(Mk. 3:32–35)
„Milyen támaszra talált volna Krisztus földi rokonaiban, ha hittek volna benne, mint a menny küldöttében, ha együttműködtek volna vele, Isten dolgait cselekedve! Hitetlenségük azonban árnyat vetett Jézus földi életére. Egy része volt ez a fájdalom keserű poharának, amelyet miérettünk kiürített. Testvérei azt kívánták, hogy engedjen elgondolásaiknak, noha ez az eljárás semmiképpen sem egyezett meg az ő isteni küldetésével. Úgy tekintettek rá, mintha a tanácsukra szorult volna. Teljesen a saját emberi szempontjaik szerint ítélték meg őt. Azt gondolták, hogy ha csak olyasmit beszélne, amit az írástudók és a farizeusok is elfogadhatnak, akkor elkerülhetné a szavai által felidézett kellemetlen összeütközéseket... Tudták, hogy a farizeusok csak az alkalomra várnak, hogy őt vádolhassák, és úgy érezték, hogy erre elég okot is adott. (Lásd: Jn. 7:1–5)
Rövidre szabott lelki mértékükkel képtelenek voltak felfogni Jézus misszióját, amelynek teljesítéséért e földre jött. Ezért nem is éreztek iránta részvétet megpróbáltatásaiban... Nyugodtan kárhoztatták mindazt, amit nem tudtak megérteni. Szemrehányásaik mélyen, egészen az elevenébe vágtak Jézusnak. Lelke megfáradt és aggodalommal telt meg... Ezek nehezítették meg, és tették tövisessé az útját. Krisztust annyira kínozta a saját otthonában tapasztalt félreismerés, hogy megkönnyebbülést jelentett számára, ha oda mehetett, ahol megértették... Gyakran csak akkor nyugodott meg, ha egyedül lehetett, ha mennyei Atyjával érintkezhetett.
Akiknek Krisztusért kell szenvedniük, akiknek félreértést és bizalmatlankodást kell eltűrniük, még a saját családjukban is, azok megvigasztalódhatnak, ha arra gondolnak, hogy Jézus mindezt elviselte. Részvétet érez irántuk. Kéri, hogy az ő társaságát keressék, és találjanak enyhülést abban, amiben ő is talált: az Atyával való közösségben.”
(Jézus élete, „Kik az én testvéreim?” c. fejezetből)
