gyülekezetet, és edzik Isten népének erejét.

Láttam, hogy néhányan lelkileg sorvadoznak. Jó ideje szemmel tartják testvéreiket, hogy az egyenes úton tartsák őket – figyelik minden hibáikat, hogy beléjük köthessenek. Míg ezt teszik, eszük nem Istenen vagy a mennyen, de az igazságon sem, hanem ott jár, ahol a Sátán szeretné – valaki máson. Lelküket elhanyagolják, ritkán látják meg, vagy veszik észre a maguk hibáit, mert tele a szemük mások hibáinak figyelésével. Arra sem marad idejük, hogy saját lelkükbe pillantsanak, vagy megvizsgálják szívüket. Valamely testvérnő ruhája, vagy kalapja köti le figyelmüket. Ennek vagy annak meg kell említeniük, és ezen hetekig elcsámcsognak. Láttam, hogy némely szegény lélek vallása csak annyiból áll, hogy mások ruháit, tetteit figyelik, és hibákat találnak bennük. Ha meg nem térnek, nem lesz számukra hely a mennyben, mert az Úrban is hibát találnának. Az angyal így szólt: „Egyéni kötelesség összhangba jönni Istennel.” A feladat Isten és lelkünk között vár elvégzésre. De aki sokat gondol mások hibáira, az nem vigyáz magára. Ezek a gyanúsító, hibakereső emberek gyakran ki tudnák gyógyítani magukat a szokásukból, ha egyenesen ahhoz fordulnának, akiben hibát fedeznek fel. Ez annyira nehezükre esne, hogy inkább lemondanának gyanújukról, mint az illető elé álljanak vele. Azonban könnyű a nyelvet szabadjára engedni erről vagy arról a testvérről, ha a vádlott nincs jelen.

Néhányan helytelennek vélik, ha az istentiszteleten rendet próbálnak tartani. Láttam azonban, hogy semmi veszélye, ha Isten templomában rendet tartunk. Láttam, hogy a zűrzavar nem tetszik Istennek; rendet kell tartanunk az imában és éneklésben is. Nem kellene az Isten házába jönnünk családunkért imádkozni, csak ha mély érzetek vezetnek, míg Isten Lelke meggyőzi őket. Általában a családi oltár a megfelelő hely, ahol családunkért imádkozhatunk. Mikor imánk tárgyai távol vannak, a belső szoba az alkalmas, ahol könyöröghetünk értük Istenhez. Isten házában imádkozzunk jelen áldásáért, és várjuk el, hogy Isten meghallja, s válaszol imánkra. Az ilyen összejövetelek élénkek, és figyelmet lekötők lesznek.

Láttam, hogy mindnyájunknak együtt kell énekelnünk a Lélekkel, mégpedig értelmesen. Isten nem kedveli a nyafogó beszédet és hamis hangot. A helyes mindig jobban tetszik neki, mint a helytelen. Minél jobban megközelíti Isten népe a hibátlan, kellemes hangzású éneklést, annál inkább dicsőíti Istent, szolgálja a gyülekezet javát, és hat kedvezőn a hitetlenekre.

Megmutatták nekem a menny rendjét, a tökéletes rendet, s elragadtatva hallgattam a tökéletes zenét. Látomásom után, a földi éneklés harsogónak és hamisnak tűnt. Négyszögű völgyben angyalcsoportokat láttam, mindegyiküket arany hárfával. A hárfák végén állító csavar volt a hárfák hangolására és a dallam változtatására. Ujjuk nem söpört hanyagul végig a húrokon, hanem külön-külön érintették meg a húrokat, megadva a hangot, majd mindnyájan csatlakoznak a gazdag, tökéletes mennyei zenéhez. Lehetetlen leírni a zengzetet. Dallamos, mennyei, isteni az. Minden arcról Jézus képmása sugárzik, és kimondhatatlan dicsőséggel ragyog.

Number Three—Testimony for the Church

Chapter 25—Be Zealous and Repent

Dear Brethren and Sisters,

The Lord has shown me in vision some things concerning the church in its present lukewarm state, which I will relate to you. The church was presented before me in vision. Said the angel to the church: “Jesus speaks to thee, ‘Be zealous and repent.’” This work, I saw, should be taken hold of in earnest. There is something to repent of. Worldly-mindedness, selfishness, and covetousness have been eating out the spirituality and life of God’s people. {1T 141.1}

The danger of God’s people for a few years past has been the love of the world. Out of this have sprung the sins of selfishness and covetousness. The more they get of this world, the more they set their affections on it; and still they reach out for more. Said the angel: “It is easier for a camel to go through a needle’s eye, than for a rich man to enter into the kingdom of God.” Yet many who profess to believe that we are having the last note of warning to the world, are striving with all their energies to place themselves in a position where it is easier for a camel to go through a needle’s eye than for them to enter the kingdom. {1T 141.2}

These earthly treasures are blessings when rightly used. Those who have them should realize that they are lent them of God and should cheerfully spend their means to advance His cause. They will not lose their reward here. They will be kindly regarded by the angels of God and will also lay up a treasure in heaven.  {1T 141.3}

I saw that Satan watches the peculiar, selfish, covetous temperament of some who profess the truth, and he will tempt them by throwing prosperity in their path, offering them the riches of earth. He knows that if they do not overcome their natural temperament, they will stumble and fall by loving mammon, worshiping their idol. Satan’s object is often accomplished. The strong love of the world overcomes, or swallows up, the love of the truth. The kingdoms of the world are offered them, and they eagerly grasp their treasure and think they are wonderfully prospered. Satan triumphs because his plan has succeeded. They have given up the love of God for the love of the world. {1T 142.1}

I saw that those who are thus prospered can thwart the design of Satan if they will overcome their selfish covetousness by laying all their possessions upon the altar of God. And when they see where means are needed to advance the cause of truth and to help the widow, the fatherless, and afflicted, they should give cheerfully and thus lay up treasure in heaven. {1T 142.2}

Heed the counsel of the True Witness. Buy gold tried in the fire, that thou mayest be rich, white raiment that thou mayest be clothed, and eyesalve that thou mayest see. Make some effort. These precious treasures will not drop upon us without some exertion on our part. We must buy—“be zealous and repent” of our lukewarm state. We must be awake to see our wrongs, to search for our sins, and to zealously repent of them. {1T 142.3}

I saw that the brethren who have possessions have a work to do to tear away from these earthly treasures and to overcome their love of the world. Many of them love this world, love their treasure, but are not willing to see it. They must be zealous and repent of their selfish covetousness, that the love of the truth may swallow up everything else. I saw that many of those who have riches will fail to buy the gold, white raiment, and eyesalve. Their zeal does not possess intensity and earnestness proportionate to the value of the object of which they are in pursuit.  {1T 142.4}

I saw these men while striving for the possessions of earth; what zeal they manifested, what earnestness, what energy to obtain an earthly treasure that must soon pass away! What cool calculations they made! They plan and toil early and late, and sacrifice their ease and comfort for earthly treasure. A corresponding zeal on their part to obtain the gold, white raiment, and eyesalve will bring them in possession of these desirable treasures and life, everlasting life, in the kingdom of God. I saw that if any need eyesalve, it is those who have earthly possessions. Many of them are blind to their own state, blind to their firm grasp upon this world. Oh, that they may see! {1T 143.1}

“Behold, I stand at the door, and knock: if any man hear My voice, and open the door, I will come in to him, and will sup with him, and he with Me.” I saw that many have so much rubbish piled up at the door of their heart that they cannot get the door open. Some have difficulties between themselves and their brethren to remove. Others have evil tempers, selfish covetousness, to remove before they can open the door. Others have rolled the world before the door of their heart, which bars the door. All this rubbish must be taken away, and then they can open the door and welcome the Saviour in. {1T 143.2}

Oh, how precious was this promise, as it was shown to me in vision! “I will come in to him, and will sup with him, and he with Me.” Oh, the love, the wondrous love of God! After all our lukewarmness and sins He says: “Return unto Me, and I will return unto thee, and will heal all thy backslidings.” This was repeated by the angel a number of times. “Return unto Me, and I will return unto thee, and will heal all thy backslidings.” {1T 143.3}

Some, I saw, would gladly return. Others will not let this message to the Laodicean church have its weight upon them. They will glide along, much after the same manner as before, and will be spewed out of the mouth of the Lord. Those only who zealously repent will have favor with God. {1T 144.1}

“To him that overcometh will I grant to sit with Me in My throne, even as I also overcame, and am set down with My Father in His throne.” We can overcome. Yes; fully, entirely. Jesus died to make a way of escape for us, that we might overcome every evil temper, every sin, every temptation, and sit down at last with Him. {1T 144.2}

It is our privilege to have faith and salvation. The power of God has not decreased. His power, I saw, would be just as freely bestowed now as formerly. It is the church of God that have lost their faith to claim, their energy to wrestle, as did Jacob, crying: “I will not let Thee go, except Thou bless me.” Enduring faith has been dying away. It must be revived in the hearts of God’s people. There must be a claiming of the blessing of God. Faith, living faith, always bears upward to God and glory; unbelief, downward to darkness and death. {1T 144.3}

I saw that the minds of some of the church have not run in the right channel. There have been some peculiar temperaments that have had their notions by which to measure their brethren. And if any did not exactly agree with them, there was trouble in the camp at once. Some have strained at a gnat and swallowed a camel. {1T 144.4}

These set notions have been humored and indulged altogether too long. There has been a picking at straws. And when there were no real difficulties in the church, trials have been manufactured. The minds of the church and the servants of the Lord are called from God, truth, and heaven to dwell upon darkness. Satan delights to have such things go on; it feasts him. But these are none of the trials which are to purify the church and that will in the end increase the strength of God’s people.  {1T 144.5}

I saw that some are withering spiritually. They have lived some time watching to keep their brethren straight—watching for every fault to make trouble with them. And while doing this, their minds are not on God, nor on heaven, nor on the truth; but just where Satan wants them—on someone else. Their souls are neglected; they seldom see or feel their own faults, for they have had enough to do to watch the faults of others without so much as looking to their own souls or searching their own hearts. A person’s dress, bonnet, or apron takes their attention. They must talk to this one or that one, and it is sufficient to dwell upon for weeks. I saw that all the religion a few poor souls have consists in watching the garments and acts of others, and finding fault with them. Unless they reform, there will be no place in heaven for them, for they would find fault with the Lord Himself. {1T 145.1}

Said the angel: “It is an individual work to be right with God.” The work is between God and our own souls. But when persons have so much care of others’ faults, they take no care of themselves. These notional, faultfinding ones would often cure themselves of the habit if they would go directly to the individual they think is wrong. It would be so crossing that they would give up their notions rather than go. But it is easy to let the tongue run freely about this one or that one when the accused is not present. {1T 145.2}

Some think it is wrong to try to observe order in the worship of God. But I have seen that it is not dangerous to observe order in the church of God. I have seen that confusion is displeasing to the Lord, and that there should be order in praying and also in singing. We should not come to the house of God to pray for our families unless deep feeling shall lead us while the Spirit of God is convicting them. Generally, the proper place to pray for our families is at the family altar. When the subjects of our prayers are at a distance, the closet is the proper place to plead with God for them. When in the house of God, we should pray for a present blessing and should expect God to hear and answer our prayers. Such meetings will be lively and interesting.  {1T 145.3}

I saw that all should sing with the spirit and with the understanding also. God is not pleased with jargon and discord. Right is always more pleasing to Him than wrong. And the nearer the people of God can approach to correct, harmonious singing, the more is He glorified, the church benefited, and unbelievers favorably affected. {1T 146.1}

I have been shown the order, the perfect order, of heaven, and have been enraptured as I listened to the perfect music there. After coming out of vision, the singing here has sounded very harsh and discordant. I have seen companies of angels, who stood in a hollow square, everyone having a harp of gold. At the end of the harp was an instrument to turn to set the harp or change the tunes. Their fingers did not sweep over the strings carelessly, but they touched different strings to produce different sounds. There is one angel who always leads, who first touches the harp and strikes the note, then all join in the rich, perfect music of heaven. It cannot be described. It is melody, heavenly, divine, while from every countenance beams the image of Jesus, shining with glory unspeakable. {1T 146.2}

*****

26. A Kelet és a Nyugat

Kedves testvérek! Az Úr látomásban Keletre és Nyugatra vonatkozó ügyeket mutatott meg nekem, és kötelességemnek tartom elétek tárni ezeket. Láttam, hogy Isten utat nyit nyugaton a jelenvaló igazság terjesztése előtt. Sokkal nagyobb erőkifejtést kíván most keleten, meggyőznünk embereket, mint nyugaton, és jelenleg igen kevés eredményt érhetünk el keleten. Ott kell különleges erőt kifejtenünk most, ahol a legjobb lesz az eredmény.

A keletiek már hallottak Krisztus második eljöveteléről, és sokat láttak Isten hatalmának megnyilvánulásából, de visszahullottak a közönybe és biztonságérzetbe, ahol most csaknem lehetetlen elérni őket. Rendkívüli erőfeszítéseket teszünk keleten, legjobb embereink közreműködésével, de alig érünk el valamit. Láttam, hogy sokkal könnyebben megközelíthetjük most a nyugatiakat, mint a keletieket. Nyugaton nem ismerik az igazság világosságát, nem vetették azt el, a szívük lágy és fogékony az igazság és Isten Lelke iránt. Nyugaton sokak szíve készen áll mohón befogadni az igazságot. Mikor Isten szolgái munkálkodni mennek a becses lelkek megmentéséért, sok körülmény bátorítja majd őket fárasztó munkájukban. Mivel az emberek sóvárognak, hallani szeretnék az igazságot, sokan be fogják fogadni, és az ajándékokat, melyeket Isten szolgáinak adott, igénybe veszik majd, és megerősödnek. Látni fogják, hogy igyekezetüket siker koronázza.

Láttam, hogy azonos fáradtsággal tízszer annyit értek el nyugaton, mint Keleten, és út nyílik meg a még nagyobb eredmények előtt. Láttam, hogy sokra lehetne mennünk most Wisconsin, még többre lllionis államban, és hogy erőfeszítéseket kell tennünk, az igazság terjesztésére. Minesotta és Iowa államokban is. Az igazság sok szívben fog ott gyökeret verni. Látomásban hatalmas, igen hatalmas munkaterület tárult föl előttem, ahova még nem tettük be lábunkat, de nincs elég önfeláldozó segítség betöltenünk a helyeknek felét sem, ahol az emberek készek meghallgatni az igazságot, sokan pedig arra, hogy befogadják azt.

Fel kell keresnünk új, egészen új munkaterületeket. Sokaknak a maguk költségén kell hadba indulniuk, behatolniuk a területekre, arra számítva, hogy önfenntartók legyenek. Láttam, hogy itt nyílik kedvező lehetőség az Úr intézői előtt megtenni kötelességüket, támogatni azokat, akik eljuttatják az igazságot e helyekre. Ezeknek az intézőknek nagy kiváltságnak kell tekinteni, hogy odaadják Istennek, ami az övé. Ezzel bibliai kötelességnek tesznek eleget, és megszabadulnak földi kincseik egy részétől, ami most sok jómódú számára teher. Ez mennyei kincsüket is gyarapítani fogja.

Láttam, hogy a keleti sátrat nem kellene újra meg újra hordoznunk ugyanazon területen át. Ha kell, a sátor kísérői induljanak harcba Krisztusért saját költségükön. Ott kellene felütni sátorukat, ahol még nem hirdettük az igazságot, és az így felütött sátrat jól el kell látnunk munkásokkal.

Láttam, hogy hiba volt évről évre ugyanazon megszokott területen járni, csaknem ugyanazokkal az igehirdetőkkel. Hacsak lehet, a legmegfelelőbb tehetségekre kell szert tennünk. Jobban tennénk, s többre mennénk, ha kevesebb sátoros összejövetelt tartanánk, és erősebb lenne a tevékenység különböző ajándékaival megerősített munkacsoport. Azon kívül hosszabban kellene időzniük ott, ahol fölébredt az érdeklődés. Túlságosan elsietjük a sátorbontást. Vannak, akik jó benyomást szereztek, és tartós erőfeszítést kellene kifejtenünk, míg gondolkodásuk megállapodik, és elkötelezik magukat az igazság mellé. Sok helyen, ahol sátrat verünk, az igehirdetők megvárják míg az előítélet eloszlik. Néhányan előítélet mentesen hallgatnák, de épp ilyenkor bontanak sátrat, mennek más helyre. Körbejárják a területet, töltik az időt és költik a pénzt, és alig látnak valami eredményt a sátoros idény alatt. Keveset győztek meg teljesen az igazságról. Isten szolgái ahelyett, hogy nyernének, veszítenek erejükből, lelkiségükből és hatalmukból, mert alig látnak valamit, ami vidítaná és bátorítaná őket.

Láttam, hogy nyugaton különleges erőfeszítést kell tennünk sátrakkal, mert Isten angyalai előkészítik az embereket az igazság befogadására. Ezért indított Isten némelyeket, hogy keletről nyugatra költözzenek. Tehetségeik többet érhetnek el nyugaton, mint keleten, és igen fontos, hogy Isten szolgái Isten utat nyitó gondviselése nyomán haladjanak.

Láttam, hogy mikor igen hatalmassá növekedik az üzenet, Isten gondviselése utat nyit és készít elő, hogy keleten sokkal eredményesebb lehessen a munka, mint most lehetne. Isten akkor majd hatalommal fogja küldeni munkásait, hogy meglátogassák a helyeket, ahol most keveset vagy semmit sem lehet elérni. Néhányan, akik most közömbösek, fel fognak ébredni, és megragadják az igazságot. (A cikk további része az 1856. december 9-én Round Grove-on nyert látomásból van.)

Láttam, hogy Isten figyelmezteti a keletről nyugatra költözőket. Megmutatta nekik kötelességüket, hogy ne a gazdagodás legyen a céljuk, hanem a lelkek java, hitük élése, és hirdetni a körülöttük élőknek, hogy a föld nem az otthonunk.

A figyelmeztetés elégséges volt, ha engedelmeskedtek neki. Sokan azonban nem fontolták meg, amit Isten megmutatott nekik. Előre és tovább rohannak, és megrészegülnek a világ lelkületétől. „Tekintsetek vissza" – mondta az angyal: „S mérlegeljétek, mit mondott Isten a keletről nyugatra költözőknek. Engedelmeskedtetek-e neki?” Láttam, hogy teljesen Isten tanításai ellen haladtok, sokat vásároltok. Tetteitek ahelyett, hogy azt hirdetnék a körülöttetek élőknek, hogy jobb hazába igyekeztek, félreérthetetlenül kijelentik, hogy otthonotok, és kincsetek is itt van. Tetteitek meghazudtolják hiteteket.

Ez még nem minden. Hiányzik belőletek a testvéri szeretet. A „talán őrizője vagyok az én testvéremnek” lelkület tör a felszínre. A testvérek szívét önző, irigykedő lelkület tölti be. A testvéreinkre ügyelés, és róluk gondoskodás helyett, Isten által megvetett, szűkkeblű, önző szellem nyilvánul meg.

Akik oly magasztos hitvallásuk szerint buzgók a jótettekben, legyenek nemesek és nagylelkűek, és mindenkor testvéreiket, ne magukat részesítsék előnyben. Nyújtsák testvéreiknek a legjobb lehetőségeket. A nagylelkűség bőkezűséget fogan, az önzés szűkkeblűséget szül.

Láttam, hogy az elmúlt nyár folyamán az volt az uralkodó lelkület, hogy a lehető legtöbbet magatoknak markoljatok a világból. Nem tartottátok meg Isten parancsolatait. Értelmünkkel szolgáljuk Isten törvényét. Sokak értelme azonban a világ szolgálatába szegődött. Míg egész értelmüket a világ dolgai és a maguk szolgálata kötötte le, képtelenek voltak Isten törvényének szolgálni. Nem tartották meg a szombatot kezdetétől a végéig.

Egyes szombattartók, noha azt mondják a világnak, hogy Jézus eljövetelére várnak, és hiszik, hogy náluk a könyörület utolsó üzenete, utat engednek önző hajlamaiknak, csereberélnek, kereskednek, és szállóigék a hitetlenek között rámenős üzletelésük, agyafúrtságuk amiatt, hogy a cserékből mindig ők járnak jobban. Jobb lenne, ha inkább veszítenének egy kicsit, és jobb benyomást tennének a világra, kellemesebbet testvéreikre, és azt bizonyítanák, hogy nem ez a világ az istenük.

Láttam, hogy a testvéreknek törődniük kell egymással. Különösen az egészségesek gondoskodjanak szeretettel a betegekről. Részesítsék őket előnyben. Emlékezzenek Jézus tanítására az irgalmas szamaritánusról.

Jézus mondta: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Mennyire? Az ő szeretete kimondhatatlan. Urunk otthagyta a dicsőséget, mely az Atyánál már a világ teremtése előtt az övé volt. „Megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” Urunk türelmesen elviselt minden megaláztatást és gúnyt. Nézzétek kínját a kertben, mikor azért esedezett, hogy múljék el tőle a pohár! Nézzétek szenvedéseit a Kálvárián! Mindez a bűnös, elveszett emberért. Jézus mondta: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.” Mennyire?

Eléggé, hogy életeteket adjátok egymásért. De már annyira süllyedtek, hogy magukat kell kielégíteniük, Isten szavát pedig elhanyagolni? A világ az istenük. Azt szolgálják, azt szeretik, Isten szeretete pedig eltávozott tőlük. Ha a világot szereted, nincs meg benned az Atya szeretete.

Elhanyagoljátok Isten szavát. Holott ott találhatjátok meg az Isten népéhez írt, veszélyeikre mutató figyelmeztetéseit. De oly sok a gondjuk-bajuk, hogy alig hagynak időt imára. Erő helyett üres formaságot látunk.

Jézus imádkozott, ó mily szívből fakadón imádkozott! Pedig Isten szeretett Fia volt! Ha Jézus ennyi buzgalomról, erőkifejtésről és kínról tett tanúságot, mennyivel többre van szükségük, akiket az üdvösség örököseinek hívott el. Összes erejüket Istentől való függéstől, s abból meríthetik, hogy teljes lelküket felkavarva küzdjenek Istennel, s így szóljanak: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem.” De láttam, hogy szívük elnehezedik az élet gondjai miatt, elhanyagolják Istent és igéjét.

Láttam, hogy könnyebb a tevének bemenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni. „Ne gyűjtsetek kincseket a földön, ahol a moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek kincseket a mennyben, ahol se moly, se rozsda nem emészt, tolvajok nem törnek be, és nem lopnak. Ahol a kincsed, ott a szíved is.”

Láttam, hogy ahol hirdetjük az igazságot, hatalommal és lélekkel kell hirdetnünk. Vezessük el az embereket döntésig. Mutassuk meg nekik az igazság fontosságát – élet vagy halál ez. Ragadjátok ki a lelkeket a tűzből az alkalomhoz illő buzgalommal. De jaj, azok romboló hatása, akik vallják, hogy Urukat várják, mégis nagy és szép földek birtokosai. A gazdagságuk hangosabban hirdeti, mint a szavak tudnák, hogy a föld az otthonunk. Halogatják a végzetes napot. Béke és biztonság uralkodik. Jaj, a sorvasztó, fonnyasztó befolyás! Isten gyűlöli az ilyen világi gondolkodást. „Szakadjatok el, szakadjatok el” – mondta az angyal.

Megmutatták nekem, hogy mindnyájunknak egyedül Isten dicsőségével szabad gondolnunk. A jómódúak túl hajlamosak arra, hogy feleségre, gyermekre hivatkozva kihúzzák magukat. De láttam, hogy Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Mikor mond valamit, engedelmeskednünk kell. Ha feleségünk vagy gyermekeink utunkba állnak, és visszatartanak, szóljatok, mint Jézus szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán!” Miért kísértesz azzal, hogy visszatartsam Istentől, ami jogosan az övé, és tönkretegyem lelkemet? Csakis Isten dicsőségével gondoljatok.

Láttam, hogy soknak meg kell tanulnia, mit jelent kereszténynek lenni, hogy ez nemcsak név, hanem Krisztus gondolatainak birtoklása, s mindben az Isten akaratának való engedelmesség. Különösen a fiatalokra vár nagy munka, akik sosem láttak nélkülözést s nehézségeket, akiknek makacs az akaratuk, és nem hajlítják akaratukat Isten dicsőségére. Simán haladnak előre, míg akaratukat keresztezik, s akkor elveszítik önuralmukat. Nem Isten akarata lebeg szemük előtt. Nem igyekeznek megtanulni, hogyan lehetnek leginkább Isten dicsőségére, hogyan segíthetnék elő ügyét, vagy lehetnének mások javára. Hanem, hogy miként lehetne kielégíteniük magukat, és ismét magukat? Az ilyen vallás fabatkát sem ér.

Tulajdonosaikat le fogják mérni, és könnyűnek fogják találni.

Az igazi keresztény boldogan vár, és ügyel Isten tanításaira és Lelkének vezetésére. Sokaknak azonban a vallás külsőség csupán. Hiányzik belőlük a létfontosságú, élő istenfélelem. Sokan így mernek szólni: ezt akarom tenni és amazt, vagy nem akarom; s alig jut eszükbe, hogy féljenek megbántani Istent. Akiket most leírtam, láttam, hogy ha meg nem változnak, nem tehetik be lábukat a mennybe. Áltatják magukat, hogy megmenekülnek, holott Istennek nem telik bennük kedve. Életük nem okoz örömet neki, imáik sértik őt.

Krisztus most felszólítja őket: „Buzdulj fel és tarts bűnbánatot!” Szeretettel és hűségesen felhívja őket, vegyenek aranyat, fehér ruhát és szemkenetet tőle. Választhatják a buzgóságot, s mélyen meríthetnek az üdvösségből, vagy pedig az Úr undorral kiveti őket szájából, elveti őket magától. Isten türelme nem tart örökké. Gyöngéden szánakozik, mégis egyszer utoljára szomorítjuk távozásra Szentlelkét. Nem hangzik majd többé a könyörület édes hangja. Utolsó becses hangzatai elhalnak, és akiket leírtam, a maguk útjára hagyatnak, hogy teljenek meg tetteikkel.

Láttam, hogy akik vallják, hogy várva várják az Úr eljövetelét, nem szabadna szűkkeblű, zsugori lelkületet táplálniuk. Néhányan, akiket Isten elhívott, hogy szólják az igazságot, és őrködjenek a lelkek felett, mert el kell számolniuk velük, értékes időt pazarolnak el, hogy jelentéktelen összegeket takarítsanak meg, holott idejük sokkal többet ér, mint amennyit nyernek. Ez nem tetszik Istennek. Helyes, ha takarékoskodunk, de némelyek ezt fösvénységig erőltetik a kizárólagos céllal, hogy kincsüket szaporíthassák, mely, ha hű intézőként szét nem osztják megfelelően Uruk javát, nemsokára tűzként emészti meg testüket.

Chapter 26—The East and the West

Dear Brethren,

The Lord has shown me in vision some things in regard to the East and the West which I feel it my duty to set before you. I saw that God has been opening the way for the spread of present truth in the West. It requires much more power to move the people in the East than in the West, and at present but very little can be accomplished in the East. Special efforts should be made at the present time where most good will result.  {1T 146.3}

The people in the East have heard the proclamation of the second coming of Christ, and have seen much of the display of the power of God, and have fallen back into a state of indifference and security where it is almost impossible to reach them at present. After uncommon efforts are made in the East, with the best gifts, but very little is accomplished. {1T 147.1}

I saw that the people in the West could be moved much more easily than those in the East. They have not had the light of the truth, and have not rejected it, and their hearts are more tender and susceptible to the truth and the Spirit of God. The hearts of many in the West are already prepared to eagerly receive the truth; and as the servants of God go out to labor for the salvation of precious souls, they have much to encourage them in their arduous work. As the people are anxious to hear, and many embrace the truth, the gift which God has given His servants is called out and strengthened. They see that their efforts are crowned with success. {1T 147.2}

I saw that tenfold more has been accomplished in the West than in the East with the same effort, and that the way is opening for still greater success. I have seen that much can be done at present in Wisconsin, and still more in Illinois, and that efforts to spread the truth must be made in Minnesota and Iowa. It will take effect in many hearts there. There was a large, very large, field of labor spread out before me in vision, which has not yet been entered; but there is not self-sacrificing help enough to fill half the places where the people are all ready to hear the truth, and many to receive it. {1T 147.3}

New fields of labor, entirely new, must be visited; many will have to go a warfare at their own charges, enter such fields with the expectation of bearing their own expenses. Here, I saw, is a good opportunity for the stewards of the Lord to act their part and support those who carry the truth to these places. It should be a great privilege for these stewards to render to God that which belongs to Him. By so doing they will discharge a Scriptural duty and free themselves of a portion of their earthly treasure, which is now a burden to many who have an abundance. It will also add to their treasure in heaven.  {1T 147.4}

I saw that the Eastern tent should not be carried over and over the same ground. If need be, those who accompany the tent should go a warfare at their own charges; they should pitch the tent where the truth has not been presented, and the tent when thus pitched should be well supplied with laborers. {1T 148.1}

I saw that there had been a failure in going over the same old ground, year after year, with almost exactly the same gifts. If possible, the most acceptable gifts should be obtained. It would be better, and accomplish more good, if there were fewer tent meetings, and a stronger force, or company, with different gifts to labor. Then there should be a longer tarry in a place where an interest is awakened. There has been too much haste in taking down the tent. Some begin to be favorably impressed, and there is need that persevering efforts be put forth till their minds become settled and they commit themselves on the truth. In many places where the tent has been pitched, the ministers stay till the prejudice begins to wear away, and some would then listen with minds free from prejudice; but just then the tent is taken down and sent on its way to another place. The rounds are gone over, time and means spent, and the servants of God can see but very little accomplished through the tent season. But few are brought to acknowledge the truth, and God’s servants, having seen but very little to cheer and encourage them, and call out the gift within them, lose instead of gaining in strength, spirituality, and power. {1T 148.2}

I saw that special efforts should be made in the West with tents; for the angels of God are preparing minds there to receive the truth. This is why God has moved on some in the East to move to the West. Their gifts can accomplish more in the West than in the East. The burden of the work is in the West, and it is of the greatest importance that the servants of God should move in His opening providence.  {1T 148.3}

I saw that when the message shall increase greatly in power, then the providence of God will open and prepare the way in the East for much more to be accomplished than can be at the present time. God will then send some of His servants in power to visit places where little or nothing can now be done, and some who are now indifferent will be aroused and will take hold of the truth. [The remainder of this article is from a vision given at Round Grove, Illinois, December 9, 1856.] {1T 149.1}

I saw that God has warned those who have moved from the East to the West. He has shown them their duty, that it must not be their object to get rich, but to do good to souls, to live out their faith, and tell those around them that this world is not their home. {1T 149.2}

The warning was sufficient, if it had been heeded; but many failed to consider what God had shown. They rushed on and on, and became drunk with the spirit of the world. “Look back,” said the angel, “and weigh all that God has shown in regard to those moving from the East to the West.” Have you obeyed it? I saw that you had gone entirely contrary to God’s teachings, purchased largely, and instead of your works saying to those around you that you are seeking a better country, they have plainly declared that your home and treasure were here. Your works have denied your faith. {1T 149.3}

Nor is this all. The love that should exist between brethren has been lacking. “Am I my brother’s keeper?” has been manifest; a selfish, covetous spirit has been in the hearts of the brethren. Instead of looking out for the interests of the brethren and caring for them, there has been manifested in deal a close, selfish spirit that God despises. Those who make so high a profession, and who number themselves among the peculiar people of God, saying by their profession that they are zealous of good works, should be noble and generous, and should ever manifest a disposition to favor their brethren instead of themselves, and should give their brethren the best chance. Generosity begets generosity. Selfishness begets selfishness. {1T 149.4}

I saw that through the past summer the prevailing spirit has been to grasp as much of this world as possible. The commandments of God have not been kept. With the mind we serve the law of God; but the minds of many have been serving the world. And while their minds were all occupied with things of earth and serving themselves, they could not serve the law of God. The Sabbath has not been kept. By some the work of six days has been carried into the seventh. One hour, and even more, has often been taken from the commencement and close of the Sabbath. {1T 150.1}

Some of the Sabbathkeepers who say to the world that they are looking for Jesus’ coming, and that they believe we are having the last message of mercy, give way to their natural feelings, and barter, and trade, and are a proverb among unbelievers for their keenness in trade, for being sharp, and always getting the best end of a bargain. Such would better lose a little and exert a better influence in the world, and a happier influence among brethren, and show that this world is not their God. {1T 150.2}

I saw that brethren should feel interested for one another. Especially should those who are blessed with health have a kind regard and care for those who have not good health. They should favor them. They should remember the lesson taught by Jesus of the good Samaritan. {1T 150.3}

Said Jesus: “Love one another, as I have loved you.” How much? His love cannot be told. He left the glory that He had with the Father before the world was. “He was wounded for our transgressions, He was bruised for our iniquities: the chastisement of our peace was upon Him; and with His stripes we are healed.” He patiently bore every indignity and scorn. Behold His agony in the garden, when He prayed that the cup might pass from Him! Behold His sufferings on Calvary! All this for guilty, lost man. And Jesus says: “Love one another, as I have loved you.” How much? Well enough to give your life for a brother. But has it come to this, that self must be gratified, and the word of God neglected? The world is their God. They serve it, they love it, and the love of God has departed. If ye love the world, the love of the Father is not in you.  {1T 150.4}

The word of God has been neglected. In that are the warnings to God’s people which point out their dangers. But they have had so many cares and perplexities that they hardly allow themselves time to pray. There has been a mere empty form without the power. Jesus prayed, and, oh, how earnest were His prayers! And yet He was the beloved Son of God! {1T 151.1}

If Jesus manifested so much earnestness, so much energy and agony, how much more need for those whom He has called to be heirs of salvation, dependent upon God for all their strength, to have their whole souls stirred to wrestle with God and say: “I will not let Thee go, except Thou bless me.” But I saw that hearts have been overcharged with the cares of this life, and that God and His word have been neglected. {1T 151.2}

I saw that it is easier for a camel to go through the eye of a needle, than for a rich man to enter the kingdom. “Lay not up for yourselves treasures upon earth, where moth and rust doth corrupt, and where thieves break through and steal: but lay up for yourselves treasures in heaven, where neither moth nor rust doth corrupt, and where thieves do not break through nor steal: for where your treasure is, there will your heart be also.” {1T 151.3}

I saw that when the truth is presented, it should be in the power and Spirit. Bring the people to the point to decide. Show them the importance of the truth—it is life or death. With becoming zeal, pull souls out of the fire. But, oh, the blighting influence that has been cast by men professing to be waiting for their Lord, and yet possessing large and attractive lands! The farms have preached louder, yes, much louder, than words can, that this world is their home. The evil day is put off. Peace and safety reign. Oh, the withering, blighting influence! God hates such worldly-mindedness. “Cut loose, cut loose,” were the words of the angel. {1T 152.1}

I was shown that all should have an eye single to the glory of God. Those who have possessions have been too willing to excuse themselves on account of wife and children. But I saw that God would not be trifled with. When He speaks, He must be obeyed. If wife or children stand in the way and hold back, they should say as Jesus said to Peter: “Get thee behind Me, Satan.” Why tempt ye me to withhold from God what justly belongs to Him, and ruin my own soul? Have an eye single to the glory of God. {1T 152.2}

I saw that many would have to learn what it is to be a Christian—that it is not in name; but it is having the mind of Christ, submitting to the will of God in all things. Especially will the young who have never known what privations or hardships are, who have a set will, and do not bend that will to the glory of God, have a great work to do. They go along very smoothly until their will is crossed, and then they have no control over themselves. They have not the will of God before them. They do not study how they can best glorify God, or advance His cause, or do good to others. But it is self, self, how can it be gratified? Such religion is not worth a straw. Those who possess it will be weighed in the balance and found wanting. {1T 152.3}

The true Christian will love to wait and watch for the teachings of God and the leadings of His Spirit. But with many, religion is merely a form. Vital godliness is lacking. Many dare to say, I will do this, or that, or I will not do this; and the fear of offending God is scarcely thought of. Those thus described, I saw, could not enter heaven as they are. They may flatter themselves that they will be saved, but God has no pleasure in them. Their lives do not please Him. Their prayers are an offense to Him.  {1T 152.4}

Christ now calls them: “Be zealous and repent.” He kindly and faithfully admonishes them to buy gold, white raiment, and eyesalve. They can choose either to be zealous, and partake largely of salvation, or be spewed out of the mouth of the Lord as disgusting, and be thrust from Him. God will not bear always. He is of tender pity, yet His Spirit will be grieved away for the last time. Mercy’s sweet voice will be no more heard. Its last precious notes will have died away, and those described will be left to their own ways, to be filled with their own doings. {1T 153.1}

I saw that those who profess to be looking for the coming of the Lord should not have a close, penurious spirit. Some of those who have been called to talk the truth, and to watch for souls as they that must give an account, have wasted much precious time for the sake of saving a little, when their time was worth a great deal more than that which they gained. This displeases God. It is right that economy should be used, but it has by some been stretched into meanness with no other object than to add to their treasures, which will shortly eat their flesh like fire, unless they as faithful stewards make a right disposal of their Lord’s goods. {1T 153.2}