szerda, február 10, 2016

Bizonyságtételek I. kötet - 1/14. Férjem halála

14. Férjem halála
Annak ellenére, hogy férjem élete munkával, gondokkal és felelősségekkel volt tele, hatvanadik életévét mégis szellemileg élénken, testileg tevékenyen érte meg. Háromszor sújtotta le bénulás. Természettől erős szervezete, Isten áldása, s a természet törvényeihez való szigorú ragaszkodása segítségével össze tudta szedni magát. Újra a régi lelkesedéssel és lendülettel utazott, hirdette az igét és írt. Vállvetve fáradoztunk Krisztus ügyéért harminchat éven át, és reméltük, hogy együtt láthatjuk meg diadalmas befejezését. Isten akarata azonban nem ez volt. Elvette mellőlem ifjúságom választott védelmezőjét, életem társát, tevékenységeim és szeretetem részesét, és magamra maradtam, hogy befejezzem feladatomat, és egyedül küzdjek tovább.
1881 tavaszát és nyár elejét együtt töltöttük Battle Creek-i otthonunkban. Férjem azt remélte, hogy a Csendes-óceán partjára költözhetünk, s az írásnak szentelhetjük magunkat. Úgy gondolta, hogy helytelenül tettük, mikor engedtünk a mű vélt igényének, testvéreinek kérlelésének, és tevékeny igehirdetéssel töltöttük időnket, holott írnunk kellett volna. Férjem a megváltás dicső tárgyát szerette volna alaposabban kifejteni, én pedig már régóta fontos könyvek megírását forgattam fejemben. Mindketten azon a véleményen voltunk, hogy addig kellene befejeznünk e könyveket, míg ép szellemi erőnk, hogy kötelességünk magunk és Isten ügye iránt, hogy megpihenjünk a csata hevétől, és átadjuk népünknek az Isten által előttünk feltárt becses igazságot.
Halála előtt néhány héttel hangoztattam neki olyan munkaterületet keresésének fontosságát, ahol megszabadulhatunk a Battle Creek-ben elkerülhetetlenül ránk háruló terhektől. Azt felelte, hogy mielőtt elköltözhetnénk, el kell intézzen néhány ügyet, oly kötelességeket, melyeket valaki feltétlen el kell végezzen. Aggódva kérdezte: „Hol vannak a férfiak, akik végeznék e feladatokat? Ki fogja önzetlenül szívén viselni intézményeink sorsát; ki fog kiállni az mellett, ami helyes, ki zárja ki mindannak a hatását, amivel nem jó kapcsolatba kerülni?”
Könnyes szemmel fejezte ki Battle Creek-i intézményeink felőli aggodalmát. így szólt: „Az intézményeknek felépítésére szenteltem életem. Halálnak tűnik elszakadni tőlük. Olyanok nekem, mintha a gyermekeim lennének, és képtelen vagyok elvonni érdeklődésemet. Az intézmények Isten egy-egy kifejezett célra létrehozott eszközei. Sátán mindenképp igyekszik hátráltatni, s maga alá teperni az eszközöket, melyekkel az Úr az emberek megmentésén fáradozik. Ha veszélyes ellenségünk a világhoz tudja szabni őket, akkor elérte célját. Legnagyobb gondom, hogy megfelelő ember kerüljön a megfelelő helyre. Ha a felelős férfiakban gyönge az erkölcsi erő, ingadozó az elv, ha a világ felé hajolnak, akkor nem lesz nehéz félrevezetni őket. A rossznak nem szabad felülkerekedni. Szívesebben meghalnék, minthogy az intézményeket rosszul vezetve, vagy ama szándéktól eltérítve lássam, melyre életre hívtuk őket.
A műben a legrégebbi és a legszorosabb kapcsolatom a könyvkiadással volt. Háromszor sújtott le a bénulás, amiért oly igen szívemen viseltem a műnek ezt a részét. Most, hogy Isten megújította testi és szellemi erőmet, azt gondolom, hogy jobban tudom szolgálni az ügyet, mint valaha. Fel kell virágoztatnom könyvkiadásunkat. Teljesen összefonódott ez az életemmel. Ha megfeledkezem a munkáról, száradjon el a jobbom.”
Megállapodás szerint el kellett menünk Charlotte-ba július 23-24-re, szombatra és vasárnapra, a tábori összejövetelre. Gyöngélkedésem miatt úgy döntöttünk, hogy hintóval utazunk. Az utazás alatt férjem derűs volt, mégis ünnepélyes érzés nyugodott meg rajta. Ismételten dicsérte az Urat könyörületességéért és áldásaiért, s kifejtette nézeteit a múltról és a jövőről: 
„Isten a menedékünk és az erőnk, nagyszerű támaszunk a szorongattatásban. Homályosan, bizonytalanul állt előttem a jövő, de az Úr nem hagyott kétségbe esnünk. Amikor bajok támadnak, erőt ad elviselésükhöz. Ami az Úr számunkra volt, s amit értünk tett, annyira hálásaknak kell tenni minket, hogy sose zúgolódjunk, sose panaszkodjunk. Sosem fogja mindenki teljesen megbecsülni tevékenységünket, teherhordásunkat s áldozatainkat. Belátom, hogy elvesztettem békémet és Isten áldását, mivel hagytam, hogy nyugtalanítsanak az ügyek.
Nehezen viseltem el indítékaink félremagyarázását, és hogy ismételten ellenem fordították legjobb szándékkal tett igyekezetemet arra, hogy segítsem, bátorítsam és erősítsem testvéreimet. Jézusnak, és az ő csalódásainak kellett volna az eszembe jutniuk. Bánatot okozott neki, hogy akiket áldani jött, nem becsülték meg. Arra kellett volna gondolnom, hogy Isten könyörületes és szerető. Többet kellett volna dicsérnem őt, és kevesebbet panaszkodnom testvéreink hálátlansága miatt. Ha az Úrra hagytam volna gondjaimat, ha kevesebbet rágódtam volna azon, amit mások szóltak és tettek ellenem, akkor több békében és örömben lett volna részem. Ezen túl először is arra fogok ügyelni, hogy senkit se bántsak meg szóval vagy tettel, és azután segíteni fogok testvéreimnek, hogy egyenes ösvényt készítsenek a lábuknak. Nem hagyom, hogy rosszul essen, ha valaki bánt. Többet vártam el az emberektől, mint kellett volna. Szeretem Istent és művét, s testvéreimet is szeretem.”
Nem is sejtettem, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött utunk. A fülledt hőséget hirtelen metsző hideg váltotta föl. Férjem megfázott, de annyira egészségesnek tartotta magát, hogy azt hitte, kiheveri a dolgot. Tevékenyen részt vett a charlotte-i összejövetelen, igen világosan és erőteljesen fejtette ki az igazságot. Emlegette, hogy mennyi öröme telik olyan emberekhez szólni, akiket oly igen érdekelnek a szívéhez közel álló tárgyak. „Az Úr valóban felüdítette lelkemet" – mondta – „mialatt megtörtem az embereknek az élet kenyerét. Egész Michiganben az emberek mohón kérik a segítséget. Mennyire szeretném megnyugtatni, bátorítani és erősíteni őket, a mának szóló becses igazságokkal!”
Amikor hazautaztunk, férjem panaszkodott, hogy kissé rosszul érzi magát, de azért szokása szerint végezte dolgát. Reggelenként elsétáltunk a közeli lugasba, s együtt imádkoztunk. Nagyon szerettük volna tudni, mi legyen kötelességünk. Szerte az országból szüntelen érkeztek a levelek, hogy vegyünk részt tábor-összejöveteleken. Annak ellenére, hogy eltökéltük, hogy írásnak szenteljük magunkat, nehezünkre esett elhárítani a meghívásokat e fontos gyülekezésekre. Buzgón kértük a bölcsességet a helyes út felismeréséhez.
Szombat reggel szokás szerint átsétáltunk a lugasba, férjem háromszor is buzgón imádkozott. Mintha nem akarta volna abbahagyni Isten kérlelését, hogy adjon rendkívüli útmutatást és áldást. Imái meghallgatásra találtak, béke és fény árasztotta el szívünket. Dicsőítette az Urat, és így szólt: „Most Jézusra bízom ügyemet. Édes mennyei béke tölt el; bizonyosság, hogy az Úr megmutatja kötelességünket, mert az ő akaratát kívánjuk teljesíteni.” Elkísért a Szentsátor imaházunkba, és énekkel meg imával nyitotta meg az istentiszteleteket. Ez volt az utolsó alkalom, amikor együtt álltunk a szószéken.
A következő hétfőn rettentően megfázott, és én is rosszul lettem. Bevittek minket a kórházba kezelésre. Péntekre jobban lettem. Ekkor az orvos megmondta, hogy férjem csak aludni akar, s veszélyesnek tartja állapotát. Azonnal átvittek szobájába, s mikor ránéztem, tudtam, hogy haldoklik. Megpróbáltam felébreszteni. Megértett mindent, amit mondtunk neki, felelt is mindenre, amire igennel-nemmel lehetett válaszolni, de ennél többet nem tudott mondani. Mikor tudtára adtam, hogy nézetem szerint haldoklik, nem látszott meglepettnek. Megkérdeztem tőle, szereti-e Jézus? Ezt felelete: „Igen, ó igen.” Akarsz tovább élni? – kérdeztem. Azt válaszolta, hogy nem.
Akkor ágya mellé térdeltünk és imádkoztunk érte. Békesség ömlött el arcán. így szóltam hozzá: „Jézus szeret téged. Örökkévaló karok ölelnek át.” „Igen, igen” – felelte.
Smith és több más testvér imádkoztak az ágya mellett, és visszavonultak, hogy az éj nagy részét imában töltsék. Férjem azt mondta, hogy semmije sem fáj, de szemlátomást gyöngült. Dr. Kellogg és segítői megtettek minden tőlük telhetőt, hogy visszatartsák a sír szélétől. Lassan eszméletre tért, de továbbra is nagyon gyönge maradt.
Másnap reggel kissé jobban lett, de délre újra megtámadta a megfázás, és eszméletét veszítette. 1881. augusztus 6-án, szombaton délután 5 órakor csöndesen kilehelte életét, haláltusa vagy jajszó nélkül.
Férjem halálának hirtelen megrázkódtatása súlyos teherként zuhant rám. Gyöngeségemben kényszerítettem magam, hogy elég erős legyek, hogy utolsó pillanatig ágya mellett maradjak, ami végképp kimerített. Néhány napig élet és halál közt lebegtem. Életem lángja oly gyöngén pislogott, hogy a legkisebb fuvallat elolthatta volna. Éjjelenként elgyöngült az érverésem, és egyre erőtlenebbül lélegeztem, míg csaknem elállt a lélegzetem. Csak Isten áldása, és az orvosok, ápolók szüntelen gondoskodása és figyelme mentett meg.
Bár férjem halála óta még nem keltem fel betegágyamból, a következő szombaton elvittek a Szentsátorba, hogy részt vegyek férjem temetésén. Az istentisztelet végén kötelességemnek tartottam, hogy bizonyságot tegyek a keresztény reménység értékéről a szomorúság és gyász órájában. Mikor szólásra emelkedtem, erőt nyertem, és tíz percen át beszéltem, dicsőítettem Isten könyörületét és szeretetét a zsúfolt gyülekezet előtt. Az istentisztelet után kikísértem férjemet a Tölgyes halom (Oak Hills) temetőbe, ahol nyugalomra helyezték a feltámadás hajnaláig.
  

Megviselte testi erőmet e csapás, az isteni kegyelem hatalma mégis megtartott súlyos gyászomban. Amikor láttam, hogy férjem utolsót lélegzik, tudtam, hogy Jézus drágább nekem, mint életem bármely előző óráján. Mikor elsőszülöttem mellett álltam, és bezártam szemét, így tudtam szólni: „Az Úr adta, az Úr vette el. Legyen áldott az Úr neve.” S tudtam, hogy Jézus a vigaszom. S mikor a halál kitépte kezemből utolsó szülöttemet, s nem láttam többé parányi fejét magam mellett a párnán, akkor is így tudtam szólni: „Az Úr adta, az Úr vette el. Legyen áldott az Úrnak neve!”
 Harminchat éven át fáradoztam együtt férjemmel, s most szemére tudtam tenni a kezemet, és így tudtam szólni: „Rád bízom kincsemet a feltámadás hajnalhasadásáig.”
Amikor haldokolni láttam, s a velem együtt érző barátaink sokaságán pihent meg a szemem, azt gondoltam magamban, hogy milyen ellentéte ez Jézus halálának, amikor a kereszten függött! Micsoda különbség! Haláltusája óráján gyalázkodók gúnyolták és sértegették őt. De meghalt, alászállt a sírba, hogy megvilágítsa azt, hogy a halállal szemben is örömünk és reményünk lehessen, hogy amikor Jézusban elhunyt barátainkat kísérjük nyugalmuk helyére, így szólhassunk: „Újra találkozni fogunk velük.”
Időnként azt gondoltam, hogy nem bírom ki, ha férjem meghal. De ezek a szavak vésődtek a fejembe: „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten.” Nagyon is éreztem veszteségemet, mégsem szabad átadni magamat a céltalan bánatnak. Ez nem hozná vissza halottamat. Nem vagyok annyira önző, hogy azt kívánjam, bárcsak visszatérne nyugalmas szunnyadásából, hogy újra vívja az élet csatáit. Aludni tért, akár az elfáradt harcos. Örömmel tekintek nyugvóhelyére. Én is, gyermekeink is úgy tisztelhetjük a legjobban emlékét, ha folytatjuk a munkát, ahol abbahagyta, s Jézus erejével befejezésig visszük. Hálásak leszünk a hasznosság éveiért, melyeket Isten adott neki, s az ő és Krisztus kedvéért feledhetetlen tanúságot vonunk le halálából. A gyász szeretetteljesebbé, gyöngédebbé, türelmesebbé s figyelmesebbé tesz majd minket az élők iránt.
Folytatni fogom egyedül életem munkáját, a bizonysággal, hogy Megváltóm velem lesz. Már csak rövid ideig kell vívnunk a harcot. Azután Krisztus eljön, és a küzdelem véget ér. Akkor utolsó igyekezeteink Krisztusért és országának fejlesztéséért végezettnek bizonyulnak majd. Némelyek, akik a csata tűzében álltak, buzgón ellenállva a beáramló gonosznak, kötelességük őrhelyén hullnak el. Az élve maradtak szomorúan pillantanak az elesett hősökre, de nem szüntethetik be a harcot. Fel kell zárkózniuk az elesettek helyére, megragadni a halál bénította kezekből kihullott lobogót, s megújult erővel igazolni az igazságot, a Krisztus becsületét. Mint soha még, ellene kell állnunk a bűnnek, a sötétség hatalmasságainak. Napjaink megkövetelik a jelen igazságban hívőktől az erőteljes, eltökélt igyekezetet. Ha hosszúnak tűnik előttünk a szabadítónkra várakozás ideje, ha betegség hajlít meg, ha kifárasztott a munka, s ezért türelmetlenül várjuk, hogy tisztességgel hagyhassuk el a küzdőteret, ne feledjük, és ez a nem feledés hallgattasson el minden zúgolódást, hogy azért vagyunk a földön, hogy viharokkal és küzdelmekkel szálljunk szembe, tökéletesítsük keresztény jellemünket, közelebbről megismerjük Istent, az Atyánkat, Krisztust, a fivérünket, és munkát végezzünk a Mesterért – lelkeket nyerjünk meg Krisztusnak. „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége, és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön örökké.”
Chapter 14—The Death of My Husband
Notwithstanding the labors, cares, and responsibilities with which my husband’s life had been crowded, his sixtieth year found him active and vigorous in mind and body. Three times had he fallen under a stroke of paralysis; yet by the blessing of God, a naturally strong constitution, and strict attention to the laws of health, he had been enabled to rally. Again he traveled, preached, and wrote with his wonted zeal and energy. Side by side we had labored in the cause of Christ for thirty-six years; and we hoped that we might stand together to witness the triumphant close. But such was not the will of God. The chosen protector of my youth, the companion of my life, the sharer of my labors and afflictions, has been taken from my side, and I am left to finish my work and to fight the battle alone.  {1T 105.3}
The spring and early summer of 1881 we spent together at our home in Battle Creek. My husband hoped to arrange his business so that we could go to the Pacific Coast and devote ourselves to writing. He felt that we had made a mistake in allowing the apparent wants of the cause and the entreaties of our brethren to urge us into active labor in preaching when we should have been writing. My husband desired to present more fully the glorious subject of redemption, and I had long contemplated the preparation of important books. We both felt that while our mental powers were unimpaired we should complete these works—that it was a duty which we owed to ourselves and to the cause of God to rest from the heat of battle, and give to our people the precious light of truth which God had opened to our minds. {1T 106.1}
Some weeks before the death of my husband, I urged upon him the importance of seeking a field of labor where we would be released from the burdens necessarily coming upon us at Battle Creek. In reply he spoke of various matters which required attention before we could leave—duties which someone must do. Then with deep feeling he inquired: “Where are the men to do this work? Where are those who will have an unselfish interest in our institutions, and who will stand for the right, unaffected by any influence with which they may come in contact?” {1T 106.2}
With tears he expressed his anxiety for our institutions at Battle Creek. Said he: “My life has been given to the up-building of these institutions. It seems like death to leave them. They are as my children, and I cannot separate my interest from them. These institutions are the Lord’s instrumentalities to do a specific work. Satan seeks to hinder and defeat every means by which the Lord is working for the salvation of men. If the great adversary can mold these institutions according to the world’s standard, his object is gained. It is my greatest anxiety to have the right man in the right place. If those who stand in responsible positions are weak in moral power, and vacillating in principle, inclined to lead toward the world, there are enough who will be led. Evil influences must not prevail. I would rather die than live to see these institutions mismanaged, or turned aside from the purpose for which they were brought into existence.  {1T 106.3}
“In my relations to this cause I have been longest and most closely connected with the publishing work. Three times have I fallen, stricken with paralysis, through my devotion to this branch of the cause. Now that God has given me renewed physical and mental strength, I feel that I can serve His cause as I have never been able to serve it before. I must see the publishing work prosper. It is interwoven with my very existence. If I forget the interests of this work, let my right hand forget her cunning.” {1T 107.1}
We had an appointment to attend a tent meeting at Charlotte, Sabbath and Sunday, July 23 and 24. As I was in feeble health, we decided to travel by private conveyance. On the way, my husband seemed cheerful, yet a feeling of solemnity rested upon him. He repeatedly praised the Lord for mercies and blessings received, and freely expressed his own feelings concerning the past and future: “The Lord is good, and greatly to be praised. He is a present help in time of need. The future seems cloudy and uncertain, but the Lord would not have us distressed over these things. When trouble comes, He will give us grace to endure it. What the Lord has been to us, and what He has done for us, should make us so grateful that we would never murmur or complain. Our labors, burdens, and sacrifices will never be fully appreciated by all. I see that I have lost my peace of mind and the blessing of God by permitting myself to be troubled by these things. {1T 107.2}
“It has seemed hard to me that my motives should be misjudged, and that my best efforts to help, encourage, and strengthen my brethren should again and again be turned against me. But I should have remembered Jesus and His disappointments. His soul was grieved that He was not appreciated by those He came to bless. I should have dwelt upon the mercy and loving-kindness of God, praising Him more, and complaining less of the ingratitude of my brethren. Had I ever left all my perplexities with the Lord, thinking less of what others said and did against me, I should have had more peace and joy. I will now seek first to guard myself that I offend not in word or deed, and then to help my brethren make straight paths for their feet. I will not stop to mourn over any wrong done to me. I have expected more of men than I ought. I love God and His work, and I love my brethren also.” {1T 108.1}
Little did I think, as we traveled on, that this was the last journey we would ever make together. The weather changed suddenly from oppressive heat to chilling cold. My husband took cold, but thought his health so good that he would receive no permanent injury. He labored in the meetings at Charlotte, presenting the truth with great clearness and power. He spoke of the pleasure he felt in addressing a people who manifested so deep an interest in the subjects most dear to him. “The Lord has indeed refreshed my soul,” he said, “while I have been breaking to others the bread of life. All over Michigan the people are calling eagerly for help. How I long to comfort, encourage, and strengthen them with the precious truths applicable to this time!” {1T 108.2}
On our return home, my husband complained of slight indisposition, yet he engaged in his work as usual. Every morning we visited the grove near our home, and united in prayer. We were anxious to know our duty. Letters were continually coming in from different places, urging us to attend the camp meetings. Notwithstanding our determination to devote ourselves to writing, it was hard to refuse to meet with our brethren in these important gatherings. We earnestly pleaded for wisdom to know the right course.  {1T 108.3}
Sabbath morning, as usual, we went to the grove together, and my husband prayed most fervently three times. He seemed reluctant to cease pleading with God for special guidance and blessing. His prayers were heard, and peace and light came to our hearts. He praised the Lord, and said: “Now I give it all up to Jesus. I feel a sweet, heavenly peace, an assurance that the Lord will show us our duty; for we desire to do His will.” He accompanied me to the Tabernacle, and opened the services with singing and prayer. It was the last time he was ever to stand by my side in the pulpit. {1T 109.1}
On the following Monday he had a severe chill, and the next day I, too, was attacked. Together we were taken to the sanitarium for treatment. On Friday my symptoms became more favorable. The doctor then informed me that my husband was inclined to sleep, and that danger was apprehended. I was immediately taken to his room, and as soon as I looked upon his countenance I knew that he was dying. I tried to arouse him. He understood all that was said to him, and responded to all questions that could be answered by Yes or No, but seemed unable to say more. When I told him I thought he was dying, he manifested no surprise. I asked if Jesus was precious to him. He said “Yes, oh, yes.” “Have you no desire to live?” I inquired. He answered: “No.” {1T 109.2}
We then knelt by his bedside, and I prayed for him. A peaceful expression rested upon his countenance. I said to him. “Jesus loves you. The everlasting arms are beneath you.” He responded: “Yes, yes.” {1T 109.3}
Brother Smith and other brethren then prayed around his bedside, and retired to spend much of the night in prayer. My husband said he felt no pain; but he was evidently failing fast. Dr. Kellogg and his helpers did all that was in their power to hold him back from death. He slowly revived, but continued very weak.  {1T 109.4}
The next morning he seemed slightly to revive, but about noon he had a chill, which left him unconscious. At 5 p. m., Sabbath, August 6, 1881, he quietly breathed his life away, without a struggle or a groan. {1T 110.1}
The shock of my husband’s death—so sudden, so unexpected—fell upon me with crushing weight. In my feeble condition I had summoned strength to remain at his bedside to the last, but when I saw his eyes closed in death, exhausted nature gave way, and I was completely prostrated. For some time I seemed balancing between life and death. The vital flame burned so low that a breath might extinguish it. At night my pulse would grow feeble, and my breathing fainter and fainter till it seemed about to cease. Only by the blessing of God and the unremitting care and watchfulness of physician and attendants was my life preserved. {1T 110.2}
Though I had not risen from my sickbed after my husband’s death, I was borne to the Tabernacle on the following Sabbath to attend his funeral. At the close of the sermon I felt it a duty to testify to the value of the Christian’s hope in the hour of sorrow and bereavement. As I arose, strength was given me, and I spoke about ten minutes, exalting the mercy and love of God in the presence of that crowded assembly. At the close of the services I followed my husband to Oak Hill Cemetery, where he was laid to rest until the morning of the resurrection. {1T 110.3}
My physical strength had been prostrated by the blow, yet the power of divine grace sustained me in my great bereavement. When I saw my husband breathe his last, I felt that Jesus was more precious to me then than He ever had been in any previous hour of my life. When I stood by my first-born, and closed his eyes in death, I could say: “The Lord gave, and the Lord hath taken away; blessed be the name of the Lord.” And I felt then that I had a comforter in Jesus. And when my latest born was torn from my arms, and I could no longer see its little head upon the pillow by my side, then I could say: “The Lord gave, and the Lord hath taken away; blessed be the name of the Lord.” And when he upon whose large affections I had leaned, with whom I had labored for thirty-six years, was taken away, I could lay my hands upon his eyes, and say: I commit my treasure to Thee until the morning of the resurrection.  {1T 110.4}
When I saw him passing away, and saw the many friends sympathizing with me, I thought: What a contrast to the death of Jesus as He hung upon the cross! What a contrast! In the hour of His agony, the revilers were mocking and deriding Him. But He died, and He passed through the tomb to brighten it, and to lighten it, that we might have joy and hope even in the event of death; that we might say, as we lay our friends away to rest in Jesus: We shall meet them again. {1T 111.1}
At times I felt that I could not have my husband die. But these words seemed to be impressed on my mind: “Be still, and know that I am God.” I keenly feel my loss, but dare not give myself up to useless grief. This would not bring back the dead. And I am not so selfish as to wish, if I could, to bring him from his peaceful slumber to engage again in the battles of life. Like a tired warrior, he has lain down to sleep. I will look with pleasure upon his resting place. The best way in which I and my children can honor the memory of him who has fallen, is to take the work where he left it, and in the strength of Jesus carry it forward to completion. We will be thankful for the years of usefulness that were granted to him; and for his sake, and for Christ’s sake, we will learn from his death a lesson which we shall never forget. We will let this bereavement make us more kind and gentle, more forbearing, patient, and thoughtful toward the living. {1T 111.2}
I take up my lifework alone, in full confidence that my Redeemer will be with me. We have only a little while to wage the warfare; then Christ will come, and this scene of conflict will close. Then our last efforts will have been made to work with Christ, and advance His kingdom. Some who have stood in the forefront of the battle, zealously resisting incoming evil, fall at the post of duty; the living gaze sorrowfully at the fallen heroes, but there is no time to cease work. They must close up the ranks; seize the banner from the hand palsied by death, and with renewed energy vindicate the truth and the honor of Christ. As never before, resistance must be made against sin—against the powers of darkness. The time demands energetic and determined activity on the part of those who believe present truth. If the time seems long to wait for our Deliverer to come; if, bowed by affliction and worn with toil, we feel impatient to receive an honorable release from the warfare, let us remember—and let the remembrance check every murmur—that we are left on earth to encounter storms and conflicts, to perfect Christian character, to become better acquainted with God our Father, and Christ our Elder Brother, and to do work for the Master in winning many souls to Christ. “They that be wise shall shine as the brightness of the firmament; and they that turn many to righteousness as the stars for ever and ever.”  {1T 111.3}

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése