Ki Jézus – ács vagy Isten?
Először tegyük fel a kérdést hogy szükséges-e, hogy foglalkozzunk egyáltalán Jézus személyével? Sokan születtek abban az időben a Római Birodalmon belül, sok millióan, vagy milliárdan születtek és haltak meg azóta is. Kétezer év a történelemben igen nagy idő. Voltak más vallásalapítók, más emberek is, akiknek a neve fennmaradt. Ez igaz, azonban Jézus kivételes személy volt minden más emberhez képest. A személye miatt is, de az életének utóhatásai miatt is. Ma sok millióan fogadják el őt mint Istent, és sok millióan vannak rajtuk kívül, akik jelentős vallási tanítónak vagy bölcs embernek tekintik. Ma körülbelül kétmilliárd ember valamilyen keresztény egyház, tagja, akik mindannyian Őrá hivatkoznak. Jézus az a személy, akiről a legtöbb könyvet, értekezést írták a világon.
Természetesen a számok nem jelentik azt, hogy el kell fogadni valakit vagy valamit, mert sokan hisznek benne, de mindenképpen érdemes megvizsgálni azt a kérdést, hogy ki volt Jézus Krisztus valójában.
Ma először azt vizsgáljuk meg, hogy kinek mondták ők az emberek. Ez elég fontos, habár önmagában nem perdöntő dolog. Vegyünk egy példát a hétköznapi életből: ha valaki végigkérdezné a szomszédainkat, hogy mi milyen emberek vagyunk, meglehet, hogy elég változatos válaszokat kapna, és ezek nem biztos, hogy teljes mértékben fednék a valóságot. Megvizsgáljuk ezután, hogy Jézus mit mondott önmagáról.
Mióta Jézus nagyjából kétezer éve fellépett és tanítani kezdett, nagyok sok vita van a személyéről, újabb és újabb állásfoglalások látnak napvilágot. És ezek a viták már az ő fellépése után azonnal elkezdődtek.
Lukács evangéliumában (9.18-19) megkérdezte Jézus a tanítványaitól, hogy kinek mondja őt a sokaság?
Erre azt felelték, hogy vannak akik „Keresztelő Jánosnak; némelyek Illésnek; némelyek pedig, hogy a régi próféták közül támadt fel valamelyik”. Tovább nem folytatták, de voltak más hangok is. János evangéliuma 8. fejezet 52. verse szerint a farizeusok ördögtől megszállottnak tartották őt. Azt állították róla, hogy az ördög erejével űzi ki az ördögöket. Nem akarták elfogadni Jézust, mert akkor el kellett volna fogadniuk az ő tanítását is, és a róluk alkotott véleményét. Mivel Jézus tettei egyértelműen természetfeletti eredetűek voltak, és ezeket nem lehetett elpalástolni, azt állították, hogy „lepaktált” Sátánnal. Minden irányból megpróbálták Jézus munkáját lehetetlenné tenni. Addig próbálkoztak, míg végül sikerült felbujtaniuk Jézus családját, hogy hozzák haza őt. Márk 3. fejezetének végén azt olvassuk, hogy annyian jöttek Jézushoz gyógyulást keresni és az ő tanítását hallgatni, hogy Krisztus és a tanítványai egész nap nem jutottak hozzá, hogy egyenek. „Amint az övéi ezt meghallották, eljöttek, hogy megfogják őt; mert azt mondják, hogy magán kívül van.” A család eljött Jézusért, azt akarták, hogy fejezze be a tanítást, mert úgy gondolták, hogy megzavarodott. Nem elég, hogy szembeszáll a farizeusokkal, már nem is eszik, biztosan valami zavar van a fejében. Nem az első, de nem is az utolsó eset volt, amikor tetteikkel bebizonyították, hogy nem értik Jézust, sem pedig a küldetését. Egy alkalommal Jézus meg is fogalmazta ezt: „Sehol sem vetik meg a prófétát, csak saját hazájában és a maga házában.”. (Új Ref. ford. Mát. 13.57)
Sokan Messiásnak tartották Jézust. Egy vakon született ember, miután Jézus meggyógyította, Úrnak, vagyis Istennek szólította és imádta őt. (Ján. 9.38) Elég változatosak tehát a megnyilvánulások: feltámadt próféta, ördögtől megszállott, nagy erkölcsi tanító, zavarodott elme, vagy Isten. Alapvetően ma is ezek azok a vélemények, amelyeket az emberek hangoztatnak. Egységes tanúság tehát nem áll a rendelkezésünkre a kívülállók részéről.
A zsidóság mind a mai napig élesen szemben áll Jézus személyével, még akkor is, ha néhány tétova kísérlet történt arra, hogy Jézus személyét átgyúrják, hogy elfogadható legyen bárki számára – ezzel persze éppen a lényeg veszik el.
Dr. Fischer Árpád, egy budapesti orvos 1927-ben ezt írta: “Jézus nevét előttünk, zsidók előtt egyházunk és történelemtanításunk úgy rejtegeti, mint bűnök bűnét, mint a bélpoklos fekélyét. A hivatalos zsidó nevelés és oktatás szerint Jézus népének […?] hitehagyott fia, mint ilyen gyűlöletes, és még a neve is átkozott." (Kiáltvány a zsidósághoz. Bp. 1927, 46., 65.o.) Ez a hozzáállás Jézus korába nyúlik vissza.
A Talmud, amely ma gyakorlatilag a zsidó vallás alapja, több évszázad vallási tanítóinak megnyilatkozásait tartalmazza, köztük az első század tanítóiét is, tud Jézus személyéről. Dr. Fischer Árpád írásának előbbi részlete még rendkívül kulturált és mértéktartó a Talmudhoz képest, amelynek szövegszerű idézésétől most eltekintenék.
Jézust népámítónak és varázslónak mutatja be, aki vétekbe ejtette Izraelt. A talmudi tüzes megnyilatkozást bizonyos, hogy csakis rendkívüli személy, és az általa végbevitt rendkívüli események indokolhatták.
Hogy Jézus személyét az emberek hogyan ítélik meg, a Biblia alapvetően három irányt említ. Pál apostol az I.Kor. 1.22-23 terjedő szakaszaiban ezt írja: „… egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcseséget keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; ámde maguknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.”
A zsidók jelt kívántak, azután ha megkapták, nem hittek neki. Számukra Isten egy személy, dicsőséges és hatalmas Úr. Nem tudták elképzelni, hogy egy názáreti ember formájában leereszkedne az emberek közé. Ráadásul, hogy azután ezt az embert elítéljék, majd bűnözők között kivégezzék, ez egyszerűen botrányos volt.
Jézus szerintük nem lehetett Isten, nem lehetett dicsőség nélküli valaki, nem lehetett olyan, aki szemben állt az ő vallásos nézeteikkel, és végképpen lehetetlen volt, hogy gyalázatos halált szenvedjen. Fényes és dicsőséges királyt vártak, nem egy szinte nincstelen názáreti ácsot. A kontraszt a várakozás és a valóság között botrányos és elfogadhatatlan volt. Viszont ha megfelelően tanulmányozták, és lefogadták volna a bibliai iratokat, felismerhették volna őt.
A görög filozófia és gondolkodás számára Jézus személye bolondság volt. Isten végtelen, örökkévaló, mindenütt jelen való: szerintük - ha egyáltalán szóba álltak volna ilyen képtelen gondolattal – ha emberként jön el, véges, halandó emberként, éppen a lényegét, vagyis az Isten voltát veszítené el. Szerintük ha Jézus Isten lett volna, nem szenvedhetett volna kereszthalált. Nem értették meg, hogy miben áll a lényege Isten isten-voltának Nem a hatalmában, nem az örök életében – mindezt Jézus letette, le tudta tenni, mégis Isten maradt – Isten a tökéletes erkölcsi jellem.
Mielőtt áttérnénk Jézus szűkebb környezetének véleményére, nézzük meg, mit jelent Jézus neve. Jézus Krisztus valójában egy név és egy tisztség. A "Jézus" a Jeshua, Józsué név görög alakja, s azt jelenti: "Jehova-üdvözítő" vagy "az Úr üdvözít". A "Krisztus" cím a Messiás (vagy a héber Másiáh - Dániel 9,26) görög megfelelőjéből származik, és "felkent"-et jelent. A "Krisztus" cím használata tehát két tisztséggel (király és pap) kapcsolatos. Ez a cím is megerősíti, hogy Jézus az ószövetségi könyvek eljövendő papja és királya: Mind a királyokat, mind a papokat olajjal kenték fel a szolgálatukra, ez az olaj a Szentlélek jelképe volt.
Most vizsgáljuk azt meg, hogy a szűkebb kör mit állított Jézusról.
Jézus legközelebbi ismerősei, barátai, tanítványai lejegyezték az ő életének eseményeit, és ezeket a Bibliában találhatjuk meg.
Azok, akik Jézust ismerték, látták, hogy megdöbbentő dolgokat állít önmagáról. Kijelentéseiből világosan kiderült, hogy többre tartja magát egyszerű prófétánál vagy tanítónál. Ezt mondta például: Ján. 14.6-ban: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak én általam.”
Jézus tanítványai hittek abban is, hogy Jézus Isten volt, és ma is az. Az Újszövetség Krisztust egyértelműen Istenként állítja elénk. Olyan nevekkel illeti Jézust, amelyek csak Istennek járnak ki.
Például, Jézust Istennek nevezik ebben a kifejezésben: "Várjuk reményünk boldog beteljesülését; a nagy Istennek és Üdvözitőnknek; Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét" (Titus 2.13; vö. Jn. 1,1; Zsid. 1,8; Róma 9,5; I Jn. 5,20-21). Róm. 9.5-ben Pál, miután a zsidó népről beszél, ezt mondja: „akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten.”
.
A Biblia olyan jellemzőket mond Róla, amelyek csak Istenre lehetnek igazak. Jézust önmagától valónak (Jn 1,4; 14,6); mindenütt jelenvalónak (Mt. 28,20; 18,20); mindent tudónak (Jn. 4,16; 6,64; Mt. 17,22-27); mindenhatónak (Jel. 1,8; Lk. 4,39-55; 7,14-15; Mt ,8,26-27); és örök életűnek (I.Jn. 5,11- I 2.20; Jn. I,4) mutatja be.
János apostol ezt írja Jézusról az evangéliuma bevezetésében: Ján. 1.1-3 „Kezdetben volt az Íge, és az Íge volt az Istennél, és Isten volt az Íge. Ez kezdetben az Istennél volt. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.” János apostol itt Igének nevezi Jézust, és a 14. versben félreérthetetlenül azonosítja Őt: Ján. 1.14: „És az Íge testté lett és lakozott mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), a ki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.”
János szerint Jézus tehát nem más, mint a Teremtő Isten, aki által lett a világ. Pál apostol szintén ezt állítja Jézusról (I.Kor. 8.6) „Mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, a kitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, ki által van a mindenség, mi is ő általa.”
Ebben alapvetően különbözik Jézus minden más vallási tanítótól. Jézusnak olyan hódolatban volt része, amilyen csak Istennek jár. A Sátánnal szemben állva, Jézus így beszél: "Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, csak néki szolgálj" (Mt 4,10). Mégis, Jézus Istenként fogadta az imádást (Mt .14,33; 28,9), sőt, néha meg is követelte, hogy Istenként imádják (Jn. 5,23; vö. Zsid. 1,6; Jel 5,8-14).
Jézus követői legnagyobbrészt hithű zsidók voltak, akik hittek az egyetlen igaz Istenben, mégis elismerték őt a megtestesült Istennek.
Alapos képzettsége alapján Páltól még kevésbé várhatnánk, hogy elismerje Jézus istenségét, hogy imádjon és Úrnak szólítson egy názáreti embert. Pál azonban pontosan ezt tette. Istennek ismerte el őt, amikor így szólt: "Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának" (Ap.Csel. 20,28).
Azután idézzük fel Tamás hitvallását is. Azt mondta: Ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.
Nyolc nappal azután, hogy Tamás kijelentette, hogy nem hisz a többiek tanúságtételének, történt egy jelentős esemény. "Ekkor újra megjelent Jézus. bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: 'Békesség néktek!' Aztán Tamáshoz fordult: 'Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet, és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!' Tamás fölkiáltott: 'Én Uram és Istenem!' Jézus csak ennyit mondott: 'Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.'" (Jn. 20,26-29). Jézus elfogadja, hogy Tamás elismerte Istennek. Tamást hitetlenségéért feddi meg, nem pedig imádásáért.
Itt most valaki kifogásolhatná, hogy mindezek mások kijelentései voltak Krisztusról, nem pedig Krisztus szavai önmagáról. Sokan gondolják, hogy Krisztust kortársai ugyanúgy félreértették, ahogy ma mi félreértjük. Vagyis, hogy Jézus valójában nem állította, hogy ő Isten. Ha a Bibliát figyelmesen olvassuk, látni fogjuk, hogy kifejezetten állította ezt önmagáról.
János 6.40-ben azt olvassuk, hogy Jézus isteni hatalmat tulajdonított önmagának, azt állította, hogy feltámaszt majd embereket „Az pedig annak az akarata, a ki elküldött engem, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon.”
Néhány biblia-részt szeretnék csak felolvasni ezek alátámasztására.
Ján. 5.26 szerint Jézus ezt mondta: „Mert a miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában:”
Ján. 8.58 „Monda nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”
Ebben a két bibliaversben egyértelműen látható, hogy Jézus önmagát úgy jellemezte, mint akinek élete van önmagában, tehát nem teremtmény, s ő létezett már Ábrahám, vagyis a zsidók ősatyja születése előtt.
János evangéliumában láthatjuk, hogy Jézus szembekerül néhány zsidóval. A konfliktust az okozta, hogy Jézus szombaton meggyógyított egy sántát és azt mondta neki, vegye fel az ágyát és járjon. A zsidó vezetők üldözték Jézust, amiért szombaton gyógyított. Szerintük ez munka volt, és mint ilyet, az ő szűk látókörű véleményük szerint tilos volt végezni ezen a napon. Jézus azonban azt mondta nekik: 'Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom.' Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel. (Jn. 5,16-18).
Az, hogy Jézus azt mondta "az én Atyám", nem pedig "a mi atyánk", majd hozzátette: "mindmáig munkálkodik". Azzal, hogy ezt a két kifejezést használta, Jézus önmagát egyenlővé tette Istennel, egy szintre emelte Isten tevékenységével. Olyan kijelentést tett, amit a zsidók nagyon jól megértettek, olyannyira, hogy feltámadt bennük a vágy, hogy megöljék.
Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepén Jézust zsidó vezetők vették körül, és megkérdezték tőle, ő-e a Krisztus. Jézus felelt nekik, majd ezzel fejezte be: "Én és az Atya egy vagyunk" (Jn.10,30). "A zsidók újra követ ragadtak, s meg akarták kövezni. Jézus megkérdezte tőlük: 'Láthattátok, mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?'' Nem jótetteidért kövezünk meg - felelték a zsidók -, hanem a káromlásért, azért, hogy ember létedre Istenné teszed magadat." (Jn. 10,31- 33).
Egyértelmű, hogy azoknak, akik hallották ezt a kijelentést, nem volt kétségük afelől, hogy Jézus azt állítja: Ő Isten. Az a veszély fenyegetett, hogy Jézust megkövezik "káromlásért". Azt biztosan állíthatjuk, hogy a zsidók megértették a tanítását, azonban jogos a kérdés, vajon elgondolkoztak-e egy pillanatig is azon, hogy állításai igazak-e vagy sem?
Jézus állandóan úgy beszélt magáról, mint aki lényegében és természetében egy az Istennel. Kijelentette: "Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek" (Jn. 8,19); "Aki [engem] lát, azt látja, aki küldött" (Jn. 12,45); "Aki engem gyűlöl. Atyámat is gyűlöli" (Jn. 15,23); "Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki elküldte őt" (Jn. 5,23), stb. Ezek az utalások világosan mutatják, hogy Jézus önmagát többnek tekintette egyszerű embernél; ő Istennel volt egyenlő. Azoknak, akik szerint Jézus csupán közelebb volt Istenhez, vagy bensőségesebb viszonyban volt Vele, mint mások, érdemes elgondolkodniuk Jézusnak ezen a kijelentésén: " mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki elküldte őt ".
Ez volt az egyik, de több alkalom is volt Jézus életében, amikor a zsidó vezetők az életére törtek, mivel Istennel egyenrangúnak mondta magát. Ha Jézus nem így gondolkodott volna magáról, egyetlen mondatával lecsillapíthatta volna őket, tudniillik azzal, hogy azt mondja, hogy ilyet ő nem állított. Ezt azonban soha nem mondta. Érdemes ilyen szemmel is elolvasni ezeket a bibliai történeteket.
Jézus szavaival és tetteivel is jelezte, hogy Istennel egyenrangúnak tekinti önmagát. Márk evangéliumában Jézus azt állítja, hogy meg tudja bocsátani a bűnöket. "Hitüket látva Jézus így szólt a bénához: 'Fiam, bűneid bocsánatot nyertek."' (Mk. 2,5; lásd még Lk. 7,48-50). Az írástudók megkérdezték: "Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?" (Mk. 2,7). Természetesen igazuk volt, mert bűnt csak Isten bocsáthat meg, ember nem mondhatja azt, hogy én átveszem Isten jogkörét, ezért én megbocsátom neked azt a bűnt, amit Isten ellen követtél el.
Ezután Jézus megkérdezte, melyiket könnyebb kimondani: "Bűneid bocsánatot nyertek", vagy azt mondani: "Kelj föl fogd az ágyadat és menj"? Csakugyan, melyiket könnyebb kimondani?
Ez megválaszolhatatlan kérdés. A kijelentéseket egyformán könnyű kimondani; de bármelyiknek a megfelelő eredménnyel történő kimondásához isteni hatalom szükséges. Egy szemfényvesztő, aki kerüli a lelepleződést, természetesen azt találná könnyebbnek, hogy bűnbocsánatot hirdessen anélkül, hogy bármilyen bizonyítékkal szolgálna. Jézus azonban meggyógyította a beteget is, és ezzel igazolást nyert, hogy ő valóban Isten.
A gutaütéses ember Isten, az Atya ellen vétkezett, és Jézus ekkor így szólt: - Bűneid bocsánatot nyertek. - Mi megbocsáthatjuk az ellenünk elkövetett sérelmeket, de az Isten ellen elkövetett vétkeket senki az égvilágon, csak maga Isten bocsáthatja meg. Jézus pedig Isten nevében megbocsátott. Nem csoda, hogy így reagáltak a zsidók, amikor egy názáreti ács ilyet tett. Jézus felhatalmazása a bűnök megbocsátására világos példája annak, hogy olyan előjogokat gyakorolt, amelyek egyedül Istent illetik meg.
Ugyancsak Márk evangéliumában olvashatjuk Jézus kihallgatását és elítéltetését (14,60-64). Ez a bírósági eljárás tartalmazza a legvilágosabb utalásokat arra, hogy Jézus önmagát Istennek tartotta. "Erre középre állt a főpap, s ezt a kérdést intézte Jézushoz: ”Semmit sem válaszolsz azokra. amit ezek felhoznak ellened?” De ő hallgatott és nem felelt semmit. A főpap újra megkérdezte: 'Te vagy a Messiás, az áldott (Isten) Fia?' Jézus így válaszolt: 'Én vagyok. Látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható hatalmának jobbján és eljön az ég felhőin.' A főpap erre megszaggatta ruháját, s felkiáltott: 'Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok, hogy káromkodott. Mi a véleményetek?' Mind méltónak ítélték a halálra."
Krisztus kijelentéséből kiderül, hogy azt állította, hogy ő az áldott Isten Fia: ő az, aki a hatalomnak jobbján fog ülni, és végül ő az embernek Fia, aki eljön az ég felhőin. Jézust saját szavai alapján ítélték el.
Világos tehát, hogy Jézus ezt a tanúvallomást akarta tenni önmagáról, és azt is látjuk, hogy a zsidók megértették a válaszát, már ami az Istenséggel kapcsolatos igényét illeti. Ekkor két lehetőség közül lehetett választani: vagy mindaz, amit mond, káromlás, vagy pedig Jézus valóban Isten. Bírái világosan látták, hogy milyen két lehetőség között kell választaniuk - megfeszítették, majd csúfolódtak vele, mert "bízott az Istenben, . . hisz azt mondta: Isten fia vagyok" (Mt. 27,43).
Végül Jézus ezt mondja magáról Jel. 1.8-ban: „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, a ki van és a ki vala és a ki eljövendő, a Mindenható.”
Jézus mindig éles különbséget tett Isten és ember között, de önmagát, az embertől különbözően, Istennek mondta.
Jézus saját Isten mivoltáról tett világos kijelentései semmivé teszik azt az elképzelést, hogy Jézust csupán jó ember volt, nagy tanító, vagy egy olyan próféta, aki sok szép dolgot mondott. Ilyen nincs.
Mi sokszor gondoljuk, lám, a zsidók annak idején visszautasították Jézust, mi biztosan másképpen tennénk. Lehet – de nem biztos.
Ültessük egy kicsit mai környezetbe a történteket. Tegyük fel, hogy felnövünk egy városkában, ahol mindenki mindenkit ismer. Lakik ebben a városkában egy József nevű vízvezeték-szerelő mester. Rendes, becsületes ember, jól dolgozik. A felesége nála valamivel fiatalabb, szép nagy család: Józsefnek az előző házasságából is vannak gyermekei, van közös gyermek is, nevezzük mondjuk Istvánnak, olyan gyakori név ez, mint akkoriban az övé. Mária és József fia velünk együtt jár iskolába, nyáron együtt focizunk. Jóravaló fiú, látjuk, hogy gyakran segít az édesanyjának hazavinni a piacról, amit vásároltak.
Telik-múlik az idő, itt jár-kel, él közöttünk. Egyik nap ez a már férfikorú ember azzal lép a nyilvánosság elé, hogy Ő Isten ígéreteinek a beteljesedése, kijelenti magáról: én Isten vagyok.
Vajon azt mondjuk-e neki: nagy erkölcsi tanítómester vagy? Vagy azt, hogy igen, jó és erkölcsös ember vagy?
Szó sincs róla. Talán előbb azt gondolnánk, hogy tréfál. Ugyan már, hát itt lakik a szomszédban, József és Mária fia. Pontosan ezt mondták Róla a zsidók is, Mát. 13.55-ben így méltatlankodtak: „Nem ez-é amaz ácsmesternek fia? Nem az ő anyját hívják-é Máriának, és az ő testvéreit Jakabnak, Józsénak, Simonnak és Júdásnak?”
Aztán ha továbbra is azt állítja, hogy Ő Isten, mit gondolunk róla?
Két lehetőség van: vagy megőrült, vagy tényleg Isten. Nincs más lehetőség. Ez olyan fajsúlyú kijelentés, amit nem lehet félvállról venni. Ezt eltéveszteni sem lehet. Ha ezt hiszi magáról, csak ez a két lehetőség van. Ha valaki veszi a fáradságot, és olvassa a Bibliát, megismeri Jézust, látni fogja, hogy szóba sem jöhet az Ő esetében semmilyen téveszme. Figyeljük meg azt, ahogyan válaszol a kísértő kérdésekre, ahogyan megőrzi minden esetben a nyugalmát. Soha egy megingás, soha egy következetlenség. Ez az ember, aki a Hegyi beszédében utat mutat a tévelygő és beteg lelkű embereknek, aki mindig képes a nyomorultakkal együtt érezni és segíteni rajtuk, ez az ember volt az egyedüli a történelemben, akire nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy minden tekintetben ép ember volt. Bárcsak mi hasonlíthatnánk őhozzá.
Páratlan személyiség volt minden szempontból. Annak a sok lelki nyomorúságnak, amelyekben mi szenvedünk, semmi nyoma nincs az ő életében. Nincs depresszió. Nincs csüggedés. Levertségnek, kedvetlenségnek nincsen semmi nyoma. Az ő személyisége mindig tiszta és átható, mint a hegyi levegő. Semmi felszínesség nincs benne, mély, de ugyanakkor olyan átlátszó, mint egy nyitott ablak. Nincs benne semmi számítgatás, hátsó gondolat, a maga hasznának a keresése. Nem kapkod, nem rohan. Mindig ott van, ahol lennie kell, mindig azt teszi, amit tennie kell.
Végtelenül nyugodt, de soha nem érdektelen. Senkivel sem bizalmaskodik a szó rossz értelmében, ugyanakkor nem jellemzi őt az a fajta felsőbbrendű szigor a bűnösökkel szemben, amit sajnos manapság is láthatunk időnként. Nem érdekli, hogy egyik ember milyen címkét ragaszt a másikra. Ő mindig az embert, a lelket, a lelkiismeretet keresi – szeretettel. Senkit nem taszít el – akkor sem, most sem. Legyünk bármilyen bűnösök, akár én, akárki más, bátran mehetünk hozzá. Ján. 6.37-ben ezt mondja: „..azt, aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.” Isten a szeretet, mondja János apostol. Isten a szeretet, Jézus a szeretet, az igazi, a hamisítatlan szeretet. És ez a szeretet arra szolgál, hogy az embert felemelje, jobb emberré tegye.
Lehetetlen, mondhatnánk, lehetetlen, hogy az ember ilyen legyen, mint Jézus.
Mégis, nem szeretnék Őhozzá hasonlóak lenni? Nem csak azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, ahogyan Tamási Áron mondja, hanem azért vagyunk a világon, hogy jobb emberré legyünk. Egyszer egy kedves barátom azt mondta nekem, hogy úgy élni, ahogyan Isten kívánja – hát ez nagyon nehéz dolog. Azt válaszoltam, hogy nem nehéz, hanem lehetetlen. Emberileg lehetetlen, a saját erőmből lehetetlen.
De ha mégis él ez a vágy a szívünkben, és megértjük azt, hogy Jézus azért is jött erre a földre, hogy példát adjon nekünk, jusson eszünkbe Luk. 18.27, ahol ezt mondta Jézus: A mi embereknél lehetetlen, az Istennel együtt lehetséges.
Idézzünk ide egy ószövetségi igét is, Jer. 32.27-et, ahol ezt mondja Isten: „Íme, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajon van-e valami lehetetlen nékem?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése