 |
| Rembrandt: The storm on the sea of Galilee |
(Mk. 4:37–40)
„Amikor felkeltették a vihar miatt Jézust, egész lénye nyugodt volt. Nyoma sem volt a félelemnek szavában, tekintetében. De nem azért, mintha az ő isteni hatalmának a tudatában bízott volna. Nem mint a föld, a menny és a tenger Ura őrizte meg a nyugalmát. Ezt a hatalmát ő letette és kijelentette: »Én semmit sem cselekedhetem magamtól« (Jn. 5:30). Egyedül Atyja hatalmában bízott! A hit volt az, ami nyugalmat adott neki. Mindenkor, minden helyzetben hitt Isten szeretetében és gondviselésében. Ha a tanítványok bíztak volna az Úrban, akkor a veszedelemben is megőrizték volna nyugalmukat. A veszély perceiben való félelmük csak a hitetlenségüket bizonyította. Teljesen megfeledkeztek Jézusról. Ő pedig csak akkor nyújthatott nekik segítséget, amikor tehetetlenségükben elcsüggedve és önmagukban kételkedve, végre hozzáfordultak.
Milyen gyakran tesszük mi is ugyanazt, amit a tanítványok... A bajokat egyedül akarjuk leküzdeni. Elfeledkezünk annak jelenlétéről, aki egyedül segíthet rajtunk. A saját erőnkben bízunk, míg végül elveszítjük minden reményünket. Csak akkor gondolunk az Üdvözítőre, amikor már közel vagyunk az elmerüléshez. De ha hittel kiáltunk hozzá, akkor ő segíteni fog. Bár szomorúan feddi meg hitetlenségünket és önhittségünket, mindazonáltal készséggel siet a segítségünkre. Bárhol vagyunk is, szárazon vagy a vizen, nincs okunk a félelemre, ha Jézus a szívünkben lakozik. A Jézusba vetett élő hit lecsillapítja az élet tengerének háborgását, az Úr pedig kiszabadít a veszélyből, úgy, ahogy a legjobbnak látja.”
(Jézus élete, „Hallgass és némulj el! c. fejezetből)
