(Jn. 12:24)
„Az a gabonamag, amely megtartja az életét, nem teremhet gyümölcsöt, egyedül marad. Krisztus is elkerülhette volna a halált, ha úgy dönt. Ez esetben azonban egyedül maradt volna. Nem vezethetne fiakat és leányokat Istenhez. De azáltal, hogy életét adta, életet adhatott az emberiségnek. Csak azáltal, hogy meghalt és a földbe jutott, lehetett a magvává annak a gazdag aratásnak, amelyet minden nép, nemzetség és nyelv köréből gyűjtenek be Isten csűrébe...Krisztus gyümölcstermő munkatársainak meg kell halnia először, a földbe esve. Bele kell vetniük magukat a világ ínségének barázdáiba. Meg kell szűnnie minden önszeretetnek és önérdeknek. De az önfeláldozás törvénye egyben az önfenntartás törvénye is. A földbe vetett mag gyümölcsöt hoz, az elhalt mag helyett pedig annak termését vetik el. A gazda azzal őrzi meg a magját, hogy a földbe veti. Ez áll az emberi életre is. Adni életet jelent. Aki önként átadja az életét Isten és embertársai szolgálatára, az megtartja azt.
Az önző élet ahhoz a gabonamaghoz hasonlít, amelyet elfogyasztanak, eltűnik, de nem sokszorozódik meg. Az ember állandóan munkálkodhat, gyűjthet a maga számára, tervezgethet, gondolkozhat és fáradozhat gyönyört nyújtó jólétén, de élete elmúlik és semmi maradandót se hagy maga után. Az önzés törvénye a pusztulás törvénye... Azok viszont, akik az Úrral együtt hordozták az önmegtagadás keresztjét, osztozni fognak az ő dicsőségében is.”
(Jézus élete, A templom pitvarában c. fejezetből)
