csütörtök, augusztus 17, 2017

Rónay György versei I.

Rónay György alábbi versei nem voltak eddig fellelhetők az interneten, ezért közzéteszünk belőlük párat:

Mozart

Én is csak a földre születtem,
az öröm mégis elkerül.
Árván didergek jég egemben,
halálig reménytelenül.

Kezem kinyúlik s visszaretten,
mert amiért nyúlt, elmerül.
Tudjátok, milyen türhetetlen
az égben élni emberül?

Gyönggyé fagyott a könny szememben,
s tündérek táncolnak szivemben,
ha kínomban kiáltanék.

Irgalom! Mentsetek meg engem!
mert nyomban elpattan az ég.
S a boldogság is buborék.
1958. január

Mózes

Bölcsőben ringtam, forgó vizeken,
vadul sodort haragod folyamárja,
míg ki nem vetett hullámod a sásba
s ott nem hagyott egy nádas szigeten.

Megtalált, fölvett, táplált kegyesen
irgalmasságod fáraó-leánya.
Nem hagytál belefúlnom a halálba,
mert valami szándékod volt velem.

Fölserdültem és addig bujdokoltam,
míg elém álltál a csipkebokorban.
„Ki vagy?” – kérdeztem, – „Az Aki Vagyok.”

Negyven éve járok a pusztaságban.
Népem nincs már, Kánaánt nem találtam.
De mutasd meg földed, ha meghalok.

Hat vers a Korintusiakhoz

1
Ha életedben, ebben a kegyetlen
hajszában egy-egy ritka pillanat
mélyén meghallod olykor a magad
hangját, azt a bágyadt kis neszt szivedben,
azt az éhen könyörgő, tehetetlen
csecsemősírást, melyben a szavak
fekélyétől még tiszta, igazabb
éned irgalmat kérő jaja rebben:
miért támadsz rá nyomban? Puszta kézzel,
mint egy eszelős gyilkosnak, miért kell
torkon ragadnod és megfojtanod?
Azt hiszed, némább lesz, ha már halott?
   Igaz, nem szól. De szörnyű bűze vádol,
   s megtébolyulsz egy kis hulla szagától.

2
Magad maradsz maholnap, oly magad,
s úgy hullnak el mellőled a barátok,
hogy az élőknél közelebb találod
magadhoz néha már a holtakat,
kik némán őrzik lent a holt nyarak
közönyös reményét, míg te zord magányos
rideg telében meddőn múlni látod
a napokat, havakat, holdakat: –
rabságod őre, lassakint belátod,
hogy magad helyett az egész világot
kell szeretned, s csak úgy lehetsz szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy,
   s elveszve bennük, önkéntes halálod
   áldozata lesz a föltámadásod.

3
Mikor gyermek voltam, a gyermekek
nyelvén beszéltem. Most, hogy férfi lettem,
hallgatnék már, de ott beszél felettem,
ki szólni kíván, és aki helyett
nekem kell szólalnom, hogy értsetek
belőle, bár magam sem értem ebben
a zűrzavarban, ami egyre bennem
s körülöttem zúg; s vajon értetek
hogy szólhatok, nyomorult, aki térden
zokogva bár, nem tudok magamért sem?
Ó zengő érc, ó pengő cimbalom!
Miért kell szavatokat hallanom?
   Bár lennék inkább kő, hogy őt se halljam,
   s elnémulhatnék végre a viharban.

4
Mit tartozik rám a kívül levők
fölött ítélni, amikor hatalmam
még ahhoz sem elég, hogy enmagamban
rendet teremtsek, ha nem ad erőt,
aki magában győzte meg előbb
gyöngeségünket, így tárva föl abban,
ami romlandó, a romolhatatlan
igéretét? s talán a szenvedők
azért szenvednek, hogy váddal tetézzék,
nem hogy megosszák a más szenvedését?
s gyógyíthatják-e ápolás helyett
méregként marva tovább a sebet?
   Ne feledd el: ahogy te máshoz itt lenn,
   úgy lesz hozzád is irgalmas az Isten.

5
Jogotok van, hogy megvádoljatok,
szolgák, a szolgák szolgáját a porban,
mert ki utolsó köztetek a sorban,
én annál is hátrább való vagyok,
s nem vádolhattok úgy, hogy még nagyobb
vád rám ne férne; mert hiába mondtam
ellent a rossznak, mindenik tagomban
ott hordozom, amivel harcolok,
s ellenségemnek én magam adok
búvóhelyet. De hitvány bűneimben
is számon tartja szivemben az Isten,
hogy tetteimnél többet akarok.
   Ezért, bár a világ salakja voltam,
   hiszek az örök, élő irgalomban.

6
Kik a pályára lépnek, mindahányan
futnak ugyan, de végül a babért
az kapja, ki elsőnek célba ért.
Így, feleim, mi is e nagy futásban,
lelkünket edzve a testi igában,
és hervadók, a hervadatlanért
küzdve, a célt, mely a hosszúra mért
futam végén vár, hajszoljuk ziláltan.
Ifjúkorom köreit róva bátran
futottam én is a hervatagért;
s mire megláttam az igazi célt,
tüdőm kifulladt, megroggyant lábam.
   Segítsetek, irgalmas bajnokok,
   hazaérnem, mielőtt meghalok.
1949. február

Kora tavasz

Hol a szelíd hold lányhaja álmodó
tölgyfákon omlik el, s a kölyök szelek
friss játékára selyme zizzen,
hol szomorúfüzek ágain dús

rügyek fakadnak, lázadozó, nyulánk
füvek kardéle villog a csillagok
fényében, és kitárja rémült
kis szemeit, lapul a bogárka;

hol a kökörcsin bimbaja már hasad,
s az első méhe már körülötte dong,
az enyhe nap csirát melenget,
sziklevelet csal elő a rögből:

ott járt a költő, Berzsenyi Dániel
versével ajkán, lelke az ős erők
titkába szédül, s térdre hullva,
áldoz, Örök Hatalom, tenéked.
1935. március

Fiamhoz

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.
Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kúsza valón
tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier –
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szivedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,
s így meglesz mindened, amit kivánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Utóirat
Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.
1937. február

Ha eljön

Ha eljön majd éveid számadása,
és véletlen, betegség, háború
kiszólít e hol szép, hol iszonyú
vendégségből maradandóbb hazába,

melyre gondolni sem kivánsz, hiába
költözött annyi veled egykorú
társad előtted át, hogy szomorú
példájuk intsen a megjobbulásra:

mi lesz akkor, ha hirtelen megáll
benned a vér, a lelkedet a halál
oszlásra érett burkából kirántja?

Tünődtél rajta már: ha menni kell,
Gazdád silány sáfára, mit viszel
mentségedül az elszámoltatásra?
1950. szeptember

Jeruzsálem pusztulása

Itt állok ajtód előtt s kopogok – szólt az Úr
s állt az ajtó előtt s kopogott Jeruzsálem
minden ajtaja zárva volt az Úr hiába zörgetett
s könyörgött ajtók szívek házak ablakok
minden zárva volt.
                               Kopogtatott s már pattogott
a jégeső kopogtatott kiáltozott és ökleit
véresre verte minden ajtó zárva volt
hát sírni kezdett: Város, a látogatás
ideje eljött itt vagyok kopogtatok
s nem nyittatik meg! látom már a pusztulást
nem marad kő kövön halljátok? Jönnek a
sasok karmukban rí a kisded döghalál
és enni kér
                   és látta már a Dúvadot
s az ekrazit poklát.
                               A város lüktetett
nem ért rá ajtót nyitni néki alkudott
a Város Véne épp eladta templomát
nem ért rá senki vad suhancok reszkető
nőket tereltek géppisztollyal a Dunán
hullák lebegtek,vért szivárgó vak szemű
hullák mint puffadt csónakok.
                                                 Kopogtatok
szólt még utólszor.
                               Házakat raboltak a
poroszlók jött a Háború.
                                        Kopogtatott
s elfödte arcát.
                        Éj vad éj vak éj vadul
s vakon hömpölygő véres éj!
                                               A Háború
kopogtatott és zárak hulltak és falak
zuhantak házak dőltek össze istenek
vinnyogtak és kifordult szemmel a dögök
közé omlottak kóc belükkel.
                                             Éj vad éj
vak éj, halálos éj!
                             Kopogtatott a rőt
romok alatt a bunker börtönébe zárt
fuldokló nép de minden ajtó zárva volt
minden kijárat zárva volt az utakon
golyók sziszegtek fönn az égen lángoló
kardokkal üzték a haragvó angyalok
a kárhozottak lelkeit –
                                     Júdás ezüst
pénzét harminc ezüstjét szórva robbanó
rakéták metsző lángja közt rohant nyakán
kötéllel
              s fújt a téli szél fütyült a hó
Megettek minden patkányt minden csecsemőt
lerágták önnön karjukat és combjukat
s megfagytak és megégtek és meghaltak és
nem maradt kő kövön.
Amint megmondatott.
1945. április

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése