„És monda: Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek; kövérítsd meg e nép szívét, és füleit dugd be, és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon." (Ésa 6:9-10)
A próféta küldetése világos volt: fel kellett emelnie hangját, tiltakoznia a fennálló gonoszság ellen. A remény ígérete nélkül azonban félt elvállalni a feladatot. „Meddig lészen ez, Uram?" - kérdezte. Néped közül senki sincs, aki megértene, megbánást tanúsítana és meggyógyulna?
Nem hordta hiába Júda vétkének lelki terhét, küldetése nem volt teljesen gyümölcstelen. A gonoszság generációkon keresztül csak növekedett és ez nem változott Ésaiás napjaiban sem. Egész életében türelmes, becsületes tanító volt - a remény prófétája, de az ítéleté is. Az isteni szándék végül megvalósult, erőfeszítései meghozták gyümölcsüket, és Isten küldötteinek munkája láthatóvá lett. A maradék megtartathatott. A figyelmeztető, esedező üzenet volt az, ami megszabadíthatta a lázadókat. Isten kijelentette: „Míg a városok pusztán állanak lakos nélkül, és a házak emberek nélkül, s a föld is puszta lészen; és az Úr az embert messze elveti, s nagy pusztaság lészen a földön." (Ésa 6:11-12)
A súlyos ítélet végbement a megátalkodottakon: háború, száműzetés, elnyomás - az erő és a népek közötti tekintély elvesztése. Mindezek bekövetkezése megbánásra vezette azokat, akik felismerték benne a megbántott Isten kezét. Az északi királyság tíz törzse hamarosan szétszóratott a népek között, városaik elhagyatottá váltak, az ellenség seregei újra és újra végigsöpörtek földjükön, végül Jeruzsálem is elesett. Júdát fogságba hurcolták, azonban az Ígéret Földje mégsem marad mindörökre puszta.
Nem hordta hiába Júda vétkének lelki terhét, küldetése nem volt teljesen gyümölcstelen. A gonoszság generációkon keresztül csak növekedett és ez nem változott Ésaiás napjaiban sem. Egész életében türelmes, becsületes tanító volt - a remény prófétája, de az ítéleté is. Az isteni szándék végül megvalósult, erőfeszítései meghozták gyümölcsüket, és Isten küldötteinek munkája láthatóvá lett. A maradék megtartathatott. A figyelmeztető, esedező üzenet volt az, ami megszabadíthatta a lázadókat. Isten kijelentette: „Míg a városok pusztán állanak lakos nélkül, és a házak emberek nélkül, s a föld is puszta lészen; és az Úr az embert messze elveti, s nagy pusztaság lészen a földön." (Ésa 6:11-12)
A súlyos ítélet végbement a megátalkodottakon: háború, száműzetés, elnyomás - az erő és a népek közötti tekintély elvesztése. Mindezek bekövetkezése megbánásra vezette azokat, akik felismerték benne a megbántott Isten kezét. Az északi királyság tíz törzse hamarosan szétszóratott a népek között, városaik elhagyatottá váltak, az ellenség seregei újra és újra végigsöpörtek földjükön, végül Jeruzsálem is elesett. Júdát fogságba hurcolták, azonban az Ígéret Földje mégsem marad mindörökre puszta.
(Review and Herald, 1915. március 11.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése